BURNOUT SYNDROMES - The WORLD is Mine

Idén egy félig válogatásalbummal jelentkezett a BURNOUT SYNDROMES, mely a The WORLD is Mine címet kapta. Tartalmazza a korábbi anime betétdalokat, például a Haikyuu!! openingeket, de a Mashiro no Oto és a Dr. Stone openingek is ismét meghallgathatók az albumon. De néhány új dal is helyet kapott a korongon, melyeknek köszönhetően az album mindenképp érdemes arra, hogy komolyabban foglalkozzunk vele.

A borító tanúsága alapján a BURNOUT SYNDROMES egy lakható bolygót fedezett fel, amelyek a kiküldött asztronauta oxigénmaszk nélkül is tud sétálni. Ezt a bolygót sajátította ki magának az együttes. De ha szétnézünk, egy ideje lakhatnak már itt, hiszen a polcokon szépen el vannak rendezve a használati tárgyak. Lesz mit felfedezni űrhajósunknak.

És ha meghallgatjuk az albumot, meggyőződhetünk arról, hogy milyen világot fedezett fel magának a BURNOUT SYNDROMES.

Én azt gondolom, hogy szívesen laknánk itt. Az együttes a Haikyuu!! második évadának második openingjével debütált, de hamar bebizonyították, hogy több is van bennük, mint néhány (egyébként kiváló) Haikyuu!! dal. Az elmúlt 7 évben a BURNOUT SYNDROMES tényleg kialakított egy saját világot, ahova bármikor belépést nyerhetünk, ha meghallgatjuk a dalaikat. Van egy sajátságos hangulata a dalaiknak, aminek köszönhetően már róluk is ki lehet jelenteni, hogy van egy saját miliőjük, ami által meg lehet különböztetni a többi együttestől. És ez csakis az övék.

Ezt a világot erősíti az új album. És mi szeretünk benne lenni! Világszerte egyre nagyobb rajongótábora van a csapatnak, és annak köszönhetően, hogy a Sony Music Labels már egyre inkább a külhoni anime rajongókat célozza meg (hiszen a Crunchyroll is a Sony-hoz tartozik), ezért az ismertségük folyamatosan nő.

Az új dalok meg gondoskodnak arról, hogy a csapat ismertsége méltán legyen egyre nagyobb. A címadó dal, a The WORLD is Mine is jó példa, de az album csúcsa a FLOW-val közösen énekelt I Don't Wanna Die in the Paradise dal. Ha két kiváló csapat összedobja a tudását, abból csak valami még jobb születhet. Főleg, ha nemcsak hogy érvényesül mind a két csapat egyénisége, de azok még illenek is egymáshoz. A FLOW rapje továbbra is elsőszámú, de a BURNOUT SYNDROMES énekese is próbára teszi magát a műfajban. Azt gondolom, hogy ígéretes, de sokkal inkább a refrénben jön ki az igazi tudása, amikor mély érzelemmel énekel a kétségeiről. A FLOW a magabiztos rapjével hozta a "minden tőlem telhetőt megteszek" érzést, a BURNOUT SYNDROMES énekese meg csodálatos érzékkel énekli ki a kétségeit. Biztos jól csinálom a dolgomat? Itt még nem érhet véget. Nagyon jól alliterál a címre a "Just wanna die, like a samurai" szöveg, ami kiválóan érzékelteti, hogy az együttes csak akkor elégedett a munkájával, ha a legvégsőkig elmentek, de akár még azon túlra is. Aki még mindig kételkedik az auto-tune létjogosultságában, az hallgassa meg ezt a dalt, és meggyőződhet arról, hogy bizonyos esetekben inkább kiemeli a szöveg érzelmi mondanivalóját, minthogy belerondítana a dalba. Zenében és mondanivalóban is kiváló dalt hozott össze a két csapat, amire biztos, hogy sokáig fogunk emlékezni.

Az album másik gyöngyszeme az OCEAN -WORLD Edition-, amiben ha nem is hangzana el a víz csobogása, még akkor is áradna belőle a nyugalom, az áramlás érzete. Az egész dal, de még az ének is olyan, mintha a víz alatt lennénk. Ebben a dalban is rappel az énekes, és azt érzem, hogy ebben sokkal magabiztosabban teszi, mert jobban kijön az egyénisége. Olyan nyugalommal mondja fel ritmusra a szöveget, mintha teljesen átszellemült állapotban lenne. A zene is kiválóan alkalmas relaxációra. A dal végén a felerősödő zene egyfajta felébredés egy szép álomból, melyben jó eséllyel egy lányt látott, akit olyan csodálatosnak látott, mint az óceán. Ez az egyedüli lassú dal az albumon, ami viszont lassú víz partot mos elmélete alapján mégis kiválóan illik az album koncepciójába. De az egész BURNOUT SYNDROMES repertoárjának egy kivételes gyönyörűsége, mely a csapat egész eddigi repertoárjában is kiemelkedő. Egyáltalán nem bánjuk, hogy elsodort ez az óceán.

De ha felébredtünk az álmunkból, azért két hibát felfedezhetünk az albumon. Az egyik a 10. dal, a Mr.Wakakusa Starmine dal refrénje. A dalnak van egy egyenletes lüktetése, és az a kisebbik gond, hogy ezt megtöri a második sor végén gitárszóló, de a refrénben a szövegíró nem talált olyan szót, amivel a dinamika megtörését érzékelteti. A szövegnek nyilván értelmesnek kell lenni, ezt át lehet hajlított énekkel hidalni, és talán az lett volna ide a jó megoldás, ha az énekes kissé darabosan énekel egyre magasabban, ahogy a gitár is szól. Itt nem hangzik jól a sima, folyamatos ének.
A másik negatívum az utolsó dal, a FLY HIGH!! angol nyelvű változata. Az hallható, hogy az énekes sokat gyakorolt, hogy a lehető legjobban énekeljen angolul, de a menőzős énekstílus nagyon nem az övé. Vagy csak ebben stílusban tud jól angolul beszélni, vagy azt gondolták, hogy valamit módosítani kell az énekstíluson, hogy a nyugati közönség jobban be tudja fogadni a dalt. Rossz döntés! Aki szereti a BURNOUT SYNDROMES-t, az pont az énekes érzékeny, mégis öntudatos énekhangja miatt szereti. Nincs szükség arra, hogy kijöjjön a saját szerepéből, főleg, hogy valami olyat vegyen fel, ami nem áll neki jól.

De még így is kiváló az összhatás. Méltán lehet szeretni a BURNOUT SYNDROMES-t a dalaik miatt, a zeneszerzői kvalitásaik miatt és az énekes egyedi hangszíne miatt. Ez az album a visszatekintés mellett bizonyítja, hogy bőven vannak még tartalékaik. Fogunk még tőlük jó dalokat hallani.

Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 8/10
Hangulat: 8/10

+ Kiváló összegzés, ugyanakkor bíztató jövőképet ad.
- Inkább hanyagolják az angol nyelvű dalokat.

87%

Az első valamire való Boruto opening

Alig hiszem el, hogy egészen a 181. részig kellett várni a Boruto: Naruto Next Generations-ben, hogy végre egy jó openingje legyen az animének. Igen, ez az Ikimonogakari: BAKU dala.

Pedig nem ismeretlen együttesek énekeltek az animének korábban sem. De talán egyedül csak az első opening volt értékelhető. A KANA-BOON-nak egyébként is van tapasztalata shounen animékben, hiszen a Boku no Hero Academia-nak is egy elég jó openinget énekelt. De az utána lévők... Ismerem a 3. opening előadóját, a Qyoto-t is, akik a DIVE!!-nak énekeltek openinget. Tőlük egyébként sem vártam sokat, mert a DIVE!!-nak is egy erősen felejthető openinget énekeltek, a Borutóban, ha lehet, még inkább alulmúlták magukat. Aztán jött a Brian the Sun szintén a BNHA-ból, majd miwa, akinek nemhogy a BNHA történetének legrosszabb endingjét köszönhetjük, de a Borutónak is olyat énekelt, hogy felkerült az "átugranó openingek" listájára. Nem bírom az énekesnő nyávogó hangját, ráadásul a stílusa is annyira sótlan, ezen megítélésemen csak erősített a Boruto openingje. Majd jött a Sambomaster, amely csapatot még az eredeti Narutóból ismerhetjük. Az énekes mély, rekedtes hangja ugyan ad egy egyedi színezetet a dalnak, de ettől az opening még ugyanúgy ötlettelen, nem hallom, nem érzékelem, hova akar kifutni a dal. A végén már inkább tettem-vettem, miközben szólt az opening, mert háttérzenénél nem több. Amikor is megérkeztük az Ikimonogakarihoz, és VÉGRE!! VÉGRE!! Egy olyan openinget hallgathatunk, amiről bizton állíthatom, hogy nemcsak emlékezni fogunk rá, hanem legendaszámba megy.

Olyan ez a dal, mintha már maguk a készítők is megunták volna és az egyik egyszer csak felszólalt, hogy "Nem igaz, hogy senki nem képes ma már jó zenét írni, valaki hívja vissza az Ikimonogakari-t, ők tudják, mi a dolguk." És hát, berúgták az ajtót rendesen... Azért is fájdalmas a fenti lista, mert a Narutót többek között a legendás openingjei, sok esetben a legendás endingjei miatt is lehetett szeretni. A Naruto sok előadónak nyitott ajtót az ismertség felé, amit teljes mértékig megérdemeltek, hiszen az egész sorozat a Shippuudennel együtt tele volt emlékezetes dalokkal, amik mind alátámasztották, hogy Naruto nemcsak álmodik arról, hogy Hokage lesz, hanem keményen küzd is érte. Mindemellett ugyanolyan ő is gyerek, mint bárki más. Végignéztem a Naruto összes, 720 részét, még a fillereket is, minden hibájával együtt szívesen néztem. Egyedül a vége volt rettenetesen illúzióromboló.

Aztán jött a Boruto, ami számomra akkora visszaesés volt már az elején is, hogy a 14. rész után évekig jegeltem a sorozatot. Idén év elején vettem rá magam, hogy mégis folytassam, azóta is nézem. Miben látom a változást? Valahogy olyan érzésem volt, mintha a Boruto reflektálna arra, amikkel kritizálják a mai gyerekeket. A Naruto gyerekei az internet korszak előtti gyerekeire emlékeztetnek, akik sokat játszottak a szabadban, mindig benne voltak valami csínyben, a felnőttek idegeire mentek, próbálgatták a határaikat, de elmondható róluk, hogy volt egy gyerekkoruk. A Boruto gyerekei meg olyan, mint akik már beleszoktak a modernitás kényelmébe, nem igazán van saját személyiségük, egyéniségük, jövőkép se nagyon rajzolódik ki, nincs miért izgulni értük, a személyes problémáik is "jódolgában már azt se tudja mit akar" érzetet adnak. Hangsúlyozom, hogy alapvetően nem így gondolkodok a mai gyerekekről, ráadásul csendben megjegyzem, már az én gyerekkoromban is mondogattak ránk mindenféléket, pedig én az internet előtti időkben, a '90-es években nőttem fel. Tehát az évtizedek múltával nem változnak a frázisok.

Mégis végig olyan érzésem volt, mintha a Boruto openingjei és endingjei is erre az elkényelmesedett, semmilyen gyerekkorra reflektálnának. Azért vannak ilyen unalmas openingjei és endingjei, mert a gyerekek élete is ennyire eseménytelen. És tényleg: Amíg a Narutóban szerettem, a Botuóban kifejezetten idegesítettek a fillerek. Két olyan karakter van a Borutóban, akit szeretek: Mitsuki és Yamanaka Inojin. Mitsuki macskás epizódjait Mikazukival teljes elfogultság, de imádtam. Macskabolond beszél belőlem, de ha ezt nem veszem figyelembe, akkor összességében azt tudom mondani, hogy a Boruto a 129. rész körül lendült fel, amikor Sasukéval visszatért az apja gyerekkorába és lényegében az apjával egyidősen hajtottak végre küldetést. Ezek az epizódok is nagyon jól visszaadták, hogy mennyire más volt a Naruto, mennyire más volt az eredeti cél az animével. Nosztalgikusak voltak azok az epizódok. Konkrétan elérték nálam, hogy aztán a későbbi epizódokkal is elnézőbb legyek. Mondjuk szerettem korábban is, például Mitsuki kitérőjét Sekiei-vel, de ez is erősen Naruto utánérzés volt, hogy ahogy Naruto eldöntötte, hogy megkeresi Sasukét, ugyanúgy Boruto is eldöntötte, hogy megkeresi Mitsukit. Illetve Boruto és Tento kalandját is érdekesnek tartottam.

Érdemes megnézni a dal videoklipjét is, az is hihetetlen ötletes lett.

Én elvoltam eddig az Ikimonogakarival, meghallgattam a Blue Bird-öt, a Hotaru no Hikari se volt rossz, sőt még az Ookiku Furikabutte openingjüket is ismerem, a Seishun Line-t, ezek a dalok mind bizonyítják, hogy tud énekelni az énekesnő, jó dalokat írnak, de a BAKU az, ami igazán nagyot ütött nálam, és azt érzem, hogy gazdagítják az anime zenei repertoárt. Örülök, hogy létezik ez az együttes. Ráadásul ez a csapat is a Sony Music Labels Inc.-hez tartozik, úgyhogy tényleg ennek a kiadónak köszönhetjük manapság a jó anime dalokat.

Mindenesetre bízom abban, hogy az Ikimonogakari opening előszele annak, hogy az egész sorozat nemcsak jó irányt vett, hanem ténylegesen fellendülőben lesz. (Az utolsó harmadára...) Ha csak a zenére alapozunk, akkor minden esély megvan rá, hiszen ezután tér vissza a FLOW, és mint a csapat rajongója természetesen már ismerem a dalt és örömmel vettem tudomásul, hogy lesz jó Boruto opening. Most már tudom, hogy nemcsak a GOLD az egyedüli jó nyitódal. Illetve lesz még a KANA-BOON-nak még egy openingje, arra is kíváncsi leszek, illetve a listát az ASIAN KUNG-FU GENERATION zárja, mely csapatban talán az egész Naruto széria legzúzósabb openingjét köszönhetjük. Tehát van bizalmam abban, hogy az igazán jó openingek csak ezután jönnek és sugallják, hogy a jó történéseket csak mostantól láthatjuk.