Régen látott animék mai szemmel - 1. rész

Kaleido Star

Régen látott animét nemcsak azért érdemes újra megnézni, mert elkaphat minket a nosztalgia kellemes érzése, visszagondolhatunk a "régi szép" időkre, hanem azért is, mert ha azóta (sok) más animét láttunk, összehasonlíthatjuk az azóta látottakkal. És mivel jó eséllyel tapasztaltabbak lettünk, más fénytörést kaphatnak a régi alkotások. Egy ilyen sorozatot szeretnék indítani, amelynek első részében a Kaleido Star kerül nagyító alá.

A Kaleido Star volt az első tényleges animém (amikor tudtam, hogy animét nézek) 2006 augusztusában, őszén. Azonnal elkapott a hangulata, ennek hatására kezdtem el animéket nézni, zúgtam bele mindenbe, ami japán. Olyannyira, hogy néhány évig nemhogy szinte egyáltalán nem követtem a nyugati trendeket, de sok más, korábban kedvelt nyugati kulturális művel "leszámoltam".

Nem is kerestem az okát, egyszerűen ezt így láttam jónak, és átálltam mindenre, ami keleti. Az egész animés kultúra jelentőségét remekül összefoglalta Kálovics Dalma a 2009. őszi MondoCon összefoglaló videójában.

Lényegében arról van szó, hogy a nyugati filmekből megszokhattuk a dolgok az életben egy meghatározott módon működnek. Erre jönnek az animék, amik merőlegest húznak a nyugati látásmódra. Érdemes megnézni a videót, ő ezt sokkal jobban megfogalmazta. Az nagyon tetszett, hogy úgy zárta le a mondandóját, hogy ez tágítja az emberek látókörét és színesebb lesz a világ.

Valami ilyesmit élhettem meg 2006-ban is, amikor rákaptam az animékre. Azt éreztem, hogy sokkal inkább megtalálom az animék stílusában és kifejezésmódjában az egyéniségemet. Ebbe vezetett be a Kaleido Star, ezért is van az, hogy sokáig a Kaleido Star-t mondtam a kedvenc animémnek, amikor megkérdezték, hogy animés fórumon a profilba kellett a "kedvenc anime" mezőbe írni valamit.

Nézzük is meg, hogy érdemes-e még mindig a "kedvenc anime" címére. 18 év nagy idő, 2006 óta nem láttam a Kaleido Star-t. Valamiért nem vitt rá a lélek, hogy újra megnézzem. Ennek következtében annyira távolinak tűnik Naegino Sora története a Kaleido társulatnál, hogy néha az volt az érzésem, hogy nem is láttam ilyen animét, csak képzeltem egy ilyen történetet. Így idén nyáron nekiveselkedtem a Kaleido Star-nak. Abból a szempontból is igyekszem visszahozni a régi időket, hogy magyar szinkronnal nézem, nem japánnal.

Mi tagadás, annyira elszoktam a magyar szinkrontól, hogy konkrétan szoknom kellett, hogy japán animációt magyar szinkronnal nézek. Pont ezért volt szerencsés a Kaleido Star-ral kezdeni a nosztalgiázást (valamennyi magyarul vetített animét tervezek újra megnézni), mert ennek az animének legendásan rossz a japán szinkrongárdája. Ehhez képest meg a magyar szinkront kiemelkedően jónak tartják.

Ha kicsit pontosítunk az állításon, kétségtelenül igazat adhatunk neki. Naegino Sora japán hangja, Hirohashi Ryou-nak a Kaleido Star volt az első főszerepe. Belehallgattam a japán szinkronba és 18 év távlatából az volt az érzésem, hogy ő az első olyan seiyuu, akinek mesterkélt a hanghordozása. Olyan, mint amikor célzottan kisgyerekeket akar valaki lenyűgözni, de szigorúan 8 év alatt. Borzasztó módon nem tud játszani a hangjával, nem volt flow-ban Sora személyiségével, és ez konkrétan idegesítővé tette Sora személyiségét. Ha japánul láttam volna a Kaleido Star-t sokkal kevésbé tetszett volna, Sorát meg egy idegesítő libának gondoltam volna.

Ehhez képest Sora magyar hangja, Czető Zsanett remek munkát végzett. Nem vagyok annyira elragadva tőle sem, szó nincs arról, hogy japán seiyuu-kkal egyenértékű munkát végzett volna, de az kétségtelen tény, hogy általa Sora egy sokkal kellemesebb, szerethetőbb személyiséget kapott. Neki elhittem, hogy Sorának van sütnivalója és keresnivalója a Kaleido társulatnál. De az Czető Zsanettre is igaz, hogy nem tud játszani a hangjával, és nem tudja hitelesen átadni a hangjával Sora érzelmeit.

De összességében egy szerethető személyiséget adott Sorának, ahogy a többi magyar hang is remek munkát végzett. A Kaleido Star-nál nagyon eltalálták a szinkronhangokat. Talán ez az egyedüli olyan anime, ahol szeretem Szalay Csongor (mint Ken Robbins) hangját, pedig őt ott jegyzem az általam leginkább gyűlölt magyar szinkronszínészek között. Karakteres hangja van Szalay Csongornak, de amit művelt például a Bleachben és a Narutóban, azzal nálam elásta magát. Tudom, hogy rockénekes, van (volt) egy rockbandája, de az üvöltözés és a hörgés megítélésem szerint nagyon rosszul állt neki. De itt a Kaleido Star-ban egy kedves, visszafogott srácot kapott, és itt nekem nagyon tetszik, amit csinál. A többi szinkronhang is jól végezte a munkáját. Bár a magyar szinkronszínészek nem képesek úgy megváltoztatni a hangjukat, mint a japánok, de mindenki a maga hangszínének megfelelő karaktert kapott.

És akkor most már térjünk rá az animére. Naegino Sora Amerikába költözik, hogy csatlakozhasson a Kaleido társulathoz, ami gyerekkori álma volt. Ám késve érkezik meg, ezért bár hazaküldenék, Sora kérésére mégis kap egy esélyt, hogy megmutathassa, hogy teljes értékű tagja lehet a társulatnak. A verdikt ugyan az, hogy Sorának van hova fejlődnie, de mivel látják benne az alapokat, végül maradhat.

A történet tehát a Kaleido társulat mindennapjait mutatja be. A történet menete abból a szempontból nagyon jó, hogy sokáig érzékelteti, hogy Sorának van hova fejlődnie, ezért eléggé esetlenül teszi meg az első lépéseit. De Sora kemény munkával egyre közelebb kerül a többiek szintjéhez. Ezt nagyon jó nézni, egy valódi fejlődéstörténetnek vagyunk Naegino Sorának köszönhetően a tanúja. Ebből a szempontból korrelál is a valósággal. Egy csapatban ha valaki keményen dolgozik, arra minimum odafigyelnek, jobb esetben méltatják is. Sora kemény munkáját idővel szinte az egész társulat elismeréssel jutalmazza.

Sorának viszont erős "Naruto-vibe"-ja van azáltal, hogy mindenkinek jót akar, mindenkinek segíteni akar, ha kéri, ha nem. Ezt a részét viszont nem szeretem, mert egyrészt ritka az, hogy a valóságban valaki így viselkedjen, másrészt bár az anime pozitív végletet mutat be, a valóságban általában balul sül el az, ha valakinek úgy segítenek, hogy ő azt nem kéri. Egyszerűen azért, mert még nincs a feldolgozásnak abban a fázisában, hogy aktívan tegyen magáért. Így ha váratlanul éri, hogy más tettre készteti, felkészületlenül nem biztos, hogy jó döntést fog hozni. De végső soron felfoghajtuk úgy, hogy belefér az animáció adta fikciós lehetőségek közé, hogy Sorának minden egyszemélyes megmentő akciója végül jól sül el.

Ami az animációt illeti, felemás érzéseim vannak. Ha csak a GONZO dolgozott volna az animén, nem lepődtem volna meg különösebben, mert nem állnak a karakterdizájn magaslatán. Márpedig a Kaleido Star gyenge pontja pont ez. A karakterek rajzolása egyszerű, és egyáltalán nem élnek! Annyira egyszerűen vannak a karakterek érzelmei ábrázolva, mintha játékbabák lennének. A mozgásuk sem hat természetesnek, túlságosan feszesek.

Ezért lep meg, hogy azzal a Production I.G-vel végeztek közös munkát, amelyik pont hogy nagyon élővé tudja tenni a karaktereket az igényes, szép rajzaival és a részletesen meganimált mozgásaival. Bár csendben megjegyzem, a Production I.G munkáját is 2012-től a Kuroko no Basket-től tartom igazán szépnek, a Kaleido Star meg ugye jóval korábbi.

Nem ugrik be olyan régi anime, amiben a mozgások igazán szépen meg lettek volna animálva, de a Kaleido Star esetében olyan érzésem van, hogy az előadásokra helyezték a fókuszt. Ott nagyon szép, arra törekedtek, hogy a néző animáció formájában is átélje a cirkusz hangulatát. Ezt megítélésem szerint minden további nélkül átadták. Később voltam Angliában cirkuszban, ahol csak akrobaták voltak, és teljesen visszajött a Kaleido Star feeling a valóságban. Tehát azt gondolom, hogy ebben kiváló az anime. De a mindennapi életben a karakterek mozgása feszes, nem természetes, az érzelmek ábrázolása is egyszerű. A CGI is jelen van ebben az animében, és mivel 2003-ban igencsak gyerekcipőben járt a számítógépes animáció, ezért rettenetesen csúnya és természetellenes. Ráadásul előadások alatt is észrevehető egy-egy számítógéppel animált mozgássor, ami ront az összképen.

Egyedül a zene az, ami most is ugyanúgy tetszik, mint annak idején. A Kaleido Star nemcsak, mint első anime emlékezetes számomra, hanem ez az anime adta meg Yonekura Chihiro személyében az első olyan japán énekesnőt, aki iránt komolyan kezdtem el érdeklődni. A második openinget énekelte, ami sokak számára kellemes emlék. Nem csoda, mert a Yakusoku no Basho he kiemelkedő anime opening a kellemes, pozitív vibe-jával, ahol nagyon jól énekel az énekesnő és a zene is jól meg van írva. Emlékezetes a taps a dalban, valamint a refrén végén a "Yes, growin' up! Oh yeah! Yes, time for jump! oh yeah!" rész. Furcsamód, úgy emlékeztem, hogy ez az animében is hallható, de nem. Azóta annyit hallgattam a teljes verziót, hogy már nem is emlékszem, hogy mely részei voltak hallhatók az animében. Azóta Yonekura Chihiro szinte teljes énekesnői karrierjét megismertem, és azt mondhatom, hogy bár nem tartom olyan nagy énekesnőnek, mint Hayashibara Megumi-t vagy Okui Masami-t, de összességében szeretem, amit csinál. A Kaleido Star meg méltó bevezető az énekesnő munkásságába.

Gyakorlatilag a 14. résztől az egész animét végigkíséri, hiszen a 3. opening és ending is félig az ő munkássága. Az r.o.r/s egyik tagja ugyanis Yonekura Chihiro, melynek keretében énekelte Tattoo Kiss-t, Okui Masami-val duettben. Az r.o.r/s egy nagyon furcsa formáció abból a szempontból, hogy Yonekura Chihiro és Okui Masami úgy barátok, mintha kislány koruk óta elválaszthatatlanok lennének. Ez alapvetően nagyon jó dalokat vetíthetne elő, főleg azért, mert van is átfedés a kettejük stílusa között. Ehhez képest egy olyan trance albumot raktak össze nekik, amit, ha kritikus füllel hallgatok, és elengedem, hogy két általam nagyon kedvelt japán énekesnő alkot egy duettet, akkor azt kell mondjam, hogy a közepes szintet is csak alulról üti meg. Erre sajnos ékes példa a Tattoo Kiss, sajnos jól demonstrálja, hogy mire számíthatunk tőlük. Van dallama, de nincs meg az, hogy újra és újra végig akarom hallgatni a dalt, mert annyira jó volt. És ez a fajta jellegtelenség kíséri végig a két énekesnő tiszavirág-életű közös pályafutását. Azért nagy kár értük, mert mind a ketten sokkal magasabb nívón művelik a japán könnyűzenét. Ha ők ketten írták volna a dalokat (mert tudnak dalt írni), akkor abból egy kiváló közös munka lett volna. Így viszont sajnos csak azért hallgatom ezt az openinget is, meg az r.o.r/s többi dalát is, mert része Yonekura Chihiro és Okui Masami közös munkásságának. Okui Masami önmaga jobb trance dalokat ír, mint amit az r.o.r/s tagjaként kellett elénekeljen.

Az összképen valamennyit javít az anime endingje, az escape, ami szintén az r.o.r/s dala. Az rámutat arra, hogy van egy-két jobb dal az albumon is, ami erősíti az album közepes mivoltát, meg az escape talán jobban visszaadja a Kaleido Star hangulatát, de összességében az r.o.r/s egy elvesztegetett lehetőség volt.

Mindent egybevetve a Kaleido Star-nak mai szemmel van hibája, ha azt mondom, hogy kiváló anime, csak azért ejthettem ki a számon, mert a nosztalgia megszépíti az animét. A valóság azonban ennél árnyaltabb. A történet menete nagyon szép, nagyon jó látni Sora fejlődését, ami ráadásul valóságos is. Azonban a karakterdizájn és a mozgások az esetek többségében (leszámítva az előadásokat) egyszerűek és csúnyák, a CGI csak ront a helyzeten. Eszembe is jutott, amikor annak idején képeket kerestem a Kaleido Star-ról (mert már 2006-ban is lehetett képeket keresni...), nagyon nehezen találtam olyat, ami igazán tetszett volna. Erre rájön az is, hogy a japán seiyuu-gárda eléggé rossz. Azon nagyon kevés animék közé sorolandó, amiket érdemes inkább magyarul nézni.

Régen 9 pontra értékeltem az animét, mert első animés élményem volt, így azt éltem meg, hogy valami teljesen mást láttam a Kaleido Star-ban, amit előtte. És mivel nagyon tudtam vele azonosulni, annak idején nappalom és éjszakám a Kaleido Star-ról szólt. Viszont azt kell mondjam, hogy nem állta ki az idő próbáját. Bőven tudok olyan animét mondani, ami nemcsak kiváló fejlődéstörténetet mutat be, de karakterdizájnban és animációban is sokkal jobban muzsikál. Nosztalgiaként nagyon jó visszanézni, sok régi emléket, érzést visszahoz, de ha mindezt lehántom, és mérlegre teszem az erényeit és a hibáit, mai szemmel 6 pontra értékelném a Kaleido Star-t.

Mindent bele, srácok!

Csak mostanában láttam meg, hogy készült Live-action adaptáció a Cheer Danshi!! animéből. Az animét figyelemmel követtem, amikor aktualitása volt, de különösen nem maradt meg bennem a sztori. Csak annyi, hogy szerettem nézni, ezért úgy döntöttem, hogy a live-action movie-val felidézem magamnak a történetet. Nagyon tetszett, igazán inspiráló volt ezzel a filmmel zárni a 2023-as évet. Ezért úgy döntöttem, hogy újra megnézem az animét. Összességében pozitív benyomást hagyott bennem, minden hibája ellenére szeretem.

Miről is van szó? Bandou Haruki egy sérülés miatt kénytelen abbahagyni a Judót. A családban mindenki űzi a japán küzdősportot, ezért várták, hogy ő is folytatja a hagyományt. Haruki leginkább azért volt bánatos, hogy csalódást okozott a családjának, de inkább megkönnyebbült. Maga sem tudja, hogy mit akar csinálni, ám felfigyelnek arra, hogy mekkora hangerővel és energiával tudja biztatni a húgát a versenyén. Gyerekkori barátja, Hashimoto Kazuma szintén a Judo klub erőssége volt, de a barátjáért kész otthagyni, és vele tartani az élete további állomásában. Ő is meghallotta ugyanis, hogy micsoda lelkesedéssel tud másokat biztatni, ezért egy igencsak vad ötlet jutott az eszébe: Cheerleader klubot alapítanak. Ezzel Kazuma térne vissza a családi hagyományokhoz, ugyanis a szülei cheerleaderek voltak. Ám sajnos egy autóbaleset következtében meghaltak. Nagymamája pedig súlyos demenciában szenved, már nem emlékszik az unokájára. Ennek ellenére Kazuma ugyanolyan lelkes és életrevaló srác, mintha minden rendben lenne vele. Mondhatni a maga kedves, pozitív, mégis életrevaló szemlélete teszi őt alkalmassá arra, hogy különböző csapatokat biztasson.

Let's go BREAKERS!

Ez az alapfelállás. A két jóbarát elkezd edzeni, tagokat toborozni, eleinte hét fősre bővül a csapat. Némi tanakodás után BREAKERS nevet adják maguknak. Ismerkedjünk meg a tagokkal.

Bandou Haruki

Az anime főszereplője, ő az, aki egy vállsérülés miatt kénytelen feladni a judózást. Azt maga is kimondta, hogy ez inkább megkönnyebbülés számára, nem igazán volt lelkes a sportág irányába. Leginkább azért csalódott, mert a családi hagyományokat kénytelen feladni. Egyébként nagyon kedves és jóravaló srác, nagy hangja teszi lehetővé, hogy másfelé vehesse az irányt. Így lesz belőle cheerleader. Az első lépéseket bátortalanul teszi meg, de amint ráérez a lényegre, gyorsan elsajátítja az alapokat.

Hashimoto Kazuma

Szülei cheerleaderek voltak, de sajnos egy autóbaleset következtében elvesztette őket. Ennek ellenére megőrizte vidám életszemléletét, és nagy szeretettel ápolja a demenciában szenvedő nagymamáját, Így személyiség tekintetében alkalmas arra, hogy cheerleader legyen. Ami pedig a hangját illeti... Ha csak annyit mondok, hogy Okamoto Nobuhiko, azt hiszem, minden érthetővé válik.

Mizoguchi Wataru

Ő az egyik, akinek a fizikai adottságai nem feltétlen indokolják, hogy cheerleader legyen. Merev a testtartása, erre rájön a szintén merev személyisége. Ennek ellenére atletizált gimnazista koráig, és úgy tűnik, hogy ha közvetve is, de ismét űzné a sportágat. Kommunikációja inkább bohókás, hiszen gyakran fejezi ki magát irodalmi nyelven, gyakran idézi nagy emberek nagy mondásait. Szülei éttermet vezetnek, ez lesz a fiúk törzshelye.

Tono Koji

Ő a másik, aki esetében ferde szemmel nézhetnénk, hogy mit keres egy cheerleader klubban, hiszen kövér. Azt jobban értjük, hogy mit keres az étteremben, itt találkozik hőseinkkel. Önmaga fejlesztése céljából döntött úgy, hogy bevállalja a cheerleaderkedést, ezért elkezd sportolni. Furcsa módon ő az egyedüli, akinek barátnője van. A sportot meg komolyan gondolja. Következetes edzéseknek köszönhetően elér egy szintet, aminek köszönhetően teljes értékű tagja lesz a csapatban.

Suzuki Soichiro

Soichiro az egyedüli, akinek igazán atletikus testalkata van. Gyerekkora óta sportolt, baseballozott, sikert is elkönyvelhetett magának. Laza, szeret viccelődni, imádja a nőket, de nem igazán kedves az emberekhez. Ugyanakkor a barátaiért mindent megtesz: Még a diákmunkáját is otthagyja, hogy segítse őket az edzésben. A Kansai prefektúrából származik és a kansai nyelvjárást beszéli.

Hasegawa Gen

Soichiro gyerekkori barátja, ő is baseballozott. Barátjával szemben ő viszont nem ért el kiemelkedő sikereket a sportágban. Ő is meglehetősen laza, bohókás természet, előszeretettel viccelődik a homoszexualitással és a transzneműséggel. Eleinte nem is tetszik se neki se Soichirónak a srácok tevékenysége, mondván hogy lányos. Aztán, ahogy megnézték, hogy csinálják, rájönnek, hogy nincs ebben semmi rossz. Csatlakoznak a fiúkhoz, végül ők is lelkesen gyakorolnak.

Tokugawa Sho

Utoljára csatlakozik a csapathoz. Ő az egyedüli, akinek van cheerleader tapasztalata. Ennek ellenére nem indul neki nagy lelkesedéssel, szigorú feltétleket szab a csatlakozáshoz. Kifejezetten menő, jóképű srác, de az öltözködésével szekunder szégyenérzetet vált ki a csapattársaiból. Imádja azokat a mókusokat, akikkel különböző termékeket adnak el, és ennek a pólójával is hangot ad.

Velük indul a BREAKERS cheerleader karrierje, a többiek bemutatásától több okból is eltekintenék.

Az íróról röviden

A történetet Asai Ryo találta ki, aki a tokiói Waseda egyetemen látta meg a SHOCKERS férfi cheerleader csapat tevékenységét, ők inspirálták a történetet. Figyelemmel követte a tevékenységüket, sokat merített a munkásságukból. Írói kvalitásairól árulkodik, hogy 23 évesen elnyerte a Nana című filmjéért a Naoki-díjat, ezzel ő lett az első olyan díjazott, aki a Shouwa korszak után született. A Cheer Danshi!! történetét és a mangaadaptációt is a CooKie magazin publikálta.

A történet light novel formájában is megjelent 2010-ben, amit a Shueisha vett gondozásába. Nem olvastam még, de őszintén remélem, hogy igaz erre is az a mondás, hogy ne a borítóról ítéljük meg a könyvet, mert a rajz eléggé gagyinak néz ki. Inkább illik egy régi gyerekkönyv illusztrációjának, semmint hogy méltó legyen a történethez. Mondjuk mivel a manga ekkor még nem létezett, ezért el lehet fogadni egy első változatnak, egy vázlatnak.

Adaptációk

Manga

A DIVE!!-hoz hasonlóan a Cheer Danshi!!-ból is két kiadás jelent meg manga formájában. Az első változat 2013-ban jelent meg, Matsumoto Ayaka rajzolásában. A DIVE!!-val való hasonlóság ott is tetten érhető, hogy az első változat rajzstílusa nagyon eltér az anime rajzstílusától. Egyszerűen úgy néznek ki a karakterek, mintha gyerekek lennének. Négy kötetben publikálták a történetet.

És még mindig nem áll meg a DIVE!!-val való hasonlóság. A második kiadás (nyugodtan mondjuk, hogy a javított kiadás) az animével együtt jelent meg, és szerencsére ez már sokkal jobban néz ki, mint az eredeti. Az új kiadás Go Breakers alcímmel futott, és a Shounen Jump+ publikálta. A rajzstílus Kondo Kenichi keze munkáját dicséri, és a rajz alapján mondhatjuk, hogy remek munkát végzett. Két kötetben összesen 16 fejezetben olvashatjuk el képregény formájában a történetet. Mindenképp érdemes olvasni.

Live Performance Stage

Ahogy ma már egyre inkább szokás a sportaniméknél, musical változatot is kapott a történet. 2016. december 9-18 között játszották a tokiói AiiA 2.5 színházban. Ehhez még nem volt szerencsém, de amit olvastam kritikákat, az alapján jól sikerült színházi alakításról van szó. Mind a színészi játékot, mind az éneket dicsérik. A fentebb bemutatott hét srácra fókuszál a történet. Az viszont a képek alapján elmondható, hogy nem sok gondjuk volt arra, hogy a színészek hasonlítsanak az általuk játszott karakterekre.

Live action movie

2019-ben egész estés film is készült a történetből. Ahogy a musical, úgy a movie is az első hét szereplőre fókuszál. És azt kell mondjam, hogy kiváló adaptáció lett. Nagyon jól megtalálták azokat a színészeket, akik hitelesen visszaadják az anime pozitív hangulatát. Nem utolsósorban nagyon jól játszották a szerepüket. Arra is ügyeltek, hogy a színészek valamennyire hasonlítsanak is a karakterre, akit alakítanak. Sőt, talán túl jól is alakították a szerepüket, ugyanis a movie-ban jobban kijöttek a karakterek személyiségbeli különbségei. Wataru esetlenebb a filmben, ahogy Soichiro esetében is jobban kijön az, hogy cikinek tartja, hogy a férfiak cheerleaderkednek. De aztán a film végére nagyon jól együtt dolgoznak. Jó szívvel ajánlom, nagyon jó lett.

Zene

A zenéről az anime dalokról híres, a szerzői jogokat drákói szigorral érvényesítő Lantis vette gondozásába. Az, hogy egy anime zenéje is kiadóhoz kötődik, van egy olyan hátránya, hogy értelemszerűen azok közül az előadók közül válogatnak előadót, akik az adott kiadóhoz vannak szerződve. Így az openinget az a LUCKLIFE adja elő, akinek a dalát gyakorlatilag bármelyik Bungo Stray Dogs animéhez énekelt openinggel behelyettesíthetjük, az eredmény ugyanaz lenne. Nem jön ki az anime egyénisége. Tud énekelni az énekes, de nem adja vissza az anime hangulatát, ráadásul a zene is meglehetősen sablonos lett.

Az endinget az hét főszereplő srác seiyuu-ja adja elő, és bár az anime "Cute boys doing cute things" mivoltára erősít, mégis azt lehet mondani, hogy van valami karaktere a dalnak. Egyértelműen az animéhez írták a dalt. A seiyuu-k jól énekelnek, egyértelműen az anime könnyed mivoltát helyezték fókuszba. Az animáció is inkább az anime aranyos mivoltát emeli ki.

Az anime háttérzenéjéről pedig egy TAKAROT művésznevű zeneszerző gondoskodott. Ő írt már korábban zenét például a Free!!-hez, a Kuroko no Basket-hez, de a Cheer Danshi!! az egyedüli olyan anime, aminek a zenét ő egyedül szerezte. És mondhatnánk, hogy kár érte, mert jó zenét írt az animéhez. Teljes értékű a zene, tehát nemcsak az anime mondanivalóját emelte ki, hanem önálló alkotásként is megállja a helyét. Azt nem mondanám, hogy üti Hayashi Yuuki szintjét, mert nem annyira változatos a zene, de van annyira jellegzetes, hogy néhány meghallgatás után, most, hogy újra nézem az animét, vannak zenék, amiket már cím szerint vissza tudok mondani. Egyértelműen az elektronikus hangzás dominál, nincs a daloknak nagyzenekori hangszerelése. És talán nem is volt rá szükség. TAKAROT arcát elnézve egyébként is van egy könnyed, bulizós fizimiskája, ezt tükrözi az általa írt zene is. Úgyhogy jó választás volt. Jók az animéhez írt zenék, a többségük optimista és vidám. Külön érdekesség, hogy a szomorúbb zenék sem feltétlen depressziósak. Inkább mélypontra utalnak, amiből világosan látszik a kiút, csak elakadt az útján. Van néhány kifejezetten nyugtató hatású zene, azok nagyon tetszenek, mert valósággal átszellemülök tőlük. Tehát összességében remek munka volt. A borító meg nagyon tetszik.

Megjelent még egy Character Song Mini Album is, melyre hat seiyuu énekelt fel a karakteréhez egy-egy dalt. Ehhez még nem volt szerencsém, nem is akarom leírni. Általában ezek a karakter dalok a legtöbbször sablonosra sikerednek, hátha szabály erősítő kivétellel van dolgunk.

Egy hátraszaltó elég lett volna?

Amióta kijött a Bakuten!!, szokás lett összehasonlítani a két animét. Az összehasonlítás alapja pedig az, hogy mindkét animében fiúk olyan tevékenységet űznek, ami elsősorban a lányok privilégiuma. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen mind a ritmikus sportgimnasztika, mint a cheerleaderkedés vékony és rugalmas testalkatot igényel, az meg inkább a lányok sajátja. A túl sok izom hátrány, mert az izomnak nagyobb a fajsúlya, ezért elképzelésem szerint nehezebb is kivitelezni a nagy rugalmasságot igénylő gyakorlatokat, másodsorban a Cheerleaderkedésnél, akik alul "támogatják" (felemelik) azt, aki a csúcson van, nehezebb dolga lesz.

De még mielőtt véglegesen szakbarbárnak bélyegeznének, térjünk a lényegre. Ezeket az összehasonlításokat rendre a Bakuten!! nyeri meg. Lássuk is, hogy mely érvek mentén arat győzelmet a Cheer Danshi!! felett.

Mindenki ért ahhoz, amit csinál

Alapvetően nem lenne gond a Cheer Danshi!! esetében, hogy teljesen kezdők is csatlakoztak a klubhoz. A baj sokkal inkább azzal van, hogy ezt a fejlődést 12 részben akarták a készítők beletuszkodni. Így igazából a fejlődést se lehet látni, plusz mivel nem is ismerik egymást a fiúk össze is kell csiszolódniuk. A Bakuten!! esetében egyedül Shotaro az, aki nem gimnasztikázott korábban, de neki is olyan sportolói múltja van, aminek köszönhetően nagyon gyorsan eléri a többiek szintjét. Nem utolsósorban elég jól ismerik egymást a fiúk, így az összebarátkozással, "összekovácsolódással" sincs gondjuk.

Sokkal szebb az animáció

A Bakuten!! esetében nagyon sokat dolgoztak az animáción. Ezt már csak abból is ki lehet következtetni, hogy amikor mutatványokat hajtanak végre, akkor a 16:9-es képarány 21:9-re módosul, hogy a gyakorlatra összepontosítsuk a figyelmünket. Aztán jönnek olyan részletek, hogy a Bakuten!!-es srácok mozgása élettel telibb, valósághűbb. Például a hajuk is a valóságnak megfelelően mozog. Ami feltűnő a Cheer Danshi!! esetében, hogy amikor a fiúk cheerleaderkednek, a kamera nem rájuk helyezi a fókuszt. Ezért nem annyira feltűnő, hogy épp ott gyakorlatoznak. Ezért sem maradt meg az emlékezetekben az anime.

Épp annyi karaktert mutat be, amennyit idő van megismerni

A Cheer Danshi!! számomra legnagyobb negatívuma, hogy túl sok karaktert vonultat fel. Már az a hét srác is untig elég lett volna a 12 epizódra, akikkel indult a sorozat, de hogy a 6. résztől bejön még egyszer ennyi fiú, az egyszerűen nem lehet... Ez bosszant a legjobban a legjobban az animével kapcsolatban. Hihetetlen módon szimpatikusak, de nem ismerem meg őket komolyan. A Bakuten!! csak a 6 fős csapatra fókuszál, így van idő őket megismerni.

Épp annyit mutat be, amennyi 12 részbe belefér

Ahogy már szó volt róla, az is komoly hátulütője a Cheer Danshi!!-nak, hogy mivel a szereplők többségének nincs cheerleader múltja, ezért nincs lehetőség igazán átélni, hogy mekkora fejlődésen mentek keresztül. Erre rájön az, hogy a 6. részben bejön egy szigorú női coach, aki kerek perec kijelenti, hogy az egész, amit eddig csináltak, egy kalap szart se ér, kezdjük elölről az egészet. Úgy kell bizonyítani a fiúknak, hogy igenis dolgoztak azért, hogy fejlődjenek. Ez nem lehet opció egy rövid animében. Persze utána kedves lesz a coach, meg aztán fejlődik mindenki a maga ritmusában, de ez kizökkentette az animét a flow-jából.
A Bakuten!!-es srácok már egy alappal indulnak, a fejlődésük meg szép ívet ír le, és nagyon szép, ahogy a végére eljutnak egy állomásig.

És mégis nézeti magát

Az előző részben tehát bemutattam a Cheer Danshi!! hibáit, de én minden hibája ellenére szeretem. Méghozzá azért, mert az egyik nagy pozitívuma, hogy a srácok karakterdizájnja nagyon jó. Fizimiskára is megmondható róluk, hogy cheerleaderkedésre születtek. Láthatóan kedves, vidám természetűek, teljes mértékig szerethető fazonok. Erre jön rá az, hogy a seiyuu-kat is jól választották ki. Árad a hangjukból a pozitív életszemlélet, amivel alkalmasak lennének arra, hogy akár a való életben is kipróbálják ezt a sportágat. Hihetetlen hallani, hogy Okamoto Nobuhikónak milyen kellemes, kedves és barátságos hangja van, amikor épp nem üvölti túl az egész szinkronstábot. És csak hogy az újak közül is kiemeljek egy pozitív példát, Sakuma Ryuuzo seiyuu-ja Murase Ayumu. Kell ennél többet mondanom? Az nagyon jó jelenet volt, amikor bemutatkozott, csak akkor derült ki a többiek számára, hogy ő is fiú, amikor megmondta a keresztnevét. Még én is elgondolkodtam azon, hogy nem női seiyuu-ja van a srácnak? Amikor láttam, hogy ki is az, én végleg eldöntöttem: Murase Ayumu számomra Yamaguchi Kappei-vel egyenrangú átváltozó művész.

Igazából, ha csak a lényegre vagyunk kíváncsiak, bőven kielégítő, ha csak a movie-t nézzük meg. Jól meglátta a forgatókönyvíró, hogy ott aztán végképp nincs idő arra, hogy egy rakás karaktert behatóan bemutassanak a nézőnek. Nemcsak hogy csak az első hét sráccal találkozunk, de annyi cél állítanak a fiúk elé, ami esetében átélhető, hogy azt elérik a film végére. És hogy a színészi játékot ne dicsérjem még egyszer... Kiváló munkát végeztek a színészek. Ha ennyit láttunk volna animében, 12 részben, akkor sokkal emlékezetesebb lett volna az egész sorozat. Bááár... Ha Asai Ryo esetleg arra vetemedne, hogy Haikyuu!!-hosszúságúra írja meg a történetet, nagyon örülnék neki. Akkor mindenkit megilletne a neki járó ismertség.

My Anime List | Anilist | Anime News Network | Hivatalos weboldal | Twitter | My Drama List | Cheer Boys Stage