A múltunkkal, belső démonainkkal való szembenézést, küzdelmet sokféleképpen dolgozták fel a kultúrában. Eleve sokrétű a téma, hiszen ahány ember, annyiféle történet, ami mind-mind egyedi megküzdési stratégiát kíván. Mivel a tárháza szinte kimeríthetetlen, ezért bátran lehet a témához nyúlni. Ha valaki komolyan veszi magát, a történetét, és a karakterét, nagyon nem lőhet mellé. A tokusatsukban is láthatunk erre néhány példát, és azt kell mondjam, hogy ahhoz képest, hogy elsősorban gyerekeknek szánt műfaj, a többsége a lehetőségeihez mérten jól kezeli a témát. Ebben alkot kiemelkedőt a GARO franchise egyik spinoff sorozata, a Kami no Kiba -JINGA-.
Hovatovább, a(z egyik) legjobb GARO sorozattal van dolgunk. A Kami no Kiba -JINGA- teljesen új köntösbe helyezi az alapkoncepciót. Vitába száll a premisszával, megalkotja a saját antitézisét. Hiszen az első évad óta tudjuk, hogy a horrorokkal való harc soha nem ér véget, és sajnos csak egy sors vár rájuk: a halál, mivel menthetetlenek. Ám ezen sorozat Makai lovagja Mikage Jinga megmenteni akarja a horrorokat. Miért? Mert előző életében maga is horror volt, aki legyőzettetett, és visszakerült a Makai Birodalomba. De most, az új életben most az emberek szolgálatába kívánja állítani magát. Az előzmény movie a Garo: Kami no Kiba dolgozza fel a horrorlétét. Már az a film is sok jót sejtetett, önmagában azért is, mert a színészi játék sokkal magasabb színvonalú, mint a korábbi GARO sorozatoké. Ez érdekessé, izgalmassá, átélhetővé tette a történetet, Inoue Masahiro, mint Mikage Jinga ritka nagy átéléssel alakította a főgonosz szerepét. Talán az alakításának is köszönhető, hogy önálló sorozatot kapott. A GARO franchise azzal is igyekszik felnőttesebb képet adni magáról, hogy a negatív hősei komplexebb karakterek. Személyiségük láthatóan összetettebb, aminek köszönhetp nemcsak érdekesek, izgalmasak, hanem a szándékuk sem egydimenziós. De általában az figyelhető meg a horrorokat alakító színészeknél, hogy jellemzően egy síkon alakítják jól a szerepüket. Nem egyszer volt olyan érzésem, hogy jól kihozzák a gonosz játékos mivoltát, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy civilként kedves, közvetlen emberek lehetnek. Talán Inoue Masahiro az egyetlen olyan színész, aki maradéktalanul tudta hozni azt a fajta negatív főhőst, ő a legalkalmasabb arra, hogy megjelenítse az alaptörténet antitézisét, vélhetően ezért kapott saját sorozatot. És nagy örömünkre bizonyítja, hogy méltán kapott főszerepet.
Sőt, tovább emeli a tétet. 30 évvel járunk a movie után. Jinga a Mikage családban újjászületik, ahol új életet kezdve immár Makai lovagként kíván az emberek szolgálatába állni. Ám azt talán még a másik dimenzióban sem gondolta volna, hogy mekkora megmérettetés vár rá. A szülei ugyanis horrorok, akiken sajnos nem lehet már segíteni. Így Jingának egyből szembe kell szállnia a saját elvével, ráadásul azokat kell megölnie, akik a legközelebb állnak hozzá.
A sorozat külön nagy erénye a gyerekszínész alkalmazása. A korábbi GARO sorozatokban a Makai lovagok gyerekkorába legfeljebb egy epizód erejéig visszaemlékezés formájában nyerhettünk betekintést. Már-már spártai kiképzőtáborhoz hasonlítható, gyerekkorról (a mi értelmezésünkben) természetesen nem beszélhetünk, napjaik szinte teljes egészében kemény gyakorlással telik. A Kami no Kiba -JINGA-ban viszont végigkövethetjük Mikage Jinga öccsének Mikage Toumának a történetét, aki maga is Makai lovag szeretne lenni. A 12 éves fiú esete annyival könnyebb, hogy a bátyja mellett gyakorolhat, de az idősebb testvér tesz arról, hogy semmivel ne legyen neki könnyebb, hiszen ő már csak tudja, hogy a horrorok sem kegyelmeznek. Így ha méltó küzdelmet akar velük vívni, akkor erősnek kell lenni. Bár erősen megtöri a szüleinek halála, de hogy ez ne blokkolja végleg a fiút, kitörölték az emlékét. Az, hogy Mikage Touma karaktere ennyire erős és átélhető, az nemcsak a színésznövendék, Hagiwara Soshi érdeme, hanem hogy a stáb is komolyan vette a szerepét, és a történetét. Nyugodtan lehet ő a második főszereplő, hiszen a maga nemében az ő edzése, személyes története legalább annyira fontos, mint a bátyja története, ráadásul a két cselekményszál párhuzamosan halad.
Az első néhány epizód követi a hagyományos GARO formulát, a horrorokkal való harcot követhetjük figyelemmel. Ez inkább azért érdekes, mert Mikage Touma már a kezdetektől a bátyjával tart, így korán szemtanúja lesz egy csatának. A sorozat akkor válik egyedivé, amikor Jinga először találkozik az előző énjével. Többször néznek ugyanis farkasszemet egymással, és akkor lesz a náző is igazán szemtanúja annak, hogy Inoue Masahiro milyen kiváló színész, amikor egy képen látjuk az előző életbeli horror mivoltát, és a mostani Makai lovag énjét. A sorozatot spirituális szemmel is érdemes követni, ugyanis nagyszerűen ábrázolja a jelen tudásunk szerinti ismeretünket az előző életünkről. Hogy semmire sem emlékszünk rá, de valahol a zsigereinkben ott lapul, hogy valamikor egy másik testben léteztünk. Jinga is egyre inkább érzi, hogy nem menekülhet az előző énje elől, egyszer ténylegesen szembe kell néznie vele. És hogy melyikük arat győzelmet, arra a sorozat előrehaladtával fény derül.
De sajnos nincs rózsa tövis nélkül, ez a sorozat sem hibátlan. A JAM Project volt az, aki most nagyon alulmúlta magát a betétdalt illetően. Ami nemcsak azért különösen fájdalmas számomra, mert a JAM Project az abszolút kedvenc együttesem, hanem mert a movie-hoz kiváló dalt énekeltek, majdhogynem az egyik legjobb JAM Project által írt GARO dal. Talán a Kami no Kiba -JINGA- nem követel meg egy érzelmileg erős dalt, mint a Kami no Kiba ~THE FANG OF APOCALYPSE~, de a Doukoku no Kanata egyhangú és sablonos mivolta méltatlan mind Kageyama Hirononu életművéhez, mind a sorozat nívójához. Nemcsak azért kedvencem a JAM Project, mert a stílusunk nagyon közel áll hozzám, hanem mert dalaikkal nagyszerűen közvetítik az adott anime vagy tokusatsu mondanivalóját, mind zeneileg, mind szövegileg. De ezzel a dallal most komolyan alulmúlták magukat, és hogy az egyik legjobb GARO sorozattal tették ezt, csak súlyosbítja a munkájuk minőségét. Nem egy unalmas, jellegtelen dalt érdemel egy ilyen sorozat.
Ezzel együtt is csak ajánlani tudom a Kami no Kiba -JINGA- sorozatot. Pont azzal hívja fel a figyelmet magára, hogy megalkotja a saját ellentézisét, amit a kivitelezés, a színészi játék, és a dramaturgia nagyszerűen erősít. Itt most nem érdekes az animékre, japán filmekre, sorozatokra jellemző túldramatizálás, mert a történet és a közeg indokolja. Itt most kivételesen átélhetőbb lett tőle a sorozat. Nagyon remélem, hogy a történetnek valamilyen formában lesz folytatása.
Alapvetően nincs gond azzal, ha egy műfajt gyerekeknek készítenek, hiszen ha az eléggé igényes, akár felnőttek is jó érzéssel ülhetnek le elé. Ugyanakkor a speciális effektekkel készített filmek, sorozatok nemcsak arra lehetnek alkalmasak, hogy olyan világot ábrázoljanak élőszereplős formában, amit rajzfilmekben láthatunk, hanem akár felnőtteket foglalkoztató kérdéseket, problémákat is a maga elvont formájában jelenítsen meg. És akkor máris más lesz a sorozat célközönsége.
Erre tett kísérletet a GARO is. Ha létezik dark tokusatsu, ez az. Minden eszközével a néző értésére akarja adni, hogy ez nem gyerekeknek készült sorozat! Kezdve a fakó, sötét színvilággal, a nagyon komoly, morális kérdéseken át, amit sok esetben még felnőttek sem értenek, nem tudják rá a választ, bezárva az ábrázolásmódon, ami által betekintést nyerhetünk a horror műfajába.
Mindezt kiválóan ábrázolja a sorozat! Nem vagyok a horror rajongó, mert azt tapasztalom, hogy elsősorban a néző ingerlésére, ijesztgetésére használják fel a zsánereit. Pedig a műfaj kiválóan alkalmas az embereket feszegető kérdéseket, problémákat, a világ problémáinak naturalista megjelenítésére is. Ami jobban elgondolkodtatja az embert, ne adj isten, szemléletváltásra készteti. A GARO viszont nemcsak hogy morális kérdéseket vet fel, de azokra adekvát választ is ad. Miről is van szó?
Az emberekben rejlő sötétség táplálja a Makai világot, melynek lakói az úgynevezett Horrorok. Ezen sötétségen keresztül törnek be a halandók világába. A bejáratot képező kaput negatív erők éltetik. Ha egy tárgy vagy tér elég negatív energiával szennyeződik, az repedést okoz a Makai világban, ezáltal a Horrorok átjutnak a halandók világába, ott emberekre vadásznak, átveszik a tudatuk felett az uralmat. Céljuk, hogy az élők világát is a sötétség uralja, tehát átvegyék az emberiség felett a hatalmat. Csak a Makai rend képes megállítani a Horrorokat. Varázslatok, rejtélyek és harcművészek által a Makai rend létrehozta a saját titkos papokból és lovagokból álló erejét, melyek a sötétség minden erejét legyőzik. Az egyik ilyen védelmező az aranylovag (Ougon Kishi), a Garo.
Az alapkoncepcióból jól látható, hogy az alkotók inspirálódtak a különböző vallásokból is. Egyben azt is világossá teszi, hogy miért annyira sötét a képi világ. A sorozat egyik fő cselekményszála egy bizonyos lány, nevezeten Mitsuki Kaoru védelmezése. Kaoru festő, akinek minden álma, hogy az alkotásaiból meg tudjon élni. A sorozat ott kezdődik, hogy egy galériában szeretné a festményeit kiállítani, ám annak tulajdonosát hirtelen megszállta egy horror. Annak levadászására érkezett a Makai lovag, Saejima Kouga, aki ugyan sikeresen felveszi a harcot a horrorral, ám a lány megszennyeződött a horror vérével. Ami egyrészt azt jelenti, hogy Kaoru 100 nap múlva kínok kínjai közt fog meghalni, másrészt, hogy a Makai lovagnak minthogy minden szennyeződött lényt meg kell ölnie, ezért Kaoruval is végeznie kell. Kouga mégis megmenti a lányt és módot keres rá, hogy megtisztítsa a szennyeződéstől, ezáltal tovább éljen.
A sorozat első fele jellemzően epizodikus. Valakit megfertőz egy Horror, akiből ezáltal negatív főhős lesz. Jellemzően olyan embereket fertőznek meg, akikben egyébként is ott lappang a gonosz, ezt hozza ki belőlük a horror, oly módon, hogy valami nagyon kecsegtetőt ígér számukra. Valami olyat, ami jellemzően azonnali boldogságot ígér. Vele kell Kougának felvenni a harcot. Bár az alkotók megtehetnék, hogy Kougát valami kivételes Makai lovagnak mutatja be, aki nem megöli, hanem megmenti a Horrortól az áldozatokat, de ezt nem lépi meg. Senki nem menthető meg, csak a halálukkal lehet kiirtani belőlük a horrort.
Egy darabig kritikám is volt a sorozattal kapcsolatosan, hogy menthetetlennek állítja be azokat, akik megfertőződtek. Mintha moralizálni akarna, azt akarná bemutatni, hogy elítélendő és elpusztítandó az, aki a rossz útra tévedt. Ezt azért éreztem problémásnak, mert olyan morális és társadalmi kérdéseket vet fel a sorozat, ami milliók személyes küzdelme, olyan érzésem volt, mintha már nem lehetne rajtuk segíteni. Ezek szerint ez a világ horrorokkal van tele? És csak egy megváltás van ebből, a halál?
Ezekre a kérdésekre a sorozat második fele adja meg a választ. Nagyjából a felétől hirtelen vesz egy fordulatot, a horrorok háttérbe szorulnak, és megismerjük a Makai lovagok történetét, Kouga gyerekkorát, képet kapunk a sorozat értelméről, a harc céljáról. A sorozat epizodikus formátumból folytatásos történetté vált. Nem nagyon láttam erre korábban példát, de kiváló húzás volt, mert mélységet kapott a történet. Az a beszélgetés 16. részben csontig hatolt...
Ezt a mondanivalót erősíti a JAM Project kiváló openingje. Akarva se találhattak volna jobb előadót náluk, hiszen ők komolyan is gondolják az anime zenei műfajt. És talán itt kapnak először igazán lehetőséget arra, hogy ezt meg is mutassák. Nemcsak kiváló zenét írt Kageyama Hironobu, hanem előadás tekintetében is, mondhatni megreformálták az anime és tokusatsu zenei műfajt, hiszen úgy alkalmazzák a sajátosságait (pl.: a hős megszólítása), hogy teljesen felnőtteknek szól a dal.
És arról se feledkezzünk meg, hogy Kageyama Hironobu aktívan szerepel a sorozatban, hogy Kouga gyűrűjének, Zabuzának kölcsönzi a hangját. És nagyon jól csinálja. Nem azért, mert olyan különleges seiyuui képességeket igényel a karaktere. Hanem mert világosan lejön, hogy Kageyama Hironobu érti és érzi a tokusatsu mondanivalóját. Őt egyébként is egy érzelmileg érett férfinak látom őt, ami megnyilvánul mind a dalaiba nagyrészében, mind abban, ahogy megnyilatkozik az interjúkban. Tehát teljesen neki szól a szerep és a sorozat is.
Amit negatívumként el tudok mondani, hogy nem mindegyik horror által megszállt színészben látom a gonoszságot. Magukat a jeleneteket nagyon jól kitalálták, vannak harcok, ahol Kougának egy játék rejtélyét kell megfejteni. Sokkal inkább véltem a játékosságot meglátni, semmint, hogy ennek komoly tétje lenne. A trükköket ekkor már javarészt CGI-jal oldották meg, és itt-ott látszik, hogy túlvállalták magukat. Néhol nem természetes a makai lovagok mozgása, a harcjelenetek és a horrorok jelenléte.
De mind a lovagok, mint az aranyszínű ló gyönyörűen néz ki. A végsőkig igényes a megvalósítás, a horrorok is itt-ott ijesztően néznek ki. Tehát tényleg nem gyerekeknek való sorozat, ugyanakkor kiválóan illusztrálja, hogy a tokusatsuban sokkal több lehetőség van, mint amit a Super Sentai, Ultraman és a Kamen Rider sorozatokban látunk. Az sajnos csak a nézettségnek (1,7%) tudható be, hogy nem mutatott utat, és nem önálló műfaj a dark tokusatsu. Pedig micsoda sorozatok készülhettek volna!
+ Méghogy nem lehet felnőtteknek tokusatsut készíteni...
- Nem mindegyik horror volt meggyőző, a trükkök terén is mintha túlvállalták volna magukat a készítők
Tegnap, azaz február 14-én két olyan kislemez is megjelent, ami az érdeklődésemre tart számot. Az egyik a JAM Project: Sore wa Kegare Naki Shura no Namida, a másik a SPYAIR: Orange kislemez. Vegyük nagyító alá mind a kettőt.
JAM Project: Sore wa Kegare Naki Shura no Namida
Kisebb szünet után jelentkezett ismét a JAM Project új dallal. Rajongókkal beszéltük korábban, hogy a JAM Project kiadót váltott. Ez azért nagy szó, mert a csapat tősgyörekes Lantisos volt. Minden körülmények között hűek maradtak a kiadóhoz, azt gondoltam, ott fognak elhamvadni. Ehhez képest jött a változás. Az Earkth Inc. kiadó eredetileg a HIGHWAY STAR volt, 2023-ban változtattak nevet, így nem csoda, hogy nem ismert. Konkrétan ez a JAM Project kislemez az első, amit kiadtak. De egyáltalán nem a semmiből bukkant fel, ugyanis a Sony Music Solutions Inc.-hez tartozik! És így már érdekes lehet a történet, mert ha szerves része lesz a Sony Music-nak, akkor akár az is megtörténhet, hogy teljesen új animéknek is énekelhet betétdalokat a JAM Project! Vad gondolataimban Haikyuu!! betétdal is szól a fejemben, mint JAM Project dal. Ez egyáltalán nem lehetetlen, hiszen amennyire friss és energikus az együttes, nyugodtan énekelhetnének sportaniméknek is openinget. Nagyon remélem, hogy a kiadóváltás jót fog jelenteni az együttesnek.
Ami a dalokat illeti, az biztos, hogy felfrissültek. Most letette a tollat Kageyama Hironobu és a társaira bízta a zeneszerzést. Ez azért örömteli, mert változatosabbá teszi a JAM Project zenei repertoárját. Mások más aspektusból hozzák ki a JAM Project stílust, így sokkal tovább lesz az együttes friss és érdekes.
A kislemez az új GARO sorozat, a Hagane wo Tsugu Mono betétdalait tartalmazza, a karaoke verziókkal együtt összesen 6 dalt hallgathatunk meg. Az meglepett, hogy a zenén Kajiura Yuki dolgozott, konkrétan felkerült a kislemezre a sorozat fő témája. Egy rövid, 1 perces zene, amiben a JAM Project tagok egyedi stílusban énekelnek. Volt erre korábban is példa, 2012-ben a Makaisenki fő témáját énekelték el, fel is került a THE MONSTERS albumukra. Az új dalt Kajiura Yuki írta, igazából nem érintett meg. Mondjuk egyébként is furcsa viszonyulásom van Kajiura Yuki-hoz, hiszen volt idő, amikor olyannyira nagyra tartották a zenei munkásságát, hogy olyan érzésem volt, hogy nemhogy trend volt rajongani a zenéjéért, hanem konkrétan elvárás volt őt tisztelni. Nekem is tetszik a Pandora Hearts anime zenéje, de például, amikor meghallottam, hogy a .Hack//Roots-nak milyen sablonos, unalmas openinget írt, akkor voltam vele úgy, hogy maradjunk annyiban, hogy Kajiura Yuki is csak ember, neki is vannak rossz dalai. A .Hack//Roots zeneileg az ALI PROJECT miatt fantasztikus és emlékezetes.
De hogy visszakanyarodjunk a kislemezhez, JAM Project és Kajiura Yuki régóta kölcsönösen tisztelik egymást, de megítélésem szerint a The Age of Dragon Knights albumra sokkal jobb zenét írt. A kislemez címadó dala a sorozat ending dala, és az már igen! A Sore wa Kegare Naki Shura no Namida egy Fukuyama Yoshiki - Okui Masami koprodukció, és megint tanúbizonyságot adtak arról, hogy ha ők közösen írnak dalt, abból csak jó dolog születhet! Már a NEW BLUE-val is remekül kihozták a csapattagokból az érzelgős oldalukat, ott jegyzem az legszebb dalok között, amit valaha hallottam. Az új dal dinamikus és friss. Talán azért is tett jót a JAM Project-nek a szünet, mert teljesen olyan, mintha kipihenték volna magukat és újult erővel vágtak bele a munkába. Teljesen átjárja ugyanis az új dalt a megújulás! De ami még ennél is fontosabb, az optimizmus, ugyanis jellemzően magas hangon énekelnek az énekesek. Nagyon érdekes, hogy ez a dal is lassan indul. Az ének is szerényen, lassan kezd. És itt lenne egy kis kritikám, ugyanis nincs bridge a verse és a refrén között. Mivel a verse sem úgy zárul, mintha vége lenne, ezért kicsit váratlanul jön a refrén. Ahol ráadásul be is indul a zene, úgyhogy hiányzott ott az átmenet. De amilyen erővel és dinamikával éneklik a refrént, az nagyon motiváló. A koronát a refrénre egyértelműen Okui Masami teszi a végén, amikor gregorián stílusban énekel. Idén lesz 18 éve, hogy ismerem őt és már annyiszor bizonyította, hogy nem hiába szeretem őt annyira, és kell még ez is! Mindig rácsodálkozok az énekesnői kvalitásaira. Most is csodálatosan énekel, megerősíti, mélyíti a dalt. Okui Masami többször is nyilatkozta, hogy szeret GARO dalokon dolgozni, mert közel érzi magához a sorozat mondanivalóját, ezért könnyen tud olyan dalt írni, ami passzol a franchise-hoz. Ez ebben a dalban is átjön. Mindent kihozott magából, ami csak tőle telik. Az eredmény meg egy kiváló dal, aminek méltó helye van a JAM Project repertoárban.
Ráadásul még videoklip is készült a dalból! Érdemes megnézni.
A harmadik dal, a Ran egy Kitadani Hiroshi - Okui Masami koprodukció. Ez inkább sablonos lett. Önmagában jó dal, de a címadó dal árnyékában nem tud érvényesülni. Aki szereti a JAM Project stílust, annak tetszeni fog ez a dal is. Szerintem idővel ráérzek én is a hangulatára, és akkor teljes értékű lesz a dal.
A kislemez egyébként csak digitális formában jelent meg, CD-n majd március 27-én vehetjük kezünkbe. Azt meg őszintén remélem, hogy az új kiadó új távlatokat nyit majd a csapatnak.
SPYAIR: Orange
A SPYAIR kislemez megjelenése időszerű volt, hiszen holnap kerül a japán mozikba az új Haikyuu!! film, a Gomisuteba no Kessen. A betétdalt meg értelemszerűen ezen a héten szerdán akarták piacra dobni. Két borítóval jelent meg, van egy Artist Edition, illetve egy Anime Edition, ahol Hinata mosolyog vissza ránk. Nem bonyolították túl a borítót. Egyszerű, mégis szerethető, aranyos.
A kislemezre a karaoke változatokkal együtt nyolc dal került fel. Felénekeltették ugyanis az új énekessel az összes korábbi Haikyuu!! betétdalt, ezek kaptak a címadó dal mellett helyet.
Összefoglalva a véleményemet, dolgoznia kell még az új énekesnek azon, hogy belopja magát a szívembe. Tud énekelni, jó hangja van, de nem tudja minden esetben visszaadni a hangjával a dal mondanivalóját.
Ugyanakkor az Orange kellemes meglepetés. Nyugodtabb, inkább a movie érzelgősebb oldalára fókuszáltak. Lassabb, a zene is visszafogott, az énekes is inkább kimértebben énekel. Ebben a dalban jól énekelt, a refrén is rendben van. Csakhogy a dal annyira visszafogott, hogy semmi nincs benne, ami emlékezetessé tenné. Egy jó, de átlagos dalt hallunk. Inkább arra fókuszáltak a dal írása közben, hogy a meccs érzelmi mivoltát hozzák ki, hogy ez milyen sokat jelent Hinatáéknak, nem a dinamikus oldalára mentek rá. Azt el tudom képzelni, hogy a movie endingjeként jól fog érvényesülni a dal. Aki Japánban van, mindenképp nézze meg a moziban, biztos nagy élmény lesz.
Az Imagination és az I'm a Believer új változatairól már írtam korábban itt és itt, ezért most csak összefoglalnám a gondolataimat. Továbbra is azt gondolom, hogy az Imagination új változata jól sikerült. Jól énekelte, kifejezetten kíváncsivá tett, viszont az I'm a Believer valamivel rosszabb lett. Itt jött ki nálam az, hogy nem tud az énekes erőből énekelni, ezáltal nem tudja átadni a szöveg mondanivalóját. Nem kedvencem az I'm a Believer, de az eredeti énekes nagyon jól énekelte el, ugyanis a hangjával, az énekstílusával is érzékeltette, hogy miről szól a dal.
És hogy mennyit kell még tanulnia az új énekesnek, az leginkább a One Day - New Version - dalból derül ki. A One Day pont, hogy egy nyugodt dal, aminek finomsággal kell nekimenni. Erre az énekes olyan durván nekirontott, hogy kő kövön nem maradt. Az eredeti One Day-ről sem mondanám, hogy egy nagyon jól sikerült dal, de endingnek remek. Nemcsak az anime epizódot zárta le, hanem olyan, mintha egy korszaknak is búcsút intene. És mint kiderült, ez hatványozottan igaz, hiszen az anime is ott ért véget, mint sorozat, ahogy az énekes és nem is nem sokkal utána lépett ki az együttesből a betegsége miatt. Van is egy olyan gyanúm, hogy azért is lett annyira visszafogott az előzőekhez képest a One Day, mert az énekesből se tellett már sokkal több. És talán azért is akarták az új énekessel is felénekeltetni a dalt, mert talán eredetileg így képzelték el. Ne legyen igazam, mert ez lényegesen rosszabb. Ráadásul a hang is fél hanggal feljebb van, amitől még harsányabbnak hangzik a dal. Tehát nemcsak az énekes hibája, hogy annyira rossz lett az új változat, hanem a hangszerelőé is. Azt gondolom, hogy nem is játszották fel újra a dalt, hanem fogták az eredeti változatot, és számítógéppel fél hanggal feljebb vitték az egészet.
Tud énekelni az énekes, van is hangszíne, de még nem tudja jól használni. Sokat kell még tanulnia, hogy tényleg jó énekes lehessen. Egyelőre távol áll még attól. Ettől függetlenül megveszem majd az új kislemezt. Mégis csak Haikyuu!! ...
Hát elég könnyű dönteni, egyértelműen a JAM Project kislemez sikeredett jobbra. Olyannyira, hogy a Sore wa Kegare Naki Sura no Namida igencsak jó pályázatot nyújtott be az év dala címéért. De hosszú még a 2024-es év, és még biztosan érkeznek jelöltek.
Egyre nehezebb JAM Project kislemezről írni, hiszen rengeteg van belőlük, és sajnos ki lehet jelenteni, hogy egyre kevésbé változatosak. Bár ez részint annak is függvénye, hogy milyen animéhez, játékhoz, doramához írják a dalt, hiszen az adott mű jellege is meghatározza a dal milyenségét. Így viszont egy idő után a dalaik is erősen olyan érzetet adnak, mintha korábbiakból ollózták volna össze az újat. A Zero: Dragon Blood dorama is olyan, hogy erősen hasonlít a GARO szériához (sőt, talán egy spin-offja), ezért nem feltétlen ez a legemlékezetesebb JAM Project kislemez. De mégis érdemes figyelni rá.
De nem a címadó dal miatt. Mégis mivel lehet emlékezetessé tenni egy olyan dalt, amiről az az első gondolatunk, hogy ezt már biztosan hallottuk korábban? Egyik módszerem erre az, hogy fülhallgatóval hallgatom elmélyülten a dalt és keresek benne emlékezetes dallamot vagy taktust. Ezzel lett valamennyire megmentve nálam a DRAGONFLAME is. Igazából hangzatos a cím, hiszen milyen félelmetes dolog már a sárkány lángja. Magam is használtam személyes üzenetként pár helyen. A dal egyébként Kitadani Hiroshi - Okui Masami koprodukció. Kettejük munkájából születtek már jó dolgok, elég csak Kitadani Hiroshi első stúdióalbumára, az "R-new"-re gondolni, melynek dalait Okui Masami stúdiójában vették fel, illetve többségében az énekesnő zenészei írták és játszották fel a dalokat. A kislemez dala viszont nem feltétlen tartozik a szerzőpáros legemlékezetesebb munkái közé. Igazi JAM Project rajongók ezeket a dallamokat, taktusokat már hallották korábban. Kettejük közül Kitadani Hiroshi az, aki a zenét szerezte, Okui Masami pedig a szöveget írta. A dal pedig akkor lett volna igazán nagy, ha Kitadani Hiroshi beletette volna az egyéniségét. Jó zenét ír, szeretem az őrült stílusát. Ha elengedte volna magát, mint a ZERO -BLACK BLOOD- dalban (melyet az előző szériának írt), akkor egy emlékezetes és kiváló openinget írt volna. Így a dal megmaradt egy szokványos soft rock dalnak, ami alapvetően jól meg van írva. Jó a gitárszóló, a szintetizátor is jól szól a háttérben, de nincs meg a dalban az, amitől igazán egyedi lenne.
A B-side track a Houkou Hate no Arano wa az, ami igazán különlegessé teszi ezt a kislemezt. Az teljes mértékig Okui Masami munkája. Ő az, aki az érzelemdúsabb dalokért felel, aki kihozza a férfi tagokból az érzelmesebb oldalt. És ez azért nagy erény, mert Okui Masami úgy ír érzelemdús dalokat a JAM Project-ben, hogy egyáltalán nem hat nőinek. Arra már a szólókarrierjében is felfigyeltem, hogy nem érezném problémának, ha a dalainak döntő többségét akár én is énekelném, mert még a balladái sem hatnak nőiesnek. Vannak dalai, ahol a női mivoltáról énekel, ezeket leszámítva, a dalait a mind a két nem énekelheti. Ez csak még jobban igaz az általa írt JAM Project dalokra. Ez a dal konkrétan az együtteshez írt egyik legjobb szerzeménye. Lassabb, érzelemdúsabb, de nem érzelgős. A dalt Okui Masami igyekezett annyira férfiasra írni, amennyire csak lehetett, ugyanis ő maga szólóban alig énekel. Szinte csak a háttérvokálban hallható. Zeneileg meg olyan egyedi megoldások vannak a dalban, amiket eddig JAM Project dalban még nem hallottam. A vonós hangzás a dalban valódi! Ez (sajnos) nagy dolog az együttestől, ugyanis alapvetően a szintetizátor-gitár páros jellemző a JAM Project dalokra, pedig pont ez a dal az ékes bizonyítéka annak, hogy mennyivel, de mennyivel hosszabb lenne az együttes szavatossága, ha élő hangszerekkel vennék fel azokat. A második dal ugyanis nemcsak hogy nagyon szép, emlékezetes, de pont attól szól igazán változatosan, hogy élő hangszerekkel vették fel. Hangszerek játéka, hogy röviden összefoglaljam a lényeget. A vonós hangzás kiválóan alátámasztja a dal érzelmi mondanivalóját. A második refrén utáni furulyaszóló a háttérvokállal pedig remekül vezeti fel a gitárszólót, ahol minden érzelem kitör. A dal alapvetően arról szól, hogy még ha meg is találtuk az utunkat, amin ha járunk, teljesnek érezzük magunkat, még akkor is mennyi kétség és nehézség vár ránk. Ugyanakkor elfogadja ezt és ebből akarja a legtöbbet kihozni. A dalból pedig az hallható ki, hogy ugyan nehéznek éli meg, de megy a kijelölt úton. A dal ugyanis annak ellenére, hogy jól érzékelteti a nehézségeket, nem hat szomorúnak. Olyan, mintha az élet velejárója lenne, olykor nehéz, de kitart a választott út mellett.
Az igazat megvallva, nem vettem volna meg a CD-t, ha elérhetők lettek volna a karaoke verziók. De azt valamiért mindig lehagyták róla. És azt kell mondjam, hogy kár érte, mert hallva a karaoke verziót, még a címadó dal is felértékelődött nálam. Leginkább a háttérben hallható zene teszi egyedivé. Most így hallgatva, azt gondolom, hogy a dal nem választható el teljesen a sorozattól, melyhez íródott, azzal együtt teljes értékű. Erősen otaku-feeling. De inkább a második dal, aminek a karaoke verzióját élmény hallgatni. Hangszerek játéka, megfűszerezve Okui Masami háttérvokáljával, csak még közelebb került hozzám a dal.
De egyáltalán nem bántam meg, hogy meglett végül eredetiben. Sőt, nagyon is örülök neki! A címadó dal is csak értékesebb lett számomra azáltal, hogy megvan CD-n a kislemez. A borító is érzékelteti, hogy a DRAGONFLAME-et erősen a doramához írták. Nem új dolog az, hogy robot megjelenik a főborítón, ahol az együttes tagjai is. Kageyama Hironobu Kiba ~Tusk of Darkness~ kislemezén fel is veszi a robot arcát. Nagyon feelinges ezzel a kék sugárnyalábbal a borító, a robot is hihetetlenül jól meg lett alkotva, kifejezetten inspirál azzal, hogy megnézzem a sorozatot. Nagyon ízléses és hangulatos, az egész otaku-létet szinte művészi szintre emeli. Egy nyomdahiba viszont van a hátsó borítón: Római számmal vannak a dalok sorszámozva, a negyedik dal "VI"-nak lett írva. Sebaj! Mondjuk azt, hogy a második dal annyira jól sikerült, hogy 2 dalt ér. Így akkor 6 dal lenne a kislemezen.
Okui Masami március 8-án jelentette meg válogatásalbumát debütálásának 30. évfordulója alkalmából. Talán beképzeltnek hat a Mas"ami Okui"terpiece cím (olyannyira, hogy vagy négyszer kellett megnéznem, hogy írtam-e a címet...), de az ő esetében ez talán elnézhető, hiszen tényleg nagy dolgokat hajtott végre a japán zenei iparban. Kezdve azzal, hogy a '90-es években a hangjával, olykor egyedi hangszerelési ötletekkel egyedivé tette a sablonos '90-es évek anime betétdalait. De ugyanígy említhetjük az ezredforduló utáni korszakát, amikor zsigeri mélységgel énekelt életének fájdalmairól, hiányairól, veszteségeiről, kétségeiről. Majd ebből felállva olyan erős és magabiztos albumokat készített, ami bárkinek dicsőségére válna. Ezután ugyan kevés fejlődést láthattunk a dalaiban, de azok mind képviseltek egy egyenletesen magas színvonalat, melyeket élmény volt hallgatni. De sajnos zuhanás Okui Masami karrierjét is jellemezte, amikor megszüntette a saját kiadóját és átigazolt a Lantishoz. Az ott megjelent első albumokban erős kompromisszum volt érzékelhető. Nem azt az Okui Masami-t hallhattuk, akit megszokhattunk. De ebből is fel tudott állni az utolsó két albuma már emlékeztetnek a fénykorának albumainak minőségére. De hogy is alakult a karrierje?
Áttekintés
Az, hogy Okui Masami ilyen magas szívonalú karriert futhatott be, az nemcsak a tehetségének, tudásának köszönhető, hanem az autonóm személyiségének. Okui Masami már a legelső dalainak szövegeit is ő írta és az első általa írt zenére sem kellett sokáig várni, hiszen az 1995-ös Slayers anime ending dalának (melyet Hayashibara Megumi-val együtt énekelt) zenéjét Okui Masami szerezte. Ezután főleg a szövegírás maradt a fő profilja, zenét az elején csak elvétve szerzett. De igazán nagy szükség nem volt rá, hiszen 1996-tól a StarChild-nál dolgozó Yabuki Toshiro egyengette Okui Masami énekesnői karrierjét, szerzett neki zenét olykor hangszerelte is a dalait. Yabuki Toshiro pedig hamar észrevette, hogy Okui Masami nemcsak autonóm személyiség, hanem érdemes is hagyni, hadd járja a maga útját, hiszen van tehetsége, tudása, nem utolsósorban nagy munkabírású. Így az énekesnő már a kezdetektől szabad kezet kapott. Yabuki Toshirónak csak a zeneszerzéssel, hangszereléssel és a dalok kereskedelmi sikerre vitelével volt gondja.
Az első nagy törés Okui Masami karrierjében 2001-ben volt, amikor Yabuki Toshiro elhagyta a StarChild kiadót. Az énekesnő ugyan kérte, hogy legalább a DEVOTION albumot csinálja meg vele, de a menedzser nem vállalta. Nem akart olyan munkát vállalni, amibe nem tudja szívét-lelkét beletenni. Így Okui Masami megtapasztalta az autonóm személyiségének árnyoldalát: Tényleg mindent egyedül kellett csinálnia. A DEVOTION volt az első olyan album, aminek produceri munkásságát, marketing népszerűsítését is neki kellett csinálnia. És a tapasztalatlanságának meg is lett az eredménye. Amíg a 2000-ben megjelent NEEI albuma a 11. helyen nyitott a heti album eladási listán, addig a DEVOTION album csak a 30. helyet tudta elérni.
Talány marad, hogy hogyan alakult volna Okui Masami énekesnői karrierje, ha Yabuki Toshiro mellette marad, de 2004 után otthagyta a King Records-ot, hogy megalapítsa saját kiadóját "evolution" néven. Ekkor különös fordulatot vett Okui Masami karrierje. Albumai sokkal erősebbek, felszabadultabbak lettek. Mintha csak meg lett volna írva az, hogy Okui Masami amennyire csak lehet, független legyen, hiszen akkor tud igazán brillírozni, ha megélheti az egyéniségét. A saját kiadója által megjelent albumok különleges ékkövei az énekesnő karrierjének. Ha valakinek tetszenek az ott megjelent dalok, akkor kijelentheti magáról, hogy kedveli Okui Masami egyéniségét és a dalokat neki írták. Kereskedelmileg messze elmaradtak a '90-es évek albumaitól, hiszen például a God Speed csak a 111. helyet tudta elérni a heti lemezeladási listán, a Masami Life meg csak a 110. helyet, de ez mégsem tűnt "problémának", mert annyira erős volt az, amit Okui Masami képviselt, hogy teljesen elfedte azt, hogy az albumokból csak töredéknyi mennyiséget adtak el (szó szerint. Okui Masami legsikeresebb albuma a V-sit. 48.330 példányban kelt el, ehhez képest például a God Speed eladásai 3.006-nál megálltak). Csak élveztük a dalok olyannak, amilyenek.
De hát a kereskedelmi siker hiánya felett nem lehetett a végtelenségig következmények nélkül szemet hunyni. Már a 2010-es i-magination album is már "evolution-Dwango Entertainment" kiadói korpodukció volt. Ez önmagában rossz jel volt, ahogy be is következett 2011-ben az elkerülhetetlen: meg kellett szüntetni az evolution kiadót és ha további szólóalbumokat akar kiadni, akkor át kell igazolnia a Lantishoz, mely a JAM Project album kiadásait is gondozza. Az együttes, melynek énekesnője Okui Masami.
És sajnos meg is lett a következménye. A 2012-ben megjelent Love Axel ugyan zeneileg hozza az énekesnőtől elvárt színvonalat, de más téren rettenetesen elmaradt a korábbi albumok minőségétől. Egyáltalán nem érzékelhető az énekesnő egyénisége a dalokban. Ez nagy csorba volt az azt követő albumán is. Okui Masami tud énekelni, tud zenét szerezni, szöveget írni, de nem érhető tetten az egyénisége, annak hiánya pedig komolyan érzékelhető. Szólnak, szépek, szeretjük, de nem az igazi. Az első album, mely valamennyire visszaadja a régi albumok hangulatvilágát, az a 2018-as HAPPY END. Ez az album végre egyedibb lett, ami érzékelhető plusz az előző albumokhoz képest. De azt nehezen nézem el Okui Masami-nak, hogy az első dalának szövegében megengedett magának egy "I have no regrets in my life" sort. Több helyen is kifejtettem már, hogy óriási baj az, ha valaki nem bán semmit az életében, mert az megvonja magától a fejlődés lehetőségét. Ha Okui Masami tényleg így gondolkodik, az törésvonal lesz kettőnk között, de ezzel még együtt tudok élni. Már csak azért is, mert ez az ezt követő, máig legutolsó albuma a 2021-es 11-elevens- már ténylegesen emlékeztet a régi időkre.
Az albumról
Így jutottunk el 2023-ig, a jelenkorig, amikor is örülhetünk a 30. évfordulós válogatásalbumának.
Ebben a 12 perces videóban bele lehet hallgatni a dalokba. A Lantis megvette a jogokat a King Records-tól, hogy felkerüljenek Okui Masami ott megjelent dalai is helyet kaphassanak az albumra.
Az albumra, melyen 3 lemeznyi dalt hallgathatunk. Az első lemezre kerültek fel a King Records-os dalok. Sok klasszikus mellett azért hiányérzetet kelt, hogy olyan dalok maradtak le a lemezről, mint például az "It's DESTINY -Yatto Meguri Aeta", "J" vagy akár az "I WAS BORN TO FALL IN LOVE". A második lemezre az evolution kiadó által gondozott dalok kerültek fel. Ahhoz képest, hogy az első lemez inkább hiányosnak mondható, a második lemez pont, hogy "túlzottan teljes". Hiszen olyan dalok is helyet kaptak erre az lemezre, mint a "God Speed" vagy a "SOLDIER ~Love Battlefield~", melyek nem is anime- vagy videojáték betétdalok, kislemezen sem kaptak helyet korábban. Ezeket a dalokat csak azok ismerik, akik az albumokat is hallgatják. De nagy öröm számomra, mert mindkét dal nagy személyes kedvenc az énekesnőtől. Az talán furcsán veszi ki magát, hogy ennek a lemeznek az utolsó dala a Takarabako -TREASURE BOX- ezen a lemezen kapott helyet, hiszen már nem evolution-ös dal. De érthetővé válik, hogy miért itt hallható, ha megnézzük a harmadik lemez dallistáját. Erre a lemezre ugyanis csak a Lantis által kiadott dalok hallhatók. Azokból meg van annyi, hogy egy egész lemezt kitöltsenek. A harmadik lemezen kapott helyet két régebbi dal újrahangszerelt változata. Az egyik a Hayashibara Megumi-val közösen énekelt Slayers opening a Get along. Belehallgatva mindenképp jónak tűnik, de azért lehet hallani, hogy mekkora a különbség aközött, ahogy 1995-ben énekelt és ahogy most, 2023-ban énekel. A másik régebbi dalának sokkal inkább szimbolikus értéke van. Hiába is keresnénk a ONENESS-t bármelyik korábbi albumán, nem találnánk meg. Ez a dal a 2005-ben életre hívott Animelo Summer Live nevű élő koncert első "évadának" (mivel a sikerének köszönhetően évenként új koncertet szerveznek) volt a dala. A dal, amit mindegyik fellépő előadó elénekel. A dalt Okui Masami írta (ahogy a koncertsorozatot is ő találta ki). A dal szimbolikus egyrészt abból a szempontból, hogy megemlékezik a koncertsorozatról, másrészt hogy egy ilyen szép, egységről szóló dallal zárja ezt az albumot.
Interjú
Okui Masami az album megjelenésének örömére több interjút is adott, ezek közül egyet mutatnék be. Az interjú szabad fordítás, saját gondolatokkal kiegészítve. Beszélt a kezdeti időkről is, hogy egyáltalán honnan indult a karrierje. Amit tudunk róla, hogy az érettségi után elkezdte az Osakai Zeneművészeti Egyetemet (az énekesnő Osakában nőtt fel), de annyira ambíciózus volt az énekesnői karrierjét illetően, ráadásul lehetőség adódott arra, hogy vokalistaként elinduljon, hogy abbahagyta az egyetemet és Tokióba költözött. 1989-ben, 21 évesen került fel a japán fővárosba. De már ekkor kereste a lehetőséget arra, hogy kitörhessen és szólókarrierbe kezdhessen. Ekkor találkozott Honma Akimisu-vel, lényegében ő mutatta be Okui Masami-t Yabuki Toshirónak, aki később a menedzsere és producere lett. Így kerülhetett a "Wink" nevű lányegyüttes kórusába, mely mint akkor ismert és népszerű együttes, már jelentett valamit, hogy Okui Masami ott vokálozhatott.
Itt derül ki, hogy Okui Masami korábban dolgozott együtt Hayashibara Megumi-val, mint ahogy azt eddig tudtuk. Már a kezdetektől besegített neki a refrénbe, azokat Okui Masami írta a dalhoz. És mivel jónak ítélték meg a munkáját, ezért lehetőséget kapott arra, hogy énekelhessen. Okui Masami annyira megörült a lehetőségnek, hogy természetesen azonnal elvállalta. Így lett ő a "Dare Yori mo Zutto..." dal énekesnője. A dalt 1993 júniusában vették fel és akkor nem volt még tisztázott, hogy csak egy dal erejéig kap Okui Masami lehetőséget arra, hogy énekeljen, vagy ezt egy szerződés követi. Maga Okui Masami is úgy gondolt erre a dalra, hogy csak ez lesz, utána visszamegy vokalistának.
Itt Okui Masami egy érdekes kijelentést tett: Ő maga nem volt járatos az animékben. Ez önmagában érdekes kijelentés, hiszen Hayashibara Megumi anime betétdalokat énekelt, ugyanakkor ha jobban utánajárunk azoknak az időknek, nem egy furcsa kijelentés. Annak ellenére, hogy már a kezdetektől léteztek anime betétdalok, voltak erre szakosodott előadók, mint például Mizuki Ichiro, később Kushida Akira vagy Kageyama Hironobu. Vagy maga Okui Masami is hivatkozott Mitsuko Horie-ra, de maga az "anime dal", mint stílus csak későn került a köztudatba. Ezt csak a JAM Project hozta be az ezredforduló után. Előttük túl kevés volt az olyan előadó, aki ténylegesen anime betétdalokra szakosodtak. A '90-es években is az volt még a bevett gyakorlat, hogy a japán együtteseknek megvolt a maguk karrierje és mellesleg énekeltek anime betétdalokat. Hayashibara Megumi volt az első, aki ténylegesen sikerre vitte az anime betétdalokat. Ő volt az, aki éveken át konstans Top 10-es albumai és kislemezei voltak. Ezért volt Okui Masami számára nagy kiugrás, hogy Hayashibara Megumi-val együtt dolgozhatott.
Okui Masami maga úgy jellemzi a '90-es évek anime betétdalait, mint szigorú keretek között megénekelt dalok, melyeket pontosan és precízen kell előadni. Később Okui Masami beszél arról, hogy maga is nézett olyan animéket, mint a Candy Candy vagy a Devilman, sőt ezekből lemezei is voltak, de akkoriban egyáltalán nem volt ebben perspektíva. Nem gondolt arra, hogy ő maga is ilyen dalokat énekelhetne. Csak akkor tudatosodott benne, hogy ő anime énekesnő lesz, amikor az első stúdióalbumán a "Gyuu"-n dolgozott. De hogy mennyire nem volt akkor elterjedt műfaj az "anime dal", jól jelzi, hogy amikor Okui Masami az első albumának megjelenése alkalmából interjúkat adott és kérdezték, hogy pontosan milyen stílust képvisel, csak körülírni tudta, de pontosan nem tudta megfogalmazni. Mivel akkoriban az anime betétdalok kifejezetten alacsony színvonalúnak számítottak (ami nem is csoda, hiszen az animék már akkor is elsősorban a tizenéves korosztálynak készültek), és mivel a dalok szigorúan az animéhez készültek, ezért precízen meghatározott kereteken belül kellett megírni, ahol nem feltétlen a világszívonalú zene és a mélyenszántó szövegek domináltak.
A Get along sikerében egyébként se Hayashibara Megumi se Okui Masami nem igazán bízott. Ez teljesen megalapozott volt, hiszen tényleg nem volt jellemző akkor, hogy anime kislemezből olyan sokat adjanak el. Végül megtörtént az elképzelhetetlen: a Get along kislemezt ott jegyzik 1995 legsikeresebb anime kislemezei közé. Összesen 76.800 példányt adtak el belőle (az Oricon hivatalos számításai szerint, a tényleges eladás ennél jóval magasabb lehet), mely akkoriban kiugró eredménynek számított. Senki nem számított ekkora sikerre. A Get along sikere volt az, aminek hatására Okui Masami eldöntötte, hogy végleg megveti a lábát a japán zenei iparban. Ekkor körvonalazódott benne az is, hogyan akarja írni a dalait. Egy 16 ütemes tánczenét talált ki rockos elemekkel. Ebben azért talált partnerre Yabuki Toshiro személyében, hiszen ő is szerette a dallamos rock zenét. Ezért közös megegyezéssel alakították így a későbbi dalokat. Ennek köszönhető az, hogy Okui Masami dalaiban jellemzően dominálnak az élő hangszerek. Természetesen a szintetizátor sem maradt el, de a különbség az átlag anime dalokhoz képest tetten érhető.
Persze Okui Masami és Yabuki Toshiro közös döntése még nem lett volna elég. Az egész King Records rábólintott arra, hogy Okui Masami saját csapattal dolgozhat a dalain. Egyből a kezébe vette a szövegírást, hogy ténylegesen arról énekeljen, amit gondol, amiben hisz, ezáltal legyenek ténylegesen sajátok a dalai. A King Records olyan szinten nem korlátozta Okui Masami szövegírói munkáját, hogy arra is zöld utat kapott, hogy az anime dalok szövegei is teljesen sajátok legyenek. De nemcsak ennek köszönhető, hogy Okui Masami anime dalai ennyire egyediek lettek: Az énekesnő bevallotta, hogy semmilyen tapasztalata nem volt anime dalok szövegeinek írásában. A tapasztalanságából jött az, hogy teljesen egyedi dalszövegeket írt és hogy ebben senki nem korlátozta, ebben egyfajta felszabadultságot élt meg. Saját maga talált ki minden ötletet és azok meg is valósultak.
Azért Okui Masami érzékelte, hogy egy anime betétdalt illő az adott animéhez is írni, de ő ezt úgy oldotta meg, hogy amikor olvasta a mangát a készülő animéből, elemezte magában a főszereplő személyiségét és az egész közeget, így próbálta meg kitalálni a szöveget. Ugyanakkor fontosnak tartotta azt is, hogy a szövegek önmagukban is éljenek. Ezért olyan szövegeket írt, melyek a mindennapi életről szólnak. Így elérte azt, hogy az anime dalai önálló életre keltek. Rajongói annyira kiemelték az anime dalokat, hogy sok esetben maguk a dalok népszerűbbek, mint az anime. Sokan konkrétan Okui Masami-tól származtatják azt, hogy az animéhez írt dal különvált az animétől. Van egy olyan tézis, hogy Hayashibara Megumi-t és Okui Masami-t nemcsak a Slayers köti össze, hanem az is, hogy Hayashibara Megumi a sikerével ágyazott meg a későbbi nagy anime előadóknak (például Mizuki Nana, Kuribayashi Minami, Chihara Minori), Okui Masami pedig az egyedi szövegeivel utat tört azoknak az anime daloknak, melyek önmagukban is élvezhetők, függetlenül az animéktől. Tehát tőlük származtatják azt, hogy az anime zene mára olyan lett, amilyen. Ezt persze Okui Masami szerényen tagadja, de szerintem nagyon is tudja, hogy ez az igazság. Ezért annyira jelentős az énekesnői munkássága.
Ezután beszélt Okui Masami a másik nagy sikeréről a Rondo-revolution-ról. Ezt a dalt eredetileg saját dalnak írta, a maga női mivoltát akarta kifejezni ebben a dalban. Az csak a véletlen műve volt, hogy pont a Shoujo Kakumei Utenának íródott a dalt, mely animének pont két lány a főszereplője. Ezért a dal kiválóan passzolt az animéhez. De hogy mennyire sajátnak tervezte a dalt, jelzi, hogy a Rondo-revolution kislemezből két változat jelent meg. Megjelent egy "saját" Okui Masami verzió is, melynek B-side track-je az I can't... címet kapta. Ez egy ballada, melyben a személyes korlátairól, kétségeiről énekel.
A '90-es évek második felében Hayashibara Megumi sikerének és Okui Masami egydi anime dalainak köszönhetően (és hogy Okui Masami is tudott slágerlistás helyezést elérni) terjedt el egyre szélesebb körben az anime zene, ismerte fel egyre szélesebb réteg, hogy ezt lehet komolyan is művelni, ebben van potenciál. Ezért Okui Masami 1998-ban lehetőséget kapott arra, hogy Amerikába utazzon és ott szerezzen tapasztalatot. Itt találkozott Steve Lukather-rel és Mr. BIG-gel és megkérte őket, hogy zenéljenek a későbbi dalaiban. Több dalában is játszottak, ekkor énekelte fel a Yu-Gi-Oh! Duel Monsters anime második opening és ending dalát a Shuffle-t és az Ano Hi no Gogo-t és mindkét dalban játszott a két világhírű énekes, zenész.
A Shuffle kemény rockos hangzásvilága tényleg egyedinek számított, akkoriban ez egyáltalán nem volt megszokott, hogy egy anime dal hard rock legyen. Viszont ekkor történt meg az, hogy Okui Masami és Yabuki Toshiro közös munkája megszakadt, aminek következtében nemcsak az történt, hogy Okui Masami-ra szakadt a produceri munka, hanem ritkábban is énekelt. A kettő között nyilván van összefüggés, de a ezután az énekesnő sokáig nem énekelt anime betétdalt. Ő maga is imázst akart váltani, ami nemcsak abban volt tettenérhető, hogy áttért a ténylegesen rock zenére, hanem az albumborítón látható nevét is "Masami Okui"-ról "okui, masami"-ra változtatta. A nevének ilyetén módon történő írásával jelentek meg a még King Records-nál megjelent albumai.
Itt megakad az interjú lendülete, Okui Masami maga is bevallotta, hogy ez egy különösen nehéz időszak volt az életében. El is hagyta egy karrierjében nagyon fontos ember, és a King Records berkein belül a többiekkel sem találta a közös hangot. Ez keserű mosollyal nyugtázta, részletekről természetesen nem beszélt. Ugyanakkor mégis felszabadultabban írt dalokat a crossroad és ReBirth albumokhoz, hiszen bár jelentek meg kislemezek ezen albumok dalaiból, de nem anime betétdalok voltak. Akármennyire is kapott szabad kezet anime dalok írásához, saját daloknál még nagyobb felszabadultságot érzett, mert itt még annyi megkötése sem volt, hogy valamennyire az adott animéhez igazítsa a dalokat. Így a DEPORTATION ~but, nevet too late~ kislemeztől kezdve (mely még a DEVOTION album kislemeze) még őszintébben fejezte ki önmagát. Okui Masami ezekre a dalokra saját irodát kapott, és ekkor még végképp csak minimálisak voltak a megkötések. Ugyanakkor Okui Masami elismerte, hogy problémát jelentett az, hogy azáltal egy album ennyire saját, nagy anyagi vonzattal is járt, hiszen azáltal, hogy az albumokat teljesen egyedül csinálta, ő maga volt a producere az albumainak, az azt is jelentette, hogy minden anyagi felelősség az övé volt. De hogy Yabuki Toshiróval való közös munkája után mennyire nem volt felhőtlen Okui Masami kapcsolata a King Records-szal, arra sejtelmesen utal az énekesnő, hogy "bizonyos körülmények" között hagyta ott a kiadót 2004-ben.
Bár a King Records-nál azért valamelyest lenyugodtak a kedélyek és megkérték arra 2003-ban, hogy adjon ki egy anime albumot, melyen más előadók dalait dolgozza fel. Így készült el a "Masami Kobushi" című album.
A kiadó azt is rossz szemmel nézte, hogy Okui Masami tagja lett a JAM Project-nek, hiszen az az együttes a Lantis-hoz volt szerződve. Meg hát megalapította a saját kiadóját az "evolution"-t. Az első kislemez, mely a saját kiadóján belül jelent meg, az "Olive" címet kapta. Az énekesnő szerint a jövő reménységéről szól a dal. Az olivabogyó, ha meg is érett, sem esszük meg, hanem feldolgozzuk, utána lesz ehető és finom.
Okui Masami ugyanakkor bevallotta, hogy meghívásra lett tagja a JAM Project-nek és félt az együttestől. Tudta jól, hogy bár az ő dalai is tartalmaznak rockos elemet, de a JAM Project stílusához képest túlzottan visszafogottnak érezte a dalait. Erősnek képzelte a többi tagot magához képest. Valószínűleg ezért kapott bemutatkozásként egy saját kislemezt, Little Wing címmel, mely a Scrapped Princess anime opening dala volt, hogy Okui Masami saját stílusában mutatkozzon be, mint JAM Project tag. Lényegében egyfajta "bátorítás", hogy közénk tartozol az egyéniségeddel is. A félelme ellenére Okui Masami-t érdekelte a JAM Project, hiszen nagyon rajongója volt a LAZY nevű együttesnek, melynek Kageyama Hironobu is tagja volt.
Lassan, de fokozatosan Okui Masami megélte a maga teljes felszabadultságát. Csatlakozott a JAM Project-be, elindította az Animelo Summer Live-ot 2005-ben és újra anime énekesnő lett. Az interjúból az szűrhető le, hogy az anime dalszerzésnek egy újszerű élményét élte meg az új munkái által. Okui Masami rengeteget dolgozott 2005-ben, ezt úgy írta le, hogy fárasztó volt, de rendkívül módon élvezte. Újra visszatalált önmagához.
Ugyanakkor más módon is dolgoznia magán annak köveztében, hogy a JAM Project tagja lett. Hiszen négy nagy hangterjedelmű férfihoz (plusz Matsumoto Ricához) csatlakozott és kifejezetten a nagy hangterjedelmű dalokra fókuszálta. Okui Masami elmondása szerint fizikailag is edzenie kellett ahhoz, hogy a JAM Project dalokat el tudja énekelni. Nyilván megvolt a maga énektudása, hangterjedelme, énekelt szólóelőadóként is nagyot, de nem a hangterjedelmen volt a hangsúly. De ő inkább csak örült a plusz munkának, mert a JAM Project-nek köszönhetően kitárult előtte a világ. Szólóénekesnőként csak a saját kis csapatával dolgozott, minden ismertsége onnan származott. De a JAM Project-nek köszönhetően sok új barátja lett, illetve az Animelo Summer Live-nak köszönhetően sok más előadóval is komolyabb barátságot kötött. Végezetül nagyon jó döntésnek tartja, hogy a JAM Project tagja lett.
Dalok szempontjából is kitárult előtte a világ. Még King Records idejében, elkezdett olyan zenészekkel együtt dolgozni, mint Monta vagy Suzuki "Daichi" Hideyuki, akik az erőteljesebb elektronikus dalokban voltak jártasak. Erre is vitték el Okui Masami szólókarrierjét. Ez remekül megfigyelhető a ReBirth és a Dragonfly albumokban. Valamint ekkor kezdett el az internet terjedésének köszönhetően világszerte nőni Okui Masami ismertsége, vállalt Amerikában is koncertet. Annak ellenére, hogy örült, hogy beindult a JAM Project-tel való közös munka, meg az Animelo Summer Live is sikeres volt, néha fárasztónak élte meg a rengeteg munkát.
Ezután ugranak az időben és a 2010-es évekről lesz szó, amikor is jelentősen megnőtt az anime előadók mennyisége a japán zenei iparban. Ennek következtében csökken a JAM Project jelentőssége, és hogy Okui Masami is érezte ebből a nyomást, bevallotta, hogy elvállalt bármilyen felkérést. Ez is oka annak, hogy romlott Okui Masami albumainak minősége, ahogy csatlakozott a Lantis-hoz. Nem utolsósorban olyan fiatal előadóknak is besegített, mint például Suzuki Konomi, aki jóval egyszerűbben műveli azt, amit Okui Masami csinált. Ugyanis a '10-es évekre oly módon változott az anime zene, hogy az erőteljes hangzást egyszerűsítették le. Annak alapján írtak egy egyszerű, sablonos zenét, dallamvilágot és a fiatal előadó meg a maga hangjával felénekelte a dalt.
És itt szakítanám meg az interjút és adnék hangot a személyes véleményemnek. Mert azt gondolom, hogy Okui Masami óriási hibát követett el azzal, hogy bármire igent mondott, amire felkérték. Az tiszta sor, hogy csak abból, amit ő csinál már nem lehet úgy albumot készíteni, hogy az jövedelmező legyen, de akkor hátra kellett volna lépnie. Elfogadni azt, hogy új idők járnak, neki itt már nincs helye. És nem beleállni olyan dalokba, mint a "Dive To Future" vagy a "Takarabako -TREASURE BOX-", amik meg sem közelítik Okui Masami nívóját. Az, hogy ezek a dalok a későbbi albumokon is helyet kaptak, szintén oka annak, hogy romlott a Lantis-os albumainak minősége.
Ugyanakkor a Takarabako -TREASURE BOX- siker lett, ugyanis a 15. helyen nyitott az Oricon kislemezeladási listán, amivel a legjobb helyezést elért Okui Masami kislemez lett.
Visszatérünk a JAM Project-hez, és rátérünk a GARO dalokhoz. Okui Masami bevallása szerint nagyon szereti a sorozatot, mert egyezik a világnézetével. Elgondolása szerint GARO széria leegyszerűsítve a világ működését mutatja meg. Ezért kifejezetten örült, hogy a GARO-hoz írt szövegeket, mert ezekben a dalokban pont meg tudta fogalmazni a világnézetét, amiben hisz.
Az albumra két másokkal énekelt dal saját verziója is felkerült. Az egyik a Hayashibara Megumi-val énekelt Get along, a másik az első Animelo Summer Live betétdala a ONENESS. A Get along-ot énekelte Okui Masami egyedül is koncerteken, illetve élő felvételként hallható a BEST-EST koncertalbumon is. De stúdióváltozatot Okui Masami-tól csak most kapott (míg Hayashibara Megumi Get along szólóváltozata 2006 óta létezik). A ONENESS pedig a THE BRIDGE alcímet viselő 2005-ös Animelo Summer Live betétdala. Bár a koncert csak Japánban volt, de az anime dalok ekkor már világszerte váltak egyre ismertebbé, így Okui Masami úgy vélte, hogy az anime dalok mindenféle politikai, kulturális nézeteken felül áll, azt mindenki szereti. Az anime dalok rajongói egy egységet alkotnak. Nekik szól, nekünk szól ez a dal, ezért kaptaa ONENESS címet.
Okui Masami azt is elmondta, hogy nem gondolta volna, hogy az Animelo Summer Live ilyen hatalmas koncertté növi majd ki magát. Az volt az eredeti célja, hogy az anime előadók két-három dal erejéig bemutatkoznak, előadják a dalaikat és a végén közösen énekelnek. Ezt teljesen természetes módon képzelte el, mintha énekelni tudó barátok álltak volna össze egy koncertre. Nem is volt cégek, irodák birtokában a koncert, ezért is volt ennyire szabad egy-egy koncert. Csak évekkel később vált azzá a koncertsorozat, amivé lett ma.
A végére kitérnek arra, hogy tényleg Okui Masami volt az, aki azzá tette az anime zenéket, ami mára lett. Ezt őszintén megtiszteltetésnek veszi, mert akkor úgy érzi, hogy volt értelme a karrierjének. Ez annak ellenére nagy dolog, hogy nem is tervezte, hogy anime énekesnő lesz. Egyre több fiatal anime énekesnő vallja be, hogy hatással volt rá Okui Masami korai munkássága. Inspirálta őt. Ugyanakkor ma már annyira telített az anime zenei ipar, hogy nagyon nehéz kitörni.
Ezt az interjút fordítottam magyarra, egészítettem ki saját gondolatokkal.
Sok új információt tartalmazott számomra ez az interjú, amik által kétségtelenül csak még jobban megnőtt az énekesnő a szememben, ugyanakkor érzékelhető volt, hogy voltak nehéz időszakai és ügyelt arra, hogy a kínos témákat ne eressze bő lére. Ez is a japán felfogás része. Ugyanakkor továbbra is azt gondolom, hogy amikor Okui Masami érezte, hogy elfogy körülötte a levegő, akkor hátra kellett volna lépnie, nem elvállalni mindent, ami ráadásul méltatlan is a művészi nagyságához. De ezekkel a hibákkal együtt is azt mondom, hogy Okui Masami marad minden idők legjobb japán énekesnője számomra.
.jpg)
