A múltunkkal, belső démonainkkal való szembenézést, küzdelmet sokféleképpen dolgozták fel a kultúrában. Eleve sokrétű a téma, hiszen ahány ember, annyiféle történet, ami mind-mind egyedi megküzdési stratégiát kíván. Mivel a tárháza szinte kimeríthetetlen, ezért bátran lehet a témához nyúlni. Ha valaki komolyan veszi magát, a történetét, és a karakterét, nagyon nem lőhet mellé. A tokusatsukban is láthatunk erre néhány példát, és azt kell mondjam, hogy ahhoz képest, hogy elsősorban gyerekeknek szánt műfaj, a többsége a lehetőségeihez mérten jól kezeli a témát. Ebben alkot kiemelkedőt a GARO franchise egyik spinoff sorozata, a Kami no Kiba -JINGA-.
Hovatovább, a(z egyik) legjobb GARO sorozattal van dolgunk. A Kami no Kiba -JINGA- teljesen új köntösbe helyezi az alapkoncepciót. Vitába száll a premisszával, megalkotja a saját antitézisét. Hiszen az első évad óta tudjuk, hogy a horrorokkal való harc soha nem ér véget, és sajnos csak egy sors vár rájuk: a halál, mivel menthetetlenek. Ám ezen sorozat Makai lovagja Mikage Jinga megmenteni akarja a horrorokat. Miért? Mert előző életében maga is horror volt, aki legyőzettetett, és visszakerült a Makai Birodalomba. De most, az új életben most az emberek szolgálatába kívánja állítani magát. Az előzmény movie a Garo: Kami no Kiba dolgozza fel a horrorlétét. Már az a film is sok jót sejtetett, önmagában azért is, mert a színészi játék sokkal magasabb színvonalú, mint a korábbi GARO sorozatoké. Ez érdekessé, izgalmassá, átélhetővé tette a történetet, Inoue Masahiro, mint Mikage Jinga ritka nagy átéléssel alakította a főgonosz szerepét. Talán az alakításának is köszönhető, hogy önálló sorozatot kapott. A GARO franchise azzal is igyekszik felnőttesebb képet adni magáról, hogy a negatív hősei komplexebb karakterek. Személyiségük láthatóan összetettebb, aminek köszönhetp nemcsak érdekesek, izgalmasak, hanem a szándékuk sem egydimenziós. De általában az figyelhető meg a horrorokat alakító színészeknél, hogy jellemzően egy síkon alakítják jól a szerepüket. Nem egyszer volt olyan érzésem, hogy jól kihozzák a gonosz játékos mivoltát, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy civilként kedves, közvetlen emberek lehetnek. Talán Inoue Masahiro az egyetlen olyan színész, aki maradéktalanul tudta hozni azt a fajta negatív főhőst, ő a legalkalmasabb arra, hogy megjelenítse az alaptörténet antitézisét, vélhetően ezért kapott saját sorozatot. És nagy örömünkre bizonyítja, hogy méltán kapott főszerepet.
Sőt, tovább emeli a tétet. 30 évvel járunk a movie után. Jinga a Mikage családban újjászületik, ahol új életet kezdve immár Makai lovagként kíván az emberek szolgálatába állni. Ám azt talán még a másik dimenzióban sem gondolta volna, hogy mekkora megmérettetés vár rá. A szülei ugyanis horrorok, akiken sajnos nem lehet már segíteni. Így Jingának egyből szembe kell szállnia a saját elvével, ráadásul azokat kell megölnie, akik a legközelebb állnak hozzá.
A sorozat külön nagy erénye a gyerekszínész alkalmazása. A korábbi GARO sorozatokban a Makai lovagok gyerekkorába legfeljebb egy epizód erejéig visszaemlékezés formájában nyerhettünk betekintést. Már-már spártai kiképzőtáborhoz hasonlítható, gyerekkorról (a mi értelmezésünkben) természetesen nem beszélhetünk, napjaik szinte teljes egészében kemény gyakorlással telik. A Kami no Kiba -JINGA-ban viszont végigkövethetjük Mikage Jinga öccsének Mikage Toumának a történetét, aki maga is Makai lovag szeretne lenni. A 12 éves fiú esete annyival könnyebb, hogy a bátyja mellett gyakorolhat, de az idősebb testvér tesz arról, hogy semmivel ne legyen neki könnyebb, hiszen ő már csak tudja, hogy a horrorok sem kegyelmeznek. Így ha méltó küzdelmet akar velük vívni, akkor erősnek kell lenni. Bár erősen megtöri a szüleinek halála, de hogy ez ne blokkolja végleg a fiút, kitörölték az emlékét. Az, hogy Mikage Touma karaktere ennyire erős és átélhető, az nemcsak a színésznövendék, Hagiwara Soshi érdeme, hanem hogy a stáb is komolyan vette a szerepét, és a történetét. Nyugodtan lehet ő a második főszereplő, hiszen a maga nemében az ő edzése, személyes története legalább annyira fontos, mint a bátyja története, ráadásul a két cselekményszál párhuzamosan halad.
Az első néhány epizód követi a hagyományos GARO formulát, a horrorokkal való harcot követhetjük figyelemmel. Ez inkább azért érdekes, mert Mikage Touma már a kezdetektől a bátyjával tart, így korán szemtanúja lesz egy csatának. A sorozat akkor válik egyedivé, amikor Jinga először találkozik az előző énjével. Többször néznek ugyanis farkasszemet egymással, és akkor lesz a náző is igazán szemtanúja annak, hogy Inoue Masahiro milyen kiváló színész, amikor egy képen látjuk az előző életbeli horror mivoltát, és a mostani Makai lovag énjét. A sorozatot spirituális szemmel is érdemes követni, ugyanis nagyszerűen ábrázolja a jelen tudásunk szerinti ismeretünket az előző életünkről. Hogy semmire sem emlékszünk rá, de valahol a zsigereinkben ott lapul, hogy valamikor egy másik testben léteztünk. Jinga is egyre inkább érzi, hogy nem menekülhet az előző énje elől, egyszer ténylegesen szembe kell néznie vele. És hogy melyikük arat győzelmet, arra a sorozat előrehaladtával fény derül.
De sajnos nincs rózsa tövis nélkül, ez a sorozat sem hibátlan. A JAM Project volt az, aki most nagyon alulmúlta magát a betétdalt illetően. Ami nemcsak azért különösen fájdalmas számomra, mert a JAM Project az abszolút kedvenc együttesem, hanem mert a movie-hoz kiváló dalt énekeltek, majdhogynem az egyik legjobb JAM Project által írt GARO dal. Talán a Kami no Kiba -JINGA- nem követel meg egy érzelmileg erős dalt, mint a Kami no Kiba ~THE FANG OF APOCALYPSE~, de a Doukoku no Kanata egyhangú és sablonos mivolta méltatlan mind Kageyama Hirononu életművéhez, mind a sorozat nívójához. Nemcsak azért kedvencem a JAM Project, mert a stílusunk nagyon közel áll hozzám, hanem mert dalaikkal nagyszerűen közvetítik az adott anime vagy tokusatsu mondanivalóját, mind zeneileg, mind szövegileg. De ezzel a dallal most komolyan alulmúlták magukat, és hogy az egyik legjobb GARO sorozattal tették ezt, csak súlyosbítja a munkájuk minőségét. Nem egy unalmas, jellegtelen dalt érdemel egy ilyen sorozat.
Ezzel együtt is csak ajánlani tudom a Kami no Kiba -JINGA- sorozatot. Pont azzal hívja fel a figyelmet magára, hogy megalkotja a saját ellentézisét, amit a kivitelezés, a színészi játék, és a dramaturgia nagyszerűen erősít. Itt most nem érdekes az animékre, japán filmekre, sorozatokra jellemző túldramatizálás, mert a történet és a közeg indokolja. Itt most kivételesen átélhetőbb lett tőle a sorozat. Nagyon remélem, hogy a történetnek valamilyen formában lesz folytatása.
A 2026. tavaszi szezon egyik animéje, és bátran hozzá merem tenni, igazi kincse volt a Ganbare! Nakamura-kun!!. Kevés anime készül ekkora szeretettel, amiből szinte árad, hogy az alkotó szerette a munkáját, és a karaktereit, és azon dolgozott, hogy a néző szívét is meghódítsa a kedves, szerethető karaktereivel és történetével.
A manga Syundei műve, történetét pedig az OPERA című BL-manga magazinban tették közzé 2014 és 2016 között. A folytatást, a Motto Ganbare! Nakamura-kun!!-t pedig 2017-2021 között publikálták ugyanebben a magazinban. Amíg a Ganbare! Nakamura-kun!!-t 1 kötetben, addig a Motto Ganbare! Nakamuta-kun!!-t egy-egy kötetben adta ki Tankoubon formában a az Akane Shisha kiadó, angolul pedig a Seven Seas Entertainment gondozza nyugaton. Annak folytatása Yuruuku Ganbare! Nakamura-kun!! címmel online olvasható. Audio drama CD után 2026 áprilisában a Drive meganimálta a történetet. Miről van szó?
Nakamura Okuto erősen introvertált meleg srác, aki a tanévnyitón meglátja, és azzal a lendülettel bele is szeret új osztálytársába, Hirose Aikibe. Csakhogy Nakamura-kun nemhogy introvertált, hanem szinte semmilyen szociális kapcsolata nincs, ezért a kapcsolatteremtés igen nagy kihívás számára. Hovatovább kudarcot vall bennük. De pont ez adja az anime báját és egyedi humorát. Nakamura-kun minden ismeretét, egyben motivációját az általa bibliaként kezelt BL-mangákból szerzi. Ám ahogy megtapasztalja, hogy a BL-mangák történetét az alkotói szabadság is alakítja, Nakamurának a képzelete és a valóság közötti szakadékot is át kell ugrani, hogy sikerrel járjon.
Az anime minden szempontból kiváló alkotás. Teljesen átlagos történetnek indul. Semmi nem utal arra, hogy Nakamura-kun kívülről egyhangúnak tűnő mindennapjait bármi is felborítaná. Az igazgató felmondja a 25 éve megírt, jól begyakorolt beszédét, miközben a diákok elsajátítják az állva elalvás művészetét. Amikor egyszercsak megjelenik ő... ő... Ő! A NAGY Ő! Nakamura-kun azonnal elveszti a józan eszét és a szívét, onnantól csak azon van, hogy barátja legyen Hirose-kunnek. De hát akinek nincs tapasztalata a kapcsolatszerzésben, annak ez igencsak nehezére fog esni. Hiába tanulmányozza tankönyv szintjén a BL-mangáit, épít fel a fejében vagy ezer forgatókönyvet, természetesen mindig az ezeregyedik valósul meg, így hősünk folyamatosan felsül.
Alapvetően mondhatnánk, hogy az anime a japán társadalom egy görbe tükre, hiszen hasonlóképp visszafogottak, ha arról van szó, hogy a szívük választottják kell meghódítani. Ám az általános gyakorlattal ellentétben hősünk folyamatosan próbálkozik, És pont teszi Nakamura-kunt igazán szerethetővé, hogy soha nem adja fel. Mindig újra és újra megpróbálja, amin nem azért nevetünk, mert ezzel a lendülettek mindig megjárja, hanem beragyogja a néző szívét a esetlensége, ügyetlensége, és hogy ezzel együtt újabb és újabb kísérletet tesz. A vicces szituációkat tovább tetézi Nakamura-kun reakciói.
Szereplők
Most pedig ismerkedjünk meg a fontosabb karakterekkel.
Nakamura Okuto
A Hoshimi Gimnázium első éves diákja, október 24-én született. Erősen introvertált, félénk, nehezen teremt kapcsolatot. Tudatában van a homoszexualitásának, és első látásra beleszeret Hirose-kunbe. A történet egyik fő szálát az adja, hogy igyekszik vele összebarátkozni. Egyetlen háziállata, egy polip, nevezetesen Icchan, akit imád. Egy húga van, akivel meglehetősen puskaporos a kapcsolata.
Hirose Aiki
A Hoshimi Gimnázium szintén első éves osztálytársa, Nakamura-kun osztálytársa. Március 3-án született. Kedves, optimista, energikus személyiség, kifejezetten szeret emberek között lenni. Ugyanakkor szertelen, gyakran felejt el dolgokat, nem mindig figyel oda, hogy mit mondanak a társai. Hobbija a játékok és a manga, emellett nagy kutyabarát.
Otogiri Sou
Az osztályfőnök, aki meglehetősen laza személyiség, kamaszként állítólag belhés volt, de gondoskodik az osztálytársairól. Tantárgya a matematika, amivel Hirosének sok gondja van, ezért korrepetálja a fiút. Nakamura-kun ezt módszeresen félreérti, azt hiszi, hogy Hirose és a tanár között romantikus kapcsolat van. November 11-én született.
Kawamura Hifumi
Nakamura-kun osztálytársa. Fujoshi és nagyon tehetséges rajzos. Egyik hobbija különböző BL-mangák rajzolása. Amikor Nakamura-kun meglátja a rajzait, megkéri, hogy rajzolja róla és Hiroséról egy BL-történetet.
Takeuchi Kouta
Szintén az osztály tagja, és Hirose barátja. Sokat bohóckodik vele, ami miatt Hirose-kun folyton leszidja.
Hamaoka Yuuka és Okuda Masako
Kawamura Hifumi barátnői, akik szeretik a lány BL-történeteit. Gyakran beszélgetnek is fiúk közti romantikus kapcsolatról. Ők hárman sok időt töltenek együtt.
Aokiyama Reiko
A gimnázium harmadéves diákja, aki az okkult horror klub tagja. Szenvedélyesen kutatja az átkokat és más természetfeletti jelenségeket. Teljesen magával ragadja Nakamura-kun negatív aurája, és mindenáron azon van, hogy beédesgesse a fiút a klubjába, amit művészeti klubként álcáz. Emellett ráerőlteti a házi készítésű szerencsét hozó vizét.
Tamura Arando
Szintén harmadéves diák, aki a dráma klub vezetője. Odavan a drámákért, és gyakran készít filmeket, hogy aztán versenyre induljon vele.
Matsumura Kousei
Hirose középiskolás barátja, aki akkoriban szerelmes volt a fiúba. Az ártatlan arc mögött egy igazi perverz alak húzódik meg. Kegytárgyként gyűjti Hirose-kun gyerekkori fényképeit, és egyéb hozzá kötődő dolgot. Így Nakamura-kun riválisa lesz.
További fejlemények
Az anime további nagy erénye, hogy nem húzza el a végéig, míg Nakamura és Hirose összebarátkoznak. Az első komolyabb lépés még időben megtörténik, és utána szintet is lép a történet. Háttérbe helyeződik a humor, Nakamura-kun is egy érettebb oldalát mutatja meg. A történet úgy komolyodik meg, hogy közben végig organikus marad. Hősünknek láthatóan jót tett a siker. Magabiztosabb lesz, de közben végig megmarad a csendes, visszafogott személyisége, ami az elején is jellemző volt hősünkre. A vitái a húgával ugyanakkor meglehetősen kellemetlenek. Nem az a játékos csetepaté, ami jellemző a testvérekre, amúgy imádják egymást. Sokkal inkább valósnak érződik a háború.
Az anime végig idealista marad. Nakamura-kun nem válik gúny tárgyává az osztálya előtt azzal, hogy próbálkozásai rendre kudarcot vallanak. Msárészt nemcsak a rajzstílus retro, hanem a közeg is azt az érzetet adja, hogy a '90-es években járunk. Nakamura-kun szobájában sincs számítógép, a szociális kapcsolat is sokkal több. Amit azért tartok nagyon jó ötletnek, mert így Nakamura-kun nem bújik az okostelefonja által védelmet nyújtó fal mögé, hanem bizony, oda kell állnia Hirose-kun elé, ha akar tőle valamit. Így lesz igazán tétje a kapcsolatteremtésnek, így szurkolunk majd hősünknek, hogy arasson sikert. Viszont, ha tényleg a 2000-es évek előtt járunk, akkor igencsak illúzióromboló tud lenni itt-ott az okostelefon látványa. Az is nagyon szép, és ebből a szempontból is idealista az anime, hogy akármennyire is csendes és visszafogott Nakamura-kun, Hirose-kun mégis felfigyel rá, úgy, hogy ennek a felszínen semmi alapja nem lenne. Hiszen könnyebb észrevenni egy extrovertált fazont, aki jobban éli az életet, mint Nakamura-kunt, akit talán egyébként sem vennénk észre, hanem hirtelen nem is lehetne semmilyen erényt felhozni a mentségére. Akár azt is mondhatnánk, hogy az alkotó "Mi lenne, ha...?" kérdéseket tesz fel. "Mi lenne, ha figyelnénk arra is, aki a háttérben van?" "Mi lenne, ha megbecsülnénk azt is, aki folyamatosan kudarcot vall, mégis újra és újra megpróbálja?" Ezek adják az anime igazi szívét. Hiszen a legszebb jelenet kétségtelenül az, amikor Nakamura-kun annyi kudarc után mégis odaáll Hirose elé, és megkérdezi, hogy lehet-e a barátja? Hát már hogyne lehetne! Nagyon erős képi jelekkel él az anime, amikkel remekül mélyíti az adott jelenet érzelmi jelentősségét, így bevonva a nézőt a jelenetekbe.
Ugyanakkor felvethetnénk azt is, hogy a mangaka meglehetősen lazán kezeli a homoszexualitás kérdését. Ez azért lehet fontos, mert ha tényleg az ezredforduló előtt járunk, akkor sokkal kevésbé volt elfogadó a japán társadalom a különböző szexualitásokat illetően. Sok volt a titkolózás, és a rejtőzés. Aki pedig vállalta magát, az nemcsak azt vállalta, hogy adott esetben atrocitásnak teszi ki magát, hanem akár ki is rekeszthetik bizonyos közösségekből.
De talán nem az volt a mangaka célja, hogy mindent a maga valóságában mutasson meg. Sokkal inkább egy kellemes, szórakoztató, itt-ott vicces, itt-ott megható történetet mutasson be nekünk, amivel örömet szerez az olvasóinak, mosolyt csak az anime nézőinek arcára.
Zene
Az anime retro mivoltát nemcsak a rajzstílusban és a közegben érhető tetten, hanem a zenében is. Minden egyes epizódnak más endingje van, melyek jellemzően a '80-as években volt nagy sláger. Igazi retro csemege azoknak, akik szereti a korabeli city pop és kayokyoku dalokat, de főleg azoknak lehet igazi élmény, akik annak idején újdonságként hallgatták a dalokat. Ismerkedjünk meg velük.
Opening: Okamura Yasuyuki és Nakajima Kento - Shunpatsu Teki no Koi Shiyou
Az opening azonban egy új dal. Érdekessége, hogy két külön generáció énekli a dalt. Okamura Yasuyuki az, aki '80-as években már ismert és kedvelt énekes volt, ezért is esett rá a választás. Nakajima Kento pedig a fiatalabb korosztályt képviseli, ő a Sexy Zone nevű formáció tagjaként debütált, de szólóénekesként, színészként, seiyuuként is szép karriert futott be.
A zene dinamikus mivolta a kamaszkort idézi, a szerelemnek is a vidám, lazább oldalát ábrázolja, hogy akkor kezdünk el igazán élni.
A kislemez borítóját a mangaka, Syundei rajzolta, a videoklip animációja is vélhetően az ő munkája. Sokban emlékeztet az anime openingjére, néhány jelenet a homoszexualitás határát súrolja, ahogy a kislemez borítója is.
Ending dalok
A dalokból egy válogatásalbum is megjelent 2026. június 24-én, a Spotify-on is meghallgatható.
1. Murashita Kouzou: Hatsukoi
Lehet sejteni, hogy nem véletlen a dalválasztás, hiszen hősünk első nagy szerelmét követhetjük végig az animében. Kedves, lágy, melankolikus dal 1983-ból. A dal keletkezésének körülményeiről soha nem beszélt az énekes, a producertől: Sudo Akirától tudjuk, hogy ő javasolta az első szerelmet témául. A Shouwa kori popzenét akarta az első nagy szerelem témájába beépíteni, és hogy kellőképp autentikus legyen, a producer sokat mesélt az énekesnek arról a lányról, akit nagyon szeretett gyerekkorában. Lényegében ezt az érzést zenésítették meg. Murashita-san eredeti népdal énekes volt, onnan került a mainstream popkultúrába. A dal kedvelt és népszerű volt. Az Oricon 1983-as éves összesítésében a 14. legsikeresebb dal volt, a THE BEST TEN című TV-műsor 1983-as éves toplistáján a 6. helyet érte el.
Annak idején nem készült a dalból videoklip, de megmaradt annyira a köztudatban, hogy a megjelenésének 40. évfordulója alkalmából egy, a dal témájához illeszkedő, mai középiskolás klipet utólag leforgattak.
2. DA BUBBLEGUM BROTHERS: WON'T BE LONG
Erős stílusváltás következik. Amíg az első epizód endingje egy lassú, kellemes hangzású szerelmes dal, addig a második ending egy igazi vagány, menő dal, az élet lazaságáról. Funk és Soul egy sajátságos keveréke, mindenkit éneklésre buzdít az "ori-ori-ori-oo!"-kiáltással, igazi bulizós dallá nőtte ki magát. Érdekesség, hogy a duónak csak az egyik tagja énekelte fel a dalt, a másik tag nemhogy semmilyen formában nem vett részt a felvételeken, de egy Pachinko szalonban töltötte az idejét, amíg felvették a dalt.
A kislemez 1990 augusztusában jelent meg, és bár játszották a rádiók, nem igazán jutott el az emberekhez. Akkor ugrott meg nagyon a népszerűsége, amikor az All Night Fuji című TV-műsor 1991. március 30-i adásában kétszer is elénekelte az énekes a dalt. Akkor annyira felfigyeltek rá a nézők, hogy tömegesen telefonáltak be, hogy árulják el a dal címét. Ekkor kezdték el tömegesen vásárolni a kislemezt, az Oricon éves összesített listáján 1991-ben és 1992-ben is felkerült a 100 legeladottabb kislemez listájára, összesen 1,7 millió példány kelt el belőle.
3. Ozawa Kenji & SCHA DARA PARR - Konya wa Boogie Back Smooth Rap
Az előzőhöz hasonló dallal folytatjuk az ending zenei utazásunkat, ami kiadás szempontjából az egyik az egyik legszokatlanabb dal. Arról van ugyanis szó, hogy a két előadó két különböző stúdiónál van szerződésben, a dalból is két változat készült. Az Ozawa Kenji által énekelt "nice vocal" verzió, valamint egy "smooth rap" változat, amiben SCHA DARA PARR működik közre. A dal két különböző kiadótól két különböző korongon jelent meg. Viszont, ha a borítóit egyberakjuk, egy képet kapunk.
1994-ben jelent meg, és egy igazi, laza rap-funky egyveleget hallhatunk, amit nagyon érzett a közönség. A kislemezekből együtt több mint félmillió példányban keltek el, ezzel országos ismertségre tettek szert. Csak a nice vocal változatból készült videoklip.
4. BARBEE BOYS - Makeru Monka
Korabeli lágyabb rock hangzás következik. A dal eredetileg 1985-ben a Freebee albumon jelent meg, majd kislemezen 1986-ban. Egyszerű, jól táncolható dal, nem véletlen, hogy az ending videóban is táncol rá Nakamura-kun, az egyik legkedvesebb ending videóként tartják számon. Nincs igazán komoly mondanivalója, ellenben remekül visszaadja a '80-as évek hangulatvilágát. Viszont annyira nem lett népszerű a kislemez, csupán a 47. helyet érte el a heti kislemez eladási listán.
5. Yasuha - FLY-DAY CHINATOWN
Külön ki van emelve a romaji cím, ugyanis katakanákkal "Friday"-ként is olvasható. Az énekesnő debütáló dala, a saját szerzeménye. Bár tipikus city-pop dal, a dallamvilága könnyen megjegyezhető, a szöveg sincs túlgondolva, nem ért el átütő sikert. Csak a 69. helyet érte el, egy idő után feledésbe is merült a dal. Csak most, a City-Pop másodvirágzásának hatására kapták fel ismét a dalt. A Ganbare! Nakamura-kun!! pedig annyira fellendítette, hogy nemcsak hogy 1981-es megjelenése óta most a legismertebb, hanem Spotify-on is az összes Nakamura-ending közül messze ez a legjátszottabb dal. Most találta csak meg igazán a közönségét.
6. PRINCESS PRINCESS - Sekai de Ichiban Atsui Natsu
A dal leginkább azért maradt meg a Nakamura-kun rajongóknak, mert akkor szólalt meg, amikor Nakamura és Hirose megtették az első lépést egymás felé. Eredetileg 1987-ben jelent meg lemezen, de akkoriban még nem volt annyira ismert az együttes. Az áttörés a két évvel későbbi CD-s megjelenéskor történt, ami az Oriconon is elérte az 1. helyet. A két kiadás között a dalt is finomították. Még az első változatból készült videoklip, hallhatóan kevésbé volt kidolgozott a dal. A CD-s kiadásra lágyabb, egységesebb lett a hangzás. Hangszerek is jobban harmonizálnak egymással, tehát a Nakamura-kun anime egy jobban hangszerelt változatot kapott.
7. SEIKIMA-II - Rou Ningyou no Yakata
Ha eddig nem volt eléggé meggyőző, hogy a Ganbare! Nakamura-kun!! a japán zenei stílusok széles tárházába enged betekintést, akkor vessük kíváncsi fülünket a 7. rész endingjére, mely a japán heavy metal stílusában volt úttörő. Annak ellenére, hogy romantikus animéről van szó, egyáltalán nem elrugaszkodott egy ilyen dal, hiszen kiválóan illik egy paranormális epizód záróakkordjának.
Gyakorlatilag ennek a dalnak köszönheti a mai jrockerek, hogy szélesebb körben is elfogadott a stílusuk, ugyanis 1986 előtt egyetlen heavy metal kislemezből sem értékesítettek 300.000 példányt. Még az éves összesített listán is tényező volt. És azt kell mondjam, hogy nem érdemtelenül. Nem tűnik annyira ijesztőnek, búskoromnak a dal, a játékos mivolta sokat old a hangulaton, és erre a kettősségre, a látványra, valamint a hangszeres játékukra nagyon fogékony volt az akkori japán mainstram média.
Külön érdekesség, hogy sokan azt hitték, hogy az 1953-as House of Wax című amerikai horrorfilm inspirálta, de valójában részben egy 1970-es Ningyou Jigoku című horrormanga inspirálta a dalt. Egy biztos: Kiváló választás volt a 7. rész endingjének.
8. Bakufu Slump: Runner
Ismét egy olyan dal következik, ami hűen bizonyítja, hogy mennyire változatos és sokrétű a japán zene. A Bakufu Slump ugyanis egy olyan rock slágert írt, ami úgy vált kommersszé a könnyen megjegyezhető dallamoknak köszönhetően, hogy ott jegyzi a rock zene minden olyan jegyét, amit a rockerek is nyugodtan vállalhatnak. Igazi ritmusos rock dal, élő hangszerekkel, ami még a THE BEST TEN műsorban is a 4. helyig jutott el, az Oricon 1989-es éves eladási listán az év 38. legsikeresebb kislemeze lett. Az első rock dal, mely egy atlétikai klub zenéje lett. Ezek után csodálkozunk, hogy Nakamura-kun olyan nagy lelkesedéssel végez felüléseket az ending videóban?
9. REBECCA - Friends
Ismét visszatérünk a City Popra, annak is egy kommerszebb változatára. Talán ez a legjellegtelenebb dal a Nakamura-kun ending válogatásáról. Ennek ellenére kedvelt, népszerű dalról van szó, ugyanis egy akkoriban vetített TV-sorozatnak, a Half Potato na Oretachinak volt az ending dala. Annyira népszerű volt, hogy a kislemezre is jótékony hatással volt. 1985 októbere és decembere között futott sorozatról beszélünk, akkor gimnazista srácok részmunkaidőben dolgoznak, ott megismerkednek felnőttekkel, és az ő problémáikat, küzdelmeiket követhetjük nyomon kamasz szemmel. Maga a dal nem rossz, csak ilyen felhozatalban nem érvényesül.
10. Oe Senri - GLORY DAYS
Egyedi dalról van szó, az énekes érces hangja külön érdekes színezetet ad egy ilyen, egyébként kedves, kellemes zenének. És ahogy elnézem az énekes több albumának, kislemezének címét, hasonlóan kedves, optimista témában utazik. Bár a kislemezről sok adat nem érhető el, az 1234 album, melyre felkerült ez a dal, az 1989-es év legjobb férfi albuma díját kapta meg. Egy kedves dalról van szó, amit leginkább az ének tesz különlegessé, de komolyabban nem érintett meg.
11. Kome Kome CLUB - Roman Hikou
Kellemes, mondhatni, romantikus, légies dal, ahogy a címe is utal rá. Nem véletlen, hiszen a dalt annak reményében vették fel 1987-ben, hogy majd egy légitársaság reklámzenéjét elkészíthetik. Az eset szépsége, hogy 1990-ben a Japan Airlines egyik alkalmazottja felfigyelt a dalra, be is mutatta a reklámosztálynak, akik felhasználták az Okinawai utazási reklámhoz. Ekkor olyan szinten felfigyeltek a dalra, hogy külön meg is jelent kislemezen, és az egyik kiadás az 1990-es év második legsikeresebb kislemeze lett.
Merthogy két kiadás jelent meg a kislemezből, egy East Japan Edition és egy West Japan Edition más borítóval és más B-Side Trackkel jött ki. Az East Japan kiadás lett a népszerűbb.
12. Okamura Yasuyuki - Daisuki
A 12. résznek végül nem készült ending dala, mivel az utolsó két epizód történése összefügg. A végső történetet zárja le Okamura Yasuyuki 1988-as dala a Daisuki. Egyedi hangzású szerelmes dal, könnyed, játékos, nem feltétlen az érzelmek közvetítése volt az énekes célja. A dal játékos mivoltát erősíti a gyerekkórus. A videoklip is ezt a könnyed hangulatot árasztja. Kicsit, mintha parodizálná is a szerelmet. A dal mindenesetre a maga idejében nem lett átütő siker, hisz csak 42. helyet érte el a heti kislemez eladási listán. Csak most kapták fel, hogy Ganbare! Nakamura-kun!! ending lett.
A dalból készült egy 2026-os felvétel is, ami az opening kislemez B-side trackje. Abból egy AMV jellegű videoklip készült, az anime fontosabb jeleneteit vágták össze.
Végszó gyanánt
A Ganbare! Nakamura-kun!! nem BL-anime. Ez egy meleg történet. A különbség ott van, hogy az anime hihetetlenül valóságosan ábrázolja a homoszexuális szerelmet. Ahogy feljebb szó volt róla, nagyon jól él a vizuális eszközökkel, hogy éreztesse Nakamura-kun érzéseit. Főleg a végén az elhagyatottságot, mellőzöttséget volt szívbemarkoló látni. Mindenképp az idei év egyik legjobb animéjéről van szó, ami mögött hihetetlen történet húzódik meg.
Ahogy szomorú vég is, hiszen a mangaka kénytelen volt törölni az X profilját. Főként azért, mert az osztályfőnök és Hirose közti kapcsolat ábrázolása lett túl szoros, ahogy Hirose és a polip közötti kitalált szexuális jelenet se tett jót a mangaka hírnevének. Emiatt folyamatosan zaklatásnak lett kitéve a nyugati rajongók által. Aminek következtében végül deaktiválta a profilját. Több mangaka is szimpátiáját fejezte ki Syundei iránt, és kritizálták a nyugati rajongók viselkedését. Syundei végül elnézést kért a rajongóktól, és nemcsak hogy ígéretet tett arra, hogy a jövőben mellőzni fogja a felnőtt-kiskorú kapcsolat ábrázolását, hanem az anime stúdiót is megkérte, hogy az 5. részben ne ábrázolják a Hirose és Otogiri közti romantikus kapcsolatot.
Ez sajnálatos, bizonyos témák ábrázolása mindig nagyon érzékeny téma, és nemcsak azért, mert bünteti a törvény, hanem az érintettek számára érthető módon sokkal érzékenyebben reagálnak az ilyen jelenetekre. Talán az a legrosszabb az egészben, hogy egy olyan anime lett érintett a témában, ami csak egy kedves történetet kívánt a nézőknek közvetíteni. Én is azt gondolom, hogy a mangaka hibát követett el, mert semmi olyan mélysége nincs a történetnek, ami indokolná egy ilyen érzékeny téma megjelenítését. Sajnálom, hogy egy ennyire szép és szívnek oly kedves anime érintett lett egy ilyen témában. Mindettől függetlenül magasan ajánlott a megtekintése, méltán van nagyon magas átlagértékelése.
Ishinomori Shotaro leginkább a Kamen Rider és a Super Sentai sorozatokról ismert a Tokusatsu világában. De ezzel együtt is dolgozott olyan kisebb sorozatokon, melyek ugyan nem lettek annyira monumentálisak, mint a fent említettek, de kifejezetten érdemes egy esélyt adni nekik, mert esélyesek lehetnek a "rejtett kincs" dicső jelzőjére. Pont abban rejlik a nagy lehetőség, hogy mivel nem készültek olyan nagy sorozatnak, ezért nemcsak a tokusatsu világ, hanem a japán mindennapok egy más szegmensébe engednek betekintést. De vajon érdemes-e ennek szellemében megnézni az Akumaizer 3-t? Járjunk utána.
Ahogy a cím is utal rá, háromtagú hőscsapattal van dolgunk, akik az Akuma klán szökevényei. Ez a klán a Föld belső kérgében alakított ki egy bázist, ahova a démonok száműzettek. Miután elváltak az emberektől, testük úgy alakult át, hogy a Föld kérgének körülményei elviselhető legyen számukra. Ők arra tették fel az életüket, hogy uralmuk alá hajtsák a Földet. A TOTO Times nevű napilap egyik újságírója, Nagisa Jun egy lebegő vitorláshajóra lesz figyelmes. Az Akuma klán visszatért és az emberiség leigázására készül! Embereket rabolnak el, és az újságíró kollegina is hasonló sorsra jutott volna, ám egy rejtélyes alak, nevezetesen Xavitan megmentette a nőt. Az akció pikantériája, hogy Xavitan az Akuma klán oszlopos tagja. Hogy lehet, hogy segít egy emberen? Hát úgy, hogy jó útra tért. A hajó másnap visszatér, és Junt, valamint kollégáját, Shima Ippeit az öccsével Shima Mitsuhikóval immár sikerrel rabolják el. Xavitan ezúttal is a segítségükre siet, ám meg kell harcolnia két volt csatlósával Ibiruvel és Gabrával. Xavitan végül meggyőzi őket, hogy álljanak át az emberek oldalára. Így ők hárman veszik fel a kesztyűt az ellen a klán ellen, amelynek korábban a tagjai voltak. Mindhármuknak saját személyisége, tulajdonsága van, ismerkedjünk meg velük közelebbről.
Xavitan szabadult először a klánból. Apai ágról Akuma, anyai ágról ember. Talán róla hinnénk el a legkevésbé, hogy jó útra tért, hiszen ő aztán hű csatlósa volt a gonosz erőknek. Intelligens és ravasz, pont ezért nem hisz neki eleinte Ibiru és Gabra, amikor utánuk küldik, hogy öljék meg Xavitant. Később pont ettől lesz ő a legveszélyesebb az ellenerő számára. Nagy füleinek köszönhetően kiváló hallása van, ami segít neki a harcok során, de a múltja miatt a démonai erősen kísértik, ezért ha egy démonjelvénnyel találkozik, erős fejfájás gyötri. Emberi alakja Nagumo Kenji, a 17. résztől lesz látható. Átváltozott alakjához hasonlóan ő is ravasz, szereti ugratni a barátait. Kiváló karakter, igazi karizmatikus egyéniség.
Ibiru ezzel szemben egy megfontolt és taktikus, az igazság harcosának tartja magát. Régimódi, a harcstílusa is inkább hagyományörző, ahogy a beszédstílusa is régies. Emiatt nagyon fontos számára a hagyományok, és a hierarchiához is tartja magát. Ügyes kardforgató, emellett fürge és nagyon jó akrobatikus képességekkel rendelkezik. Nincs emberi alakja.
Gabra pedig meglehetősen szeleburdi, naiv, de jószívű, és nagyon kedves a gyerekekhez. Ő szolgál a legtöbb derűs jelenettel. Ezért talán nehezen hihető róla, hogy amúgy nagyon intelligens, az Akuma Nemzeti Egyetemet is elvégezte. Nagyon erős, szinte egyből leteremti az ellenséget. A teste tűzálló, de folyamatosan vizet kell innia, hogy erőben tartsa magát. Ha kiszivárog belőle, legyengül. Kansai dialektusban beszél. A 25. résztől át tud változni Gabratcho nevű struccmadárrá. Ekkor válik igazán szórakoztatóvá a személye.
Ők hárman küzdenek meg az Akuma klánnal. Legfőbb segítségük Darunia, aki szintén az Akuma klán tagja volt. Leginkább Xavitan iránt érzett szerelme miatt tartott a csapattal, de ő is felveszi a kesztyűt az ellenerővel. Ami az emberi segítőket illeti, a fentebb említett TOTO Times napilap szerkesztőségében járunk. A főszerkesztő, Akita Gensaku, aki egyáltalán nem hisz semmilyen természetfeletti erőben, mégis állandóan bajba kerül. Állandóan felbosszantja magát valamin, leginkább Shima Mitsuhiko "Doushite?" kérdése. Mitsuhiko Shima Ippei öccse, 8-10 év körüli fiú. Bátyja nemcsak újságíró, hanem az Akumaizer 3 egyik bizalmasa.
Sajnos a sorozat meglehetősen mostoha körülmények között készült, mert két nagy tokusatsut is forgattak a Toei Ikuta stúdiójában: Kamen Rider Stronger és Himitsu Sentai Goranger. És mivel ezek sokkal nagyobb és fontosabb projektek voltak, ezért prioritást élveztek. Így az Akumaizer 3 felvételei jellemzően éjszaka vagy kora reggel készültek, amikor stúdió rendelkezésre állt. Ez azzal is járt, hogy hibázás esetén nincs lehetőség újra és újra felvenni a jeleneteket, és ez látszik a sorozaton is. Nem is gondolták túl a történetet, de a színészi játék sem az igazi. Bár a tokusatsukat alapvetően gyerekeknek készítik, azért egy alapvető minőség ott is elvárt. A színészek ennek fényében amit csak tudtak, megtették, hogy a sorozat a lehetőségekhez mérten jó legyen. Mindig megnevettetett a főszerkesztő bosszankodása és asztalcsapkodása, plusz Nagumo Kenji ravaszsága is emlékezetessé teszi a sorozatot. Ám sajnos összességében nem maradt meg az utókor számára.
Leginkább azért nagy kár, mert ezen is sokat dolgoztak, főleg a háttérben. Külön érdekesség ugyanis, hogy a sorozat előrehaladtával karakterfejlődés is megfigyelhető, ami egyébként teljesen szokatlan a '70-es évek tokusatsuiban. Ez adná a sorozat mélységét, csak sajnos nincs látszatja a felszínen. Merthogy a költségvetés is meglehetősen szűkös volt, egy Kamen Rider sorozat büdzséjének a fele állt rendelkezésre. Ezért nincs emberi alakja az Akumaizer 3 hősöknek, a Színészek helyett ugyanis a szinkronra helyezték a hangsúlyt. Ám mivel az Ikuta stúdiónak nem volt szinkronstúdiója, ezért egy színpadon történt a felvétel. Vélhetően ezzel is spórolni akartak a költséggel, de a szinkronszínészek annyira méltatlannak találták a körülményeket, hogy a folyamatos vitatkozások eredményeként végül stúdiót kellett bérelni.
A költségvetés miatt van az is, hogy a sorozat kevés helyszínen játszódik. A belső jeleneteket jellemzően egy lakásban forgatták, annak egyik szobája szolgált a szerkesztőség stúdiójául, egy másik pedig az Akumaizer 3 főhadiszállása volt. Itt voltak a megbeszélések, itt látták el a harcok során megsérült szereplőket.
Zeneileg viszont kiemelkedő a sorozat. Köszönhető ez legfőképp Mizuki Ichirónak, aki ismert, és jellegzetes stílusa miatt kedvelt énekes volt. Jelen esetben sem maradt adósunk egy jó dallal. Mind az opening, mind az ending esetében ügyeltek arra, hogy kellően emlékezetes maradjon, így nem maradhatott ki az énekes jellegzetes kiáltása, ami már ekkor a védjegye volt. Ezek mind kedvessé, szerethetővé teszik az openinget és az endinget is. De ezzel együtt Mizuki Ichiro fantasztikusan énekel, a Koorogi '73 kórus emlékezetes énekével tovább emeli a nívót. Eredetileg 1975. október 10-én jelentek meg kislemez formájában, majd 1997-ben CD-n is, amely tartalmazza az utódjának, a Choujin Bibyun betétdalait is.
Leginkább azért kár a sorozatért, mert igazából lehetőség is volt abban, hogy nem változnak át a hősök. Így több idő lehetett volna a történet kibontatkoztatására, ahogy a harcokra is. És ami külön meglepő volt, hogy ugyan tudtam a végét, hiszen előbb láttam a folytatást, a Choujin Bibyunt, mégis meglepett, mert olyan ötletet találtak ki, amit sehol máshol. Ebből is látszik, hogy ugyan spóroltak a sorozaton, szűkösek is voltak a lehetőségek a két nagy tokusatsu mellett, de amit lehet, kihoztak a sorozatból. Bár az tény, hogy Choujin Bibyun tartalmasabb, kidolgozottabb, mégis érdemes adni az Akumaizer 3-nek egy esélyt, még akkor is, ha a felszínen csak egy tokusatsunak tűnik a sok közül.
Korábban volt szó a Bakuten!!-ről, részletes ismertető is olvasható az animéről. Most viszont sorba veszem a CD-ket. Elsőként lássuk a sorozat soundtrack CD-jét.
Ez az anime is olyan, hogy bármikor szívesen leülök elé és megnézem. Nem az a tipikusan "hangos" anime, mint mondjuk a Haikyuu!!, de akkora szeretettel készül, hogy melengeti a szívet. Nem is az volt a cél vele, hogy milliók még évtizedek után is élénken emlékezzenek rá. Az anime egyike azon három közül, melyet a 2011-es Tohoku Földrengés 10. évfordulója alkalmából adtak le. Ezért van az, hogy az Bakuten!! a Miyagi prefektúrában játszódik, és a szereplők a családnevüket egy-egy Miyagi-prefektúrában található településről kapták. Méghozzá azért, mert ahogy robbanásszerűen nő az animék ismertsége, jutnak ki egyre többen Japánba, egyre gyakoribb, hogy egy-egy anime alapján választanak maguknak úticélt a rajongók. Lényegében a Miyagi prefektúra népszerűsítése volt az egyik cél a Bakuten!!-nel.
Ha hozzávesszük azt a minőséget, amivel az anime készült, azt gondolom, méltán népszerűsíti nemcsak a térséget, hanem a férfi ritmikus sportgimnasztikát is. Hiszen mind az animáció, mind a karakterdizájn elsőosztályú. Csak apróságokba lehet belekötni, de az tény, hogy kevés anime készül ekkora szeretettel, mint a Bakuten!!.
A zene pedig teljes mértékig tükrözi nemcsak az anime nívóját. Bár ez talán el is várható már Hayashi Yuukitól, hiszen jó néhány sportanimének szerzett korábban zenét. A Bakuten!! meg különösen kedves munka lehetett számára, hiszen az első zenéit is egy sportgimnasztika csapatnak írta, sőt, ő maga is űzte a sportágat. Lényegében az ott hallott zenék inspirálták zeneszerzésre. Nem csoda, hogy a sportanime lett az egyik fő csapásiránya. És azt lehet mondani, hogy nemcsak a sportágat ragadja meg remekül, hanem az anime légkörét, hangulatvilágát. Gyakorlatilag a zenéivel szinte ugyanúgy végigvezet az animén, úgyanúgy megelevedik, mintha ténylegesen néznénk.
Nemcsak maga a zeneszerző ír emlékezetes zenéket, hanem a hangszerelés is gazdag. Valahányszor meghallgatjuk a Bakuten!! zenéit, mindig felfedezhetünk valami apró részletet, ami eddig a háttérben rejtve maradt, és többé teszi a dalt. Ez teszi igazán tartóssá a zenei élményt ezen anime esetében is.
Mindamellett, hogy úgy hozza össze a különböző zenei műfajokat, hogy aztán az albumon egy egészet alkot. A CD azért is alkalmas arra, hogy gondolatban levetítse nekünk az animét, mert a zenék nagyjából az animében megszólalásuk sorrendjében szerepelnek a korongon. Ami egyben azt is jelenti, hogy az első CD-n a vidámabb, könnyedebb dalok kaptak helyet, a második lemezen pedig az érzelmileg fajsúlyosabb dalok. Aki pedig látta Kaze ga Tsuyoku Fuiteirut talán meg is hallgatta az OST-t, az tudhatja, hogy Hayashi Yuuki nagyon ért az érzelmileg átélhető komoly, fajsúlyosabb dalokhoz. Az album a gyakorlatok kivitelezése közben hallható zenékkel kezd, majd ahogy haladunk, úgy haladunk az animével.
És aki szerette az animét, az a zene által is nagyon szívesen végig fogja élni gondolatban a történetét. Jellemzően a lassabb, komolyabb zenék kaptak nagyzenekari hangszerelést, a könnyedebb dalokat csupán néhány hangszerrel vették fel. A különböző zenei stílusokat pedig nemcsak az anime köti össze, hanem a zeneszerző egyedi stílusa, ami valamennyi általa írt anime zenében tetten érhető.
A borító tulajdonképpen az anime promóciós képét tartalmazza. Ezen felül nincs annyira túlgondolva a borító. Egy (egyébként nagyon kedves) képet találunk még a belső oldalon, de inkább információk olvashatók. Dizájnban igyekezték visszaadni az animében is domináló égszínkék színvilágot, utalva a csapat mezére.
Ahogy az anime, úgy a zene sem "kiabál". Pont ezért érdemes meghallgatni, mert feltűnősködik, nem hívja fel mindenáron magára a figyelmet, de az egyik legszerethetőbb anime zenei élményt nyújtja.
A 2026. téli szezon egyik animéje volt a Hanazakari no Kimitachi he. Ezzel egyidőben tette közzé / hirdette (nem tudom pontosan, melyik volt) a Netflix a live action adaptációt. És ha már így kikerült, akkor úgy döntöttem, megnézem mind a két változatot.
Annak ellenére, hogy nagyon régi történetről van szó, egyáltalán nem ismertem a mangát. 1996-2004 között futott, ezalatt 23 kötetben, 148 fejezetben elmesélt egy olyan történetet, mely szerint egy félig japán félig amerikai lány átmegy egy másik iskolába. De nem akármelyikbe! Abba, ahova egy bizonyos Sano Izumi nevű srác jár. Ő egy atléta, akinek a magasugrás az erőssége. Ám egyetlen bibi van: Hősünk bálványa egy fiúiskolába jár. Ez elvileg lehetetlenné teszi, hogy a közelében legyen, de hát nem lenne manga a történetből, ha nem kerülhetne be a fiúiskolába, és nem alakulhatna kettejük kapcsolata!
Így ez egy olyan történet, ami nálam az alapkoncepciójánál elbukott. Hiszen annyira valószínűtlen, hogy egy lány fiúiskolába kerüljön, hogy emiatt értékelhetetlenné válik nálam a történet. Mert már a beiratkozásnál ki kéne bukjon, hogy valami nincs rendben, hiszen vélhetően a japán hivatalos iratokban is meg van jelölve a tulajdonosának neme. De ha mégsem, akkor is ott vannak azok a másodlagos nemi jellegek, amik árulkodnak arról, hogy valami itt nincs rendben. Ha csak annyival módosított volna a mangaka a koncepción, hogy normál iskolába és nem fiúiskolába jár Sano Izumi, már sokat javított volna az összképen. Bizonyos poénos elemeket így is meg lehetett volna tartani, hogy a történet egyedi és szerethető legyen. De mivel az alapkoncepció hibás, ez az egész történet rovására megy.
Anime adaptáció
Külön érdekesség, hogy mind az anime, mind a dorama másképp dolgozza fel a történetet, ám sajnos egyik sem menti meg az alapkoncepciót. Az anime az, ami igyekszik komolyan venni a történetet. Olyannyira, hogy az érzelmeket is erősen közvetíti, ez megalapozná, hogy egy hiteles történetet lássunk. Ám azt kell mondjam, hogy nem adtak a látszatra, mert nemcsak hogy egész jól kivehető, hogy Ashiya Mizuki lány, de még a seiyuujának, Yamane Ayának is eléggé lányos hangja van. Tételesen lehetne sorolni azokat a női seiyuukat, akik egész jól adják srácok hangját: Matsumoto Rica, Minagawa Junko, Takeuchi Junko, vagy Ogata Megumi. És micsoda nevek! Bármelyikük jobb választás lett volna
Az is probléma az animével, hogy a maga 12 epizódjával sem mond el semmit. Nincs kidolgozva részleteiben sablonosak a jelenetek, mintha más iskolai, romantikus animékből ollózták volna össze. Azontúl, hogy az iskolaorvos homoszexuális, semmiben nem egyedi az anime. Az orvos szexualitása is csak azért kell, hogy hősünket lebuktassa, és sakkban tartsa, de igazán nincs funkciója.
Ha csak azt megtették volna, hogy normál iskolába kerül a lány, vagy pasisabb hangja lenne, már jobb lenne az összkép. Mert vannak erényei az animének. Nagyon szép a karakterdizájn, az érzelmeket erőteljesen közvetíti, ami fontos egy romantikus animében. Ám a többi része minimum felejthetőre sikeredett.
A dorama ezzel szemben egyáltalán nem veszi komolyan az alaptörténetet. Komolyan meg is lepett, hogy egy mennyivel másabb kivitelezést látunk, ezzel a történettel tanítani lehetne az alapmű feldolgozásának módját, és hogy milyen eredmények születnek belőle. Pedig amúgy a dorama is lehetne ígéretes. Tessék, megnézni az osztályképet: Vajon ki szúrja ki az egyetlen lányt? Ez megalapozná azt, hogy az élőszereplős sorozatban jobban adnak a látszatra, és ez talán a helyére tenné a történetet.
De hát az alapfelállás ugyanaz. Egy lány kerül egy fiúiskolába. És ahogy írtam, komoly meglepetéssel szolgált, hogy mennyire más a megvalósítás. Eleinte nem tudtam mire vélni a sok agyatlan marháskodást a sorozatban, és elgondolni, hogy ezt tizenkét 45 perces epizódon át nézni... Nem épp a legnagyobb dorama-élményeim egyike lesz ez. Aztán rájöttem, hogy valójában ezzel érzékteltették az alkotók, hogy mennyire vehető komolyan az alapmű: Semennyire. Pont azért, mert semmi érdemi története nincs, ezért a sok hülyéskedés csak arra szolgál, hogy kitöltsék a rendelkezésre álló időkeretet. Alapvetően lehetne mondani, hogy a jelenetek a fiatal férfiúi lét gondtalanságát jeleníti meg, hiszen életük pont azon időszakában vannak, amikor igazán fejest kell ugrani a dolgokba, amikor korlátok nélkül kell élni, ha kell hibát hibára halmozni, hogy azokból tanulva érett férfiak legyenek.
Ám a baj az, hogy ezek a jeleneteknek nemhogy semmi köze nincs az alapkoncepcióhoz, de még el is inflálják az alaptörténetet. De végig az volt az érzésem, hogy ez volt a stáb célja, hiszen az anime is arról árulkodik, hogy azon túl, hogy Ashiya Mizuki meghódítsa szíve választottát, ezért egy nemével ellentétes iskolába kerül, semmilyen szándéka nem volt a történettel. Ugyanezt közvetíti a dorama is, hiszen a cselekmény fő szála tyúklépésben halad előre, a jelenetek döntő többsége másról sem szól, minthogy a srácok váltott módszerekkel csinálnak magukból hülyét. Ám ezek akkor hatnának igazán viccesnek, ha valami hatása lenne az alaptörténetre, valamilyen formában előre vinné azt.
Van néhány komolyabb, drámaibb jelenet, de ezek is csak arról árulkodnak, hogy magának a mangakának nem volt komolyabb szándéka a történettel. Borzasztóan sablonosak, unalmasak, a leggagyibb sportaniméket idézi, amikor azon filozofálgatnak, hogy Sano Izumi miért vagy kiért ugrik. Meg sem kísérli a dorama, hogy innovatív legyen. A színészi játék is ennek megfelelő, hiszen semmi mélysége nincs a történetnek, így nem is követeli meg a legjobb japán filmekre emlékeztető színészi játékokat. Az opening és az ending is hasonlóképp unalmas és sablonos.
Ez a doramát elrettentő példának mutathatnák azok, akik gyűlölik a japán populáris kultúrát. És annyira nagyot ütne, hogy nem tudnék vitába szállni. Csak szégyenkezve gubbasztanék a sarokban, csendben tűrve a megalázó, gúnyos tekinteteket és megjegyzéseket.
Kellemes meglepetés számomra, hogy a JFF Theater felvette a kínálatába a Karaoke Iko! filmadaptációját. A mangáról és az animéről korábban már volt szó, a 2025 nyári szezon egy érdekessége volt. A filmet is megnéztem akkor, de ha a Japán Alapítvány is elérhetővé tette a platformjára, akkor örömmel megnézem ott is. Főleg, hogy volt annyira jó, hogy öröm volt újra megnézni.
Bár a film magát vígjátékként aposztrofálja, nem szenved hiányt mélyebb, drámaibb jelenetekben. Sőt, azt gondolom, hogy a valódi ízét pont a drámai jelenetek adják. Ezzel kezd a film: A szakadó esőben látszólag céltalanul sétáló yakuza épp rágyújt, remekül érzékelteti azt a kilátástalanságot és elhagyatottságot, ami egy maffiózó belső világát áthatja. Az uniformizált, kollektivista japán társadalom egyik velejárója, hogy aki perifériára szorul, annak csak a legritkább esetben van segítség, és onnan kiút.
Az alaptörténet a filmben is ugyanaz. Narita Kyoji meghallgat egy kórus előadást, majd utána a legszebben éneklő fiút, nevezetesen Satomi Okát elhívja egy karaoke bárba. Ott, miután vázolta a helyzetet, énekleckéket kér a fiútól. Satomi-kun vonakodva bár, de beleegyezik. Az első meghallgatás ugyanakkor kíméletlenül jelzi neki, hogy igencsak nehéz dolga lesz. Szeretett (?) yakuzánk igencsak gyászos teljesítményt nyújt, Satomi-kun számára talán nagyobb fenyegetés a végleges halláskárosodás, minthogy a maffiózó halálosan megfenyegesse, ha esetleg elutasítaná a segítségkérését.
Ez megalapozza a film humorát, de a korkülönbség miatt az alapfelállás eleve abszurdnak hat. Ez a sajátságos tanár-diák viszony is egyfajta üzenet, hiszen van olyan, hogy az idősebb tanul a fiatalabbtól. Az animében nem jön ki annyira a korkülönbség, ellenben a filmben már-már ijesztőnek hatott. Tökéletesen megértettem Satomi-kun távolságtartását, egyébként sem tekinthető egy énekes karrierje fénypontjának, ha egy yakuza figyel fel a képességeire, de hogy egy gyereket fenyegessen ez a veszély...
Ugyanakkor mivel nem a yakuza-lét átfogó és valóságos bemutatása volt a cél, ezért igyekeztek tompítani Narita-san maffiózó mivoltán. Egyrészt Ayano Go személyében egy barátságosabb arcú színész játszotta el a maffiózó szerepét, másrészt, ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz egyre inkább fedezete a két főszereplő barátságának. Bár a nagy korkülönbség miatt inkább olyan érzésem volt, mintha egy apa-fiú kapcsolat bontakozna ki.
Ezzel együtt Satomi-kunnek több fronton is helyt kell állnia, hiszen eleve az iskola kórusával is folyamatosan gyakorolni kell, emellett a filmklubbal is folyamatosan néz és elemez filmeket. Erre rájön még a rögtönzött magántanári felkérés... Egyébként sem a tengernyi szabadidejükről híresek a japánok, ha ehhez még külön felelősség is társul, akkor bizony Satomi-kunnek hamar fel kell nőnie mentálisan.
A film humora akkor csúcsosodik ki, amikor a fiúnak az egész yakuza-csapatot meg kell hallgatnia. A jelenet görbe tükröt tart a wannabe énekesek elé, hiszen itt olyan előadásokat hallunk, hogy a kívülállót nevetésre ingerel, a bennfenteseket meg kínos csendre készteti. Ráadásul az énekes-jelöltek teljesen komolyan gondolják, hogy az előadásuk világszínvonalú. Aki komolyabban szokott karaokézni, énekelni, az vélhetően átérzi a fiú belső küzdelmeit, hogy mégis hogy tárja eléjük az igazságot úgy, hogy lehetőleg a testi épsége is megmaradjon.
Ahogy utaltam rá az elején, a film nemcsak vígjáték, hanem dráma is. Egyrészt Satomi-kun otthoni jeleneteiben láthatjuk, hogy a fiúnak a családjával is vannak küzdelmei, hiszen nem kapja meg azt a figyelmet, amit igényel. Másfelől betekintést nyerhetünk a yakuza gyerekkorába is. Aki ilyen elhagyatott családból származik, annak sajnos tényleg előre meg van írva a jövője, hiszen akit megfosztanak a fontosság érzésétől, az veszélyessé válik. Innen egyenes út vezet a lejtőn, akár a bűnözői lét felé, hiszen nem maradt más eszköze ahhoz, hogy éljen, és hogy túléljen. Ezek a jelenetek nemcsak mélységet adnak a filmnek, hanem talán magyarázatot is arra, hogy miért is barátkoztak végül össze.
Egy nagyszerű manga kiváló filmadaptációját nézhetjük meg. A mangakának, Wayama Yamának régi vágya volt egy yakuza-történet, de a Morning magazin szerkesztősége elutasította a tervet, ezért a történet végül doujinshiként jelent meg. A történet annyira népszerű volt, hogy többszöri utánnyomás után a Kadokawa Future Publishing vállalta, hogy manga könyv (tankoubon) formájában kiadja a történetet. A film pedig méltó a manga nívójához. Végig organikus maradt. A drámai jelenetek egyszerre érzékeltették a két főszereplő személyes küzdelmeit úgy, hogy közben mélységet is kapott a személyiségük. És talán pont ez adja a vicces, oldott jelenetek fedezetét, így ütnek igazán.
Ugyanakkor a manga olvasása, az anime, és a film nézése közben is olyan érzésem volt, hogy a mangaka nem egészen úgy bontja ki a két főszereplő közti kapcsolatot, ahogy azt eredetileg szerette volna. Vélhetően gúzsba kötötte Satomi-kun kiskorú mivolta. Ezt gondolom fő okának, hogy a történetük a Famiresu Iko. mangában folytatódik, ahol a a fiú már egyetemista. Itt fordulatot is vesz a kapcsolatuk, azt gondolom, hogy ez volt a mangaka eredeti célja. Ellenben a Karaoke Iko. tartalmasabb, és azt tudom mondani, hogy minden hibájával együtt is magasan ajánlott megtekintni a filmet.
A Japán Alapítvány által üzemeltetett JFF Theater streaming oldal egyik újdonsága a Mabuta no Tenkousei. Angolul Confetti néven ismert, és egy utazó színházi társulat mindennapjaiba enged betekintést. A főszereplő a társulat vezetőjének fia, Iwata Yuki, akinek, mivel a vándorszínházzal tart, nincs stabil otthona és iskolája, ezért stabil barátsága sincs. Állandó kapcsolata csak a társulat tagjaival van.
Épp ezért minden kapcsolatot kerül. Zárkózott, iskolából elsők között lép le, nagyon nem is tudja, hogy kell kapcsolatot létesíteni. Ám egy nap az osztályfőnöke megkéri a fiút, hogy vigye el a napi tananyagot egyik osztálytársának, Ogata Kennek. A fiú elit tanuló, a teszteken kiválóan teljesít, így az iskola nem jelent számára kihívást, ezért nem is jár. Joggal gondolhatnánk, hogy akkor máshol keresi az élet örömeit, ám a helyzet ezzel szemben az, hogy semmi mást nem csinál, csak otthon ül. Egyedüli szenvedélye az idol csapatok. Ám ezen a napon mindkét fiú számára véget érnek a magányos hétköznapok, hiszen egy különös barátság veszi kezdetét. Ken bár eleinte távolságtartó lesz Yukival, de hamar megtalálják az egymás felé vezető utat.
Yuki annak ellenére vállalja be a barátságot, hogy tudja, hogy nem lehet hosszúéletű. Fokozatosan megnyílnak egymás előtt, így ismerjük meg a múltjukat és a belső világukat. A film minden szempontból kiváló munka, hiszen nemcsak a színészek játsszák kiválóan a szerepüket, hanem dramaturgiailag is kiválóan közvetítik a fiúk érzelmeit, a megfelelő kameraállás is segít megélni azokat. Emellett nonverbális jelekkel is erősen kommunikál. Ez nemcsak a rendező, dramaturg bravúrja, hanem a színészeknek is olyan karizmája van, hogy önkénytelenül is felhívják magukra a figyelmet.
Ezzel együtt a kabuki színház mindennapjairól is képet kaphatunk. Szerencsére nem egy szigorú rendszer: Jó a kapcsolat a színészek között a színfalak mögött is, a próbákon bár van munka, de alapvetően jó hangulatban zajlanak.
A film hitelességét erősíti, hogy összhangba hozza az instabilitást Yuki viselkedésével, hiszen az állandó lakhely és iskola hiánya minden, csak nem ideális egy gyerek számára. Jól látható, hogy nagy hiány ez a fiú számára, hiszen olykor az apjával is veszekszik, a tanulmányi eredményei pedig jóindulattal is problémásnak nevezhető. Ám Kennel megváltoznak a dolgok. Barátságuk ugyanis arra is kiterjed, hogy segít neki a tanulásban, aminek látható eredménye lesz. Időközben előtérbe kerül egy másik osztálytárs, Hasegawa Maya, akiről kiderül, hogy Ken barátnője volt. Ám a fiú szakított vele, mert az idol csapatok jobban érdeklik. A lány azóta is nagyon nehezen élte meg a szakítást, erősen felkavarta a fiúval való újbóli találkozás.
A fiúk közti kapcsolat minőségére pedig remek példa, hogy Yuki magától jön rá, hogy aki nem jár iskolába, és a barátnőt idol csapatokra cseréli le, az menekül a valóság elől. Ugyanakkor, ha valami hibát fel lehet róni a filmnek, hogy különösebben nem részletezi ennek okát. Megtudunk egy pár titkot Ken gyerekkoráról, de megítélésem szerint ez nem elégséges ahhoz, hogy igazán megismerjük a probléma gyökerét. És azt gondolom, hogy lett is volna idő ennek kifejtésére, hiszen a film csupán 80 perc hosszú.
Ezt leszámítva viszont kiváló filmet tekinthetünk meg. Ogata Kent alakító Saito Junhöz már volt szerencsém, hiszen a Karaoke Iko! movie adaptációjában ő alakított Oka Satomit, és már ott is kiemelkedőt alakított. Nagyon jól állnak neki az introvertált karakterek, hiszen a kifejező tekintetével legalább annyira kommunikál nonverbális jelekkel, mint szavakkal. Az Iwata Yukit alakító Matsufuji Shion is kiválóan közvetít érzelmeket.
A film attól nagyszerű, hogy érzelmileg nem kiabál, mégis végig lehet érezni az elválás súlyát, és hogy nem lesz ez a barátság hosszútávú, de ki lehet jelenteni, hogy ez alatt egy hónap alatt ez a két fiú többet adott egymásnak, hogy mások hosszú évek alatt. Az osztályfőnök annál jobbat nem is tehetett volna, mint összehozza a két fiút. Hiszen nemcsak arra érzett rá, hogy mindkettejüknek komoly problémája van, hanem hogy kölcsönösen segíthetnek egymásnak.
Emellett megtanít a jelenben élni, megbecsülni minden pillanatot, és remek példát mutat minőségi kapcsolódásra és barátságra. Ez egy igazi introvertált, érzelmileg mélyen átélhető film.
