Azért a Haikyuu!! az abszolút kedvenc animém, mert könnyed szórakozásként is teljes értékű anime, de ha jobban megvizsgáljuk, a mélyén igazi kincseket fedezhetünk fel. De ezeket nem adja könnyen: Az animét többször végig kell nézni, hogy igazán megérezzük a lényegi mondanivalóját. Könnyen magával ragad az anime, van egy nagyon jó vibe-ja, humora, minden karakternek saját személyisége van és már az első végignézéskor is tetten érhető, hogy a Haikyuu!!-ban több rejlik, ezért újra és újra nézeti magát. Kellőképp komolyan veszi önmagát: Átfogóan bemutatja a sportágat, bemutatja a sportemberi lét komplexitását, ennek köszönhetően személyiségfejlődéseknek is szemtanúi lehetünk. Idén nemcsak a két részes movie első részének örülhetünk, hanem ünnepelhetjük az anime első évadának 10. évfordulóját. Ennek örömére lessünk egy kicsit az a sorozat mélyére, honnan is indult.
Köztudott, hogy a mangaka, Furudate Haruichi is a röplabda klub tagja volt középiskolában, és a személyes tapasztalatait rajzolta meg a Haikyuu!!-ban. Saját bevallása szerint nem volt jó játékos, de a V-LEAGUE lelkes rajongója és követője, innen is szerzett ihletett. A mű pedig annyira összeállt, hogy Japánban statisztikailag mérhető mértékben nőtt meg a röplabda iránt érdeklődők száma. A Haikyuu!! kiváló példája annak, hogy egy kommersz, sikerre tervezett műnek is lehet nívója.
Már az első részt részletesebben lehetne elemezni, hiszen remekül bemutatja egy kezdő röplabdás általános hibáit. Saját magam kezdeti buktatóit is felismertem néhány jelenetben. A Production I.G meg úgy animálta meg a mozdulatokat, hogy a Yukigaoka játékosai tényleg kezdőnek tűnjenek. De ezzel együtt is ahogy tudtak, harcoltak. Bár az, hogy az a bizonyos első mérkőzés 31 percig tartott, de a 25-8-as eredmény számomra sokkal inkább arról adott tanúbizonyságot, hogy az alapok megvannak, ebből lehet fejlődni. De ebben nem volt több, mert Hinata volt az egyedüli, aki komolyan vette a röplabdát. Bár jó lett volna, ha az egész mérkőzést megmutatták volna, hogy lássuk, hogy tett szert a Yukigaoka arra a 8 pontra. A Kitagawa Daichi rontott, vagy a Yukigaoka villantott valamit. Csak Hinata bravúrját láthattuk, mely a csapatnak a 8. pontot eredményezte.
Többen próbálták Hinatára aggatni az ügyetlen játékos sablonját, aki idővel, kemény munkával profivá válik, de azt gondolom, hogy ez ebben a formában nem igaz. Hinatában megvannak azok a képességek, amik alkalmassá teszik arra, hogy jó sportoló legyen, és a lehetőségekhez mérten mindig igyekezett fejleszteni magát. Mindig kérte a barátait, Izumit és Koujit, hogy segítsenek neki, ahogy a női röplabda csapathoz is csatlakozott. Még mindig ez a kisebbik rossz, ha már nincs más fiútársa, aki érdeklődik a röplabda iránt, minden lehetőséget megragad a gyakorlásra.
De az tény, hogy csak a Karasunónál tudott igazán fejlődni, hiszen ott tudott először profi fiújátékosokkal együtt gyakorolni és fejlődni. Hinata esetében jól látszik az is, hogy az adottság és a tehetség egy nagyon jó dolog, de ami igazán számít, az a kemény munka és a sok gyakorlás.
Jól érzékeltette a mangaka a Hinata és Kageyama közti különbséget. Nemcsak személyiség terén, hanem abban, hogy mennyire másképp látják a röplabdát. Mégis egy valami összeköti őket, aminek köszönhetően igazi csapattársak leszek: Az pedig az eltökéltség, hogy ők legyenek a győztesek. És ezért képesek keményen dolgozni. Tehát az tette őket igazi csapattársakká, hogy arra tudtak fókuszálni, ami összeköti őket, és nem arra, ami elválasztja. Tinédzserként helyén is való, hogy így gondolkodnak, hiszen még nem látják annyira komplexen az élet dolgait, mint akár egy egyetemista. Arról nem is beszélve, hogy Hinata tipikus ESFP, akinek a gondolkodása olyan szinten faék egyszerűségű, mint egy 10-12 éves gyereknek. Ez néha idegesítőleg hat, máskor viszont azt gondolom, hogy szükség van az egyszerű gondolkodásmódra, mert egy ponton túl már csak saját magunk gondolatfonalába gabalyodunk bele. Kageyama meg túlságosan komolyan veszi a játékot, talán már túlelemzi magában a dolgot. De a fantasztikus bennük az, hogy a különbség ellenére is össze tudnak dolgozni, ennek eredménye, hogy tényleg összecsiszolódnak. Hinata is tanul egy kis komolyságot, Kageyama meg megéli a játék flow-ját.
Az újonnan érkezők közül Tsukishima az, aki érdemes komolyabban elemezni. Nincs mit szépíteni a tényeken, ő lesz a csapat toxikus (nárcisztikus) tagja. Aki szemmel láthatóan rosszindulatból szól be másoknak, méregeti őket verbálisan. A személyeskedés komoly jele az önbizalomhiánynak, hiszen azért becsmérli a másikat, mert valójában saját magát se tartja sokra, de ezt csak úgy tudja magában orvosolni, ha kiemeli a másik hibáit. Ugyanakkor Kageyama személyében emberére talált. Az is oka annak, hogy ő az abszolút kedvenc karakterem hogy nem hárítja el azt, hogy zsarnok király volt, hanem teljes mellszélességgel beleáll, és elismeri, hogy igen, ő volt a zsarnok a Kitagawa Daichi-nél. Így nem olyan könnyű őt becsmérelni. Ez is nagyban hozzásegíti ahhoz a fejlődéshez, amit folyamatosan nyomon követhetünk. Láthatjuk majd Tsukishima személyiségtorzulásának okát, de mivel ezt a második évadban mutatják be, ezért majd ott térek ki rá részletesen.
Ami pedig Yamaguchit illeti... Nos, ő annak az esete, amikor valaki kutyaként tapad a másikhoz, mert túlidealizálja őt. Yamaguchi gyerekkorára szintén a második évadban nyerünk betekintést, így mostanra marad a házikedvenchez hasonlítható ragaszkodása Tsukishima felé, ami mindenképp utal a magányra. Yamaguchi tökéletesnek látja Tsukishimát, és valószínűleg azért ragaszkodik hozzá ennyire, mert azokat a tulajdonságokat látja benne, amiket hiányol magában. Mik lehetnek ezek? Nyugodt személyiség, magas intellektus (mert Tsukishima intelligens, csak rossz célokra használja fel), és nem utolsósorban jobb játékos, mint ő. Általában az ember olyan tulajdonságot, személyiséget idealizál, amiknek csírái benne is megvannak. Később láthatjuk, hogy Yamaguchiban tényleg vannak olyan személyiségjegyek, amik Tsukishimában is jelen vannak, de paradox módon pont az növeli a kettejük közti különbséget.
Akinek van önbizalma, az hosszú és kitartó munkával ki tudja fejleszteni magában. Akinek meg nincs, vagy nem ismeri ennek az eszközét, annak marad az, hogy ragaszkodik ahhoz az emberhez, akiben meglátja az általa ideális vélt jellemvonásokat. Több embertől is hallottam, hogy idegesíti Yamaguchi személye őt. Az az igazság, hogy van alapja, mert remekül megmutatja azt, hogy milyen önbizalomhiánnyal élni.
A 6. részben a Karasuno első barátságos meccsén láthatjuk a csapat addigi fejlődésének gyümölcsét. Azért is nagyon jó az anime történetvezetése, mert a jól érzékelteti a csapat fokozatos fejlődését. A 6. részben láthatjuk megvillanni Hinata sportolói kvalitásait, de még ez gyerekcipőben jár. Nem sok olyan animét ismerek, ahol ennyire viccesen jelenítették meg egy karakter esetlenkedését. Hiszen ennek nemcsak a csapat volt a kárvallottja, hanem maga Kageyama is, ahogy tarkón lőtte a labdával, de a bíró is jó eséllyel egy életre megjegyezte magának Hinata nevét.
És ne felejtsük el, hogy Kageyama ekkor is tanúbizonyságot tett arról, hogy vállalja, hogy a múltjában nem a csapatszellem jellemzte őt, amikor volt csapattársai: Kindaichi és Kunimi szembesítik. Ez önmagában meglepte őket, hát még ahogy a játékostársaival kommunikált. Létezik, hogy Kageyama mégis csak figyelembe veszi a csapattársait? Létezik, hogy Kageyama képes bocsánatot kérni egy rossz feladásért? Ezek is megmosolyogtattak, de meg kell hagyni, Kageyama szépen fejlődik csapatszellem tekintetében.
És mivel Kindaichi és Kunimi is az Aoba Jousai-hoz "szerződtek le", ezért megjelenik Oikawa is. Kifejezetten "drámaivá" tették a megjelenését, hiszen lányok odavannak érte. Jellemző, hogy Tanaka nem a személyisége miatt gyűlöli Oikawát, hanem, mert népszerű a csajoknál. Mindig arra fókuszál az ember, amit a leginkább akar. Annak ellenére, hogy együttérzek Tanakával (no nem azért, mert én is annyira be akarnék vágódni a csajoknál), Oikawa valójában fontos karaktere a Haikyuu!!-nak. Ő a másik Tsukishima mellett, akinek viselkedése erősen nárcisztikus jegyeket mutat. Gondolok itt arra, hogy szinte az edzőtől is átveszi a vezetői szerepet, hogy ő aztán tényleg a végtelenségig elmenne a győzelemért, meg ahogy magára ölti a pojáca szerepét. Megvannak a maga erényei: Kiváló játékos, úgy olvassa az ellenfél csapat játékát, mint senki más, a taktikákat remekül kivitelezi, és bár nem bontja a csapat egységét (pont azon van, hogy a maga módján eggyé kovácsolja az Aoba Jousai-t) de a személyiségjegyei nálam teljesen elinflálják a játékban nyújtott teljesítményét.
És ez főleg az első évad második felében világlik meg, amikor felidézik a Kageyamával való közös múltat. Nagyon érdekes volt látni azt, hogy megjelenik egy nem csupán tehetséges játékos, aki ráadásul ugyanabban a posztban játszik, mint ő maga. Oikawát borzalmasan irritálja Kageyama jelenléte, durván megjelenik nála nemcsak a féltékenység, hanem az irigység is. És nagyon érdekes, hogy maga a mangaka is "állást foglal" a kérdésben, hiszen a manga 53. fejezetének címe (ahogy az anime 20. epizódjáé is): "Oikawa Tooru wa tensai de wa nai" (及川徹は天才ではない) vagyis "Oikawa Tooru nem géniusz". És ez nagyon fontos, mert bár alapvetően nem szeretem, ha az alkotó állást foglal egy általa megjelenített témában és nem az olvasóra / nézőre bízza annak megítélését, de azt gondolom, hogy a mangaka is arra próbálja terelni a nézőt, hogy a tehetség és az eltökéltség, mind fontos dolgok, de ha nincs mögötte a megfelelő személyiség, akkor alkalmatlanná teszi arra, hogy akár vezetője legyen egy csapatnak.
Aztán lehet, hogy csak azért látom így, mert nekem is a személyiség mindenek felett, de én úgy értékeltem magamban a múltbéli jeleneteket, hogy a mangaka azt akarta megmutatni, hogy tehetséges és elszánt sportolót nem nehéz találni, de alapvetően a személyiség az, ami alkalmassá teszi az embert arra, hogy aztán ténylegesen jó játékos legyen. És ami perdöntő volt számomra a Kageyama és Oikawa közti különbségben, hogy Kageyama láthatóan rosszul érezte magát a maga nehéz természetében. Ő egy idő után következetesen azon volt, hogy változtasson, és igazi csapattárs legyen. Ezzel szemben Oikawa mintha nem akart volna azzal szembesülni, hogy baj van, ő a személyiségtorzulásának útját választotta. Ez is egyik oka annak, hogy miért Kageyama az egyik abszolút kedvenc karakterem a Haikyuu!!-ban: A sorozat előrehaladtával bámulatos személyiségfejlődésen ment keresztül. A teljesség kedvéért hozzáteszem, hogy SPOILER Oikawa is sokat fejlődik a manga végére. Brazíliában egy igazán rendes, vígkedélyű srácot ismerhetünk meg Oikawa személyében. SPOILER VÉGE Bár többször volt Kageyama kapcsán olyan érzésem, mintha a mangaka nem feltétlen követte volna következetesen a személyiségét. Mert néha annyira együgyű a társaival szemben, máskor meg olyan jól átlátja a gondolkodásukat, hogy az külön dicséretet érdemel.
.jpg)
Az első évad első fele a Nekoma elleni barátságos meccsel zárul. Itt már valamennyien versenyeznek, és itt már szintet lép az anime. Azért kiváló az anime történetvezetése, mert mind a meccsek lépcsőzetesen nehezednek, mind a karakterfejlődés fokozatosan tetten érhető. Ez az első olyan meccs, ahol komolyabban játszanak a Karasuno tagjai, és láthatjuk, hogy a személyiségük is folyamatosan fejlődik. Az egyes humoros jelenetek nemcsak azért viccesek, mert azok úgy meg vannak animálva, hogy tényleg viccesnek hasson, hanem mindig a fejlettségüknek megfelelő humoros jeleneteket láthatunk. Ez nemcsak az animét teszi kellően változatossá, hanem a karakterekből is a lehető legtöbbet hozza ki. Azért nem tudom istenigazából megkedvelni a Diamond no Ace-t, mert annyira együgyűek a viccek, hogy ugyan hiába van jól megjelenítve (pl.: Sawamura üvöltözése), azok repetitív mivolta azt érzékelteti, hogy az alkotó nem fektetett elég munkát a karakterekbe, így egy idő után elvész a lélek a műből.
Ami viszont komoly kritikám az animével, hogy ebből a karakterfejlődésből nagyon keveset kap három karakter: Ennoshita, Kinoshita és Narita. Ők azok a másodévesek, akik elsőéves korukban otthagyták a röplabda klubot, mert nekik túlzottan kemény volt az öreg Ukai-sensei szigora. Emiatt szégyellik magukat, ami japán szemmel érthető is, hiszen önös érdekből nem tartottak ki egy közösség mellett. Könnyű innen nyugatról, individualista szemmel azt mondani, hogy hoztak egy döntést, nincs szégyellnivaló abban, hogy nem bírták az edző szigorát, egy kollektivista társadalom teljesen másképp működik. Talán ezt érzékeltetve "száműzte" őket a mangaka "alkalmi" szerepekre. De azt el kell ismernem, hogy számomra sokkal többet ér a személyiség értéke, minthogy egyszer hibáztak. Én sokkal jobban szeretem Ennoshita lágy, érzékeny, gondoskodó személyiségét, olyannyira, hogy ő az abszolút 2. kedvenc karakterem Kageyama után. Az animékben a mai napig erősen jelen van a távol-keleti népekre jellemző kollektivista gondolkodásmód. Ebből a szemszögből is érdemes animét nézni, érdekes ezt összeegyeztetni a mi nyugati, individualista gondolkodásunkkal. Erre hasonlóan remek példát láthatunk a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ben is.
Ha már Nekoma, akkor sokak kedvence, Kenma is megjelenik. A magam részéről sokáig nem kedveltem őt, mert már az a túlzottan "csendes", élettelen karakter, akit ezen felül nagyon nincs is miért megjegyezni. Azt láttam, hogy ő a Nekoma esze, de akkor értettem meg jobban az ő személyét, amikor megláttam a Blue Lock-ban Nagi Seichirót. Mintha Kenmáról mintázták volna a személyiségét, ugyanúgy nem érdekli semmi, a telefon és a játék a mindene, ráadásul ő is hasonlóképp a csapat esze. Viszont ami különbséget érzek, hogy Kenma a csapatában nem rezonál senki jelenlétére. A megoldás ebből a szempontból a második évadra jön meg, addig is Hinata tölti ki a motiváló szerepét Kenma életében.
Ez a meccs alapozza meg a Gomisuteba no Kessen movie tétmérkőzését, amit idén mi is láthattunk a mozikban. Konkrétan el is hangzik ez a kifejezés a 12. részben, mintegy utalva a sokkal későbbi meccsre. És hogy mire számíthatunk, azt már itt is láthatjuk kicsiben. Ugyanakkor ez a játék sokkal inkább a vége, a búcsú miatt maradt emlékezetes.
Az első évad második felére pedig tovább emelik a tétet, jönnek az igazán komoly összecsapások. Először a Tokonami, ahol Sawamura (a Karasuno csapatkapitánya) találkozik a volt csapattársával, de ami igazán megmaradhatott az emlékezetekben, az a Dateko elleni mérkőzés. Egyrészt a "GO GO LET'S GO LET'S GO DATEKO!" buzdítás a lelátóról, másrészt a vasfal, aminek köszönhetően a csapat a sáncolás nagymestereivé váltak. De a Dateko nagy hibát követett el azzal, hogy csak Hinatára figyelt, hogy a kis termete ellenére mennyire jó játékos. A röplabda az egyik leginkább csapatsport, ahol a leginkább egyenrangú minden játékos. Így ha csak egy játékosra helyezik a fókuszt, akkor megnyílik az út a többiek előtt, hogy lesből támadjanak. De ahogy a csapat emelt fővel távozott és Aone kezet nyújtott Hinatának, az egyik legnemesebb sportolói erényről tettek tanúbizonyságot. De pont ezért vagyok nagy rajongója a sportaniméknek, mert amelyik igazán komolyan veszi magát, mint például a Haikyuu!!, ott olyan sportemberi erényeket villogtatnak meg a karakterek, mint a való élet sportolói.
Érdekesnek tartom, ahogy a Furudate sensei több ízben is "ítéletet mond" a karakterek között. Nemcsak a Kageyama és Oikawa közös múltjával teszi ezt, hanem a Karasuno férfi és női csapatkapitányai között is, egyszerűen nem lehet nem észrevenni a különbséget. Amíg a srácok összeszedetten, taktikusan, kiváló játékot játszottak a Dateko ellen, addig a lányok teljesen koncepció nélkül, bátortalanul játszottak. Egyszerűen a nagykönyvben volt megírva a vereségük. A csapatkapitányuknak, Michimiyának is láthatóan fogalma nincs arról, mik a csapatkapitány feladatai, hogy kell taktikát felállítani, és hasonlók. Biztatáshoz nagyon ért, de sajnos az kevés egy győzelemhez. A különbség ráadásul abból a szempontból is tettenérhető volt, hogy a fiúk játéka erőteljesebb, dinamikusabb. Ez a való életben is így van, elég csak arra gondolni, hogy a sportágak döntő többségében a férfi rekordok magasabbak a nők rekordainál. De ugyanígy a férfiak játéka erőteljesebb, dinamikusabb. Ezért van az, hogy általánosságban a férfi meccseknek nagyobb a nézettsége, mint a női meccseké.
Tehát van alapja annak, hogy a fiúk jobbak legyenek, de a mangaka bántóan nagy különbséget tesz a fiúk és a lányok között. Ráadásul emlékeim szerint nincs is több lánycsapat az animében, tehát teljes mértékig férfi sportanime a Haikyuu!!
Az évad az Aoba Jousai elleni tétmérkőzéssel zárul, aminél jobb lezárást nem is nagyon lehet elképzelni. Egyrészt remekül mutat rá az alkotó az elvarratlan szálak következményeire. Nem véletlen villant be a korábban elemzett Kageyama és Oikawa közös múlt, hiszen Kageyamának flashbackjei támadtak, amik annyira elvonják a figyelmét a játéktól, hogy egy-két felvillanástól eltekintve eléggé gyenge teljesítményt nyújt. Mi sem nagyobb bizonyíték erre, mint amikor Sugawara fent tartja azt a bizonyos 9-es táblát. Ott az fontos mondat volt Sugawarától, amikor mondta Kageyamának, hogy megváltoztatják a játék ritmusát. Meggyőződésem, hogy ott nemcsak arról volt szó, hogy Kageyamát akart megnyugtatni, mintegy elhitetni vele, hogy nem a játéka miatt küldik le a pályáról, hanem az arról is szól, hogy ő a saját "ritmusát változtassa meg". Nyugodjon meg, rendezze le magában azokat a gondolatokat, amik blokkolják a játékát, és utána visszatérhet.
És hogy nem lenne rossz feladó Sugawara sem, az kiderült a játéka során. Tényleg változott a játék ritmusa, valamivel lassabb lett neki köszönhetően (maga Sugawara is egy sokkal lassabb, érzékenyebb karakter), de így sem volt rossz. Ahogy emlékszem, így is nyertek néhány pontot. Közben mintha Kageyama megértette volna, hogy mit mondott neki Sugawara. Zaklatott volt, hogy leváltották őt, de láthatóan tényleg magába szállt és rendezte a sorait. Láthatóan akkor tért vissza a játékba, amikor nyugodt volt. Akkor a kiállása is magabiztos volt. Sugawara is megnyugodott, hogy elérte a célját.
Bár Kageyama lényegesen jobban játszott a kiállítása és visszatérése után, de arra már nem volt elég, hogy megforduljon a meccs állása. Végül ha egy hajszállal is, de az Aoba Jousai nyert. Ha ennek lehet valami okát keresni, én azt mondanám, hogy rövid távon jövedelmező, hogy Oikawa jónak ítélte meg a múltbéli viselkedését. Ennek köszömhetően ugyanis nem olyan múltbéli elakadásai vannak, ami közvetlen blokkolta volna a játékában, vezetői szerepében. Ellenben Kageyamánál, akinek a rossz érzései, hogy annyira le akarja győzni Oikawát teljesen tévútra terelte.
Ugyan szép eredményt ért el mentális fejlődés tekintetében, de igaza van Oikawának abban, hogy egy ember ilyen gyorsan nem képes változni. Mint ahogy az is szép volt tőle, hogy magában elismerte, hogy meglesz ennek az eredménye, és le fogja őt győzni, csak az nem "ma lesz" (ahogy akkor mondta).
Azt talán érdemes hozzátenni, hogy ezt ott és akkor könnyen mondta, hiszen Kageyama győzelmét később fogja "elszenvedni". Az arckifejezéből jól kivehető volt, hogy benne a győzelem érzése dominált, és nem érezte igazán át, amit akkor gondolt.
Az igazság az, hogy azzal csak megőrizte az anime a valósághű mivoltát, hogy a Karasuno végül elvesztette a meccset. Hiába ők a hősök, játszottak úgy az utolsó néhány játszmában, mint a legkeményebb harcosok, összességében jobban játszott az Aoba Jousai, így ők voltak azok, akik megérdemelték a győzelmet.
Ahogy a vereséget Hinatáék megélték, az megint külön téma lehetne. Abban egyrészt tetten érhető, hogy tinédzserek lévén nehezebben viselik a vereséget, főleg annak fényében, hogy olyan keményen készültek a meccsre. Másrészt a vereségből fakadó szégyenérzet, ami szintén távol-keleti hagyomány. De a vacsoránál, amit Ukai sensei rendelt a srácoknak, az az egész évad legszebb jelenete. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a valaha legszebben meganimált jelenetek egyike. A STUDIO GHIBLI szintjét karcolgatta a Production I.G. Abban annyi lélek van, az animátorok csodálatosan közvetítették a karakterek belső gyászát, konkrétan szakralitást kapott ott a gyász. De az egész évadról elmondható, hogy az animáció mesteri, ez az anime nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Production I.G legyen az abszolút kedvenc stúdióm. Amit láttam tőlük sportanimék, mindenhol az jött le, hogy nagy gonddal dolgoznak az animáción, hogy a mozdulatok a lehető legvalósághűbbek és a karakterek is szinte élnek. Emberiek és átélhetők az érzelmeik.
Mint tudhatjuk Hinatának és Kageyamának több idő kellett a vereség feldolgozásához. Hiszen ők azok, akik a legjobban akarták a győzelmet és a legkeményebben küzdöttek értük, így sajnos nekik az a gyász nem volt elég. Nekik ki kellett üvölteniük a világba a frusztrációjukat.
Az viszont nem tetszett, amikor Takeda-sensei a harmadévesekkel külön beszélgetve felhívta a figyelmüket a pályaválasztás fontosságára. Legfőképp azért nem, mert bár a "gyász" után beszélgetett velük, azt gondolom, hogy ez ott és akkor nem volt alkalmas. Másrészt valahogy úgy fogalmazott, hogy a sport rovására ne tékozolják el a jövőjüket. Ez úgy hangzott, mintha a sport nem lenne opció, mint jövőbeni kenyérkereseti lehetőség, de úgy gondolom, hogy annak a beszélgetésnek nem ott és akkor lett volna a helye. Végül úgy néz ki, hogy a Karasuno kész továbbra is keményen harcolni, és hogy alakul a további sorsuk, a második évadból kiderül.
Úttörő anime a Haikyuu!!, mert bár korábban több sportanime is kísérletet tett arra, hogy az adott sportágat a lehető legvalóságosabban mutassa be, méltán ért el nagy sikereket a Slam Dunk, de a Haikyuu!! volt, amelyik nemcsak valósághűen mutatta be a röplabdát, hanem a karakterek személyisége is színes, ráadásul a legtöbbet hozta ki belőlük a mangaka. Mindenkinek saját egyénisége van, mindenki önazonos, így könnyű közülük olyat választani, akivel tudunk azonosulni, akit megszeretünk. Ezért élnek ennyire a poénok az animében, ezért van az, hogy akárhányszor megnézem, mindig jót tudok nevetni a vicces jeleneteken. Mindemellett a karakterdizájn is elsőosztályú, a színek élénkek, gyöngyörűek, az animáció és a háttér is részletgazdag.
És hogy meddig lehet ezt fokozni? Kiderül a második évad elemzéséből.
