Ma jelent meg 30 éve minden idők egyik legnagyszerűbb animés kiadványa, Hayashibara Megumi és Okui Masami: Get along kislemeze.
Animés korszakom kezdete óta ismerem a dalokat (első japán dalok egyike volt, amit hallottam), és alapjában határozta meg japán zenei ízlésemet. Azóta bármikor szívesen meghallgatom ezeket a dalokat, ez nemcsak nosztalgia! Ez vegytisztán az a japán zene, amit annyira imádok!
És mindkét dalból készült videoklip! Nézzük meg ezen jeles évforduló alkalmából!
30 éves Okui Masami első albuma! 30 éve egy különleges karrier indult el, ami a mai napig tart! És ha továbbgondolom, hogy 13 éve jelent meg az album, amikor először találkoztam vele, és azóta is szívesen hallgatom, azt gondolom, hogy hűen bizonyítja, hogy ez az album csak még sokkal értékesebb lett, mint amikor először találkoztam vele.
Ennek egyik fő oka az, hogy Okui Masami már a kezdetektől külön figyelmet szentelt a minőségre. A lehetőségekhez mérten mindig a legtöbbet hozta ki magából. Ez már abban is tetten érhető, hogy az első album dalai szövegének többségét is ő írta, ez még inkább egyedivé, sajáttá teszi az albumot. Erre rájön még a jellegzetes hangszíne, ami még egyedibbé teszi a dalait. Többször írtam korábban, hogy bár az anime dalok a tipikus a '90-es évek hangzását tükrözi, de az ének kiemeli a sablonból.
És különleges úgy visszahallgatni az első dalait, hogy bár képzett volt Okui Masami hangja, de az ártatlan, már-már kislányos színezet, egyedivé téve az előadásait. Ugyanakkor ez az énekstílus ad egy optimista, várakozással teli hangulatot a dalainak, ami tőle nagyon jól hangzik. Voltak már ekkor is komolyabb, érzelemdúsabb dalai, de alapvetően a vidámság jellemzi Okui Masami énekesnői karrierjének első éveit. Azt szoktam mondani, hogy 2000-től nemcsak a folyamatos hangképzéseknek köszönhetően lett sokkal érettebb hangja, hanem elképzelésem szerint az élettapasztalatoknak is. Titokban tartja a magánéletét, de azt gondolom, hogy Okui Masami a rajongói füle hallatára vált érett nővé.
De amíg a maga fiatalságát élte, addig is minden tőle telhetőt megtett, hogy a legtöbbet hozza ki magából. 14 kiváló dal került fel erre az albumra. Erre még elsősorban OVA dalok kerültek fel: Fantasia, COMPILER, Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade II és egy movie, méghozzá a Ghost Sweeper Mikami: Gokuraku Daisakusen betétdala. Az albumot nemcsak az ének minősége miatt érdemes hallgatni, hanem élő hangszerekben sem szerénykednek a dalok. Bár most hallgatva, úgy érzem, hogy ezen az albumon is kevés hangszer szólal meg (ahogy a felvételeken szokás), inkább a hangzás az, ami erőteljes. Tehát a hangszerelést dicséri az album különleges minősége, ez emeli ki a dalszövegek nemcsak a tartalmi, de az érzelmi mondanivalóját is. Okui Masami első albuma egy kiváló karriert vetít előre.
Érdekes olvasni az obi-n, hogy bocsánatot kér azért, hogy ilyen sokáig várt az album megjelenésével (おまたせしました。やっとあなたに会えました). Nos igen, az első kislemez 1993-ban jelent meg, az album meg napra pontosan 20 hónapra rá. Nem szokás egy albummal ilyen sokat várni. Ráadásul különböző módosításokon mentek keresztül a dalok. A debütáló Dare Yori mo Zutto... is mondjuk úgy, hogy egy "ballade version"-t kapott, hiszen Okui Masami egy zongoraszólóra énekel. Ahogy a My Jolly Days és a BEATS the BAND is hosszabb, mert ezek egy kislemezre kerültek fel. Már az ott hallható változatok is elég hosszúak, de a karaoke verzióval együtt annyira hosszú lett volna, hogy nem fért volna rá a kislemezre. Az I WAS BORN TO FALL IN LOVE esetében meg más hangforrásból dolgoztak, tehát az album utómunkálatai is oka lehet annak, hogy sokára jelent meg. Ennek viszont gyümölcse, hogy hangzás kiváló, a mai napig büszkén állnak a dalok az újak mellett.
Egyedül a borító az, ami egyszerű. Egyszínű háttéren olvasható a szöveg, minimális díszítéssel. A lemez mögött vannak még képek, de ennyi az összes. A belső oldalakon csakis a szöveg és az egyéb infók olvashatók. Az lehetett volna változatosabb, minden másban kiváló munka ez az album.
Ha minden előadói karrier így kezdődne, csak jó dalok születnének. Okui Masami bebizonyította, hogy sablonos dalokból is lehet valami különlegeset kihozni. Az első albumok a fiatal optimizmusról szólnak, amikor várakozva nézünk a jövő felé. Ezt az érzést toldja meg az énekhangjával, a hangsúlyos hangszereléssel. Erre kiváló példa az első album. Hallgassuk meg és ünnepeljük egy kiváló album megjelenésének 30. évfordulóját!
Ének: 8/10
Szöveg: 7/10
Zene: 8/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10
+ Egy különleges énekesnői karrier ígéretes kezdete
- A borító túl egyszerű.
Néha gondolkodok azon, hogy jó lenne többet írni Hayashibara Megumi-ról is, hiszen ő maga a japán anime ipar egyik nagy ikonja. Hiszen nemcsak seiyuu-ként alakít emlékezeteset, hanem énekesnőként. Ő az első olyan seiyuu, aki sikerre tudta vinni az énekesnői karrierjét. Nemcsak albumai jelentek meg sorozatban, hanem ezek mind-mind sikeresek voltak. Hayashibara Megumi az első olyan seiyuu, akinek az albumai és kislemezei sorozatban voltak Top 10-esek a lemezeladási listákon, sőt, az első dobogós album is az ő karrierjét ékesíti. Megjegyzem, teljes joggal. Mert bár nem annyira hatásosak a dalai, mint Okui Masami-é (akivel köztudottan barátságot ápol), de magasan kiemelkedik a seiyuu-k által elénekelt dalok tömegéből. Lássuk is az énekesnői karrierjének gyökerét, hiszen a Half and, Half az énekesnő 1. albuma, mely 1991-ben jelent meg.
Annak ellenére, hogy a japán szinkronszínészetet az egekig szokás emelni, hiszen hihetetlen életet adnak a karaktereknek a seiyuu-k a hangjukkal, fontos tudni, hogy a szakma megítélése nem volt mindig egységes. Konkrétan Hayashibara Megumi abban a ’80-as években kapta az első szerepeit, amikor az egész seiyuu szakmának eléggé negatív volt a megítélése Japánban: “Az megy el szinkronszínésznek, aki színészként megbukott”. Ez azért elég erős hátszél egy olyan fiatal lánynak, akinek ráadásul álma volt, hogy seiyuu legyen, és ezért mindent meg is tett. Kijárta az iskolát, és csak hogy még jobb lehessen, még énekelni is megtanult. Hayashibara Megumi ugyanis semmilyen hangképzést nem kapott gyerekkorában, minden, amit ezen az albumon hallhatunk, az utóbbi néhány év hangképzésének az eredménye. Mindenesetre az, hogy egy ilyen közegből ki tudott emelkedni és lett a ’90-es évek egyik legismertebb animés személyisége, az nemcsak a tehetségének, hanem az egyéniségének is köszönhető.
Bár az első albumon azért hallható, hogy tényleg csak nemrégiben kezdett el énekelni tanulni, és hogy ez a folyamat még tart. Inkább “biztonsági”-nak nevezném ezt az albumot, ugyanis bár énekel olyan dalt, ami nagyobb hangterjedelmet kíván, de alapvetően érzékelhető, hogy nem vitték túlzásba. Sőt, néhány dal annyira egyszerű lett, mintha gyerekeknek írták volna. Hayashibara Megumi is kedves, ártatlan hangon énekel, mintha kifejezetten gyerekdalokra akart volna szakosodni. Persze van egy-két komolyabb dal is, úgyhogy az album 12 dala némileg változatos összképet ad.
Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag erre az albumra csak új, az utóbbi hónapokban írt dalok kerültek fel. Pedig nyugodtan kiadhattak volna egy albumot az addig felénekelt anime dalokból, hiszen addigra már bőven volt egy albumra való, ehhez képest új dalokat írtak csak erre az albumra. Egyik sem anime betétdal, egyedül a Niji Iro no Sneaker az, ami az akkoriban indult Heartful Station című rádióműsorának volt a betétdala. Egyébként csak új dalok vannak az albumon. Annak ellenére, hogy ez az album meglehetősen kezdetleges, mind zeneileg, mind szöveileg, mind ének terén, nem mondható rossznak. Mert már ezekben a dalokban megmutatkozik Hayashibara Megumi szerethető személyisége, ami miatt aztán később tényleg megérdemelten lesz ismert és népszerű. Ezt az albumot egyértelműen az énekesnő személye adja el. Ha egy átlagos seiyuu énekelte volna fel a dalokat, aki ráadásul énekelni sem tud (ami akkoriban nem volt ritka… elég csak meghallgatni a ’90-es évek karakter dalait), akkor épphogy közepes lenne ez az album. De Hayashibara Megumi olyan bájossággal énekelte fel a dalokat, hogy önmagában csak ez sokat javít az album összképén.
És azért van munka a dalokban, mert azért amit tud, azt Hayashibara Megumi beletette, hogy jó legyen az album. Énekel a legjobb tudása szerint, és szerencsére zeneileg sem faék egyszerűségűek a dalok. Több szólam, több hangszer hallható a dalokban. Tehát a lehetőségekhez mérten dolgoztak az albumon, de azért érzékelhető, hogy figyelembe vették azt is, hogy Hayashibara Megumi még tanul énekelni. Még ne várjunk tőle világszínvonalú teljesítményt. Azt túlzásnak tartom, hogy ez az album egy ígéretes karriert vetít előre, de ahogy énekli a dalokat, azt mindenképp nagyon kellemes hallgatni. De ezt így nem csinálhatta volna sokáig. Pont attól volt nagyon jó az énekesnői karrierje, hogy valami olyan szintű fejlődést mutatott fel Hayashibara Megumi az évek során, amit csak a Half and, Half-ból nem lehetett előre vetíteni.
A borító inkább szerencsétlenre sikeredett. Már itt megcsinálták azt, hogy sok képet csináltak az albumhoz, amit aztán közzé tettek. De az nem mondható, hogy a képek mind jók lennének. Alapvetően nagyon tetszik az, hogy Hayashibara Megumi konkrétan smink nélkül látszik és annyira természetes a megjelenése az összes képen, mintha tényleg csak valaki spontán előkapott volna egy fényképezőképet és kattintgatott. Van olyan kép, ahol annyira kócos az énekesnő haja, mintha éppen akkor kelt volna fel az ágyból, és ahogy éppen kinéz, úgy lefényképezték. Van olyan kép is, ahol gyaníthatóan még a fésű sem került elő, nemhogy valami sminkkészlet. Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a természetességet, és ha egy előadó tényleg önmagát mutatja, nem sikerült jól mindegyik kép a borítóra. Fogalmazzunk úgy, hogy némely kép túlzottan spontánra sikeredett. De amit még problémásabbnak tartok, az az elrendezés. Ugyanis a tokban lévő füzetben csak képek vannak. A dallista, a szöveg és az egyéb információk külön papírra lettek nyomtatva. Szerencsére ez nem lett hagyomány, mert eléggé olyan érzetet ad, hogy minden más információ csak mellékes. A teljes belső tartalom így néz ki.
A bal oldali kihajtható papíron vannak a szövegek, a jobb oldalin pedig az egyéb információk. Ennek ellenére nagy becsben tartom ezt a kiadást, hiszen ez az első kiadású limitált példány, a “KICS 100”-as katalógusszámú, ami nem sok rajongónak van meg. Főleg nem ennyire jó állapotban. Ja és csak most látom a borítón, hogy mégiscsak előkerült a sminkkészlet… Milyen rajongó az, aki a borító képét felejti el? De mindegy is, a lényeg, hogy ez az album inkább egyfajta rajongói kuriózum. Nem ezt az albumot mutatnám meg annak, aki szeretne ismerkedni Hayashibara Megumi munkásságával. Ezt annak érdemes hallgatni, aki már szereti az énekesnőt és úgymond érzi is a dalait. Az jó eséllyel meg fogja szeretni, akár el is mélyítheti a rajongáságát, de aki ismerkedni akar Hayashibara Megumi mukásságával, az semmiképp ne ezzel az albummal kezdje. Ezt az albumot csak az fogja szeretni, aki már ismeri és szereti Hayashibara Megumi személyét. Az kap egy új, kétségtelenül különleges szeletet az énekesnő személyiségéből. Ez teszi emlékezetessé és szerethetővé ezt az albumot.
Ének: 6/10
Zene: 6/10
Szöveg: 6/10
Hangszerelés: 7/10
Borító: 6/10
Hangulat: 7/10
+ Már itt jelen van az a személyiség, amitől annyira szeretjük Hayashibara Megumit.
– Túlságosan is “első” ez az album.
A mai napig hallgatok nyugati zenét, főleg, ha bekapcsolom a rádiót, hogy halljam, hogy mik a trendek. Hátha van 1-2 jobb dal, ami megtetszik. Vannak kifejezetten jó nyugati előadók, akiket alkalomadtán szívesen hallgatok, mégis az az általános konklúzió, hogy visszatérek a japán előadókhoz, mert ott hallok olyan jellegű tartalmat, akár zeneileg, akár érzelmileg, amiket izgalmasnak tartok, amikkel a leginkább azonosulni tudok. Erre pedig Hayashibara Megumi: Proof of Myself kislemeze az egyik legjobb példa.
Többször írtam arról, hogy Hayashibara Megumi volt azon kevés előadók egyike, akik a dalaikkal olyan nagy hatást gyakoroltak rám, hogy álmatlan éjszakákat okoztak nekem. Mindig csak a dalai jártak az eszembe, állandóan hallgatni akartam őket. Ezek közül a Proof of Myself az a kislemez, melynek mindkét dala kiváltotta belőlem ezt a hatást. Mert hát ezen a kislemezen is csak két dal van, mint a japán kislemezek nagyrészén, de nagyon kevés dalpárost töltenek meg ennyi tartalommal. Erről a két dalról van szó:
Annak ellenére, hogy egyébként anime betétdalokról van szó (Saber Marionette J to X opening és ending dalok), magasan felülmúlják az átlag anime betétdalok minőségét. Egyébként önmagában az is érdekes, hogy az opening és az ending közül az opening szokott dinamikusabb lenni, hiszen bevezeti az anime hangulatát, az ending meg nyugodtabb, lazább, itt pont fordítva van. Az ending a dinamikusabb, abban van több energia, a kettő közül az az izgalmasabb. Az opening a lassabb, nyugodtabb. De amiben mind a két dal megegyezik, hogy nagyon erős érzelmileg, mind a két dal olyan érzelmeket sugároz, amik valósak, és bárki átélheti, akiben van egy kis hit, hogy az élete jobbra fordulhat.
A Proof of Myself kevésbé szól arról, amiről a cím is árulkodik. Sokkal inkább az érzelmek szabad kifejezéséről. Maga Hayashibara Megumi írta a szöveget, ahol lényegében a saját érzéseit állítja párhuzamba a többi ember érzéseivel. Hogyan kapcsolódik a többi emberhez, ők milyen hatással vannak rá. Abból a szempontból reflektál az animére, hogy a Saber Marionette olyan három lánymarionett báburól szól, akik nemcsak hogy életre keltek, de a többiekkel ellentétben saját gondolataik, saját érzéseik vannak. Tehát, a maguk bábu mivoltukban autonóm lényekké avanzsáltak. Ugyanakkor rendkívül naivak, ártatlanok, a dal pedig ezt az ártatlanságot jeleníti meg. Ugyanakkor önálló dalként is kiváló, hiszen a mi kapcsolódásunkról szól a külvilág felé, amit kívülről tapasztalunk, milyen hatással van ránk. Ezt nézve pedig egy kiváló dal. A zene pedig pozitív és optimista. Idealista, mert azt a boldog érzelmi állapotot “jeleníti meg”, amikor megtaláltuk azt a személyt, aki szinte a másik felünk, akikben feltétlen megbízunk. Zeneileg is nagyon komoly és valós érzelmileg, és van jónéhány ilyen komolyabb dala Hayashibara Meguminak, melyek azért voltak rám nagy hatással, mert pont akkor találtam meg őket, amikor néztem az RTL Klubon a Kaleido Star-t, ami ugye többek között a feltétlen bizalomról szól.
A Lively Motion meg a legeslegjobb Hayashibara Megumi dal számomra. Energikus, dinamikus, pozitív, csak előre néz. Ugyan szembenéz a múlttal, kicsit sajnálja is a történteket, de előre néz, csak az a fontos, hogy a jelent a maga teljességében éli meg és kész elébe menni a jövőnek. A zene pedig ezt a pozitivizmust, ezeket az érzéseket adja vissza rendkívül élethűen. Mindig, minden egyes pillanatban lázba jövök, amikor meghallom. A zene kiemeli a szöveg mondanivalóját és az énekben is a magasabb hangok dominálnak, ami szintén emeli a dal hangulatát. Ez a dal egyfajta újjászületésről szól. Amikor helyre tesszük a múltban történteket, és belőle tanulva készek vagyunk tenni a jobb jövőért. A dal pedig a maga optimizmusával érzékelteti, hogy érdemes tenni a jövőnkért, megerősíti azt a gondolatot, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy tegyünk érte. Ha nem feltétlen hajszoljuk mindenáron a sikert, ha esetleg nem is sikerült elérni a célunkat, de egyrészt, legalább mindent megtettünk érte, másrészt meg azáltal, hogy magunkról azt gondoltuk, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy megcsináljuk, az nagyban javíthatja az önértékelésünket. A dalt lehet így is nézni, innentől kezdve pedig azt gondolom, hogy nem lehet kétséges, hogy miért is a Lively Motion nálam a leg-leg-leg a Hayashibara Megumi dalok között.
Ez egy nagyon-nagyon fontos kislemez, nemcsak a legjobb az egész Hayashibara Megumi zenei repertoárban, de a zenei iparban is rendkívül értékesnek tartom. Ez is az a fajta dal, hogy nincsenek benne hatalmas zenei bravúrok, de az, hogy a zene tökéletesen harmonizál a szöveg mondanivalójával és hogy Hayashibara Megumi képes ilyen csodálatos érzelmeket kiénekelni, ez mindennél többet ér. Rendkívüli érzelmeket, értékeket közvetít, amik csak előnyünkre válnak, ha fel vagyunk velük vértezve. A 100%-os albumról már volt részletes írás, köszöntsük hát sok szeretettel a 100%-os kislemezt, mert ez nem érdemel kevesebbet. Aki kihozza magából a maximumot, az csak a maximumot érdemli.
Ének: 10/10
Zene: 10/10
Szöveg: 10/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 10/10
Hangulat: 10/10
+ Tökéletes mind zeneileg, mind szövegileg, mind az ének terén, mind a két dal nagyon komoly és hangsúlyos
Nemrég jutott eszembe, hogy Okui Masami későbbi karrierjét szinte már teljes mértékig kielemeztem, de a korai, ’90-es évek zenéje eddig teljesen kimaradt. Teljesen méltatlanul, hiszen ő volt számomra az első, aki megmutatta nekem, hogy igényesen is lehet művelni a trendi popzenét. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy csak élő hangszerek szólalnak meg, és a dalszövegek is szinte költői igényességűek. Egyszerűen arról van szó, hogy a ’90-es évek zavaros zenei kavalkádjából kitűnnek Okui Masami dalai, egyértelműen a jobbak közé tartoznak. Ahogy a naked mind kislemez dalai is.
A kislemez a Slayers N-EX radio dorama openingjét és endingjét tartalmazza, és lehet is hallani, hogy igyekeztek mindkét dalt az anime sorozathoz írni. A két dal közül a naked mind, vagyis az opening a jobb. Igényesebb lett, több az élő zene, mégis érzékelhető a könnyed, vidám hangulat. Olyannak hat az egész dal, mintha nem azon lettek volna, hogy megírják minden idők legjobb dalát, érzékelhetően könnyedén vették az egészet, mégis amit tudtak, beletettek. Egy átlagos jpop dalhoz képest szokatlanul hosszú a második refrén utáni gitárszóló, ráadásul elképesztően jó. És hogy ilyen könnyed, vidám dalnak van egy ilyen jó gitárhangzása, az bizonyítja, hogy pop dalt is lehet igényesen művelni, és Okui Masami ’90-es évek beli repertoárja tele van ilyen, sőt még ennél jobb pop dalokkal.
Az ending dal, Niji no You ni már inkább sablonos jpop dal. Nem rossz, de kevésbé egyedi, mint a naked mind. A második dalon már inkább érződik, hogy a Slayers-höz írták. Könnyed, vidám dal, de kevésbé vannak jelen élő hangszerek ebben a dalban. A szaxofon szóló a második refrén után rövid és kevésbé hangsúlyos. Okui Masami hozza a tőle szinte már elvárt színvonalat, de ez csak szimplán jó dal. Nem ez jut eszembe először, ha megkérnek, hogy soroljak fel olyan Okui Masami dalokat, melyeket érdemes hallgatni.
A borító nagyjából rendben van, bár az elülső borító képen feljebb tettem volna Okui Masami-t. Vagy más képet tettem volna ki róla. Az biztos, hogy túl nagy a fehér felület. Bár a szöveggel megoldották, de mondjuk egy álló kép jobb lett volna, és akkor Okui Masami is jobban dominált volna, a szöveg meg rákerülhetett volna a ruhájára. A hátsó borítóra került fel egy kép a Slayers-ről, az teljesen jó.
Összességében az egész kislemez nagyon jó. A naked mind a jobb jpop dalok közé tartozik, a Niji no You ni valamivel gyengébb, de az is hallgatható. De tetten érhető bennük a ’90-es évek tipikus japán pop zenéje, aki szereti az ilyen dalokat, vagy szívesen nosztalgiázna, ezzel a kislemezzel csak jól járhat. A dalok egyszerűek, vidámak, kikapcsolnak, nem kell tőlük csodát várni. De amennyire lehetett, dolgoztak rajta, és igyekeztek igényessé tenni a dalokat.
Ének: 8/10
Zene: 7/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 7/10
Borító: 6/10
Hangulat: 8/10
+ Egyszerű, mégis igényes pop dalok.
– A borítóra kerülhetett volna jobb kép.
2008 őszén, ahogy sikerült beszerezni Okui Masami addig megjelent albumait digitálisan, fokozatosan kezdtem el hallgatni őket. Na persze, nem egyszerre az összeset egymás után, mert azért ahhoz túl bő a repertoárja, hogy csak úgy végigmenjek rajtuk. Bár különben megtehettem volna. Többször megtettem azt, hogy egyszerre végighallgattam az énekesnő három válogatásalbumát egymás után: S-mode #1, S-mode #2 és S-mode #3. Mindhárom album dupla lemezes, 5 és fél óra hosszú és összesen 70 dalból áll. És minden egyes alkalommal, amikor lement a 70 dal, olyan érzésem volt, hogy máris vége? Pedig még annyira szívesen hallgatnám. Azt gondolom, hogy több se kell ennél, hogy bizonyítsam, hogy mennyire szeretem a dalait. De a stúdióalbumait egyébként sem érdemes úgy hallgatni, hogy csak úgy végigszaladunk rajtuk. Mivel szinte minden egyes albumnak más a témája, más a hangulata, más a koncepciója, ezért külön rájuk kell hangolódni lélekben. Annak idején minden egyes album végighallgatása után egyre erősebben éreztem, hogy Okui Masami pályafutása különleges lesz számomra. A DEVOTION album az utolsók között volt, de amikor ezt végighallgattam, konkrétan olyan érzésem volt, hogy más ember lettem.
Sokféle dal létezik a fájdalomról. Hogy melyiket halljuk hitelesnek, az függ az egyéni értékrendünktől, az általunk megélt tapasztalatoktól. Hiszen ahogy annyiféle ember van, úgy annyiféleképpen éljük meg az érzéseiket, mindenkinek más okoz nagy fájdalmat. Ez is oka annak, hogy sokféle fájdalmas dal létezik. Van, aki egy hangszer mellett énekli ki a bánatát, de olyan is akad szép számmal, hogy dinamikus zene mellett énekli ki az érzéseit, mintegy kitör belőle a fájdalom. Gyakoriak is balladák, de hogy valaki egy egész albumot szenteljen a fájdalmára, az egészen ritka.
Pedig miért is ne lehetne? Mindenkinek vannak nehezebb időszakai, amikor valaki komolyabb fájdalmat megélve tartósabb ideig marad padlón érzelmileg. És azt gondolom, hogy ilyen esetekben egy olyan album hallgatása, mely koncepcionálisan lelki traumát él meg és dolgoz fel, adott esetben akár segíthet is. Hiszen ilyen dalok hallgatása akár együttérző is lehet attól az előadótól, akit nagyon szeretünk. Ezt a szerepet tölti be nálam ez az album. Volt olyan, amikor segített rajtam. És ha valami miatt nagyon becsülöm Okui Masami-t, akkor azért, mert a balladáiban soha nem a másikat, soha nem a külvilágot, okolja a fájdalmáért, hanem mindig hagyja megélni azokat. Az önmagában egy nagy érzelmi fejlettségre utal, ha valaki nem a másikra mutogat, hanem elsősorban magában keresi a hibát, megéli a fájdalmat, és abból aztán új erőre kapva minden jobb lehet. Külvilágot hibáztatni nemcsak azért helytelen, mert ahogy több pszichológus is írta, nem vall felnőtt ember viselkedésére, hanem azért sem, mert a külvilág körülményei adottak, azokon sokat nem tudunk alakítani. Személyes tapasztalatom szerint azt érdemes nézni, hogy mi magunk mit tudunk tenni azért, hogy legközelebb a lehető legtöbbet hozzuk ki az adott helyzetből. Ez segíthet rajtunk, és ez az album kiválóan alkalmas arra, hogy a fájdalmunkkal szembenézzük, és egy idő után, ahogy azt helyretettük, új életet kezdjünk. Bár azt gyorsan hozzáteszem, hogy egyrészt mindenkinél egyedi, hogy kinek mi segít, másrészt ez csak annak segíthet, aki ki tud mászni egyedül, vagy baráti segítséggel a poklából. Akinek komoly az állapota, annak ugyanúgy szükséges pszichológus vagy pszichiáter segítsége a megfelelő beszélgetéssel, gyógyszeres- vagy terápiás kezeléssel. Én csak arról tudok beszámolni, hogy voltak komolyan nehéz időszakaim, de egy idő után ezekből szakember segítsége nélkül ki tudtam mászni.
Ennyi kitérő után most már térjünk rá az albumra, melyen 13 dal hallható, 69 perc hosszúságban.
Fontos tudni, hogy nem mindegyik dal szomorú, vannak kifejezetten vidám szerzemények is. De ami miatt mégis egységet alkot az album az a rendkívül erős zenei hangzás, és hangszerelés. Néhány dal ugyanis kemény rock hangzásban szólal meg, és mivel szinte csak élő hangszerek szólalnak meg az albumon, ezért a lágyabb hangzású dalok is harmonizálnak a keményebbekkel. Anime dalok is szerepelnek az albumon, itt hallható a Tales of Eternia, valamint a Yu-Gi-Oh! Duel Monsters opening és ending dalai. A Tales of Eternia openinggel kezd az album, ami egy kifejezetten optimista hangzású dal, majd erre jön rá szinte teljes kontrasztban a Chou, ami ugyan erős, de veszít a lendületből, és a szöveg is a kétségbeesésről szól. A Chou-nak van konkrétan az összes Okui Masami dal közül a legszebb vége. A mai napig, ha meghallom, elérzékenyülök tőle. Aztán váltakoznak a vidámabb, depresszívebb dalok. És azt kell mondjam, hogy nemcsak zeneileg alkot egy egységet az album, hanem abból a szempontból is, hogy a vidámságnak is megvan helye még a mélyebb időszakban is. Nagyon megmaradt bennem Csernus Imrének az a mondata, hogy megvan a helye a fájdalomnak, de megvan a helye az életnek is. Azt gondolom, hogy tökéletesen igaza van, és a vidámabb dalok pont ezt szimbolizálják. Egy nagyon rossz időszakban is meg lehet látni az élet örömeit. Az a személyes tapasztalatom, hogy amikor egy nagyon nehéz időszakban túl voltam az első komoly krízisen, és már nem voltak olyan gondolataim, hogy ebből soha életemben nem fogok tudni kimászni, akkor elkezdtem újra meglátni azokat a dolgokat, amik örömöt okoznak, és ez sokat segített abban, hogy újra legyen jövőképem, és újra lássam a fényt az életben. De még egyszer mondom, olyan durva krízisben soha nem voltam, hogy gyógyszert kelljen szednem pszichés betegség miatt. De az olyan dalok az albumon, mint a DEPORTATION ~but, never too late~, Train vagy akár az I’d love you to touch me mind azt érzékeltetik, hogy igen, még ha benne is vagyunk egy krízisben, de ettől még zajlik az élet, és az életnek ugyanúgy megvannak azon szépségei, amik örömöt okozhatnak. Ennek jegyében váltakoznak az albumon a szomorúbb és vidámabb dalok (fájdalom és élet), de a címadó dal, a DEVOTION, az konkrétan az összes létező Okui Masami dal közül a legszebb, a legfájdalmasabb, a legszívszorítóbb dal, amit a mai napig nem tudok közömbösen hallgatni. 7:15 hosszú, az első kb. 2 percben teljesen acapellában énekel az énekesnő, de akkora erővel, annyi érzelemmel, hogy csak önmagában a hangjával megtölti a teret. Aztán jönnek a fúvós hangszerek, majd a zongora, és végül vonósok zárják a dalt. Minden egyes részletében meg van írva a dal, egy másodpercnyi, egy pillanatnyi felesleges zenei hangzás nincs benne, az úgy tökéletes, ahogy az meg van írva. És azért a DiGi Charat egyik OVA-jának betétdalával zárja le az albumot, hogy egyrészt oldja a nyomasztó feszültséget, másrészt reményt ad arra, hogy igenis van kiút. Nagyon odaillik zárásként, hiszen miért is ne sugározhatna reményt, hiszen tényleg mindig ott a remény, ha nem is látjuk meg. Akár dalban történő megfogalmazása is lehetne az “Ahol Isten becsuk egy ajtót, ott kinyit egy ablakot” mondásnak, de az az igazság, hogy ebben a formában nem hiszek benne. Méghozzá azért nem, mert ha egy olyanra “csukra rá” Isten az ajtót, ami a mi személyes 10-es skálánkon 10-es értékű, akkor az a bizonyos dolog, ami az ablak mögött van, nem fogja pótolni, ha az csak 7-es értékű. Attól még az a 10-es értékű hiányozni fog. Arra viszont jó a mondás, hogy megtanuljuk elengedni azt, ami (vagy aki) el akar menni, és mindig legyünk nyitottak az újra, és nézzük meg, mi van az ablak mögött. Nem kötelességünk ott maradni, ha úgy érezzük, hogy az csak 7-es értékű, akkor kijövünk onnan, és keresünk más ablakot (vagy ajtót). A lényeg, hogy bárhol megtalálhatjuk a 10-es értékű dolgot (vagy személyt), csak kellő nyitottsággal kell járni a világban. Hozzátenném, hogy személy esetén a 10-es érték nem egyenértékű a tökéletessel. A 10-es érték a számunkra ideálisat takarja, és ez komoly különbség.
Szóval ilyen mondanivalója van az albumnak. A borító is minden szempontból kitűnő. Merengő, Okui Masami egyik képen sem vidám, de emiatt tökéletesen harmoziál az album mondanivalójával. Ez az egyetlen olyan CD-m, melynek színezett tokja van. A fehér szimbolizálhatja a tisztaságot, akár a lótusz, ha már van az albumon lotus című dal. A képek jó eséllyel egy tengerparton, nagy sziklák között készültek. De több olyan kép is van a borítón, ahol az égbolt van lefényképezve. Mintegy szimbolizálva a a messzeséget. Hasonló elven a tengert is jó ötlet lett volna lefényképezni, hiszen az is jó szimbóluma a messzeségnek. Mellesleg a víz egyszerre szimbolizálja az erőt, és azt az alázatot és tiszteletet, amit a természet iránt lenne érdemes tanúsítani. Tehát a borító is rendkívül kifejező.
Összefoglalva, az album a mentális felnőtté válásról szól. Arról, hogy hogyan éljük meg a fájdalmat, aztán hogyan mászunk ki a krízisből, és utána hogy kezdünk új életet. Azt gondolom, ugyanis, hogy nem igaz az a mondás, hogy “Ami nem öl meg, az megerősít”. Nálam ez a mondás úgy szól, hogy ami nem öl meg, az megerősíthet. Nagyon fontos különbség, és érdemes is látni, hiszen elég csak szétnézni az utcán, mennyi frusztrált arcot látni. Ők biztos megerősödtek attól, ami nem ölte meg őket? Nem hiszem. Ezért van zárásként vidám dal az albumon, hogy ragadjuk meg a lehetőséget a megerősödésre.
Nincs hiba ezen az albumon. 2000-ben az 576 KByte írta az értékelési irányelvében, hogy 100%-os játék márpedig nincs, mert akkor utána minek gyártanak játékot, ha megalkották a tökéleteset? Azt gondolom, hogy azért érdemes továbbra is játékot gyártani (vagy esetünkben zenei albumot vagy kislemezt), mert jóból is megárt a sok, másrészt szükség van a többi albumra, hogy színesebb legyen az életünk. Ez nálam a leges legjobb album, ennek megfelelően megkapja a 100%-ot, de bőven vannak emellett is kiváló albumok, amikre érdemes odafigyelni. De olyan album, ami ennyire tökéletesen egy témakörre épül, egy élethelyzetet jelenít meg kiválóan, arról nem lehet rosszat írni. Pláne, hogy egy olyan élethelyzetet jelenít meg az album, amiről nem szokás csak úgy beszélni, ezért ezzel az albummal privát, intim kapcsolatunk lehet. Okui Masami keveset nyilatkozik a magánéletéről. De az az igazság, hogy nem is szükséges, mert amit el akar mondani, azt elmondja a dalain keresztül. Ő így kommunikál a rajongóival, a dalain keresztül mesél az életéről. Ezen albumon pedig a legnagyobb fájdalmáról mesél nekünk, méghozzá úgy, hogy ahogy ő legbelül megéli azt. Ez teszi ennyire naggyá az albumot, ezért van az, hogy ott van mindenek felett. És nem hiszem, hogy valaha is készül számomra ennél jobb zenei kiadvány.
Ének: 10/10
Zene: 10/10
Szöveg: 10/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 10/10
Hangulat: 10/10
+ Minden ízében tökéletes, terápiára is kiváló, hogy szembenézzünk a fájdalmainkkal.
14 éve már, hogy japán könnyűzenét hallgatok, és ez idő alatt, azért már sokkal árnyaltabban látom azt, amit az egész mögött van. Semmiképpen nem ilyen nagyon ördögi dolgot kell elképzelni, egyszerűen arról van szó, hogy egy idő után nekem gyanússá vált az, hogy mindegyik japán énekes és együttes ugyanazokkal a mozdulatokkal, hanglejtéssel, műmosollyal (mert az) promotálják az új kiadványaikat, ahogy az interjúkban is megnyilvánulnak. Mintha minden egyes énekes egy előre beprogramozott robot lenne. Gyakorlatilag teljes létjogosultsága van az ázsiai szigetországban a Vocaloidoknak (akármennyire is gyűlölöm őket), mert ha Japánban már számítógépes program is tud énekelni, akkor ugyanúgy el tudja mondani azokat a szövegeket, csak be kell programozni a hanglejtést és a mozdulatokat. No, de hogy visszatérjünk a hús-vér énekesekhez, aki csúcsra járatta ezt a pozitív gondolkodást, ezt a “mindig mosolygunk” attitűdöt, az Yonekura Chihiro.
Gyakorlatilag az egész énekesnői karrierjét erre a mentalitásra építette. És meg kell hagyni, hogy az elején kifejezetten jól csinálta. 1996-ban debütált, az első albumai még kedvesek, szerethetők voltak (bár ezalól nagyon csúnya kivétel az “always” album, ami a mézzel leöntött cukor tipikus esete), nekem speciel sokáig az volt az érzésem, hogy jól csinálja. Habár az első bekezdésben negatív aspektusból írtam erről a pozitív attitűdről, de azt is érdemes tudni, hogy Yonekura Chihirónál érződik az, hogy ez belülről jön. És sokáig… ha nem is feltétlen meg tudott újulni, de kifejezetten szerethető dalokat, albumokat adott ki, csak egy idő után, ahogy a pozitív gondolkodás is kényszeressé válik, úgy Yonekura Chihiro albumai is kényszeressé váltak. A 2002-ben megjelent “jam” album szerencsére még a szerethető kategóriába tartozik, konkrétan a kedvenc albumom az énekesnőtől. Így amint lehetőség adódott, meg is vettem magamnak.
Az albumon 11 dal van, az alábbiak:
Erősen indul az album. A “Dolphin Song” egy energiával teli vidám dal. Konkrétan látom magam előtt a tengert, ahogy úszkálnak a delfinek, és mi is ott úszunk velük. Nagyon tetszik, ahogy “lágy erővel” szól az elektromos gitárszóló, nagyon jól visszaadja azt a kellemes, tengerparti élményt, a dinamika, a gitárszóló “lágy ereje” pedig a víz erejét szimbolizálja. Hihetetlen jól meg van írva a dal. Aztán jön a “Butterfly Kiss”, melyet ott jegyezhetünk az énekesnő legjobb dalai között. A “Groove Adventure Rave” anime openingje, egyébként jól jelzi, hogy nem mindig érdemes zene alapján választani, mert maga az anime egyébként egy középszerű shounen, mely kapott Yonekura Chihiro által egy kiváló openinget és endinget (az is szerepel ezen az albumon “Kohaku no Yurikago” címen), de maga az anime nem mondható emlékezetesnek. De a Butterfly Kiss egy dinamikus és hangulatos dal. A Kohaku no Yurikago pedig egy csendes, rejtélyes, már-már misztikus dal, ami tipikusan az éjszaka hangulatát emeli.
Az első 6 dal rendben is van, viszont az album második fele kifejezetten sablonos. Ott már azért érződik, hogy fogynak az ötletek. Ugyan kellemes dallal van dolgunk, de már inkább egy témára íródtak a dalok, és ez rontja az album összképét. Emellett előre vetíti, hogy milyen dalok várhatók a későbbi Yonekura Chihiro lemezekre. 2003-tól jöttek ugyanis azok az albumok, amiket ugyan lehet becsülni azért, mert élő zenével vették fel a dalokat, illetve az énekesnő is szépen énekel, tehát megvannak az alapok, csak éppen nagyon szépen énekel a semmiről. Ez az album még a határmezsgyén belül van, tehát a hibái ellenére szerethető. Olyannyira, hogy nagyon szépen zárja le az énekesnő az albumot. Egy dal erejéig, az “Ai no Uta”-ra kilép Yonekura Chihiro a sablonjából, és felénekel egy élettel teli, szerethető dalt, amit egy gyönyörű szép akusztikus gitárral kísért, csendes dallal zár. Az lényegében nem más, mint a “Hidamari wo Tsurete” egy részletének akusztikus változata. Az valami csodálatosra sikeredett. Gyönyörű a dallama, igazán érzelemmel teli, megindító az ének, egyik érv, hogy miért szeretjük Yonekura Chihirót. Ismét bizonyítja, hogy tud úgy érzelmeket énekelni, hogy az tartalommal legyen megtöltve.
A zene szerencsére nagyon jó, mindegyik dalt élő hangszerekre vették fel. A borító viszont hagy kívánnivalót maga után. Egyrészt ennyi sok eperlekvárt látni szinte émelyítő. Másrészt a kameraállásért hatalmas fekete pont a fényképésznek. Már a főborítóra is olyan kép került, ahol mintha az énekesnőt guggolva fényképezte volna. Csak a kép alsó részén látszik az énekesnő. Teljesen indokolatlan, ugyanis bár nyilvánvalóan kiderül, hogy egy üvegházban lett fényképezve, de semmi értelme nincs a tetőtérrel “befedni” a borító felső részét, mert semmi extrát nem ad a kép mondanivalójához. De a belső borítón is vannak képek, melyek a kameraállás miatt kifogásolhatók. Pedig Yonekura Chihiro kifejezetten szép arcú énekesnő, akiről nagyon jó képeket róla lehet csinálni (főleg, ha hosszú haja van), de néhány képet a kameraállással nagyon elrontottak. Amik viszont rendben vannak, azon nagyon jók. Ami még furcsa, hogy vannak “üres”, teljesen fekete oldalak, azokon vannak a szövegek. Az kicsit disszonáns, valami áttetsző kép jó ötlet lett volna.
Tehát, a mai másik ünnepeltünk Yonekura Chihiro, akit szintén isten éltessen! Alapvetően azt lehet róla mondani, hogy becsülendő hogy következetesen kitart az értékrendje, hite mellett, csak pont itt kezdett kifáradni. De a tartalmas dalok nagyon erősek, mindenképp emelik az album színvonalát. Ha mindegyik dal erős lett volna, magasan ez lett volna az énekesnő legjobb albuma. De aki szereti az énekesnő stílusát, az szeretni fogja ezt az albumot is. Én is szeretem, csak egy idő után már sok nekem. De amikor hangulatom van hozzá, bármikor nagy örömmel hallgatom ezt a korongot.
Ének: 8/10
Zene: 9/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 5/10
Hangulat: 8/10
+ Az énekesnőtől megszokott színvonal
– De sajnos nem mindegyik dal esetében, a borítón több kép rosszra sikeredett
Írtam már többször is arról, hogy zenék terén érnek új hatások, de alapvetően az Okui Masami iránti rajongásom örök. Még akkor is, ha ma már sokkal ritkábban hallgatom a dalait, de annyira belém égtek, hogy gyakran hallom a fejemben, és nagyon jól esik hallgani.
Gyakran eszembe jut a crossroad című albuma, ugyanis ez volt az az album, amit sokáig nem tudtam megérteni, hogy miről szól valójában, ezért sokáig ezt tartottam Okui Masami legrosszabb albumának. Ez az album ugyanis a legkevésbé egységes hangzásilag, ezért sokáig olyan érzésem volt, mintha Okui Masami maga sem tudná, hogy mit akar elmondani ezzel albummal. Ez pedig azért egyedi tőle, mert minden egyes albuma egy-egy mondanivalóra, érzelmi világra épül. Okui Masami nagyon keveset nyilatkozik a magánéletéről. Innen-onnan lehet tudni dolgokat, de konkrétumot nagyon keveset. Az az igazság, hogy az ő esetében nincs is szükség, hogy “turkáljunk” a magánéletében, ugyanis az albumaival, a dalaival sokkal többet közöl magáról, mint azt elsőre ki lehet hallani. Gyönyörű ívet, összerakható életutat rajzol le az összes albuma 1995-től 2018-ig (és ami még jön). Viszont a 2002-ben megjelent 8. stúdióalbum, a crossroad sehogy sem akart összeállni. Ez főleg annak fényében volt kellemetlen, hogy előtte, 2000-ben és 2001-ben két olyan stúdióalbummal jelentkezett, de főleg a 2001-es DEVOTION, ami nagyon erős mondanivalóval rendelkezett. Zeneileg, dallamban, érzelmi világban, nemcsak hogy Okui Masami legerősebb albuma volt a DEVOTION, hanem a valaha hallott egyik – ha nem a legjobb – album számomra. Kétségtelen, hogy aki elér egy nagyon magas nívót, abból még feljebb mászni már rettenetesen nehéz. És sokáig azt gondoltam, hogy a crossroad finoman szólva sem ugrotta meg ezt a bizonyos lécet.
Csak sokkal később értettem meg, hogy miről is szól ez az album. Amikor rájöttem arra, hogy miről szól az a változás, ami az ezutáni albumokban hallható (ReBirth, Dragonfly, God Speed…), nem utolsósorban a saját magam által megélt élettapasztalatok által jöttem arra rá, hogy ez az album nagyon is a helyén van. Olyannyira, hogy a cím is remekül el van találva. Crossroad… keresztút… útelágazás. Ez az album az átmenet Okui Masami régi és új énje között. Az első 5 albuma sokkal poposabb, szoktam mondani, hogy a legigényesebb ’90-es évek-beli pop albumokat Okui Masami csinálta. Majd jött a 2000-es NEEI és a 2001-es DEVOTION, a maga fájdalmával, kétségbeesésével, búcsúival, elengedéseivel, könnyeivel, és most itt vagyunk. Egy útelágazáson.
Ez az album igazából a maga “egységtelenségével” mond nagyon sokat. Ezen az albumon ugyanis egyaránt hallhatók vidámabb dalok (készen állok az új életre), jelen vannak az erősebb hangzású dalok is (készen állok a kihívásokra), ezzel együtt ott vannak a szomorú, melankólikus dalok, mintegy jelezvén, hogy még nem engedte el a múltat. Még fájnak a régi sebek. Ezzel az első hallásra logikátlan összeállítással valójában Okui Masami azt mondja, hogy félúton van az új élete felé. Kész új kihívások elé nézni, de még kísérti a múlt.
Gyakorlatilag az ezelőtti, és az ezutáni albumok értelmezésével jöttem arra rá, hogy ez az album egy átmenetet képez Okui Masami karrierjében. És ahogy megértettem, hogy ennek az albumnak nagyon is helye van a többi között, a dalok valójában sokkal többet mondanak, mint első hallásra hallatszik, úgy lett sokkal nagyobb eszmei értéke ennek az albumnak. Egyedi album, és határozottan a szó legnemesebb értelmében.
A zene, az élő hangszerelés pedig csak még inkább ráerősít az érzelmi világra, amit a szövegek közvetítenek. A rockos hangzással mind a pozitív, mind a negatív érzelmi világot hitelesen ki lehet fejezni. A vidámabb dalok (Scramble, HAPPY PLACE, be free, high high high) gyorsabbak, dinamikusabbak, míg a szomorúbb dalok (strawberry fields, NECESSARY, bird) jellemzően lassabbak. Különösen nagyon tetszik a strawberry fields-ben az elektromos gitár torzított hangzása, ami még nyomasztóbbá teszi a dal hangulatvilágát. És pont az alapvetően rockos hangzás miatt emelkednek ki az olyan végtelenül nyugodt, egy szál gitárra írt dalok, mint a stillness és a Nemurenai Yoru ga Kureta Mono, ami kifejezetten ellazít, mintha vége lenne a krízisnek, Hasonlóképpen érdekesen fest a latinos hangzású mission című dal, ami a maga dinamikája okán ugyan erősnek akar mutatkozni, de nagyon lehet érezni, hogy ez még nem igazi. Ez még nem az az életerős, életigenlő Okui Masami, akit annyira szeretünk. Rá még várni kell, de az kétségtelen, hogy az utat már kijelölte magának.
Ennek az albumnak a nagysága pont abban rejlik, hogy Okui Masami megüzente vele, hogy nem fél a változástól, és nem fél szembenézni a fájdalmaival, démonaival. Ezt az albumot pont az érzelmi sokszínűsége érdemes hallgatni, amikor krízishelyzetben vagyunk, mert ott van a bánat, amit megélhetünk, illetve ott az öröm is, ami inspirációt adhat a jövő felé. Így alkot a káoszban egy egységet ez az album.
Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 10/10
Hangulat: 9/10
Borító: 7/10
Evezzünk ismét japán vizekre, a szombati MondoCon örömére, és engedelmetekkel bemutatnám Okui Masami egyik legismertebb dalából készült kislemezt, mely nem más, mint a Rinbu-revolution.
A kislemez 1997. május 13-án jelent meg. Az énekesnő valamiért kedveli az erotikus tartalmú animéket, nem ez az első ilyen jellegű, melynek dalát énekli, és nem az utolsó. Jelen esetben a Revolutionary Girl Utena animéről beszélünk. Még nem láttam, de a műfaja többek között shoujo-ai, magyarra fordítva lány-szerelem. Tehát két lány közötti szerelmet mutatja be.
Dalok listája
Rinbu-revolution
A Rinbu, ha jól tudom egy japán tánc. De nem is ezen gondolkodom el, hanem hogy kell írni latin írással. Ugyanis sokak szerint a dal valódi címe: Rondo-revolution. Viszont én sok helyen még Rinbu-revolutiont látok, és mivel nekem ez a verzió jobban tetszik, ezért úgy határoztam, hogy ezt fogom használni. ^^ Na de a dal: Igazi induló-dal, tényleg lehetne egyfajta Okui Masami Ars Poetica. A zenének ilyen pozitív értelemben megmutatom magam hangulata van, talán ezért is van, hogy a videoklipben járja a várost, hogy mindenki lássa őt. Később több verziója is készült a dalnak, mindegyik nagyon jó lett.
I can’t...
Az egyik nagy kedvencem Okui Masamitól. Ez is olyan, hogy nagyon tartalmas a zene, és nagyon tartalmassá teszi azt az 5 és fél percet, míg a dal szól, fel sem merül bennem, hogy hosszú, vagy unalmas lenne, ezért imádom az off vocal versiont is hallgatni. Azért akármennyire is optimista az ember, néha vannak olyan napjai, amikor ezt érzi, hogy semmi nem megy. Kétségbeesett hanggal énekli, nagyon hatásos, tényleg elgondolkodtat. Csak lehetőleg ne pesszimista hangulatunkban hallgassuk, mert teljesen magával ránt.
Ez az egyik kedvenc kislemezem az énekesnőtől, igazi mestermű lett. A Japán Oricon listán a 43. helyet érte el, és összesen 11.590-et adtak el belőle. Készült egy másik változat a kislemezből is, majd az is megemlítésre kerül.
Chihiro Yonekura számomra másodrangú Megumi Hayashibara és Masami Okui mellett. Pedig ugyanúgy műveli a Jpop zenét, és a hangja is nagyon szép, csak nincs rám annyira hatással így egy párszor meghallgatva albumait. Persze vannak kivételek, de mekkorák! Van egy pár olyan dala, melyekkel emeli a Jpop zene értékét. Ilyen a WILL dal, és az abból készült kislemez.
Chihiro Yonekura: WILL című kislemeze, úgy hírlik, nemcsak nekem tetszik, ugyanis ez az énekesnő legsikeresebb kislemeze. Megjelenésének hetében a 18. helyen nyitott, 27.070 példány kelt el belőle, és becslések szerint összesen mintegy 70.000 példány kelt el belőle.
Dalok listája
WILL
A dal a Hoshin Engi (Soul Hunter) anime nyitódala. Hihetetlen hangulatos, lelki erőt ad az embernek. A zene nagyon barátságos, szerethető. Az elektromos gitár még az átlagnál is hihetetlen erős, és jelentős. A szöveg pedig nagyon érdekes, és pont ezért szeretem a japánokat. Az optimizmusuk, és az emberi kapcsolat fontossága szinte sehol nincs ennyire jelen, mint Japánban. Eme dal szövege is nagyon érdekes. Amikor valakit meglátunk, mindenki iránt akarva-akaratlanul kialakul egy első benyomás. Chihiro egy olyan emberről énekel, akiről megérezte, hogy a legjobb barátja lesz, odaáll, és elmondja neki érzéseit, és reménykedik, hogy nem csalódik. Az egész egyszerűen fantasztikus!
FRIENDS
Ez a dal is jó, bár annyira nem volt olyan nagy hatással rám. Ezt is a kellemes zene jellemzi, a szöveg pedig a barátság fontossága, és hogy ő mennyi mindent köszönhet a barátainak.
Chihiro Yonekura volt az, akinél elgondolkodtam, hogy bár ilyen lenne minden mai zene. Egyszerűen nincs szó rá, hogy mennyire jó, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy szerezze be valamilyen úton-módon!
Hogy mit jelent számomra a japán pop zene, egyfajta megújulást. 2006-ban ismertem meg, és amikor először meghallottam az olyan dalait, mint a Give a reason, Northern lights, Reflection, akkora katarzis-élmény fogott el, mint még soha. Ekkor éreztem azt, hogy van életkedvem, vidám, boldog vagyok, mert egy zene képes ezt megadni!
Jelen kislemez , a Front breaking 2009. február 18-án jelent meg, és a Slayers Evolution-R anime opening és ending zenéjét tartalmazza.
Dalok listája
Front breaking
Megumi Hayashibarát sokan a Slayers dalok miatt ismerték meg, és szerették meg az anime- és japán rajongók. És akik keresik az új Slayers zenét ebben a dalban, nem csalódnak. Kellemes, bájos zene, a szöveg előremutat, lelkesít. Bár a zene menete kissé disszonáns. A nyitózene, és a verse egy azonos íven megy, de a refrén nagyon más úton megy. Különösebben nem zavaró, de észre lehet venni. De nagyon jó dal lett.
Sunadokei
A dal címe azt jelenti japánul, hogy homokóra. Ennek már sokkal egységesebb a zenéje, és fantasztikus! A szöveg már kissé szomorúbb, a szerelem nehézségeit mutatja meg, a lelki vívódás, és a félelem az elutasítástól. Megumira jellemző, hogy meg sem kell érteni a szöveget, ahogy énekli, az mindent elárul. Erre a dalra is igaz ez. Nagy kedvencem tőle ez a dal.
A japán kislemezek jórészére felkerül a dal karaoke változata (vagy ahogy ők hívják off vocal version), hogy máshol is el tudjuk énekelni, valamint karaoke fájlokat csináljunk belőlük. Bár én önmagában is szeretem hallgatni az off vocal versionöket, mert új színt ad az adott dalnak, egy másik szemszögből láthatjuk azt.
A kislemez a 15. helyen nyitott a japán lemezeladási listán, és eddig kb. 15.000 példány kelt el belőle. Én nagyon ajánlom.
Aki eredetiben szeretné: http://www.cdjapan.co.jp/detailview.html?KEY=KICM-1268 1143 yen, kb. 2400 forint.