Ma jelent meg 30 éve minden idők egyik legnagyszerűbb animés kiadványa, Hayashibara Megumi és Okui Masami: Get along kislemeze.
Animés korszakom kezdete óta ismerem a dalokat (első japán dalok egyike volt, amit hallottam), és alapjában határozta meg japán zenei ízlésemet. Azóta bármikor szívesen meghallgatom ezeket a dalokat, ez nemcsak nosztalgia! Ez vegytisztán az a japán zene, amit annyira imádok!
És mindkét dalból készült videoklip! Nézzük meg ezen jeles évforduló alkalmából!
2022-ben Hayashibara Megumi a semmiből élesztette újjá a "Shuuketsu..." dalsorozatát. Az akkor decemberben megjelent "Shuuketsu no Hate ni" kislemez eléggé negatív értékeléseket kapott. Főleg az ének miatt, hiszen az énekesnő eléggé csúnyán... mondjuk ki: üvöltötte a legmagasabb hangokat. 2023-ra jött a folytatás a "Shuuketsu no Yari" kislemezzel, ahol mintha figyelembe vették a kritikákat. Hayashibara Megumi sokkal inkább a saját hangtartományában énekelt egy izgalmas dalt, ami sokkal inkább emlékeztetett a rajongók által szeretett énekesnőre.
Immár az új sorozat trilógiává nőtt, ugyanis itt az Evangelion pachinko játék, pontosan a "P Godzilla vs. Evangelion Second Impact G" legújabb dala, mely egyszerűen csak "Gathering" címet kapott. Hogy miért dobták a "Shuuketsu..." sorozatot, nem tudom, de az biztos, hogy újabb igazán jó dalt kaptunk. Hayashibara Megumi ebben a dalban is a saját hangtartományán belül énekel. Mégis jól tudták közvetíteni a dal jelentőségteljes mivoltát. Jól hallható az erőteljes hangszerelés, és hogy az énekesnő a hangerejével érzékelteti a dal érzelmi mondanivalóját.
A verse lassú és nyugodt, kelt egyfajta feszültséget. Feszültséget, ami a refrénre kitör. Nagy gonddal tartották a határt az ének és a hangerő között. Így lett a dal kellőképp izgalmas átélhető.
Az viszont meglepő (az új dalok fényében), hogy a B-side track, "Children ~Hajimari no Ashita he~" egy lassú dal, erre nem volt példa. Annyira nem lett nagy hatású, de kellemes, átélhető, van áramlása.
Bár biztosra nem tudom, hallomásból az jön ki, hogy mindkét dalban kevesebb az élő hangszer. Háttérvokálban is csak az énekesnő hallható. Tehát vélhetően alacsonyabb költségvetésből készült a kislemez.
Habár tetszik a kislemez, dicsértem a dalokat is, izgalmasak, mégis hiányolom a lelket. Ez a két dal megítélésem nem más, mint nagyon jó iparosmunka. Aki behatóan ismeri Hayashibara Megumi munkásságát, az tudhatja, hogy nem ez az énekesnő valódi egyénisége. Hallhatóan nem válik eggyé a dalokkal, nincs flow-ban velük. Van néhány erőteljes dala, elég csak a Shaman King dalokra gondolni, de azokban hatalmas lélek van, főleg az Over Soul-ban és a Northern lights-ban. De az alacsonyabb "költségvetés-érzet" is azt a benyomást kelti, hogy kötelezően elkészített dalokról és kislemezről van szó.
De valószínűleg, ha kijönne egy új album (2018-ban jelent meg új stúdióalbuma az énekesnőnek), és ha azon lennének olyan dalok, amik jobban illeszkednek az énekesnő egyéniségéhez, akkor lehet, hogy összességében emelnék az Evangelion Pachinko játékok dalait is. De albumról egyelőre nem tudni, pedig örömteli lenne új dalokat hallani az énekesnőtől.
Régen sokkal kevesebb olyan anime készült, melyek célközönsége kifejezetten a felnőtt korosztály volt. (Leszámítva a hentai-okat, persze) Az animék elsődleges cél közönsége alapvetően mindig is a kamaszok voltak, hiszen ők azok, akik már nem gyerekek, tehát nyitottak a komolyabb történetekre, de nincsenek még a munka világában. Így több idejük van TV-t nézni, sőt talán legbelül hiszik is még a csodát, hogy az ő életük másképp alakulhat, mint a szüleiké. Ha egy ilyen anime még színvonalas és szórakoztató is, arra sokkal szélesebb közönség rezeghet rá.
Ha nem is feltétlen az első anime, de az elsők között volt a Cowboy Bebop, mely kifejezetten művészi igényességgel készült. A szép emlékű AnimeStars magazin az első számában is úgy vezették fel a művet, hogy "Az anime, amely műfajt teremtett." És teljességgel helyénvaló állítás is. Bár a japánok korábban is vettek át nyugati műveket, regényeket, abból készítettek animéket, de ezek jellemzően európai koprodukciók voltak, és inkább gyerekeknek készült alkotásokat vettek át. Elsősorban ezek jutottak el hozzánk, mert olcsóbb volt az öreg kontinensről megvenni a régi időkben. Tudomásom szerint a Cowboy Bebop az első olyan tényleges anime, melyet ugyan Japánban készítettek, de sok elemet átemeltek nyugati (elsősorban western) filmekből. Ezért a Cowboy Bebop mindenképp úttörő volt az animék történetében, alaposan meg is lepték vele a japán nézőket. Ez az anime nyitott utat az hasonlóan komoly, akár mélyebb mondanivalójú pszichológiai japán animációknak.
Az animéhez nemcsak magyar szinkron készült, de DVD-n is kapható volt. És hogy a magyarok is látták, hogy ez teljesen más, jelzi, hogy a szinkront nem a 2004-2007 környékén megszokott "Szinkron Systems" készítette (Az RTL Klub megbízásából), hanem a "Hang-kép szinkroncsoport". Hallhatóan másképp álltak ehhez a műhöz, nem a megszokott animés szinkroncsapat adta a hangját a karaktereknek, hanem mintha a karakterek fizimiskájához választották volna a szinkronhangokat. Egyedül a Jet Black hangját kölcsönző Rosta Sándor lehet ismerős. Karakteres hangja emlékezetessé tett néhány karaktert. Aki még esetleg ismerős lehet, az Jelinek Márk, de a többiek először debütáltak animében, és azóta se hallottuk többet a hangjukat. Kivétel nélkül hibátlan munkát végeztek, a Cowboy Bebop az egyik legjobb magyar szinkronos anime. Akármennyire is vagyok elkötelezett Hayashibara Megumi-rajongó, itt most nem bánom, ha magyarul Szitás Barbara szólal meg helyette.
Az alaptörténet röviden összefoglalható: 2071-ben, amikor az emberiség rég elhagyta a katasztrófa sújtotta Földet, benépesítette a naprendszert. Így a társadalom is sokkal kiterjedtebb lett, rendőrség bár intergalaktikus, nem bír a bűnözőkkel. Így a fejvadászok (akik magukat cowboyoknak nevezik) veszik fel a harcot a bűnözőkkel szemben a milliós vérdíjak reményében. Hőseink Spike Siegel és Jet Black is ilyen fejvadászok, akik szintén kapva kapnak az alkalmon, hogy a vérdíjak legyenek a megélhetésük forrása.
Hozzájuk csatlakozik Faye Valentine, aki semmire nem emlékszik a múltjából. Egy súlyos autóbalesetből 50 évre hibernálták, mert akkor nem ismerték a gyógymódot. (Ha úgy vesszük, ez a baleset a mi jelenünkben, 2021-ben történt! Tehát Faye valahol 3 éve alussza, ha nem is az igazak, de a hibernáltak álmát) Ebből az anime jelenében ébresztették fel, és szemmel láthatóan teljesen jól van. Viszont a gyógykezelésekből fakadóan súlyos adósságok nyomják a vállát, ezért hitelezők veszik üldözőbe. Hogy ne éljen számkivetetten, csatlakozik a két férfihoz.
Később csatlakozik hozzájuk az asperger-gyanús Edward... maradjunk csak az "Ed" névnél. Számítógépzseni és hacker. A két új tag közül Ed szerepe fontosabb abból a szempontból, hogy weboldalakat feltörve értékes információkhoz jut, aminek köszönhetően könnyebben megtalálják a bűnözőket. Kutyája Ein, a zseni Welsh Corgi.
A címben szereplő "bebop" a jazz egy műfaja, aminek lényege, hogy a swing nagyzenekari hanszerelésekkel szemben a szólóra helyezi a hangsúlyt. Azt gondolom, hogy jelen esetben a szólón van a hangsúly, hogy egyrészt a csapat csupán néhány tagból áll, másrészt a többi bandától teljesen függetlenül és elkülönülten végzi fejvadászi tevékenységüket.
A történések epizodikusak, szinte minden egyes epizódban vagy valamelyik bűnözővel veszik fel a harcot, vagy velük történik valami, ami akár sorsdöntő is lehetne. Az anime érdekessége ugyanis az, hogy a történések látszólag teljesen banálisak. Úgy tűnik, mintha valami izgalmas, sorsfordító esemény történne a csapattal, de a végén pénz nélkül a hajójukon kötnek ki, és látszólag ugyanott tartanak, mintha semmi nem történt volna velük. Pedig valójában hatással van rájuk. Az anime erősen introvertált. A történések leginkább a fejekben játszódnak le. Erről leginkább az absztrakt formában történő beszélgetésekből jöhetünk rá, ezért a párbeszédek sok esetben kulcsfontosságúak. Leginkább a mögöttes tartalmat érdemes keresni. Bár kívül úgy tűnik, mintha egyik nap telne a másik után, hőseinket csak a pénz izgatja és hogy legyen elég kaja a hűtőben, valójában az anime során komoly jellemfejlődésen mennek keresztül.
Az animéről ki lehet jelenteni, hogy célt ért, hiszen igencsak népszerű lett. A My Anime List közel 2 millió felhasználója látta az animét, és a 8,75-ös átlagértékeléssel sincs oka szégyenkezni. Ezzel szemben azt látom, hogy Magyarországon tudnak róla az emberek, sokan látták, de nálunk mintha megmaradt volna az anime rétegműfajnak. Nem is szokás cosplayezni ebből az animéből (talán régen láttam egy-egy Edward cosplayt), meg nem tudok arról, hogy a mai fiatal animés közösség körében téma lenne a Cowboy Bebop. Talán pont a túl komoly mivolta miatt? Vagy mert túlzottan nyugati? Hiányoznak belőle azok a fanservice jelenetek, amik segítik egy mai anime népszerűségét? Ezer meg egy helyen lehet keresni az okot.
A címben említett zenei műfaj nemcsak a csapatra utal, hanem akkor már ilyen stílusban írták a zenéket az animéhez. Az opening és az ending is reflektál a csapatra Az opening rendhagyó módon (talán ebben is úttörő volt az anime), nem egy előadó által énekelt dal, hanem az OST-ből emeltek ki egy zenét. Az anime soundtrackje jazz stílusban íródott, szerzője pedig az a Kanno Yoko, aki a Marcoss sorozatnak és a Ghost in the Shell-nek írt szintén egyedi zenét. Felismerhetők benne a bebop stílus jegyei, ami utalás lehet nemcsak arra, hogy ez a csapat a többiektől elkülönülten, magányos farkasként végzik a munkájukat, hanem arra is, hogy magas hőfokon élik az életet. Az animáció is elsőosztályú! Az ending meg egy blues-ballada, ami nemcsak a csapat magányát érzékelteti, hanem hogy belül van hatással rájuk az, ami történik velük. Az a sötét, és fakó színvilág, mely jellemzi az animét, az itt hatványozottan jelen van.
Ahogy írtam, a soundtrack elsősorban a jazz műfajában íródott. Külön kiemelném a 7. részben hallható Rock & Roll dalt, ami nem más, mint Endoh Masaaki LIVE in Baghdad című dala! Igazság szerint előbb ismertem meg a dalt, minthogy tudatosodott volna bennem, hogy ebben az animében már jóval korábban hallottam. Az énekes ugyanis 15 évvel később felénekelte az EXTREME V MACHINE című albumára, és azonnal nagy kedvencem lett!
Endoh Masaaki JAM Project-béli és szólókarrierjének munkásságát átfogóan ismerve, bátran kijelenthetem, hogy karrierjének egyik legjobb dala a LIVE in Baghdad! Ráadásul mivel eltelt néhány év, ezért tovább formálták a hangszerelést, és azt kell mondjam, hogy csak még jobbá tették a dalt ahhoz képest, ahogy az animében (és az OST CD-n) hallható.
Annak ellenére, hogy annyira nem rajongok az animéért, szerettem írni ezt a cikket. Értem, hogy mit akar üzenni, érdekesek az absztrakt jelentések. Inkább az, hogy nem abban a stílusban adja át, hogy a mondanivalója ténylegesen eljusson hozzám. Én úgy vagyok vele, hogy azért nézek animét, mert keleti művet akarok látni. De ez nem azt jelenti, hogy nem akarom megérteni, hogy miért szeretik olyan sokan az animét. Igyekeztem úgy nézni, hogy tudjak is kapcsolódni a műhöz, és azt gondolom, hogy közelebb kerültem hozzá. Úgy gondolom, hogy ez az anime tökéletesen a helyén van. Sokan látták, aki látta, szinte kivétel nélkül szereti, de nem feltétlen beszélnek róla. Talán erről az animéről nem is beszélni kell, hanem belül megélni. Az, hogy 7 pontot adok rá, senkit ne tántorítson el attól, hogy megnézze. Ez csak annak szól, hogy nem az én stílusom, de megértem, hogy miért szeretik az emberek.
Tegnap jelent meg Suara válogatásalbuma, mely a The Best 2 ~Tie-Up Collection~ címet kapta. Nem jelentették be nagy csinnadrattával, követem Suarát a Twitteren, de ő sem írt sokat a válogatásalbumról.
Az album bemutatóvideójában néhány videoklip jelenet mellett listázták a dalokat. Egész jól megcsinálták, ötletes lett.
Viszont csak a Regular Edition dalait pörgették a videóban. Ez két lemezből áll, és Suara 2012 szeptemberében megjelent első The Best ~Tie-Up Collection~ album óta megjelent új anime és videojáték betétdalait tartalmazza. Összesen 31 dal hallható rajta, a 2013-ban megjelent I'm a beast-től kezdve rákerültek az újabb Utawarerumono dalok, de a 2023 karácsonya körül megjelent Namiig bezárólag valamennyi betétdalt tartalmaz az album.
A Limited Edition egy harmadik lemezt is tartalmaz, mely a Non Tie-Up Suara Selection címet kapta. Tehát Suara által választott saját dalokból hallható egy válogatás. Stúdióalbumokról válogatott ki két-két dalt, kivéve a legújabb, Infinity ~Kibou no Tobira~ albumról, ahonnan csak egy dalt emelt át. Így a harmadik lemez összesen 15 dalt tartalmaz. Többször meghallgatva a dalokat egymás után, nem érzékelem, hogy bármilyen szempont szerint válogatta volna egymás mellé a dalokat Suara. Hayashibara Megumi beszélt arról, hogy a 2021-ben megjelent VINTAGE DENIM albumra meghatározott sorrendben kerültek fel a dalok, és a veterán rajongók biztosan észreveszik a kapcsolatot az egyes dalok között. Kezdve azzal, hogy a három lemez mindegyike egy-egy címet kapott, és az adta meg a témát, ami alapján sorrendbe tették a dalokat.
Suara esetében viszont nincs ilyenről szó. Sokkal inkább lehet az, hogy azokat a dalokat választotta ki az egyes albumokból, melyekhez különleges kötődése van. Vagy különleges érzései voltak, miközben felénekelte a dalokat, vagy valamilyen különleges okból születtek meg azok a dalok. Reflektálnak Suara életének egy fontos eseményére, állomására. Nem ismerem az énekesnő magánéletét, nem arról posztol twitteren. De elképzelhető, hogy erről van szó, mert van köztük néhány komolyabb ballada. Személy szerint nagyon örülök annak, hogy helyet kapott a Koe wo Kikasete dal is, amit Okui Masami írt az énekesnőnek. Ez arra enged következtetni, hogy szeretett az énekesnővel együtt dolgozni, és egy számára kedves dalt írt.
Összességében kellemes válogatásalbummal jött ki Suara. Mivel csak az első két lemez érhető el digitális stream formájában, így ahhoz, hogy a maga teljességében tudjam hallgatni az albumot, offline hallgatom. Többször meghallgattam, és nagyon jó a 46 dalt egymás után hallgatni. Egyáltalán nem válik unalmassá. Tulajdonképpen személyes vonatkozásom is lehetne a válogatásalbumhoz, hiszen idén 15 éve találkoztam először Suara dalaival és lettem rajongója. Én úgy veszem, hogy ezt a 15 éves rajongást ünneplem meg ezzel az albummal.
Mindenképp érdemes online streaming formájáben meghallgatni az első két lemez dalait.
Hayashibara Megumi immár negyedik Shuuketsu no... kislemezét jelentette meg a 2023. december 6-án, mely egészen pontosan a "Shuuketsu no Yari" (終結の槍) címet kapta. Az igazat megvallva, szkeptikus voltam a kislemez kapcsán, mert a tavalyi, "Shuuketsu no Hate ni" kislemez eléggé félresikerült. Sajnos Hayashibara Megumi bebizonyította, hogy az üvöltés nem éneklés, ugyanis olyan magas hangot adott ki magából ami már nem az ő hangtartománya. Vajon az új dalokban is üvölteni fog? Hallgassuk meg.
Hála istennek, nem. Valószínűleg eljutott hozzájuk a kritika, és visszafogták azt a hangtartományt, amiben Hayashibara Megumi énekel. Ennek megfelelően a "Shuuketsu no Yari" is visszafogottabb lett. És ez határozottan jót tett a dalnak, mert megmaradt ugyan a "Shuuketsu no.." dalokra jellemző dinamika, de azzal, hogy Hayashibara Megumi éneke visszafogottabb lett, a dal izgalmas és sejtelmes lett. Ez feloldja azt a dilemmát, hogy úgy éreztem, hogy valami hiányzik a dalból. Eleinte azt gondoltam, hogy ez az ötlet hiányából fakad, hogy már annyi "Shuuketsu no..." dal van, hogy már nem tudták, miként hasson újnak a dal. Nagyon hallatszik, hogy tavalyi dalokat vették elő ismét, számomra ez a kislemez a "Shuuketsu no Hate ni" egy javított változata. És ha megengedjük, hogy a címadó dal sejtelmes, akkor azt gondolom, hogy lehet szeretni.
Ellenben a B-side track, a "Shuuketsu no Hajimari" nem kislemezre való. Ugyanis annyira súlytalan, hogy legfeljebb albumra kimehet, mint helyet kitöltő dal, de kislemezen nagyon kijön, hogy mennyire nincs benne ötlet. Ez a dal ugyanis önállóan nem teljes értékű. Nincs benne semmi olyan, amivel felhívhatná magára a figyelmet. Albumon jól mutatna, mint egy plusz dal, ami megerősíti annak témáját, mondanivalóját, de kislemezen határozottan nem! Nem tesz hozzá az énekesnő repertoárjához.
Tehát összességében olyan ez a kislemez, mintha a tavaly hibáit akarták volna kijavítani. Összességében jobb lett, de még így is van mit javítani, ha terveznek még "Shuuketsu no..." kislemezt. Tehát mondhatjuk, hogy valamennyire meg van élezve a lándzsa, de nem szúr eléggé.
Régóta lelkes követője vagyok Yonekura Chihiro munkásságának. Soha nem tartottam annyira nagy énekesnőnek, mint Hayashibara Megumit vagy Okui Masamit, de annyira mindig is szerettem őt, hogy meghallgassam az összes albumát és az összes digitális formában elérhető kislemezét. Szeretem hallgatni a dalait, szeretem a kedves hangját, meg tud is énekelni, de mindig volt valami hiányérzetem, ami miatt rövidebb-hosszabb időre mindig szüneteltettem a dalainak hallgatását.
A választ a Yondemasuyo, Azazel-san. kislemez párosa adta meg. Ott Yonekura Chihiro a Team. Nekocan [Neko] által írt keményebb rock zenére énekel és akkor azt éreztem, hogy jobban kijönnek az énekesnői kvalitásai. Ott már nemcsak szimplán szerettem hallgatni a hangját, hanem azt éreztem, hogy érdemes komolyabban figyelni őt. Arról van ugyanis szó, hogy Yonekura Chihirónak erős énekhangja van és 2003-2004-től igyekeztek is a stúdióalbumaiban megcsinálni azt, hogy keményebb zenére énekeljen. Jó is volt, igyekeztek valami újat mutatni a '90-es évek (egyébként szintén jónak mondható) albumai után de valahogy nem akart összeállni a dolog. Sok esetben nem volt dallama a zenének, ezáltal nem voltak emlékezetesek a dalai. Ez sajnos azt hozta magával, hogy az albumok összességében sem különböztethetők meg egymástól. Egy idő után nagyon egyformák lettek a dalai.
Ezért sajnos Yonekura Chihiro esetében van némi korreláció a lemezeladás és az album minősége között. Mert hiába relatíve jók az albumok, ha nem voltak kiemelkedők. Ezzel együtt az idő előrehaladtával annyira bezuhantak Yonekura Chihiro album eladásai, hogy a kiadónak már sehogy nem érte meg kiadni az énekesnő dalait.
Hagyományos módon biztosan nem. Mert hála istennek Yonekura Chihiro azért nem adta fel az éneklést, csak átment teljesen online-ba. Az utóbbi időkben "Smile Go Peace" néven futtat egy online projektet, melynek keretében ismert anime dalokat énekel fel. Különlegessége, hogy kép formájában is rögzítik a stúdiófelvételt és azt utómunkákkal "díszítik". A legújabb, szám szerint 95. feldolgozás a Toaru Kagaku no Railgun anime első openingje a fripSide: only my railgun című dala. Ismerem az eredetit, szeretem is, sőt a Shimokawa Mikuni és Momoi Haruko feldolgozást is, az is nagyon jóra sikeredett. Yonekura Chihiro ezt a dalt énekelte fel és nem akartam hinni a fülemnek.
Van az elején a bemutatkozó szöveg, alapvetően aranyos, de azért szívtam a fogam, hogy nem kellenének ezek az idétlen kézmozdulatok, meg az a hülye intonáció. Nem ezért szeretjük Yonekura Chihirót. Ő egy egyszerű énekesnő, aki a maga egyszerű módján nagyon jól el tudja mondani azt, amit a közönségnek szán. Ezt elengedtem, mert amikor jött a dal és elkezdett énekelni, nem hittem el, amit hallok. SOHA de SOHA nem éreztem, hogy ennyire izgalmas lenne az, amit csinál! Minden egyes pillanatára kíváncsi voltam, úgy néztem, hogy nehogy egy pillanat is kimaradjon az életemből, közben úgy dobbant a szívem, mintha életem produkcióját látnám! Hiába ismerem már az énekesnőt 2006 óta, életemben először most éreztem azt, hogy IMÁDOM, AMIT CSINÁL!!!
Ez annyira, de annyira hiányzott tőle! Ezen dal hallgatása után állt össze bennem az, hogy Yonekura Chihiro a japán zenei ipar egyik legpechesebb énekesnője. Mert van énekhangja, hallhatóan tud énekelni, tehát énekesnőként a helyén van. De sehogy nem tudták összehozni nála azt, hogy van egy erős énekhangja de ez egy rendkívül kedves és bájos személyiséggel párosul. Pont az ilyen dalok hiányoztak az énekesnő karrierjéből. Az ilyen ténylegesen magabiztosságot sugárzó dalok, amik egyszerre erősek, de tetten érhető bennük valami kedvesség. Yonekura Chihiro ezzel a feldolgozással bebizonyította azt, hogy ezt a dalt eredetileg is neki kellett volna énekelnie. Ez a változat ugyanis jobb, mint az eredeti! Borzasztóan sajnálom, hogy csak nagyon elvétve vannak ilyen dalok az énekesnő repertoárjában. Nagyon-nagyon ritkán volt olyan érzésem, hogy olyan dalt hallok tőle, ami nemcsak az ő személyiségére van szabva, de az énekesnői kvalitásai is 100%-ig kijönnek.
Pedig nagyon jól indult az énekesnői karrierje. 1996-ban debütált az "Arashi no Naka de Kagayaite" című dallal, az volt az első, ami ezen dal hatására eszembe jutott. Azzal a dallal tényleg robbantott, a mai napig Yonekura Chihiro koncertek elmaradhatatlan tombolós dala a debütáló dala. De utána valamiért nagyon megtorpant és sorra jöttek a "nem rossz, de nem az igazi" jellegű dalai. És mivel ez van túlsúlyban, nagyon ritkán éreztem nála, hogy minden összeáll. Ezért van az, hogy csak a 95. Smile Go Peace feldolgozás volt az első, amire rákattintottam. Pedig követem az énekesnőt Twitteren, mindig láttam, hogy kiteszi az aktuális feldolgozását, de most volt az első olyan alkalom, hogy azt mondtam magamban, hogy jó, nézzük meg, mit csinál. És ezt kapom...
De pont a címe miatt is. A "Smile Go Peace" azt éreztette velem, hogy ugyanazokat kapom, amiket az albumaiban is már hallottam (ráadásul van egy "Smile Go Happy" című dala is), ott is szinte ugyanazokat hallottam, mi újat tud nyújtani? Hát itt a válasz. Egy olyan dalt, amit eredetileg neki kellett volna énekelnie.
Az, hogy Okui Masami ilyen magas szívonalú karriert futhatott be, az nemcsak a tehetségének, tudásának köszönhető, hanem az autonóm személyiségének. Okui Masami már a legelső dalainak szövegeit is ő írta és az első általa írt zenére sem kellett sokáig várni, hiszen az 1995-ös Slayers anime ending dalának (melyet Hayashibara Megumi-val együtt énekelt) zenéjét Okui Masami szerezte. Ezután főleg a szövegírás maradt a fő profilja, zenét az elején csak elvétve szerzett. De igazán nagy szükség nem volt rá, hiszen 1996-tól a StarChild-nál dolgozó Yabuki Toshiro egyengette Okui Masami énekesnői karrierjét, szerzett neki zenét olykor hangszerelte is a dalait. Yabuki Toshiro pedig hamar észrevette, hogy Okui Masami nemcsak autonóm személyiség, hanem érdemes is hagyni, hadd járja a maga útját, hiszen van tehetsége, tudása, nem utolsósorban nagy munkabírású. Így az énekesnő már a kezdetektől szabad kezet kapott. Yabuki Toshirónak csak a zeneszerzéssel, hangszereléssel és a dalok kereskedelmi sikerre vitelével volt gondja.
Az első nagy törés Okui Masami karrierjében 2001-ben volt, amikor Yabuki Toshiro elhagyta a StarChild kiadót. Az énekesnő ugyan kérte, hogy legalább a DEVOTION albumot csinálja meg vele, de a menedzser nem vállalta. Nem akart olyan munkát vállalni, amibe nem tudja szívét-lelkét beletenni. Így Okui Masami megtapasztalta az autonóm személyiségének árnyoldalát: Tényleg mindent egyedül kellett csinálnia. A DEVOTION volt az első olyan album, aminek produceri munkásságát, marketing népszerűsítését is neki kellett csinálnia. És a tapasztalatlanságának meg is lett az eredménye. Amíg a 2000-ben megjelent NEEI albuma a 11. helyen nyitott a heti album eladási listán, addig a DEVOTION album csak a 30. helyet tudta elérni.
Talány marad, hogy hogyan alakult volna Okui Masami énekesnői karrierje, ha Yabuki Toshiro mellette marad, de 2004 után otthagyta a King Records-ot, hogy megalapítsa saját kiadóját "evolution" néven. Ekkor különös fordulatot vett Okui Masami karrierje. Albumai sokkal erősebbek, felszabadultabbak lettek. Mintha csak meg lett volna írva az, hogy Okui Masami amennyire csak lehet, független legyen, hiszen akkor tud igazán brillírozni, ha megélheti az egyéniségét. A saját kiadója által megjelent albumok különleges ékkövei az énekesnő karrierjének. Ha valakinek tetszenek az ott megjelent dalok, akkor kijelentheti magáról, hogy kedveli Okui Masami egyéniségét és a dalokat neki írták. Kereskedelmileg messze elmaradtak a '90-es évek albumaitól, hiszen például a God Speed csak a 111. helyet tudta elérni a heti lemezeladási listán, a Masami Life meg csak a 110. helyet, de ez mégsem tűnt "problémának", mert annyira erős volt az, amit Okui Masami képviselt, hogy teljesen elfedte azt, hogy az albumokból csak töredéknyi mennyiséget adtak el (szó szerint. Okui Masami legsikeresebb albuma a V-sit. 48.330 példányban kelt el, ehhez képest például a God Speed eladásai 3.006-nál megálltak). Csak élveztük a dalok olyannak, amilyenek.
De hát a kereskedelmi siker hiánya felett nem lehetett a végtelenségig következmények nélkül szemet hunyni. Már a 2010-es i-magination album is már "evolution-Dwango Entertainment" kiadói korpodukció volt. Ez önmagában rossz jel volt, ahogy be is következett 2011-ben az elkerülhetetlen: meg kellett szüntetni az evolution kiadót és ha további szólóalbumokat akar kiadni, akkor át kell igazolnia a Lantishoz, mely a JAM Project album kiadásait is gondozza. Az együttes, melynek énekesnője Okui Masami.
És sajnos meg is lett a következménye. A 2012-ben megjelent Love Axel ugyan zeneileg hozza az énekesnőtől elvárt színvonalat, de más téren rettenetesen elmaradt a korábbi albumok minőségétől. Egyáltalán nem érzékelhető az énekesnő egyénisége a dalokban. Ez nagy csorba volt az azt követő albumán is. Okui Masami tud énekelni, tud zenét szerezni, szöveget írni, de nem érhető tetten az egyénisége, annak hiánya pedig komolyan érzékelhető. Szólnak, szépek, szeretjük, de nem az igazi. Az első album, mely valamennyire visszaadja a régi albumok hangulatvilágát, az a 2018-as HAPPY END. Ez az album végre egyedibb lett, ami érzékelhető plusz az előző albumokhoz képest. De azt nehezen nézem el Okui Masami-nak, hogy az első dalának szövegében megengedett magának egy "I have no regrets in my life" sort. Több helyen is kifejtettem már, hogy óriási baj az, ha valaki nem bán semmit az életében, mert az megvonja magától a fejlődés lehetőségét. Ha Okui Masami tényleg így gondolkodik, az törésvonal lesz kettőnk között, de ezzel még együtt tudok élni. Már csak azért is, mert ez az ezt követő, máig legutolsó albuma a 2021-es 11-elevens- már ténylegesen emlékeztet a régi időkre.
Így jutottunk el 2023-ig, a jelenkorig, amikor is örülhetünk a 30. évfordulós válogatásalbumának.
Ebben a 12 perces videóban bele lehet hallgatni a dalokba. A Lantis megvette a jogokat a King Records-tól, hogy felkerüljenek Okui Masami ott megjelent dalai is helyet kaphassanak az albumra.
Az albumra, melyen 3 lemeznyi dalt hallgathatunk. Az első lemezre kerültek fel a King Records-os dalok. Sok klasszikus mellett azért hiányérzetet kelt, hogy olyan dalok maradtak le a lemezről, mint például az "It's DESTINY -Yatto Meguri Aeta", "J" vagy akár az "I WAS BORN TO FALL IN LOVE". A második lemezre az evolution kiadó által gondozott dalok kerültek fel. Ahhoz képest, hogy az első lemez inkább hiányosnak mondható, a második lemez pont, hogy "túlzottan teljes". Hiszen olyan dalok is helyet kaptak erre az lemezre, mint a "God Speed" vagy a "SOLDIER ~Love Battlefield~", melyek nem is anime- vagy videojáték betétdalok, kislemezen sem kaptak helyet korábban. Ezeket a dalokat csak azok ismerik, akik az albumokat is hallgatják. De nagy öröm számomra, mert mindkét dal nagy személyes kedvenc az énekesnőtől. Az talán furcsán veszi ki magát, hogy ennek a lemeznek az utolsó dala a Takarabako -TREASURE BOX- ezen a lemezen kapott helyet, hiszen már nem evolution-ös dal. De érthetővé válik, hogy miért itt hallható, ha megnézzük a harmadik lemez dallistáját. Erre a lemezre ugyanis csak a Lantis által kiadott dalok hallhatók. Azokból meg van annyi, hogy egy egész lemezt kitöltsenek. A harmadik lemezen kapott helyet két régebbi dal újrahangszerelt változata. Az egyik a Hayashibara Megumi-val közösen énekelt Slayers opening a Get along. Belehallgatva mindenképp jónak tűnik, de azért lehet hallani, hogy mekkora a különbség aközött, ahogy 1995-ben énekelt és ahogy most, 2023-ban énekel. A másik régebbi dalának sokkal inkább szimbolikus értéke van. Hiába is keresnénk a ONENESS-t bármelyik korábbi albumán, nem találnánk meg. Ez a dal a 2005-ben életre hívott Animelo Summer Live nevű élő koncert első "évadának" (mivel a sikerének köszönhetően évenként új koncertet szerveznek) volt a dala. A dal, amit mindegyik fellépő előadó elénekel. A dalt Okui Masami írta (ahogy a koncertsorozatot is ő találta ki). A dal szimbolikus egyrészt abból a szempontból, hogy megemlékezik a koncertsorozatról, másrészt hogy egy ilyen szép, egységről szóló dallal zárja ezt az albumot.
Itt derül ki, hogy Okui Masami korábban dolgozott együtt Hayashibara Megumi-val, mint ahogy azt eddig tudtuk. Már a kezdetektől besegített neki a refrénbe, azokat Okui Masami írta a dalhoz. És mivel jónak ítélték meg a munkáját, ezért lehetőséget kapott arra, hogy énekelhessen. Okui Masami annyira megörült a lehetőségnek, hogy természetesen azonnal elvállalta. Így lett ő a "Dare Yori mo Zutto..." dal énekesnője. A dalt 1993 júniusában vették fel és akkor nem volt még tisztázott, hogy csak egy dal erejéig kap Okui Masami lehetőséget arra, hogy énekeljen, vagy ezt egy szerződés követi. Maga Okui Masami is úgy gondolt erre a dalra, hogy csak ez lesz, utána visszamegy vokalistának.
Itt Okui Masami egy érdekes kijelentést tett: Ő maga nem volt járatos az animékben. Ez önmagában érdekes kijelentés, hiszen Hayashibara Megumi anime betétdalokat énekelt, ugyanakkor ha jobban utánajárunk azoknak az időknek, nem egy furcsa kijelentés. Annak ellenére, hogy már a kezdetektől léteztek anime betétdalok, voltak erre szakosodott előadók, mint például Mizuki Ichiro, később Kushida Akira vagy Kageyama Hironobu. Vagy maga Okui Masami is hivatkozott Mitsuko Horie-ra, de maga az "anime dal", mint stílus csak későn került a köztudatba. Ezt csak a JAM Project hozta be az ezredforduló után. Előttük túl kevés volt az olyan előadó, aki ténylegesen anime betétdalokra szakosodtak. A '90-es években is az volt még a bevett gyakorlat, hogy a japán együtteseknek megvolt a maguk karrierje és mellesleg énekeltek anime betétdalokat. Hayashibara Megumi volt az első, aki ténylegesen sikerre vitte az anime betétdalokat. Ő volt az, aki éveken át konstans Top 10-es albumai és kislemezei voltak. Ezért volt Okui Masami számára nagy kiugrás, hogy Hayashibara Megumi-val együtt dolgozhatott.
Okui Masami maga úgy jellemzi a '90-es évek anime betétdalait, mint szigorú keretek között megénekelt dalok, melyeket pontosan és precízen kell előadni. Később Okui Masami beszél arról, hogy maga is nézett olyan animéket, mint a Candy Candy vagy a Devilman, sőt ezekből lemezei is voltak, de akkoriban egyáltalán nem volt ebben perspektíva. Nem gondolt arra, hogy ő maga is ilyen dalokat énekelhetne. Csak akkor tudatosodott benne, hogy ő anime énekesnő lesz, amikor az első stúdióalbumán a "Gyuu"-n dolgozott. De hogy mennyire nem volt akkor elterjedt műfaj az "anime dal", jól jelzi, hogy amikor Okui Masami az első albumának megjelenése alkalmából interjúkat adott és kérdezték, hogy pontosan milyen stílust képvisel, csak körülírni tudta, de pontosan nem tudta megfogalmazni. Mivel akkoriban az anime betétdalok kifejezetten alacsony színvonalúnak számítottak (ami nem is csoda, hiszen az animék már akkor is elsősorban a tizenéves korosztálynak készültek), és mivel a dalok szigorúan az animéhez készültek, ezért precízen meghatározott kereteken belül kellett megírni, ahol nem feltétlen a világszívonalú zene és a mélyenszántó szövegek domináltak.
Persze Okui Masami és Yabuki Toshiro közös döntése még nem lett volna elég. Az egész King Records rábólintott arra, hogy Okui Masami saját csapattal dolgozhat a dalain. Egyből a kezébe vette a szövegírást, hogy ténylegesen arról énekeljen, amit gondol, amiben hisz, ezáltal legyenek ténylegesen sajátok a dalai. A King Records olyan szinten nem korlátozta Okui Masami szövegírói munkáját, hogy arra is zöld utat kapott, hogy az anime dalok szövegei is teljesen sajátok legyenek. De nemcsak ennek köszönhető, hogy Okui Masami anime dalai ennyire egyediek lettek: Az énekesnő bevallotta, hogy semmilyen tapasztalata nem volt anime dalok szövegeinek írásában. A tapasztalanságából jött az, hogy teljesen egyedi dalszövegeket írt és hogy ebben senki nem korlátozta, ebben egyfajta felszabadultságot élt meg. Saját maga talált ki minden ötletet és azok meg is valósultak.
Azért Okui Masami érzékelte, hogy egy anime betétdalt illő az adott animéhez is írni, de ő ezt úgy oldotta meg, hogy amikor olvasta a mangát a készülő animéből, elemezte magában a főszereplő személyiségét és az egész közeget, így próbálta meg kitalálni a szöveget. Ugyanakkor fontosnak tartotta azt is, hogy a szövegek önmagukban is éljenek. Ezért olyan szövegeket írt, melyek a mindennapi életről szólnak. Így elérte azt, hogy az anime dalai önálló életre keltek. Rajongói annyira kiemelték az anime dalokat, hogy sok esetben maguk a dalok népszerűbbek, mint az anime. Sokan konkrétan Okui Masami-tól származtatják azt, hogy az animéhez írt dal különvált az animétől. Van egy olyan tézis, hogy Hayashibara Megumi-t és Okui Masami-t nemcsak a Slayers köti össze, hanem az is, hogy Hayashibara Megumi a sikerével ágyazott meg a későbbi nagy anime előadóknak (például Mizuki Nana, Kuribayashi Minami, Chihara Minori), Okui Masami pedig az egyedi szövegeivel utat tört azoknak az anime daloknak, melyek önmagukban is élvezhetők, függetlenül az animéktől. Tehát tőlük származtatják azt, hogy az anime zene mára olyan lett, amilyen. Ezt persze Okui Masami szerényen tagadja, de szerintem nagyon is tudja, hogy ez az igazság. Ezért annyira jelentős az énekesnői munkássága.
A '90-es évek második felében Hayashibara Megumi sikerének és Okui Masami egydi anime dalainak köszönhetően (és hogy Okui Masami is tudott slágerlistás helyezést elérni) terjedt el egyre szélesebb körben az anime zene, ismerte fel egyre szélesebb réteg, hogy ezt lehet komolyan is művelni, ebben van potenciál. Ezért Okui Masami 1998-ban lehetőséget kapott arra, hogy Amerikába utazzon és ott szerezzen tapasztalatot. Itt találkozott Steve Lukather-rel és Mr. BIG-gel és megkérte őket, hogy zenéljenek a későbbi dalaiban. Több dalában is játszottak, ekkor énekelte fel a Yu-Gi-Oh! Duel Monsters anime második opening és ending dalát a Shuffle-t és az Ano Hi no Gogo-t és mindkét dalban játszott a két világhírű énekes, zenész.
A Shuffle kemény rockos hangzásvilága tényleg egyedinek számított, akkoriban ez egyáltalán nem volt megszokott, hogy egy anime dal hard rock legyen. Viszont ekkor történt meg az, hogy Okui Masami és Yabuki Toshiro közös munkája megszakadt, aminek következtében nemcsak az történt, hogy Okui Masami-ra szakadt a produceri munka, hanem ritkábban is énekelt. A kettő között nyilván van összefüggés, de a ezután az énekesnő sokáig nem énekelt anime betétdalt. Ő maga is imázst akart váltani, ami nemcsak abban volt tettenérhető, hogy áttért a ténylegesen rock zenére, hanem az albumborítón látható nevét is "Masami Okui"-ról "okui, masami"-ra változtatta. A nevének ilyetén módon történő írásával jelentek meg a még King Records-nál megjelent albumai.
Bár a King Records-nál azért valamelyest lenyugodtak a kedélyek és megkérték arra 2003-ban, hogy adjon ki egy anime albumot, melyen más előadók dalait dolgozza fel. Így készült el a "Masami Kobushi" című album.
A kiadó azt is rossz szemmel nézte, hogy Okui Masami tagja lett a JAM Project-nek, hiszen az az együttes a Lantis-hoz volt szerződve. Meg hát megalapította a saját kiadóját az "evolution"-t. Az első kislemez, mely a saját kiadóján belül jelent meg, az "Olive" címet kapta. Az énekesnő szerint a jövő reménységéről szól a dal. Az olivabogyó, ha meg is érett, sem esszük meg, hanem feldolgozzuk, utána lesz ehető és finom.
Okui Masami ugyanakkor bevallotta, hogy meghívásra lett tagja a JAM Project-nek és félt az együttestől. Tudta jól, hogy bár az ő dalai is tartalmaznak rockos elemet, de a JAM Project stílusához képest túlzottan visszafogottnak érezte a dalait. Erősnek képzelte a többi tagot magához képest. Valószínűleg ezért kapott bemutatkozásként egy saját kislemezt, Little Wing címmel, mely a Scrapped Princess anime opening dala volt, hogy Okui Masami saját stílusában mutatkozzon be, mint JAM Project tag. Lényegében egyfajta "bátorítás", hogy közénk tartozol az egyéniségeddel is. A félelme ellenére Okui Masami-t érdekelte a JAM Project, hiszen nagyon rajongója volt a LAZY nevű együttesnek, melynek Kageyama Hironobu is tagja volt.
Lassan, de fokozatosan Okui Masami megélte a maga teljes felszabadultságát. Csatlakozott a JAM Project-be, elindította az Animelo Summer Live-ot 2005-ben és újra anime énekesnő lett. Az interjúból az szűrhető le, hogy az anime dalszerzésnek egy újszerű élményét élte meg az új munkái által. Okui Masami rengeteget dolgozott 2005-ben, ezt úgy írta le, hogy fárasztó volt, de rendkívül módon élvezte. Újra visszatalált önmagához.
Ugyanakkor más módon is dolgoznia magán annak köveztében, hogy a JAM Project tagja lett. Hiszen négy nagy hangterjedelmű férfihoz (plusz Matsumoto Ricához) csatlakozott és kifejezetten a nagy hangterjedelmű dalokra fókuszálta. Okui Masami elmondása szerint fizikailag is edzenie kellett ahhoz, hogy a JAM Project dalokat el tudja énekelni. Nyilván megvolt a maga énektudása, hangterjedelme, énekelt szólóelőadóként is nagyot, de nem a hangterjedelmen volt a hangsúly. De ő inkább csak örült a plusz munkának, mert a JAM Project-nek köszönhetően kitárult előtte a világ. Szólóénekesnőként csak a saját kis csapatával dolgozott, minden ismertsége onnan származott. De a JAM Project-nek köszönhetően sok új barátja lett, illetve az Animelo Summer Live-nak köszönhetően sok más előadóval is komolyabb barátságot kötött. Végezetül nagyon jó döntésnek tartja, hogy a JAM Project tagja lett.
Ezután ugranak az időben és a 2010-es évekről lesz szó, amikor is jelentősen megnőtt az anime előadók mennyisége a japán zenei iparban. Ennek következtében csökken a JAM Project jelentőssége, és hogy Okui Masami is érezte ebből a nyomást, bevallotta, hogy elvállalt bármilyen felkérést. Ez is oka annak, hogy romlott Okui Masami albumainak minősége, ahogy csatlakozott a Lantis-hoz. Nem utolsósorban olyan fiatal előadóknak is besegített, mint például Suzuki Konomi, aki jóval egyszerűbben műveli azt, amit Okui Masami csinált. Ugyanis a '10-es évekre oly módon változott az anime zene, hogy az erőteljes hangzást egyszerűsítették le. Annak alapján írtak egy egyszerű, sablonos zenét, dallamvilágot és a fiatal előadó meg a maga hangjával felénekelte a dalt.
.jpg)
Ugyanakkor a Takarabako -TREASURE BOX- siker lett, ugyanis a 15. helyen nyitott az Oricon kislemezeladási listán, amivel a legjobb helyezést elért Okui Masami kislemez lett.
Visszatérünk a JAM Project-hez, és rátérünk a GARO dalokhoz. Okui Masami bevallása szerint nagyon szereti a sorozatot, mert egyezik a világnézetével. Elgondolása szerint GARO széria leegyszerűsítve a világ működését mutatja meg. Ezért kifejezetten örült, hogy a GARO-hoz írt szövegeket, mert ezekben a dalokban pont meg tudta fogalmazni a világnézetét, amiben hisz.
Okui Masami azt is elmondta, hogy nem gondolta volna, hogy az Animelo Summer Live ilyen hatalmas koncertté növi majd ki magát. Az volt az eredeti célja, hogy az anime előadók két-három dal erejéig bemutatkoznak, előadják a dalaikat és a végén közösen énekelnek. Ezt teljesen természetes módon képzelte el, mintha énekelni tudó barátok álltak volna össze egy koncertre. Nem is volt cégek, irodák birtokában a koncert, ezért is volt ennyire szabad egy-egy koncert. Csak évekkel később vált azzá a koncertsorozat, amivé lett ma.
A végére kitérnek arra, hogy tényleg Okui Masami volt az, aki azzá tette az anime zenéket, ami mára lett. Ezt őszintén megtiszteltetésnek veszi, mert akkor úgy érzi, hogy volt értelme a karrierjének. Ez annak ellenére nagy dolog, hogy nem is tervezte, hogy anime énekesnő lesz. Egyre több fiatal anime énekesnő vallja be, hogy hatással volt rá Okui Masami korai munkássága. Inspirálta őt. Ugyanakkor ma már annyira telített az anime zenei ipar, hogy nagyon nehéz kitörni.
Ezt az interjút fordítottam magyarra, egészítettem ki saját gondolatokkal.
Sok új információt tartalmazott számomra ez az interjú, amik által kétségtelenül csak még jobban megnőtt az énekesnő a szememben, ugyanakkor érzékelhető volt, hogy voltak nehéz időszakai és ügyelt arra, hogy a kínos témákat ne eressze bő lére. Ez is a japán felfogás része. Ugyanakkor továbbra is azt gondolom, hogy amikor Okui Masami érezte, hogy elfogy körülötte a levegő, akkor hátra kellett volna lépnie, nem elvállalni mindent, ami ráadásul méltatlan is a művészi nagyságához. De ezekkel a hibákkal együtt is azt mondom, hogy Okui Masami marad minden idők legjobb japán énekesnője számomra.
Néha gondolkodok azon, hogy jó lenne többet írni Hayashibara Megumi-ról is, hiszen ő maga a japán anime ipar egyik nagy ikonja. Hiszen nemcsak seiyuu-ként alakít emlékezeteset, hanem énekesnőként. Ő az első olyan seiyuu, aki sikerre tudta vinni az énekesnői karrierjét. Nemcsak albumai jelentek meg sorozatban, hanem ezek mind-mind sikeresek voltak. Hayashibara Megumi az első olyan seiyuu, akinek az albumai és kislemezei sorozatban voltak Top 10-esek a lemezeladási listákon, sőt, az első dobogós album is az ő karrierjét ékesíti. Megjegyzem, teljes joggal. Mert bár nem annyira hatásosak a dalai, mint Okui Masami-é (akivel köztudottan barátságot ápol), de magasan kiemelkedik a seiyuu-k által elénekelt dalok tömegéből. Lássuk is az énekesnői karrierjének gyökerét, hiszen a Half and, Half az énekesnő 1. albuma, mely 1991-ben jelent meg.
Annak ellenére, hogy a japán szinkronszínészetet az egekig szokás emelni, hiszen hihetetlen életet adnak a karaktereknek a seiyuu-k a hangjukkal, fontos tudni, hogy a szakma megítélése nem volt mindig egységes. Konkrétan Hayashibara Megumi abban a ’80-as években kapta az első szerepeit, amikor az egész seiyuu szakmának eléggé negatív volt a megítélése Japánban: “Az megy el szinkronszínésznek, aki színészként megbukott”. Ez azért elég erős hátszél egy olyan fiatal lánynak, akinek ráadásul álma volt, hogy seiyuu legyen, és ezért mindent meg is tett. Kijárta az iskolát, és csak hogy még jobb lehessen, még énekelni is megtanult. Hayashibara Megumi ugyanis semmilyen hangképzést nem kapott gyerekkorában, minden, amit ezen az albumon hallhatunk, az utóbbi néhány év hangképzésének az eredménye. Mindenesetre az, hogy egy ilyen közegből ki tudott emelkedni és lett a ’90-es évek egyik legismertebb animés személyisége, az nemcsak a tehetségének, hanem az egyéniségének is köszönhető.
Bár az első albumon azért hallható, hogy tényleg csak nemrégiben kezdett el énekelni tanulni, és hogy ez a folyamat még tart. Inkább “biztonsági”-nak nevezném ezt az albumot, ugyanis bár énekel olyan dalt, ami nagyobb hangterjedelmet kíván, de alapvetően érzékelhető, hogy nem vitték túlzásba. Sőt, néhány dal annyira egyszerű lett, mintha gyerekeknek írták volna. Hayashibara Megumi is kedves, ártatlan hangon énekel, mintha kifejezetten gyerekdalokra akart volna szakosodni. Persze van egy-két komolyabb dal is, úgyhogy az album 12 dala némileg változatos összképet ad.
Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag erre az albumra csak új, az utóbbi hónapokban írt dalok kerültek fel. Pedig nyugodtan kiadhattak volna egy albumot az addig felénekelt anime dalokból, hiszen addigra már bőven volt egy albumra való, ehhez képest új dalokat írtak csak erre az albumra. Egyik sem anime betétdal, egyedül a Niji Iro no Sneaker az, ami az akkoriban indult Heartful Station című rádióműsorának volt a betétdala. Egyébként csak új dalok vannak az albumon. Annak ellenére, hogy ez az album meglehetősen kezdetleges, mind zeneileg, mind szöveileg, mind ének terén, nem mondható rossznak. Mert már ezekben a dalokban megmutatkozik Hayashibara Megumi szerethető személyisége, ami miatt aztán később tényleg megérdemelten lesz ismert és népszerű. Ezt az albumot egyértelműen az énekesnő személye adja el. Ha egy átlagos seiyuu énekelte volna fel a dalokat, aki ráadásul énekelni sem tud (ami akkoriban nem volt ritka… elég csak meghallgatni a ’90-es évek karakter dalait), akkor épphogy közepes lenne ez az album. De Hayashibara Megumi olyan bájossággal énekelte fel a dalokat, hogy önmagában csak ez sokat javít az album összképén.
És azért van munka a dalokban, mert azért amit tud, azt Hayashibara Megumi beletette, hogy jó legyen az album. Énekel a legjobb tudása szerint, és szerencsére zeneileg sem faék egyszerűségűek a dalok. Több szólam, több hangszer hallható a dalokban. Tehát a lehetőségekhez mérten dolgoztak az albumon, de azért érzékelhető, hogy figyelembe vették azt is, hogy Hayashibara Megumi még tanul énekelni. Még ne várjunk tőle világszínvonalú teljesítményt. Azt túlzásnak tartom, hogy ez az album egy ígéretes karriert vetít előre, de ahogy énekli a dalokat, azt mindenképp nagyon kellemes hallgatni. De ezt így nem csinálhatta volna sokáig. Pont attól volt nagyon jó az énekesnői karrierje, hogy valami olyan szintű fejlődést mutatott fel Hayashibara Megumi az évek során, amit csak a Half and, Half-ból nem lehetett előre vetíteni.
A borító inkább szerencsétlenre sikeredett. Már itt megcsinálták azt, hogy sok képet csináltak az albumhoz, amit aztán közzé tettek. De az nem mondható, hogy a képek mind jók lennének. Alapvetően nagyon tetszik az, hogy Hayashibara Megumi konkrétan smink nélkül látszik és annyira természetes a megjelenése az összes képen, mintha tényleg csak valaki spontán előkapott volna egy fényképezőképet és kattintgatott. Van olyan kép, ahol annyira kócos az énekesnő haja, mintha éppen akkor kelt volna fel az ágyból, és ahogy éppen kinéz, úgy lefényképezték. Van olyan kép is, ahol gyaníthatóan még a fésű sem került elő, nemhogy valami sminkkészlet. Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a természetességet, és ha egy előadó tényleg önmagát mutatja, nem sikerült jól mindegyik kép a borítóra. Fogalmazzunk úgy, hogy némely kép túlzottan spontánra sikeredett. De amit még problémásabbnak tartok, az az elrendezés. Ugyanis a tokban lévő füzetben csak képek vannak. A dallista, a szöveg és az egyéb információk külön papírra lettek nyomtatva. Szerencsére ez nem lett hagyomány, mert eléggé olyan érzetet ad, hogy minden más információ csak mellékes. A teljes belső tartalom így néz ki.
A bal oldali kihajtható papíron vannak a szövegek, a jobb oldalin pedig az egyéb információk. Ennek ellenére nagy becsben tartom ezt a kiadást, hiszen ez az első kiadású limitált példány, a “KICS 100”-as katalógusszámú, ami nem sok rajongónak van meg. Főleg nem ennyire jó állapotban. Ja és csak most látom a borítón, hogy mégiscsak előkerült a sminkkészlet… Milyen rajongó az, aki a borító képét felejti el? De mindegy is, a lényeg, hogy ez az album inkább egyfajta rajongói kuriózum. Nem ezt az albumot mutatnám meg annak, aki szeretne ismerkedni Hayashibara Megumi munkásságával. Ezt annak érdemes hallgatni, aki már szereti az énekesnőt és úgymond érzi is a dalait. Az jó eséllyel meg fogja szeretni, akár el is mélyítheti a rajongáságát, de aki ismerkedni akar Hayashibara Megumi mukásságával, az semmiképp ne ezzel az albummal kezdje. Ezt az albumot csak az fogja szeretni, aki már ismeri és szereti Hayashibara Megumi személyét. Az kap egy új, kétségtelenül különleges szeletet az énekesnő személyiségéből. Ez teszi emlékezetessé és szerethetővé ezt az albumot.
Ének: 6/10
Zene: 6/10
Szöveg: 6/10
Hangszerelés: 7/10
Borító: 6/10
Hangulat: 7/10
+ Már itt jelen van az a személyiség, amitől annyira szeretjük Hayashibara Megumit.
– Túlságosan is “első” ez az album.
A mai napig hallgatok nyugati zenét, főleg, ha bekapcsolom a rádiót, hogy halljam, hogy mik a trendek. Hátha van 1-2 jobb dal, ami megtetszik. Vannak kifejezetten jó nyugati előadók, akiket alkalomadtán szívesen hallgatok, mégis az az általános konklúzió, hogy visszatérek a japán előadókhoz, mert ott hallok olyan jellegű tartalmat, akár zeneileg, akár érzelmileg, amiket izgalmasnak tartok, amikkel a leginkább azonosulni tudok. Erre pedig Hayashibara Megumi: Proof of Myself kislemeze az egyik legjobb példa.
Többször írtam arról, hogy Hayashibara Megumi volt azon kevés előadók egyike, akik a dalaikkal olyan nagy hatást gyakoroltak rám, hogy álmatlan éjszakákat okoztak nekem. Mindig csak a dalai jártak az eszembe, állandóan hallgatni akartam őket. Ezek közül a Proof of Myself az a kislemez, melynek mindkét dala kiváltotta belőlem ezt a hatást. Mert hát ezen a kislemezen is csak két dal van, mint a japán kislemezek nagyrészén, de nagyon kevés dalpárost töltenek meg ennyi tartalommal. Erről a két dalról van szó:
Annak ellenére, hogy egyébként anime betétdalokról van szó (Saber Marionette J to X opening és ending dalok), magasan felülmúlják az átlag anime betétdalok minőségét. Egyébként önmagában az is érdekes, hogy az opening és az ending közül az opening szokott dinamikusabb lenni, hiszen bevezeti az anime hangulatát, az ending meg nyugodtabb, lazább, itt pont fordítva van. Az ending a dinamikusabb, abban van több energia, a kettő közül az az izgalmasabb. Az opening a lassabb, nyugodtabb. De amiben mind a két dal megegyezik, hogy nagyon erős érzelmileg, mind a két dal olyan érzelmeket sugároz, amik valósak, és bárki átélheti, akiben van egy kis hit, hogy az élete jobbra fordulhat.
A Proof of Myself kevésbé szól arról, amiről a cím is árulkodik. Sokkal inkább az érzelmek szabad kifejezéséről. Maga Hayashibara Megumi írta a szöveget, ahol lényegében a saját érzéseit állítja párhuzamba a többi ember érzéseivel. Hogyan kapcsolódik a többi emberhez, ők milyen hatással vannak rá. Abból a szempontból reflektál az animére, hogy a Saber Marionette olyan három lánymarionett báburól szól, akik nemcsak hogy életre keltek, de a többiekkel ellentétben saját gondolataik, saját érzéseik vannak. Tehát, a maguk bábu mivoltukban autonóm lényekké avanzsáltak. Ugyanakkor rendkívül naivak, ártatlanok, a dal pedig ezt az ártatlanságot jeleníti meg. Ugyanakkor önálló dalként is kiváló, hiszen a mi kapcsolódásunkról szól a külvilág felé, amit kívülről tapasztalunk, milyen hatással van ránk. Ezt nézve pedig egy kiváló dal. A zene pedig pozitív és optimista. Idealista, mert azt a boldog érzelmi állapotot “jeleníti meg”, amikor megtaláltuk azt a személyt, aki szinte a másik felünk, akikben feltétlen megbízunk. Zeneileg is nagyon komoly és valós érzelmileg, és van jónéhány ilyen komolyabb dala Hayashibara Meguminak, melyek azért voltak rám nagy hatással, mert pont akkor találtam meg őket, amikor néztem az RTL Klubon a Kaleido Star-t, ami ugye többek között a feltétlen bizalomról szól.
A Lively Motion meg a legeslegjobb Hayashibara Megumi dal számomra. Energikus, dinamikus, pozitív, csak előre néz. Ugyan szembenéz a múlttal, kicsit sajnálja is a történteket, de előre néz, csak az a fontos, hogy a jelent a maga teljességében éli meg és kész elébe menni a jövőnek. A zene pedig ezt a pozitivizmust, ezeket az érzéseket adja vissza rendkívül élethűen. Mindig, minden egyes pillanatban lázba jövök, amikor meghallom. A zene kiemeli a szöveg mondanivalóját és az énekben is a magasabb hangok dominálnak, ami szintén emeli a dal hangulatát. Ez a dal egyfajta újjászületésről szól. Amikor helyre tesszük a múltban történteket, és belőle tanulva készek vagyunk tenni a jobb jövőért. A dal pedig a maga optimizmusával érzékelteti, hogy érdemes tenni a jövőnkért, megerősíti azt a gondolatot, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy tegyünk érte. Ha nem feltétlen hajszoljuk mindenáron a sikert, ha esetleg nem is sikerült elérni a célunkat, de egyrészt, legalább mindent megtettünk érte, másrészt meg azáltal, hogy magunkról azt gondoltuk, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy megcsináljuk, az nagyban javíthatja az önértékelésünket. A dalt lehet így is nézni, innentől kezdve pedig azt gondolom, hogy nem lehet kétséges, hogy miért is a Lively Motion nálam a leg-leg-leg a Hayashibara Megumi dalok között.
Ez egy nagyon-nagyon fontos kislemez, nemcsak a legjobb az egész Hayashibara Megumi zenei repertoárban, de a zenei iparban is rendkívül értékesnek tartom. Ez is az a fajta dal, hogy nincsenek benne hatalmas zenei bravúrok, de az, hogy a zene tökéletesen harmonizál a szöveg mondanivalójával és hogy Hayashibara Megumi képes ilyen csodálatos érzelmeket kiénekelni, ez mindennél többet ér. Rendkívüli érzelmeket, értékeket közvetít, amik csak előnyünkre válnak, ha fel vagyunk velük vértezve. A 100%-os albumról már volt részletes írás, köszöntsük hát sok szeretettel a 100%-os kislemezt, mert ez nem érdemel kevesebbet. Aki kihozza magából a maximumot, az csak a maximumot érdemli.
Ének: 10/10
Zene: 10/10
Szöveg: 10/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 10/10
Hangulat: 10/10
+ Tökéletes mind zeneileg, mind szövegileg, mind az ének terén, mind a két dal nagyon komoly és hangsúlyos
Az előző, Okui Masami: DEVOTION album ismertető postjának sikerén felbuzdulva úgy döntöttem, hogy szeretnék egy újabb japán kiadványt bemutatni, méghozzá azt, amelyik a legnagyobb hatással volt rám. Amelyik bevitt a japán könnyűzenébe. Ez pedig Hayashibara Megumi és Okui Masami: Get along kislemeze. Magának a kiadványnak nincs kerek évfordulója, hiszen 1995-ös (tavaly kellett volna írnom róla...), de talán azt vehetjük évfordulónak, hogy 15 éve, vagyis 2006-ban találkoztam először a rajta szereplő két dallal. És hogy megszerettem, az nem kifejezés. A kislemez számomra olyan szintű jelentőséggel bír, mint a '60-as évek fiataljai számára a Beatles megjelenése, de magyar vonatkozásban ide említhetném az Illés, Omega, Metro hármasát is. Azért bír számomra hatalmas jelentőséggel, mert nemcsak a dalok kiválóak, hanem a két énekesnő között is nagyon érzékelhető a kémia. Hogy szerettek együtt dolgozni és hogy ez a kislemez fontos mindkettejük számára.
Ismertem már pár Hayashibara Megumi dalt, mielőtt ezt hallgattam volna, viszont ez volt az első, ahol Okui Masami hangját hallottam és már elsőre is komoly hatást gyakorolt rám. Különleges, japánokra nem jellemző hangja van, tipikusan a sok közül is könnyedén felismerhető énekhang. Ennek hatására kezdtem el Okui Masami dalokat is hallgatni és lettem óriási rajongója.
Nem ez az első közös munkája a két énekesnőnek, bár ez az első, ahol egyenrangú partnerként dolgoztak. Úgy hozta ugyanis a sors, hogy Okui Masami kezdeti karrierjében is volt lehetőségük találkozni, méghozzá az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade II animének köszönhetően. Vagyis annak az OVA változatában, ugyanis Okui Masami ott énekelt egyébként fantasztikus dalokat. Az OVA-nak köszönhetjük a REINCARNATION és az It's DESTINY -Yatto Meguri Aeta- kislemezeket, melyek hűen bizonyítják, hogy Okui Masami sokra hivatott. Ami érdekesség még egyébként, hogy nemcsak Okui Masami 1995-ben jelent első albumára kerültek fel a kislemez dalai, de a címadó dalokat Hayashibara Megumi is felénekelte az Enfleurage albumára, ami szintén 1995-ös megjelenés.
De volt még egy közös munkájuk, ugyanis Okui Masami besegített Hayashibara Megumi: SpHERE albumának munkálataiba is. Egészen pontosan a Nakeba ii No és a be Natural dalokban vokálozott. De még milyen szépen! Hayashibara Megumi mögül tisztán kihallható Okui Masami hangja. Bár ezt jóval később hallottam / tudtam meg, hogy ők ketten már itt is együtt dolgoztak, de a Get along kislemezt megelőző közös munkákat is elhallgatva olyan érzésem volt, hogy itt többről van szó, minthogy valaki csak úgy kitalálta a Slayers animéhez ők ketten énekeljék fel közösen a betétdalokat. Biztos vagyok abban, hogy a barátság hozta össze ezt a duettet.
A címadó dalt, a Get along-ot, az az Arimori Satomi szövegíró, Hidetoshi Sato zeneszerző páros írta, akik közösen a '90-es években sok anime betétdalt írtak a King Records kiadó StarChild részlegénél. És azt kell mondjam, hogy jó érzékkel írtak dalokat. Általában jól össze tudták egyeztetni az animéhez és az előadó egyéniségéhez a dalokat. Itt meg aztán különösen könnyű dolguk volt, hiszen Hayashibara Megumi olyan hitelességgel tudta kölcsönözni Lina Inverse-nek a hangját, hogy szinte elhihetnénk, hogy ő maga is ilyen a valóságban. A Get along szövege is pont olyan, mint Lina személyisége. Bár az az igazság, hogy Hayashibara Megumi ide, Get along oda, a Slayers soha nem volt igazán nagy kedvencem. Annyira nem rajongok az ilyen jellegű fantasy történetekért. Viszont Lina Inverse személyisége annyira erős és emlékezetes volt, hogy arra még 13-15 év után is tisztán emlékszem. Ennek alapján pedig pedig el tudom mondani, hogy a Get along teljes mértéking egy Lina Inverse character song. Nem az a tipikus pozitív hangvételű dalszöveg, hogy mondjuk "Igenis meg tudom csinálni, képes vagyok rá, bármit elérhetek, ha keményen küzdök érte..." hanem az az "ezt is akarom, azt is akarom, ide nekem mindent, mert nekem minden jár". Ha valaki látta a Slayers-t, tisztán emlékezhet arra, hogy Lina nem az a tipikusan pozitív főhős volt. Talán pont azért volt az anime annyira népszerű, mert volt benne egyfajta szerethető pajkosság, gonoszság, amivel sokan tudtak azonosulni. Mindamellett maga a fantasy világ is jól fel volt építve. Az ending dal, a KUJIKENAIKARA! érdekessége, hogy bár ennek a szövegét is Arimori Satomi írta, viszont a zene nem más munkáját dicséri, mint Okui Masami-ét! Okui Masami már a karrierjének legelejétől írt zenét, szöveget, és tényleg hallani a zenében némi különbséget. Erőteljesebb, hangsúlyosabb, ami abból a szempontból mindenképp érdekes, hogy általában az openingek szoktak hangsúlyosabbak lenni, de itt pont az ending az, ami erőteljesebb lett.
Mind a két dalból készült videoklip, melyek ugyan egyszerűbbek lettek, de jelzik, hogy ezt a kislemezt komolyan gondolták.
A Get along videoklipnél a helyszín nehezen ismerhető fel, mert az egész sötét, csak a két énekesnő látható. Ének közben táncolnak, ami jól láthatóan nincs komolyan megkoreografálva, de azt legalább jól csinálják, lazák, spontának a mozdulataik. Mondjuk nagyon csúnya lenne egy KPOP fiúcsapat színvonalú tánc ehhez a dalhoz. Pont ez az egyszerűség az, ami igazán jó, hiszen maga a dal is inkább spontán, így mondhatjuk, hogy a tánc is odaillő. Meg persze jelenetek az animéből.
A KUJIKENAIKARA! videoklipjét pedig egy stúdióban vették fel.
Mivel az énekesnők fejlén nincs a fejhallgató, ami felvételkor szokott ott lenni, ezért sejthetően a videoklip kedvéért vonultak stúdióba, nem akkori felvétel, amikor ténylegesen felvették a dalt. Szerintem maga a forgatás nem tartott sokáig. Úgy képzelem el, hogy több kamera is volt a háttérben és mindegyik egyszerre működött. Az egész dalt kb. négyszer-ötször eljátszották, felénekelték és aztán utómunkálatokkal állították össze a megfelelő jelenetekkel videoklippé. Itt is jellemzően egyszerűbb táncmozdulatokat hajtottak véghez, viszont itt több volt a móka, a bolondozás, ami utal egyébként arra is, hogy a két dal közül ez az erősebb, hangsúlyosabb, élőbb. Hayashibara Megumi pedig a pólója átlal egyből fitnesz tanácsadóvá is avanzsált, köszönhetően a rajta lévő "Walking is good for the health" feliratnak. Jeleneteket meg itt is láthatunk az animéből, ami engem személy szerint meglep, mert nem úgy emlékszem, hogy itt idéztek volna az animéből. De úgy tűnik, hogy mégis.
A kislemez meg átlagos animés kislemezhez képest is sikeres volt. Bár már ekkor is voltak nagy eladási példányszámot produkáló anime kislemezek, de az összesen 76.800 eladott példány mindenképp figyelemre méltó. Már csak azért is, mert mindkét előadónak ez a kislemez jelentette a kiugrót, az áttörést. Hayashibara Megumi sikerszériája is innentől számítható, de Okui Masami is ennek a kislemeznek köszönhetően lett országosan ismert és kedvelt énekesnő. De maga a Slayers is kihúzta Hayashibara Megumi-t a "gyerekkarakterek seiyuu-ja" skatulyából, mert bár ezelőtt is olyan animékben voltak olyan felnőtt szerepei, mint a Ranma 1/2, Mobile Suit Gundam: War in the Pocket vagy a fentebb említett Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade II, de jellemzően gyerekeknek kölcsönözte a hangját, amihez tényleg alkalmas is volt. Ennek következtében sok gyerekdala is van, de egyértelműen a Slayers volt az a választóvonal, mely után nemcsak hogy megugrott a karrierje, hanem meg is komolyodott. Ezután szinte csak "felnőtt" dalokat énekelt. Most így ami kivételként eszembe jut, az a Di Gi Charat 2003-as egyik spinoffja, a Piyoko ni Omakase pyo!, ahol szintén gyerekhangon szinkronizál, illetve a character dalokat is gyerekhangon énekelte fel. De az biztos, hogy a Slayers egyfajta vízválasztó volt a karrierjében. Az eladási adatok egyébként érdekesek alakultak, mert a legmagasabb, 36. helyet nem az első, hanem a második héten érte el a kislemez, ami ritkának számít Japánban. A képet viszont árnyalja az, hogy az első héten, amikor a 38. helyet érte el, akkor 19.620-at adtak el a kislemezből, míg a második héten, 16.990-cel állt a 36. helyen. Tehát erősebb volt az első hét. A kislemez egyébként összesen 8 hétig volt listán.
A közös munkának, ha úgy vesszük, sokáig volt utóélete. Ott van például a harmadik közös Slayers daluk, a Nemurenai Yoru wa..., valamint ezután is több animében dolgoztak közvetve együtt. Úgy, hogy Hayashibara Megumi ott szinkronizált, Okui Masami meg a dalt énekelte fel, vagy másnak írt ott dalt. Nem is annyira kicsi az a lista.
Mindemellett Hayashibara Megumi több Okui Masami koncerten is vendég volt. Vendég volt az 1995-ös Gyuu bemutatkozó albumának lemezbemutató koncertjén, valamint a 2001. március 13-i születésnapi Birth Live koncertjén. És a teljesség kedvéért álljon itt az a további néhány Hayashibara Megumi dal, melynek Okui Masami vokálozott:
Úgyhogy van előélete és utóhatása a kislemeznek bőven, ezért is tartom mérföldkőnek a megjelenését, egyáltalán maga a dal is olyan minőségű az anime dalok körében, hogy teljesen a japán könnyűzene rabjává tett. Mindennek már 15 éve... És nagyon örülök neki, hogy így történt. ^^