Kellemes meglepetés számomra, hogy a JFF Theater felvette a kínálatába a Karaoke Iko! filmadaptációját. A mangáról és az animéről korábban már volt szó, a 2025 nyári szezon egy érdekessége volt. A filmet is megnéztem akkor, de ha a Japán Alapítvány is elérhetővé tette a platformjára, akkor örömmel megnézem ott is. Főleg, hogy volt annyira jó, hogy öröm volt újra megnézni.
Bár a film magát vígjátékként aposztrofálja, nem szenved hiányt mélyebb, drámaibb jelenetekben. Sőt, azt gondolom, hogy a valódi ízét pont a drámai jelenetek adják. Ezzel kezd a film: A szakadó esőben látszólag céltalanul sétáló yakuza épp rágyújt, remekül érzékelteti azt a kilátástalanságot és elhagyatottságot, ami egy maffiózó belső világát áthatja. Az uniformizált, kollektivista japán társadalom egyik velejárója, hogy aki perifériára szorul, annak csak a legritkább esetben van segítség, és onnan kiút.
Az alaptörténet a filmben is ugyanaz. Narita Kyoji meghallgat egy kórus előadást, majd utána a legszebben éneklő fiút, nevezetesen Satomi Okát elhívja egy karaoke bárba. Ott, miután vázolta a helyzetet, énekleckéket kér a fiútól. Satomi-kun vonakodva bár, de beleegyezik. Az első meghallgatás ugyanakkor kíméletlenül jelzi neki, hogy igencsak nehéz dolga lesz. Szeretett (?) yakuzánk igencsak gyászos teljesítményt nyújt, Satomi-kun számára talán nagyobb fenyegetés a végleges halláskárosodás, minthogy a maffiózó halálosan megfenyegesse, ha esetleg elutasítaná a segítségkérését.
Ez megalapozza a film humorát, de a korkülönbség miatt az alapfelállás eleve abszurdnak hat. Ez a sajátságos tanár-diák viszony is egyfajta üzenet, hiszen van olyan, hogy az idősebb tanul a fiatalabbtól. Az animében nem jön ki annyira a korkülönbség, ellenben a filmben már-már ijesztőnek hatott. Tökéletesen megértettem Satomi-kun távolságtartását, egyébként sem tekinthető egy énekes karrierje fénypontjának, ha egy yakuza figyel fel a képességeire, de hogy egy gyereket fenyegessen ez a veszély...
Ugyanakkor mivel nem a yakuza-lét átfogó és valóságos bemutatása volt a cél, ezért igyekeztek tompítani Narita-san maffiózó mivoltán. Egyrészt Ayano Go személyében egy barátságosabb arcú színész játszotta el a maffiózó szerepét, másrészt, ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz egyre inkább fedezete a két főszereplő barátságának. Bár a nagy korkülönbség miatt inkább olyan érzésem volt, mintha egy apa-fiú kapcsolat bontakozna ki.
Ezzel együtt Satomi-kunnek több fronton is helyt kell állnia, hiszen eleve az iskola kórusával is folyamatosan gyakorolni kell, emellett a filmklubbal is folyamatosan néz és elemez filmeket. Erre rájön még a rögtönzött magántanári felkérés... Egyébként sem a tengernyi szabadidejükről híresek a japánok, ha ehhez még külön felelősség is társul, akkor bizony Satomi-kunnek hamar fel kell nőnie mentálisan.
A film humora akkor csúcsosodik ki, amikor a fiúnak az egész yakuza-csapatot meg kell hallgatnia. A jelenet görbe tükröt tart a wannabe énekesek elé, hiszen itt olyan előadásokat hallunk, hogy a kívülállót nevetésre ingerel, a bennfenteseket meg kínos csendre készteti. Ráadásul az énekes-jelöltek teljesen komolyan gondolják, hogy az előadásuk világszínvonalú. Aki komolyabban szokott karaokézni, énekelni, az vélhetően átérzi a fiú belső küzdelmeit, hogy mégis hogy tárja eléjük az igazságot úgy, hogy lehetőleg a testi épsége is megmaradjon.
Ahogy utaltam rá az elején, a film nemcsak vígjáték, hanem dráma is. Egyrészt Satomi-kun otthoni jeleneteiben láthatjuk, hogy a fiúnak a családjával is vannak küzdelmei, hiszen nem kapja meg azt a figyelmet, amit igényel. Másfelől betekintést nyerhetünk a yakuza gyerekkorába is. Aki ilyen elhagyatott családból származik, annak sajnos tényleg előre meg van írva a jövője, hiszen akit megfosztanak a fontosság érzésétől, az veszélyessé válik. Innen egyenes út vezet a lejtőn, akár a bűnözői lét felé, hiszen nem maradt más eszköze ahhoz, hogy éljen, és hogy túléljen. Ezek a jelenetek nemcsak mélységet adnak a filmnek, hanem talán magyarázatot is arra, hogy miért is barátkoztak végül össze.
Egy nagyszerű manga kiváló filmadaptációját nézhetjük meg. A mangakának, Wayama Yamának régi vágya volt egy yakuza-történet, de a Morning magazin szerkesztősége elutasította a tervet, ezért a történet végül doujinshiként jelent meg. A történet annyira népszerű volt, hogy többszöri utánnyomás után a Kadokawa Future Publishing vállalta, hogy manga könyv (tankoubon) formájában kiadja a történetet. A film pedig méltó a manga nívójához. Végig organikus maradt. A drámai jelenetek egyszerre érzékeltették a két főszereplő személyes küzdelmeit úgy, hogy közben mélységet is kapott a személyiségük. És talán pont ez adja a vicces, oldott jelenetek fedezetét, így ütnek igazán.
Ugyanakkor a manga olvasása, az anime, és a film nézése közben is olyan érzésem volt, hogy a mangaka nem egészen úgy bontja ki a két főszereplő közti kapcsolatot, ahogy azt eredetileg szerette volna. Vélhetően gúzsba kötötte Satomi-kun kiskorú mivolta. Ezt gondolom fő okának, hogy a történetük a Famiresu Iko. mangában folytatódik, ahol a a fiú már egyetemista. Itt fordulatot is vesz a kapcsolatuk, azt gondolom, hogy ez volt a mangaka eredeti célja. Ellenben a Karaoke Iko. tartalmasabb, és azt tudom mondani, hogy minden hibájával együtt is magasan ajánlott megtekintni a filmet.
Történet: 8/10
Színészek: 8/10
Kivitelezés: 8/10
Zene: 9/10
Hangulat: 9/10
+ Úgy vicces, hogy a drámai jelenetek is ütnek
- Nem bontakozhatott ki a történet a maga teljességében
