Eltévedt lány a fiúiskolában

A 2026. téli szezon egyik animéje volt a Hanazakari no Kimitachi he. Ezzel egyidőben tette közzé / hirdette (nem tudom pontosan, melyik volt) a Netflix a live action adaptációt. És ha már így kikerült, akkor úgy döntöttem, megnézem mind a két változatot.

Annak ellenére, hogy nagyon régi történetről van szó, egyáltalán nem ismertem a mangát. 1996-2004 között futott, ezalatt 23 kötetben, 148 fejezetben elmesélt egy olyan történetet, mely szerint egy félig japán félig amerikai lány átmegy egy másik iskolába. De nem akármelyikbe! Abba, ahova egy bizonyos Sano Izumi nevű srác jár. Ő egy atléta, akinek a magasugrás az erőssége. Ám egyetlen bibi van: Hősünk bálványa egy fiúiskolába jár. Ez elvileg lehetetlenné teszi, hogy a közelében legyen, de hát nem lenne manga a történetből, ha nem kerülhetne be a fiúiskolába, és nem alakulhatna kettejük kapcsolata!

Így ez egy olyan történet, ami nálam az alapkoncepciójánál elbukott. Hiszen annyira valószínűtlen, hogy egy lány fiúiskolába kerüljön, hogy emiatt értékelhetetlenné válik nálam a történet. Mert már a beiratkozásnál ki kéne bukjon, hogy valami nincs rendben, hiszen vélhetően a japán hivatalos iratokban is meg van jelölve a tulajdonosának neme. De ha mégsem, akkor is ott vannak azok a másodlagos nemi jellegek, amik árulkodnak arról, hogy valami itt nincs rendben. Ha csak annyival módosított volna a mangaka a koncepción, hogy normál iskolába és nem fiúiskolába jár Sano Izumi, már sokat javított volna az összképen. Bizonyos poénos elemeket így is meg lehetett volna tartani, hogy a történet egyedi és szerethető legyen. De mivel az alapkoncepció hibás, ez az egész történet rovására megy.

Anime adaptáció

Külön érdekesség, hogy mind az anime, mind a dorama másképp dolgozza fel a történetet, ám sajnos egyik sem menti meg az alapkoncepciót. Az anime az, ami igyekszik komolyan venni a történetet. Olyannyira, hogy az érzelmeket is erősen közvetíti, ez megalapozná, hogy egy hiteles történetet lássunk. Ám azt kell mondjam, hogy nem adtak a látszatra, mert nemcsak hogy egész jól kivehető, hogy Ashiya Mizuki lány, de még a seiyuujának, Yamane Ayának is eléggé lányos hangja van. Tételesen lehetne sorolni azokat a női seiyuukat, akik egész jól adják srácok hangját: Matsumoto Rica, Minagawa Junko, Takeuchi Junko, vagy Ogata Megumi. És micsoda nevek! Bármelyikük jobb választás lett volna

Az is probléma az animével, hogy a maga 12 epizódjával sem mond el semmit. Nincs kidolgozva részleteiben sablonosak a jelenetek, mintha más iskolai, romantikus animékből ollózták volna össze. Azontúl, hogy az iskolaorvos homoszexuális, semmiben nem egyedi az anime. Az orvos szexualitása is csak azért kell, hogy hősünket lebuktassa, és sakkban tartsa, de igazán nincs funkciója.

Ha csak azt megtették volna, hogy normál iskolába kerül a lány, vagy pasisabb hangja lenne, már jobb lenne az összkép. Mert vannak erényei az animének. Nagyon szép a karakterdizájn, az érzelmeket erőteljesen közvetíti, ami fontos egy romantikus animében. Ám a többi része minimum felejthetőre sikeredett.

Grafika: 8/10
Történet: 4/10
Karakterek: 4/10
Kivitelezés: 3/10
Seiyuu: 4/10
Hangulat: 4/10

+ Szép karakterdizájn, az érzelmek is szépen vannak ábrázolva
- Rossz az alapkoncepció, ennek megfelelő a megvalósítás

38%

My Anime List | Anilist | Snitt | X | Hivatalos weboldal | Crunchyroll

Live action adaptáció

A dorama ezzel szemben egyáltalán nem veszi komolyan az alaptörténetet. Komolyan meg is lepett, hogy egy mennyivel másabb kivitelezést látunk, ezzel a történettel tanítani lehetne az alapmű feldolgozásának módját, és hogy milyen eredmények születnek belőle. Pedig amúgy a dorama is lehetne ígéretes. Tessék, megnézni az osztályképet: Vajon ki szúrja ki az egyetlen lányt? Ez megalapozná azt, hogy az élőszereplős sorozatban jobban adnak a látszatra, és ez talán a helyére tenné a történetet.

De hát az alapfelállás ugyanaz. Egy lány kerül egy fiúiskolába. És ahogy írtam, komoly meglepetéssel szolgált, hogy mennyire más a megvalósítás. Eleinte nem tudtam mire vélni a sok agyatlan marháskodást a sorozatban, és elgondolni, hogy ezt tizenkét 45 perces epizódon át nézni... Nem épp a legnagyobb dorama-élményeim egyike lesz ez. Aztán rájöttem, hogy valójában ezzel érzékteltették az alkotók, hogy mennyire vehető komolyan az alapmű: Semennyire. Pont azért, mert semmi érdemi története nincs, ezért a sok hülyéskedés csak arra szolgál, hogy kitöltsék a rendelkezésre álló időkeretet. Alapvetően lehetne mondani, hogy a jelenetek a fiatal férfiúi lét gondtalanságát jeleníti meg, hiszen életük pont azon időszakában vannak, amikor igazán fejest kell ugrani a dolgokba, amikor korlátok nélkül kell élni, ha kell hibát hibára halmozni, hogy azokból tanulva érett férfiak legyenek.

Ám a baj az, hogy ezek a jeleneteknek nemhogy semmi köze nincs az alapkoncepcióhoz, de még el is inflálják az alaptörténetet. De végig az volt az érzésem, hogy ez volt a stáb célja, hiszen az anime is arról árulkodik, hogy azon túl, hogy Ashiya Mizuki meghódítsa szíve választottát, ezért egy nemével ellentétes iskolába kerül, semmilyen szándéka nem volt a történettel. Ugyanezt közvetíti a dorama is, hiszen a cselekmény fő szála tyúklépésben halad előre, a jelenetek döntő többsége másról sem szól, minthogy a srácok váltott módszerekkel csinálnak magukból hülyét. Ám ezek akkor hatnának igazán viccesnek, ha valami hatása lenne az alaptörténetre, valamilyen formában előre vinné azt.

Van néhány komolyabb, drámaibb jelenet, de ezek is csak arról árulkodnak, hogy magának a mangakának nem volt komolyabb szándéka a történettel. Borzasztóan sablonosak, unalmasak, a leggagyibb sportaniméket idézi, amikor azon filozofálgatnak, hogy Sano Izumi miért vagy kiért ugrik. Meg sem kísérli a dorama, hogy innovatív legyen. A színészi játék is ennek megfelelő, hiszen semmi mélysége nincs a történetnek, így nem is követeli meg a legjobb japán filmekre emlékeztető színészi játékokat. Az opening és az ending is hasonlóképp unalmas és sablonos.

Ez a doramát elrettentő példának mutathatnák azok, akik gyűlölik a japán populáris kultúrát. És annyira nagyot ütne, hogy nem tudnék vitába szállni. Csak szégyenkezve gubbasztanék a sarokban, csendben tűrve a megalázó, gúnyos tekinteteket és megjegyzéseket.

Történet: 3/10
Színészek: 4/10
Kivitelezés: 2/10
Zene: 2/10
Hangulat: 2/10

+ Egy-két jelenet reménykeltő volt
- De mind hiú ábránd, az egész megvalósítás szörnyű

23%

My Drama List | Snitt | Netflix

Menjünk filmet nézni!

Kellemes meglepetés számomra, hogy a JFF Theater felvette a kínálatába a Karaoke Iko! filmadaptációját. A mangáról és az animéről korábban már volt szó, a 2025 nyári szezon egy érdekessége volt. A filmet is megnéztem akkor, de ha a Japán Alapítvány is elérhetővé tette a platformjára, akkor örömmel megnézem ott is. Főleg, hogy volt annyira jó, hogy öröm volt újra megnézni.

Bár a film magát vígjátékként aposztrofálja, nem szenved hiányt mélyebb, drámaibb jelenetekben. Sőt, azt gondolom, hogy a valódi ízét pont a drámai jelenetek adják. Ezzel kezd a film: A szakadó esőben látszólag céltalanul sétáló yakuza épp rágyújt, remekül érzékelteti azt a kilátástalanságot és elhagyatottságot, ami egy maffiózó belső világát áthatja. Az uniformizált, kollektivista japán társadalom egyik velejárója, hogy aki perifériára szorul, annak csak a legritkább esetben van segítség, és onnan kiút.

Az alaptörténet a filmben is ugyanaz. Narita Kyoji meghallgat egy kórus előadást, majd utána a legszebben éneklő fiút, nevezetesen Satomi Okát elhívja egy karaoke bárba. Ott, miután vázolta a helyzetet, énekleckéket kér a fiútól. Satomi-kun vonakodva bár, de beleegyezik. Az első meghallgatás ugyanakkor kíméletlenül jelzi neki, hogy igencsak nehéz dolga lesz. Szeretett (?) yakuzánk igencsak gyászos teljesítményt nyújt, Satomi-kun számára talán nagyobb fenyegetés a végleges halláskárosodás, minthogy a maffiózó halálosan megfenyegesse, ha esetleg elutasítaná a segítségkérését.

Ez megalapozza a film humorát, de a korkülönbség miatt az alapfelállás eleve abszurdnak hat. Ez a sajátságos tanár-diák viszony is egyfajta üzenet, hiszen van olyan, hogy az idősebb tanul a fiatalabbtól. Az animében nem jön ki annyira a korkülönbség, ellenben a filmben már-már ijesztőnek hatott. Tökéletesen megértettem Satomi-kun távolságtartását, egyébként sem tekinthető egy énekes karrierje fénypontjának, ha egy yakuza figyel fel a képességeire, de hogy egy gyereket fenyegessen ez a veszély...

Ugyanakkor mivel nem a yakuza-lét átfogó és valóságos bemutatása volt a cél, ezért igyekeztek tompítani Narita-san maffiózó mivoltán. Egyrészt Ayano Go személyében egy barátságosabb arcú színész játszotta el a maffiózó szerepét, másrészt, ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz egyre inkább fedezete a két főszereplő barátságának. Bár a nagy korkülönbség miatt inkább olyan érzésem volt, mintha egy apa-fiú kapcsolat bontakozna ki.

Ezzel együtt Satomi-kunnek több fronton is helyt kell állnia, hiszen eleve az iskola kórusával is folyamatosan gyakorolni kell, emellett a filmklubbal is folyamatosan néz és elemez filmeket. Erre rájön még a rögtönzött magántanári felkérés... Egyébként sem a tengernyi szabadidejükről híresek a japánok, ha ehhez még külön felelősség is társul, akkor bizony Satomi-kunnek hamar fel kell nőnie mentálisan.

A film humora akkor csúcsosodik ki, amikor a fiúnak az egész yakuza-csapatot meg kell hallgatnia. A jelenet görbe tükröt tart a wannabe énekesek elé, hiszen itt olyan előadásokat hallunk, hogy a kívülállót nevetésre ingerel, a bennfenteseket meg kínos csendre készteti. Ráadásul az énekes-jelöltek teljesen komolyan gondolják, hogy az előadásuk világszínvonalú. Aki komolyabban szokott karaokézni, énekelni, az vélhetően átérzi a fiú belső küzdelmeit, hogy mégis hogy tárja eléjük az igazságot úgy, hogy lehetőleg a testi épsége is megmaradjon.

Ahogy utaltam rá az elején, a film nemcsak vígjáték, hanem dráma is. Egyrészt Satomi-kun otthoni jeleneteiben láthatjuk, hogy a fiúnak a családjával is vannak küzdelmei, hiszen nem kapja meg azt a figyelmet, amit igényel. Másfelől betekintést nyerhetünk a yakuza gyerekkorába is. Aki ilyen elhagyatott családból származik, annak sajnos tényleg előre meg van írva a jövője, hiszen akit megfosztanak a fontosság érzésétől, az veszélyessé válik. Innen egyenes út vezet a lejtőn, akár a bűnözői lét felé, hiszen nem maradt más eszköze ahhoz, hogy éljen, és hogy túléljen. Ezek a jelenetek nemcsak mélységet adnak a filmnek, hanem talán magyarázatot is arra, hogy miért is barátkoztak végül össze.

Egy nagyszerű manga kiváló filmadaptációját nézhetjük meg. A mangakának, Wayama Yamának régi vágya volt egy yakuza-történet, de a Morning magazin szerkesztősége elutasította a tervet, ezért a történet végül doujinshiként jelent meg. A történet annyira népszerű volt, hogy többszöri utánnyomás után a Kadokawa Future Publishing vállalta, hogy manga könyv (tankoubon) formájában kiadja a történetet. A film pedig méltó a manga nívójához. Végig organikus maradt. A drámai jelenetek egyszerre érzékeltették a két főszereplő személyes küzdelmeit úgy, hogy közben mélységet is kapott a személyiségük. És talán pont ez adja a vicces, oldott jelenetek fedezetét, így ütnek igazán.

Ugyanakkor a manga olvasása, az anime, és a film nézése közben is olyan érzésem volt, hogy a mangaka nem egészen úgy bontja ki a két főszereplő közti kapcsolatot, ahogy azt eredetileg szerette volna. Vélhetően gúzsba kötötte Satomi-kun kiskorú mivolta. Ezt gondolom fő okának, hogy a történetük a Famiresu Iko. mangában folytatódik, ahol a a fiú már egyetemista. Itt fordulatot is vesz a kapcsolatuk, azt gondolom, hogy ez volt a mangaka eredeti célja. Ellenben a Karaoke Iko. tartalmasabb, és azt tudom mondani, hogy minden hibájával együtt is magasan ajánlott megtekintni a filmet.

Történet: 8/10
Színészek: 8/10
Kivitelezés: 8/10
Zene: 9/10
Hangulat: 9/10

+ Úgy vicces, hogy a drámai jelenetek is ütnek
- Nem bontakozhatott ki a történet a maga teljességében

84%

Egy rövid életű barátság története

A Japán Alapítvány által üzemeltetett JFF Theater streaming oldal egyik újdonsága a Mabuta no Tenkousei. Angolul Confetti néven ismert, és egy utazó színházi társulat mindennapjaiba enged betekintést. A főszereplő a társulat vezetőjének fia, Iwata Yuki, akinek, mivel a vándorszínházzal tart, nincs stabil otthona és iskolája, ezért stabil barátsága sincs. Állandó kapcsolata csak a társulat tagjaival van.

Épp ezért minden kapcsolatot kerül. Zárkózott, iskolából elsők között lép le, nagyon nem is tudja, hogy kell kapcsolatot létesíteni. Ám egy nap az osztályfőnöke megkéri a fiút, hogy vigye el a napi tananyagot egyik osztálytársának, Ogata Kennek. A fiú elit tanuló, a teszteken kiválóan teljesít, így az iskola nem jelent számára kihívást, ezért nem is jár. Joggal gondolhatnánk, hogy akkor máshol keresi az élet örömeit, ám a helyzet ezzel szemben az, hogy semmi mást nem csinál, csak otthon ül. Egyedüli szenvedélye az idol csapatok. Ám ezen a napon mindkét fiú számára véget érnek a magányos hétköznapok, hiszen egy különös barátság veszi kezdetét. Ken bár eleinte távolságtartó lesz Yukival, de hamar megtalálják az egymás felé vezető utat.

Yuki annak ellenére vállalja be a barátságot, hogy tudja, hogy nem lehet hosszúéletű. Fokozatosan megnyílnak egymás előtt, így ismerjük meg a múltjukat és a belső világukat. A film minden szempontból kiváló munka, hiszen nemcsak a színészek játsszák kiválóan a szerepüket, hanem dramaturgiailag is kiválóan közvetítik a fiúk érzelmeit, a megfelelő kameraállás is segít megélni azokat. Emellett nonverbális jelekkel is erősen kommunikál. Ez nemcsak a rendező, dramaturg bravúrja, hanem a színészeknek is olyan karizmája van, hogy önkénytelenül is felhívják magukra a figyelmet.

Ezzel együtt a kabuki színház mindennapjairól is képet kaphatunk. Szerencsére nem egy szigorú rendszer: Jó a kapcsolat a színészek között a színfalak mögött is, a próbákon bár van munka, de alapvetően jó hangulatban zajlanak.

A film hitelességét erősíti, hogy összhangba hozza az instabilitást Yuki viselkedésével, hiszen az állandó lakhely és iskola hiánya minden, csak nem ideális egy gyerek számára. Jól látható, hogy nagy hiány ez a fiú számára, hiszen olykor az apjával is veszekszik, a tanulmányi eredményei pedig jóindulattal is problémásnak nevezhető. Ám Kennel megváltoznak a dolgok. Barátságuk ugyanis arra is kiterjed, hogy segít neki a tanulásban, aminek látható eredménye lesz. Időközben előtérbe kerül egy másik osztálytárs, Hasegawa Maya, akiről kiderül, hogy Ken barátnője volt. Ám a fiú szakított vele, mert az idol csapatok jobban érdeklik. A lány azóta is nagyon nehezen élte meg a szakítást, erősen felkavarta a fiúval való újbóli találkozás.

A fiúk közti kapcsolat minőségére pedig remek példa, hogy Yuki magától jön rá, hogy aki nem jár iskolába, és a barátnőt idol csapatokra cseréli le, az menekül a valóság elől. Ugyanakkor, ha valami hibát fel lehet róni a filmnek, hogy különösebben nem részletezi ennek okát. Megtudunk egy pár titkot Ken gyerekkoráról, de megítélésem szerint ez nem elégséges ahhoz, hogy igazán megismerjük a probléma gyökerét. És azt gondolom, hogy lett is volna idő ennek kifejtésére, hiszen a film csupán 80 perc hosszú.

Ezt leszámítva viszont kiváló filmet tekinthetünk meg. Ogata Kent alakító Saito Junhöz már volt szerencsém, hiszen a Karaoke Iko! movie adaptációjában ő alakított Oka Satomit, és már ott is kiemelkedőt alakított. Nagyon jól állnak neki az introvertált karakterek, hiszen a kifejező tekintetével legalább annyira kommunikál nonverbális jelekkel, mint szavakkal. Az Iwata Yukit alakító Matsufuji Shion is kiválóan közvetít érzelmeket.

A film attól nagyszerű, hogy érzelmileg nem kiabál, mégis végig lehet érezni az elválás súlyát, és hogy nem lesz ez a barátság hosszútávú, de ki lehet jelenteni, hogy ez alatt egy hónap alatt ez a két fiú többet adott egymásnak, hogy mások hosszú évek alatt. Az osztályfőnök annál jobbat nem is tehetett volna, mint összehozza a két fiút. Hiszen nemcsak arra érzett rá, hogy mindkettejüknek komoly problémája van, hanem hogy kölcsönösen segíthetnek egymásnak.

Emellett megtanít a jelenben élni, megbecsülni minden pillanatot, és remek példát mutat minőségi kapcsolódásra és barátságra. Ez egy igazi introvertált, érzelmileg mélyen átélhető film.

A film a JFF Theather oldalán 2026. június 4-éig ingyenesen megtekinthető, csupán regisztráció szükséges. További linkek: Hivatalos weboldal | Snitt | My Drama List

Történet: 9/10
Színészek: 10/10
Kivitelezés: 9/10
Zene: 9/10
Hangulat: 10/10

+ Érzelmileg mély és hiteles film, kiváló színészi játékkal
- Egy-két történetet ki lehetett volna jobban bontani

95%

Furcsa fiúk furcsa barátsága

Nagyjából így lehet röviden összefoglalni a 2025 nyári szezonjának egyik animéjét, a Muchuu sa, Kimi ni.-t. Nem futott nagyot a sorozat, de a történet nemcsak szerethető, hanem tanulságos is, ezért nyugodtan nevezhető "hidden gem"-nek.

Maga a manga egy doushinji-gyűjtemény. A mangaka, Wayama Yama at addig megalkotott történeteit rakta egy csokorba. A manga Japánban népszerű volt, és hát nem csoda, hiszen soha nem volt ennyire menő furcsának lenni! Wayama Yama olyan karaktereket és történeteket alkotott meg, akik a maguk szerethetőségével, naivitásával, kérlelhetetlen önazonosságával egyből felhívják magukra a figyelmet. De leginkább azzal, hogy egyáltalán nem zavarja őket a maguk furcsasága. És mivel ezzel együtt kapcsolódnak a világhoz, az embertársaihoz, ezért sokkal inkább lehet őket egyéniségnek nevezni. Ilyen karakterek pedig üdítően hatnak, mert remek példát mutatnak arra, hogy egy uniformizált világban hogyan lehet úgy egyéniségnek lenni, hogy közben "teljes életet" élsz.

A történeteknek két főszereplője van és mind a ketten mást reprezentálnak. Hayashi Miyoshi a kérlelhetetlen önazonosság szimbóluma, akit egyáltalán nem zavar, hogy az mit gondolnak róla, ő úgy él, hogy neki épp jól esik. Hozzáteszem, hogy meg is teheti, hiszen életstílusával senkinek nem árt. De viselkedése közvetlen és laza, amivel felhívja magára az osztálytársai és a környezetében élők figyelmét. Inkább csak magára veszélyes az ártatlansága és a naivitása miatt. Nikaido Akira pedig bizonyos szempontból ellentéte Hayashinak. Ő ugyanis keményen dolgozott azon, hogy az osztálytársai messze elkerüljék őt. Ezért felvett egy komor álarcot, hogy ne kelljen senkivel sem kapcsolatot teremtenie. Hogy miért, persze arra is fény derül. De ami fontosabb, hogy az előtte ülő osztálytársa figyelmét mégis felkelti. Ő szépen lehántja Nikaidóról az álarcot, így gyorsan kiderül, hogy mögötte egy ugyanolyan életvidám srác rejtőzik, mint bárki más.

A két főszereplő között semmilyen kapcsolat nincs. A mangaka, különálló történetekkel akar a fiúkkal tanulságos történeteket mesélni. Tanulságos történeteket a barátságról, önmagunk szeretetéről és a feltétlen elfogadásról. Azzal, hogy mindenkiben megvannak azok az erények és értékek, aminek köszönhetően teljes értékű ember. Kvázi bónusz fejezetként megkapjuk Yamada Shotaro történetét, aki kiváló példát mutat arra, hogyan lehet hatékonyan fellépni a bántalmazónkkal szemben.

Azt pedig a mangaka le sem tagadhatná, hogy Junji Ito az egyik fő példaképe. Első látásra talán ijesztőnek tűnhetnek az éles tónusok és a kisebb szemek, ráadásul ebben a mangában jobban jelen van, mint a többi alkotásában. De ha észrevesszük a mangaka stílusát, hamar megláthatjuk, hogy a karaktereket szívvel rajzolta meg, akik tele vannak szeretettel, ártatlansággal, máris más fénytörésbe kerülnek hőseink. Ha ehhez hozzávesszük a manga mondanivalóját, az önazonosság kifejezéséről, a bántalmazóval szembeni hatékony fellépést, és hogy mekkora kincs egy igaz barát, aki megnyitja a szívünket, akkor azt gondolom, hogy nem kell tovább bizonygatni, hogy miért is is annyira értékes ez a manga.

Maga a kiadás is meglepően igényes. Meglepett, amikor egy nagyobb méretű keményfedeles könyvet nyújtottak át a könyvesboltban. Nincs tudomásom arról, hogy ez általánosságban elterjedt lenne. Gyorsan szét is néztem, nincs másik keményfedeles mangám. Úgyhogy maga a kiadvány is kellemes meglepetés, hát még a benne lévő történet! Ez mindenkinek olvasni kell!

Grafika: 9/10
Történet: 10/10
Karakterek: 10/10
Kivitelezés: 10/10
Hangulat: 10/10

+ Végtelenül kedves és tanulságos történetek, szerethető karakterekkel
- Nem mindenki figyelmét fogja felkelteni még így sem

96%

Mangaka: Wayama Yama
Cím: Captivated, by you (Muchuu sa, Kimi ni.)
Megjelenés: 2021
Nyelv: Angol
Kiadó: Yen Press
Ár: $18,00

Moly.hu profil | Manga a kiadó weboldalán | My Anime List | AniList

Stitch egy ismeretlen világban

Az utóbbi években igencsak fellendült a magyar mangapiac. Ennek mi csak örülhetünk, hiszen nemcsak arról van szó, hogy újra olvashatunk mangát magyarul, hanem egyrészt a könyvesboltok is jobban reprezentálják, hogy azért Magyarországon is van kereslet ezen szubkultúra iránt, másrészt, mi rajongók is kvázi kaptunk egy második esélyt, hogy bizonyítsuk, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy nálunk is terjesszék a japánok a kultúrájukat. És ez nagyban köszönhető a Fumax kiadó közbenjárásának.

A kiadók jellemzően rövidebb mangákkal próbálkoznak, ami érthető döntés, hiszen a japánok alapvető elvárása, hogy egy mangasorozatot végig kell vinni, bármekkora veszteség az a kiadó számára. Régen viszont több sorozat is félbemaradt, és ma már tudhatjuk, hogy azért sem adtak ki új mangákat Magyarországon, mert az ország a japán kiadóknál feketelistán volt. Ám úgy tűnik, hogy ezt a feketelistát sikerült feloldani, és a kiadók ma már felelősebben választanak mangát, amit behoznak Magyarországra. Inkább rövidebb sorozatokat kapunk, de az biztosabb, hiszen a kiadóknak is kisebb veszteség esélye, és a rajongók is elég időt kapnak, hogy újra "belemelegedjenek" a mangapiacba.

Biztos, hogy az animepiac globalizálódása is közrejátszik abban, hogy a kiadók bátrabban próbálkoznak mangákkal. Hiszen olyan kiadók is belevetették magukat a japán képregényekbe, akiknek alapvetően más a portfoliójuk. Ugyanígy tett kísérletet a Librihez tartozó Kolibri kiadó is, mely az Egmont Hungary megszűnése után vette át a Disney könyvek kiadását. Így már érthető, hogy kerül a cipő az asztalra, hogy kerül hozzájuk egy Disney-manga kollaboráció.

A kapcsolat egyáltalán nem légből kapott, hiszen a Disney nagyon régóta jelen van Japánban is elképesztő népszerűségnek örvend. Japánt is elárasztották a Disney-licensz termékek. Ez főleg a Nintendónak volt köszönhető, akik mielőtt beléptek volna a konzolpiacra, különböző kártya- és társasjátékokat gyártottak. Ezek tekintélyes hányada volt Disney licensz. Ezzel együtt saját alkotások is készültek. Egyáltalán nem ritka a Disney-manga párosítás, csak idő kérdése volt, hogy mikor jut el egy is Magyarországra. Ez mostanra megérkezett hozzánk.

És talán nem véletlen, hogy pont egy Stitch karakterével fémjelzett mangával próbál szerencsét a Kolibri kiadó. Hiszen a Lilo és Stitch live action movie kedvezőbb értékeléseket kapott, aminek köszönhetően elárasztották a boltokat a különböző Stitch licensz termékek. A kis űrlény sokak számára kedvelt karakter. Nem sokan néznék ki belőle, hogy annyira veszélyes lenne, mint amilyennek megalkották. Jelen mangában Stitch visszatér a a Földre, de teljesen más helyre és időben köt ki, mint a Disney filmben. Ami abból a szempontból logikus döntés, hogy Stitchnek nincs emberi értelemben vett idő- és térérzéke, ezért nyugodtan kiköthet a középkori Japánban is, nem kell neki feltétlen a jelenkorunkban Hawaii szigetére kerülnie. Így Stitch teljesen új közegban más szituációban találja magát.

Méghozzá egy szamurájhoz kerül, akinek lételeme a falvak kifosztása, lakóinak kivégzése. Ezen szenvedélyének hódolva találkozik Stitchcsel is. Eleinte nem érti őt, nem adja magát könnyen a történet. Az első kötet lényegében azzal telik el, hogy a szamuráj és Stitch személyében két teljesen különböző karakter keresi egymáshoz az utat. Rendkívül disszonáns, hogy épp a következő falvat készült megsemmisíteni, amikor elébe kerül a kisállat. A szamuráj annyira kifordul önmagából, hogy nem is 180°-os, hanem 540°-os fordulatot vesz a személyisége. A vérszomjas zsarnokból hirtelen kedves és gondoskodó férfi lesz, nem csoda, hogy mindenki nagyot néz amikor egy kisállat miatt elmarad a falu meghódítása.

Ezért kaotikusnak is hathat a történet, ugyanakkor remek tanmese lehet arról, hogyan találhat egymásra két eltérő karakter. Ambivalens érzéseim vannak a kapcsolatuk alakulásáról, hiszen van egyrészt ez a kettős személyiség, ami ad egy érdekes fűszerezést a kettejük kapcsolatának, ugyanakkor az első kötet végére ahogy egymásra találnak, végül organikussá teszi a történetet.

A rajzstílus nagyon szép, részletgazdag, a mangaka nagyon jó munkát végzett. És külsőre a magyar kiadás igényesnek mondható. A matt felületű keménylapon a karakterek fényes lakkozása mindig jó ötlet, ráadásul az ára is kedvező. Ugyanakkor a fordítás miatt hezitálok csak a dicséret szaván illetni a kiadványt, ugyanis az angol fordítás alapján készült el a magyar. Nem tudni, hogy erre szólt-e a szerződés, de alapvetően azért problémás egy eredetileg más nyelven írt művet (jelen esetben japán) angolról magyarra fordítani, mert az angol fordítás is jellemzően a saját gondolkodásuk, értelmezésük alapján készül el, és ha erre rájön a magyar fordítás sajátságos értelmezése, akkor duplán borulhat a szöveg értelmezése. De szerencsére itt ez annyira nem fajsúlyos, hiszen mangáról van szó, relatív kevés szöveggel. A szöveg mindenhol értelmes és összhangban van a képpel, jelenettel.

Tehát az első kötet alapján érdemes egy próbát tenni a mangával. Nagyon érdekes a két főszereplő közti kapcsolat, annak alakulása meg sok humor forrása, hogy hogy képes egy kvázi háziállat miatt egy szamuráj így kifordulni önmagából.

Grafika: 8/10
Történet: 8/10
Karakterek: 8/10
Kivitelezés: 7/10
Hangulat: 8/10

+ Igényes és szép munka, a történet is ígéretesen indul
- A fordítás nem a japán alapján készült

82%

Szerző: Wada Hiroto
Cím: Stitch és a szamuráj (Tonosama to Stitch)
Kiadó: Kolibri kiadó
Megjelenés: 2025
Ár: 2.490 Forint

Moly profil | Manga a kiadó weboldalán | My Anime List | AniList

Az aranylovag színre lép

Alapvetően nincs gond azzal, ha egy műfajt gyerekeknek készítenek, hiszen ha az eléggé igényes, akár felnőttek is jó érzéssel ülhetnek le elé. Ugyanakkor a speciális effektekkel készített filmek, sorozatok nemcsak arra lehetnek alkalmasak, hogy olyan világot ábrázoljanak élőszereplős formában, amit rajzfilmekben láthatunk, hanem akár felnőtteket foglalkoztató kérdéseket, problémákat is a maga elvont formájában jelenítsen meg. És akkor máris más lesz a sorozat célközönsége.

Erre tett kísérletet a GARO is. Ha létezik dark tokusatsu, ez az. Minden eszközével a néző értésére akarja adni, hogy ez nem gyerekeknek készült sorozat! Kezdve a fakó, sötét színvilággal, a nagyon komoly, morális kérdéseken át, amit sok esetben még felnőttek sem értenek, nem tudják rá a választ, bezárva az ábrázolásmódon, ami által betekintést nyerhetünk a horror műfajába.

Mindezt kiválóan ábrázolja a sorozat! Nem vagyok a horror rajongó, mert azt tapasztalom, hogy elsősorban a néző ingerlésére, ijesztgetésére használják fel a zsánereit. Pedig a műfaj kiválóan alkalmas az embereket feszegető kérdéseket, problémákat, a világ problémáinak naturalista megjelenítésére is. Ami jobban elgondolkodtatja az embert, ne adj isten, szemléletváltásra készteti. A GARO viszont nemcsak hogy morális kérdéseket vet fel, de azokra adekvát választ is ad. Miről is van szó?

Az emberekben rejlő sötétség táplálja a Makai világot, melynek lakói az úgynevezett Horrorok. Ezen sötétségen keresztül törnek be a halandók világába. A bejáratot képező kaput negatív erők éltetik. Ha egy tárgy vagy tér elég negatív energiával szennyeződik, az repedést okoz a Makai világban, ezáltal a Horrorok átjutnak a halandók világába, ott emberekre vadásznak, átveszik a tudatuk felett az uralmat. Céljuk, hogy az élők világát is a sötétség uralja, tehát átvegyék az emberiség felett a hatalmat. Csak a Makai rend képes megállítani a Horrorokat. Varázslatok, rejtélyek és harcművészek által a Makai rend létrehozta a saját titkos papokból és lovagokból álló erejét, melyek a sötétség minden erejét legyőzik. Az egyik ilyen védelmező az aranylovag (Ougon Kishi), a Garo.

Az alapkoncepcióból jól látható, hogy az alkotók inspirálódtak a különböző vallásokból is. Egyben azt is világossá teszi, hogy miért annyira sötét a képi világ. A sorozat egyik fő cselekményszála egy bizonyos lány, nevezeten Mitsuki Kaoru védelmezése. Kaoru festő, akinek minden álma, hogy az alkotásaiból meg tudjon élni. A sorozat ott kezdődik, hogy egy galériában szeretné a festményeit kiállítani, ám annak tulajdonosát hirtelen megszállta egy horror. Annak levadászására érkezett a Makai lovag, Saejima Kouga, aki ugyan sikeresen felveszi a harcot a horrorral, ám a lány megszennyeződött a horror vérével. Ami egyrészt azt jelenti, hogy Kaoru 100 nap múlva kínok kínjai közt fog meghalni, másrészt, hogy a Makai lovagnak minthogy minden szennyeződött lényt meg kell ölnie, ezért Kaoruval is végeznie kell. Kouga mégis megmenti a lányt és módot keres rá, hogy megtisztítsa a szennyeződéstől, ezáltal tovább éljen.

A sorozat első fele jellemzően epizodikus. Valakit megfertőz egy Horror, akiből ezáltal negatív főhős lesz. Jellemzően olyan embereket fertőznek meg, akikben egyébként is ott lappang a gonosz, ezt hozza ki belőlük a horror, oly módon, hogy valami nagyon kecsegtetőt ígér számukra. Valami olyat, ami jellemzően azonnali boldogságot ígér. Vele kell Kougának felvenni a harcot. Bár az alkotók megtehetnék, hogy Kougát valami kivételes Makai lovagnak mutatja be, aki nem megöli, hanem megmenti a Horrortól az áldozatokat, de ezt nem lépi meg. Senki nem menthető meg, csak a halálukkal lehet kiirtani belőlük a horrort.

Egy darabig kritikám is volt a sorozattal kapcsolatosan, hogy menthetetlennek állítja be azokat, akik megfertőződtek. Mintha moralizálni akarna, azt akarná bemutatni, hogy elítélendő és elpusztítandó az, aki a rossz útra tévedt. Ezt azért éreztem problémásnak, mert olyan morális és társadalmi kérdéseket vet fel a sorozat, ami milliók személyes küzdelme, olyan érzésem volt, mintha már nem lehetne rajtuk segíteni. Ezek szerint ez a világ horrorokkal van tele? És csak egy megváltás van ebből, a halál?

Ezekre a kérdésekre a sorozat második fele adja meg a választ. Nagyjából a felétől hirtelen vesz egy fordulatot, a horrorok háttérbe szorulnak, és megismerjük a Makai lovagok történetét, Kouga gyerekkorát, képet kapunk a sorozat értelméről, a harc céljáról. A sorozat epizodikus formátumból folytatásos történetté vált. Nem nagyon láttam erre korábban példát, de kiváló húzás volt, mert mélységet kapott a történet. Az a beszélgetés 16. részben csontig hatolt...

Ezt a mondanivalót erősíti a JAM Project kiváló openingje. Akarva se találhattak volna jobb előadót náluk, hiszen ők komolyan is gondolják az anime zenei műfajt. És talán itt kapnak először igazán lehetőséget arra, hogy ezt meg is mutassák. Nemcsak kiváló zenét írt Kageyama Hironobu, hanem előadás tekintetében is, mondhatni megreformálták az anime és tokusatsu zenei műfajt, hiszen úgy alkalmazzák a sajátosságait (pl.: a hős megszólítása), hogy teljesen felnőtteknek szól a dal.

És arról se feledkezzünk meg, hogy Kageyama Hironobu aktívan szerepel a sorozatban, hogy Kouga gyűrűjének, Zabuzának kölcsönzi a hangját. És nagyon jól csinálja. Nem azért, mert olyan különleges seiyuui képességeket igényel a karaktere. Hanem mert világosan lejön, hogy Kageyama Hironobu érti és érzi a tokusatsu mondanivalóját. Őt egyébként is egy érzelmileg érett férfinak látom őt, ami megnyilvánul mind a dalaiba nagyrészében, mind abban, ahogy megnyilatkozik az interjúkban. Tehát teljesen neki szól a szerep és a sorozat is.

Amit negatívumként el tudok mondani, hogy nem mindegyik horror által megszállt színészben látom a gonoszságot. Magukat a jeleneteket nagyon jól kitalálták, vannak harcok, ahol Kougának egy játék rejtélyét kell megfejteni. Sokkal inkább véltem a játékosságot meglátni, semmint, hogy ennek komoly tétje lenne. A trükköket ekkor már javarészt CGI-jal oldották meg, és itt-ott látszik, hogy túlvállalták magukat. Néhol nem természetes a makai lovagok mozgása, a harcjelenetek és a horrorok jelenléte.

De mind a lovagok, mint az aranyszínű ló gyönyörűen néz ki. A végsőkig igényes a megvalósítás, a horrorok is itt-ott ijesztően néznek ki. Tehát tényleg nem gyerekeknek való sorozat, ugyanakkor kiválóan illusztrálja, hogy a tokusatsuban sokkal több lehetőség van, mint amit a Super Sentai, Ultraman és a Kamen Rider sorozatokban látunk. Az sajnos csak a nézettségnek (1,7%) tudható be, hogy nem mutatott utat, és nem önálló műfaj a dark tokusatsu. Pedig micsoda sorozatok készülhettek volna!

Történet: 9/10
Színészek: 8/10
Trükkök: 8/10
Kivitelezés: 9/10
Zene: 10/10
Hangulat: 9/10

+ Méghogy nem lehet felnőtteknek tokusatsut készíteni...
- Nem mindegyik horror volt meggyőző, a trükkök terén is mintha túlvállalták volna magukat a készítők

88%

Bolygóközi összecsapások

Az Ultraman, Kamen Rider és a Super Sentai után új sorozat indult el 1982-ben Metal Heroes néven. Talán furcsának tűnhet annak fényében, hogy a '70-es évek végére az átváltozós (Henshin) szuperhősök bummja hirtelen elapadt. Ennek egyik fő oka az, hogy a ’80-as évekre a Star Wars, az E.T. hatására jelentősen megváltozott a japán TV-nézők igénye. Így kitalálták, hogy akkor megalkotnak egy csillagközi tokusatsut, melynek eredménye lett az Uchuu Keiji Gavan.

Igazából sokban nem különbözik az előbb említett nagy franchise-októl. Nem kívánja forradalmasítani a tokusatsu műfajt, egyszerűen csak az eddig látott sablonokat kiterjesztették az egész naprendszerre. Merthogy a fenyegetés már a világűrből érkezik! A Makuu nevű csillagközi maffiaszervezet akarja megszállni a Földet és uralma alá hajtani. Ehhez egy földlakó ereje immár nem elégséges. A segítségnek így egy másik bolygóról kell érkezzen! Így jött a képbe Uchuu Keiji Gavan, akinek mivel az apja a Földről származik, kettős arca van. Hétköznapi emberként Ichijoji Retsu-ként látjuk, és a Földön ő is átlagemberként él, mint bárki más. Ez azért szükséges, mert így azonnal közbe tud lépni, ha a Makuu fenyegetést jelent a Föld bolygóra. És amikor harcra kerül a sor, felveszi az űrruháját, és megharcol a Makuu egy-egy szörnyével.

A siker érdekében pedig nem kockáztattak. A Gavant alakító színész, Ohba Kenji is ismerős arc tokusatsu körökből, hiszen olyan korábbi Super Sentai sorozatokban volt főszereplő, mint a Battle Fever J és a Denshi Sentai Denziman. Azokhoz a sorozatokhoz még nem volt szerencsém, de a Gavanból kiindulva igazi egyéniség. Tudott vicces lenni, de ha arról volt szó, meg tudott siratni is. Egyik pillanatban gyerekek és kisállatok igaz barátja, de az ellenségek erőkkel kíméletlenül elbánik. Mivel ezt hitelesen alakítja, sokan Ohba Kenjit tartják minden idők legjobb tokusatsu színészének. Bár az én személyes kedvencem Miyauchi Hiroshi (aki feltűnik ebben a sorozatban is!), hiszen egymaga megmentette az egész J.A.K.Q Dengekitai sorozatot, nem tudok vitatkozni azzal, hogy Ohba Kenji hihetetlenül karizmatikus személyiség, aki egyből magára vonja a tekintetet. Talán pont az teszi a humorát annyira erőteljessé, hogy bár keresi az apját, és láthatóan szenved a hiányától, de ha arról van szó, leföldeli a fájdalmát, tud élni a mindennapokban és kész megharcolni a gonosz erőkkel.

Bár az opening előadója, Kushida Akira már ismert volt ekkor is, ő nem volt egyértelműen biztos választás. A Taiyou Sentai Sun Vulcan openingjét nagyon sokszor kellett ugyanis felvenni, mire megfelelő lett a végeredmény, mert nehezen jött elő a játékosság az énekes hangjából, amit egy ilyen sorozat megkíván. Ez egy érdekes történet, Kushida Akira gimnazista korában sokat énekelt hangosan, ennek eredménye az a bizonyos rekedtes hang, ami könnyen megkülönböztethetővé teszi a többi énekestől. Ennek köszönhetően nagyon jól tud erőteljes érzelmeket közvetíteni, azokat kifejezetten jó hallgatni tőle. De külön meg kellett tanulnia lányan énekelni, hogy a hangjával közvetíteni tudja a tokusatsukra jellemző játékosságot, kedvességet, aminek köszönhetően elsősorban gyerekek rajonganak a műfajért. Végsősoron ki lehet jelenteni, hogy tisztes munkát végzett. Remekül elénekelte az openinget, az endingben meg olyan érzelmeket pengetett meg, hogy mindig libabőrös lettem, amikor meghallottam.

Az érzelemdús endingre egy ilyen sorozatban azért van szükség, mert a Super Sentai csapatai után ismét egy magányos harcos a főhős, akit bár szeretnek az emberek, ő is mosolygós, segít, akin tud, de a legmélyén lehet érezni a magány fájdalmát, hogy amikor nagy baj van, akkor egyedül vívja meg a harcok a gonosz erőkkel szemben. Ez a rejtett fájdalom az egész sorozat miliőjét áthatja. Ehhez a fájdalomhou társul az apja hiányának fájdalma. Egy bizonyos Voicer nevű férfi (ő lenne az űrlény), akit a Makuu elrabolt. Alkalmanként előkerül, hiszen ahogy Gavan legyőzi a gonoszt, úgy derül fény a rejtélyre, hogy hol is van az apja. A sorozat utolsó epizódjainak néhány jelenete talán az egész tokusatsu-történelem legszebbjeinek egyike.

Ilyen előzmények megalapoznák, hogy egy jó sorozat legyen, főleg, hogy a japánok igen csak nyitottak a futurizmusra és a robotikára. A helyzet azonban az, hogy a felszínen ez a legsablonosabb tokusatsu, amit eddig láttam. Minden korábbi sorozatban volt valami egyéniség, valami olyan, amiben kitűnt az átlagtól, ezért értettem, hogy miért szeretik az emberek. Az Uchuu Keiji Gavan esetében meg olyan érzésem volt, mintha azt gondolták volna, hogy csak az idegenek, a világűr elég lesz arra, hogy népszerű legyen a sorozat. A nézettség meg is volt, kedvelték a japán TV-nézők, de meglehetősen kidolgozatlan volt. Maga a világűr megjelenítése sem volt az igazi, az epizodikus történések közül meg több olyan is volt, aminek érdekes volt az alapkoncepciója, de a műsoridő messze nem volt elég a rendes kidolgozáshoz. És nemcsak a 25 perces műsorkeret miatt, hanem mert ebben a sorozatban különösen sok volt az ismétlés. Például minden egyes epizódban bemutatták lassítva, hogy változik át Gavan. Ezt azért találták ki, mert a japán TV-nézők egyik kritikája volt a tokusatsukkal kapcsolatosan, hogy amíg átváltozik a hős, addig miért nem támadja meg az ellenerő? A válasz Gavan esetében a következőképp szól: Az átváltozás (jouchaku, angolul vacuum deposition, a feliratban electroplate olvasható) 0,05 másodperc alatt megy végbe, ami űrbéli képességek között bőven elegendő, de hogy erről a TV-néző is megbizonyosodhasson, szinte minden egyes epizódban, kvázi 1000×-es lassításban megnézhetjük az átváltozás folyamatát. A narrátor is minden egyes epizódban elmagyarázza, hogy mi történik. Ugyanígy ismétlik azokat a jeleneteket is, amikor a Makuu főnöke, Don Horror a Föld tengelyének forgását, hogy beszippantsa Gavant egy alternatív dimenzióba, ahol az ellenségnek sokkal nagyobb az ereje. Ekkor hívja elő a Cyberian nevű járművét, amivel felszáll a világűrbe. Ilyen és ehhez hasonló ismétlődő jelenetek mind a főtörténet kidolgozottságának kárára ment.

Több korábbi tokusatsus kritikámban is írtam, hogy azért is érdemes a régi sorozatokat nézni, mert kordokumentumként is szolgál, hiszen betekintést enged a japán mindennapokba. Ez a Gavan esetében a fentiek okán nem mindig áll. A másik ok, ami miatt kidolgozatlanok a történetek, hogy a harcok és a kaszkadőrjelenetek túl nagy szerepet kapnak. Ez azzal jár, hogy túl hamar kezdődnek a harcjelenetek, aminek következtében épp csak betekintést nyerünk az alaptörténetbe, és már meg is tudjuk, hol van a baj forrása. Így nincs lehetősége a nézőnek elmerülni a történetben. Ezt egyébként több epizódban azzal küszöbölték ki, hogy a harcok és a történet kibontakozása párhuzamosan történik, ami jó ötlet volt, mert akció közben átélhetőbbé válik a helyzet súlyossága. Az is mindenképp elismerést érdemel, hogy a harcok rendkívül látványosak. Jól látható, hogy mennyit fejlődött a filmes technológia nemcsak az Ultraman, Ultraseven, az első Kamen Rider sorozatokhoz képest, de még a Himitsu Sentai Gorangerhez képest is. Vélhetően egy stúdiót rendeztek be a harcjelenetekhez, aminek díszítése, háttere, már-már pszichedelikus hatású, aminek köszönhetően elhiheti a néző, hogy a Makuu világában bármi megtörténhet.

Érdemes kitérni a Makuura külön is, hiszen ennél a sorozatnál tényleg sötét hatást kelt a gonosz erők bunkere. Nem is bunker, sokkal inkább templomnak tűnik, hiszen a főnök, Don Horror úgy néz ki, mintha maga egy oltár lenne, akihez a hívek imádkozni járnak. Jelenléte azért is ijesztő, mert hangja rendkívül módon hideg, minden érzelmet nélkülöző. Soha nem emeli fel a hangját, de lehet érezni, hogy aki ellentmond neki vagy nem engedelmeskedik a követeléseinek, az kínok kínjai közt fogja végezni. Ugyanígy kiemelendő Hunter Killer, aki Don Horror közvetlen alattvalója lesz. Ő eredetileg Gavan apjának volt a társa, de elárulta őt, a Makuu kezére adta őt. Később felbukka Don Horror fia, San Dorva és az anyja (a fiúnak), egy Kiba nevű boszorkány. San Dorva folyamatosan bizonyítani akarja apja számára rátermettségét, ezért egyre keményebb ellenségeket küld a Földre. Az ellenségek, alattvalók pedig nem mások, mint az úgynevezett "Doubler"-ök, akik alakváltók. Emberként azon dolgoznak, hogy a Földön minél több embert állítsanak az szolgálatukba, majd szörnyként egyesítve erőiket könnyen a Makuu lehet az uralkodó a Földön.

Az is érdekes, hogy ebben a sorozatban meglepően sok karakter dal hangzik el, ami korábban nem volt feltétlen jellemző a sorozatokra. Megjelentek lemezen és kész. Extra érdekesség, hogy a karakter dalok az eddig megszokottakhoz képest markánsabbak, fülbemászóbbak. A "Chase Gavan" és a "Super Hero Bokura no Gavan" dalokat azonnal megjegyzi a néző. A kedvencem az űrbéli sárkány, Dolgiran dala volt, mert mindig Kudlik Júlia: Delta című műsorának zenéjét juttatta eszembe. Arra is külön gondja volt a zeneszerzőknek ugyanis, hogy a zene a leginkább visszaadja a sorozat futurisztikus mivoltát, ezért a zenék a korukhoz mérten a legmodernebbek voltak. Viszont pont azért, mert markáns a zene, sokkal inkább kitűnik a szöveg gyerekes, már-már bugyuta mivolta. Egyébként sincs nagy gondjuk a tokusatsu dalok szövegére a szövegíróknak, de a zene minőségéhez egyáltalán nem passzol a szöveg. Az opening és az ending azok, amik ténylegesen kiemelkednek. Kushida Akira a gimnáziumi malőrjét követően nemcsak énekelni, de előadni is megtanult. Ennél a sorozatnál érett igazán kiváló énekessé.
Viszont külön érdekességek voltak azok az epizódok, ahol valami ismert személyiséget mutattak be. Igazán hangulatosak voltak a tipikus ’80-as évekbeli japán (kayokyoku) dalok. Az Uchuu Keiji Gavan tehát a '80-as évek japán zenékének széles tárházába enged betekintést.

Összességében jó ötlet volt ez a sorozat, de sajnos a felszínen látható sablonok és hibák egyszerűen vakká teheti az egyszeri nézőt a mélyén rejlő értékekre. Olyan összetett rendszert találtak ki, amit lehetetlenség 25 perces műsorkeretbe belesűríteni. Vagy egyszerűbb történetet kellett volna kitalálni, vagy nem mindig ismételgetni a jeleneteket. Ez azért is fájdalmas, mert Ohba Kenji színészi képességei alkalmassá tették volna arra, hogy egy mindennél összetettebb tokusatsut láthassunk az Uchuu Keiji Gavan "személyében". De mindenképp nézhető, tehát egy próbát érdemes tenni vele. Nincs kétségem afelől, hogy aki meglátja a sorozat erényeit, az szeretni fogja.

Történet: 7/10
Színészek: 9/10
Trükkök: 10/10
Kivitelezés: 5/10
Zene: 8/10
Hangulat: 7/10

+ Kiváló színészi játékok, és rendkívül látványos
- Kidolgozatlan történetek, túl sokat akartak egybetömni.

75%

Ultra méretű szörnyek

Az 1954-es Godzilla olyan mértékű siker volt, hogy jó néhány évre megágyazott a "szörnyes" (kaiju) tokusatsuknak. Elég csak a Gamera movie-kra gondolni. A szuperhős átváltozós sorozatok ugyan csak később jöttek, de ez nem azt jelenti, hogy addig nem volt mit nézni a japán TV nézőknek. 1966-ban egy olyan francise mutatkozott be, aminek népszerűsége minden addigi sikert felülírt, méghozzá az Ultramant. Előtte viszont kvázi bemelegítés gyanánt kaptunk egy 27+1 részes rövid sorozatot, amit Ultra Q néven illettek. Nézzük is meg, hogy miről van szó.

Japánt ellepték az óriási szörnyek. A hatóságok tehetetlenek velük szemben. Így három fiatal, nevezetesen Jun és Ippei, a két pilóta, valamint Yuriko, a fiatal újságíró úgy döntenek, hogy utánajárnak az egyes eseteknek. És hát mi tagadás, különös kalandoknak lehetünk szemtanúi. De a néző igencsak hálás lehet, hogy ezeket a fantasztikus kalandokat követheti. Ugyanis már ez a sorozat is epizodikus volt és minden egyes történet kiválóan meg van írva! Az epizódok végig érdekesek, izgalmasak. Nem lehet tudni, hogy mit látunk a következőkben, vagy hogy zárják le a történetet. Nem érződik, hogy kifogytak volna az ötletből, vagy hogy kötelező kitölteni s 25 percet.

Külön érdekesség, hogy a szörnyek felbukkanásának vagy tudományos alapot adnak, vagy olyan tanulsággal zárják le az adott történetet, hogy az elgondolkodtató. Vagy azért, mert kapcsolódik a történethez, vagy mert kapcsolható a mi valóságunkhoz. Volt egy-két epizód, ami emiatt ijesztő is volt. Ugyanis mind a színészek, mind a narrátor is kiváló munkát végzett! Annyira átélhetően adják át verbálisan, színészi játékkal az adott jelenetet, hogy egy pillanatra komolyan megijedtem a "lehet, hogy pont az űrlény, aki épp melletted van" szövegtől, és az a mosoly, amit az a színésznő megeresztett... Tehát nem nyíltan horrori ijesztő jelenetekkel álltak akkoriban elő, az előadás volt annyira hihető, hogy bárki elhiheti, hogy ez akár a mi valóságunkban is megtörténhet. Több epizódot is az alábbi szöveggel indítanak: "A következő 30 percben a tekinteted elhagyja a tested és megérkezik ebbe a különös pillanatba..."

Bár nem sokkal később, a '60-as évek végén alakult az ki, hogy a tokusatsu rajongói gyerekek lettek, ezt még szemmel láthatóan nem gyerekek számára készítették. De jó eséllyel az Ultra Q is szerves részt vállalt a paradigmaváltáshoz, ugyanis van néhány epizód, aminek gyerekek voltak a főszereplői. Hovatovább különös kalandot éltek meg! Szörnyekkel, bizonyos esetekben másik dimenzióba kerültek. Ezekkel pedig olyan eseményeket, történéseket jelenítettek meg, amiket előtte csak rajzfilmekben láthattak a gyerekek, esetleg a fantáziájukban jelentek meg. És nagyon vonzóvá tette a kicsik számára, hogy élőszereplős kivitelezésben láthatnak egészen furcsa történeteket, mert megadja nekik azt a hitet, hogy ez akár velük is megtörténhet. Az sem utolsó szempont, hogy a gyerekek hihetetlen találékonyságról tesznek tanúbizonyságot, ez szintén motiválhatja a kicsiket. És ha ennyire átélhetően adják át, akkor ne csodálkozzunk, hogy az ilyen sorozatoknak nagy népszerűsége van. 

A népszerűségében ugyanakkor valószínűleg nem voltak biztosak, ugyanis először 13 rész leforgatására kaptak 13 millió jent. Ám mivel a nézettség magas volt (az egész sorozat átlagnézettsége 32,4% volt), és a franchise termékek is jól fogytak, ezért visszajött a gyártási költség, így végül 28 részes lett a sorozat. Méghozzá oly módon, hogy 1966 első felében levetítettek 27 epizódot, majd egy évre rá egy ráadás részt. És bár a történet epizodikus, minden részben más és más szörnyet, történetet látunk, azáltal, hogy vannak fix szereplők, az lehet a megélésünk, hogy egy nagyobb jelenségnek vagyunk a részese.

Ám az embereknek más fontosabb szerepük is van az ilyen régi sorozatokban. Hiszen ekkor még nem volt Kamen Rider, Gorangers, vagy Ultraman, akiknek kitüntetett szerepe a világ megmentése. Ebben a sorozatban az emberek magukra vannak maradva. Csak rajtuk múlik, hogyan győzik le a szörnyet, vagy hogyan küldik vissza oda ahonnan jöttek. Ugyanakkor az egyik kritika a sorozattal kapcsolatban az, hogy rendszerint nem a három főszereplő érdeme, hogy végül minden a helyére kerül. Leggyakrabban ők szemlélői vagy segítői az adott jelenetnek, de a megoldás szinte mindig a vendégszereplők kezében van.

Elismerem, nem néztem még olyan sok tokusatsut, hogy a stúdiókról beható ismereteim legyenek, mélyen tudjam elemezni a munkájukat, de az már ennyiből is nyilvánvaló, hogy az Tsuburaya Eiji által 1963. április 12-én alapított Tsuburaya Productions és a Tokyo Broadcasting Systems (TBS) stúdióiban olyan emberek dolgoznak, akik garantálják a minőségi munkát. Mind történetek, mind forgatás, mind színészi játék, mind utómunka terén.

Ez is olyan sorozat, amit kordokumentumként is érdemes megnézni. Ma már csak múzeumokban látunk olyan gépeket, amikkel annak idején dolgoztak. Nem beszélve a különböző járművekről, egy-kettő közülük a magasságot választotta. És ha már lebegő járművek: A trükkök nagyrésze mai szemmel ma már egész jól láthatók. De ezért nem érdemes kárhoztatni a készítőket, hiszen egyrészt az akkori technológia ennyire volt képes, másrészt olyan televíziók voltak a '60-as években, amikben nem voltak kivehetők, hogyan mozgatják a szörnyeket, vagy hogy az épületek valójában csak egy kicsinyített modellek, és hogy az egész várost csak egy stúdióban építették fel és forgatták le a jeleneteket. Merthogy ez volt a jellemző a '60-as, '70-es években. Másrészt a televíziós technológia is olyan volt, hogy akkor nem voltak bizonyos részletek láthatók. 60 évvel később most már sokkal inkább szembetűnőek a trükkök. Ugyanakkor a választékos és találékony kivitelezés az most, 2026-ban is lenyűgöző. A sorozat ráadásul fekete-fehér, és nem is fáradoztak azon, hogy utómunkával is színesítsék. Az Ultra Q azóta ugyanis DVD-n és Blu-rayen is megjelent, és meghagyták az eredeti színvilágában. És talán így a legjobb. Egyrészt korhűbb, másrészt így is olyan fantasztikus munkával korszerűsítették a mozgóképet, hogy közben megőrizte az eredeti hangulatvilágát.

A zenéről szintén érdemes említést tenni. Az Ultra Q-nak nincs mai értelemben vett openingje. Egy instrumentális zenét hallunk a stáblista vetítése közben, de a gitárszóló és a zene témája annyira erős, hogy szinte azonnal megjegyzi magának a néző. Hangsúlyos mivoltát erősíti a szellemes hangzás. Kiválóan megírták a dalt, illeszkedik a sorozat fő mondanivalójához.

Érdekesség, hogy a sorozatot UNBALANCE munkacímen készítették. De az 1964-es Tokiói Olimpia alatt a japán atlétikai csapat körében elterjedt egy bizonyos "Ultra C" kifejezés. A-C között értékelték a gyakorlatok bonyolult mivoltát, és ahogy sejthető, a C az összetettebb. Így az "Ultra C" annak a metaforája lett, hogy, hogy a csapat 110%-on, tehát a maximális pontszámnál is jobb eredményt fog felmutatni. Ez a hozzáállás biztosította japánok számára, hogy több arany- és ezüstérmet nyertek atlétikai számokban, így beépült a köznyelvbe is. Ebből jött az Ultra Q cím is.

Az jól látszik, hogy fogott a sorozaton az idő, hiszen a trükkök mai technológiával, tudásunkkal már elég jól láthatók, de kivitelezés, a történet és a színészek kiváló játéka okán mindenképp érdemes megnézni. Nem utolsósorban betekintést nyerhetünk a '60-es évek japán mindennapjaiba. Méltó helye van a tokusatsu történelemben.

Történet: 9/10
Színészek: 9/10
Trükkök: 9/10
Kivitelezés: 8/10
Zene: 9/10
Hangulat: 8/10

+ Fantasztikus ötletek és kivitelezés
- Nem a főszereplők a főhősök

88%

Amikor nemcsak a világot mentjük meg

Az csak természetes, hogy a Kamen Rider sorozatot is végig akarom nézni. Hiszen az legalább annyira a japán kultúra kánonjának része, mint az Ultraman vagy a Super Sentai sorozatok. Mégsem az 1971-es legendás sorozattal kezdtem, hanem egy sokkal-sokkal későbbivel, a Revice-szal. Ennek meglehetősen prózai oka van: Ennek főszereplője Maeda Kentaro, akinek valamennyi sorozatát meg akarom nézni. Az összeset, amiben amiben főszerepet játszott, és a nagyját, amiben megjelent. És mivel a sorozat 2021-es, és rengeteg sorozatból áll a Kamen Rider franchise, ezért érthetően nem maholnap került volna terítékre a Revice. De mivel az egyes sorozatok önmagukban is értelmezhetők, élvezhetők, ezért nyugodtan bármelyik sorozattal kezdhetjük. Ugyanez igaz a Revice-ra is. Lássuk is, hogy miről van szó.

A Deadmans egy olyan szervezet, mely tiszteli a démonokat. Mindenki, aki használja a Vistamp nevű szerkezetet, előhívja magából a démont. Hogy megmentse a családját a démonok karjaiból, Igarashi Ikki harcol a démonokkal. Ugyanakkor benne is lakozik egy: Vice, akivel szerződést kötött. Ketten együtt változnak át: Ikki lesz Kamen Rider Revi, Vice pedig Kamen Rider Vice. Kettejük egyesített ereje pedig Kamen Rider Revice.

De minden démon rossz? Ez a sorozat egyik fő mondanivalója. Talán nem nagy spoiler, ha elárulom, hogy Vice nemhogy nem ördögi, hanem talán az egész sorozat egyik legszerethetőbb karaktere. Ebben nagy szerepe van Kimura Subarunak, aki Vice hangját adta. Neki köszönhetően lett Vice szerethetően bugyuta és vicces karakter, aki Ikkivel kiválóan kiegészítik egymást. Már itt kiemelném a sorozat openingjét (Da-iCE feat. Kimura Subaru: liveDevil), ami nemcsak hogy egy nagyon jó dal, hanem remekül kifejezi a sorozat egyik fő témáját: Ha megszelídítjük a démonunkat, akkor hű társunk lehet a jóban.

Szóval Vice egyáltalán nem rossz, ám ennek a szerződésnek súlyos ára van: Ikki a sorozat során fokozatosan veszíti el az emlékezetét. Így elveszíti a családjával a kapcsolatot, és már csak kedves idegenként fog rájuk nézni. Felbontható-e a szerződés? Fel akarja-e Ikki bontani a szerződést? A családját vagy a démonját választja? Ez a sorozat másik fő kérdésköre.

A család egyébként egy ideális család képét mutatja. A szülőknek három gyerekük van: Két nagyobbik fiú: Ikki és Daiji és a legkisebb lány: Sakura. Ikki közülük az elsőszülött. És amikor a család épp nem a világ megmentésén fáradozik, akkor egy fürdő tulajdonosa. Jó hírük van, remek vendéglátók, munkájuknak köszönhetően a fürdő tiszta. Tehát nemcsak a vendégszeretetüknek köszönhetően kellemes a légkör.

Az édesanyán kívül az Igarashi család többi tagjának is van démona. Érdekes megfigyelni, hogy mindegyik démon mást képvisel, általuk nyerhetünk betekintést főleg a gyerekek rejtett személyiségeibe, amit elfojtanak magukban. De vajon magukban tarthatják-e a végtelenségig? A válasz sejthető, ebből is lesznek érdekes fejlemények. A sorozat üde színfoltja az a csoport, amely ezeket a Vistampeket fejlesztette ki. Őrült tudósok gyülekezete George Karizakival az élen, nem egy érdekes és meglepő jelenetek forrása lesz a csapat. De az egész sorozat lelke egyértelműen az Ikki és Vice közti kapcsolat.

De nem lehet elmenni a Deadmans szervezet mellett, mely külön tiszteli minden démonok démonát, Giff-samát. Fő céljuk a feltámasztása. Velük küzd meg eleinte Ikki Vice-szal, majd az egész család. Ezek a harcok túlmutatnak az átlag tokusatsu harcjelenetein. Főleg a régi sorozatokban érhető tetten, hogy az egyes harcjelenetek mintha meghatározott "koreográfia" szerint történnének. Például ugranak, amikor beléjük rúgnak, kibuktatják őket, meg jól látható, hogy épp csak megérinti őket, amikor súlyos csapást kellene az ellenségre mérni. A Kamen Rider Revice viszont azon tokusatsuk közé tartozik, ahol a harcjelenetek sokkal inkább valósnak tűnik. Ez részint annak köszönhető, hogy Maeda Kentaro második fokozatú feketeöves karatéka (gimnázista korában több országos versenyt is megnyert), ezért minden támadást maga hajtott végre. Az egyes jeleneteket pedig addig vették fel, amíg nem voltak elégedettek az eredménnyel.

A sorozat mondanivalója tehát világos: Küzdeni a belső démonunkkal. Ez azt is magával hozza, hogy a családi idill gyorsan felborul, hiszen mindegyik testvérnek van valami belső harca. Közülük a két kisebbé sokkal komolyabb, azoknak bizony következményei is lesznek, főleg a fiú esetében. A sorozat egyik fő cselekményszála konkrétan a Daiji és a démonja, Kagerou közti konfliktus. Akkor kétségtelenül övé a reflektorfény. És nemcsak a történet fajsúlyos és átélhető mivolta miatt, hanem mert az Igarashi Daijit alakító Hyuga Wataru is nemcsak hogy kiváló színész, de 18 éves létére olyan karizmája van, hogy egymaga képes lenne csak a jelenlétével megtölteni egy színpadot. És aki ilyen jól játssza élete első nagyobb szerepét, azelőtt fényes karrier áll.

Ikki ezzel szemben mintha könnyen viselné a rá kiszabott feladatot. Ez két szempontból is érdekes. Egyrészt láthatjuk a kisebbik gyerekek kisebbségi komplexusát és ennek démoni következményeit, másrészt érzékelem ebben azt a japán mentalitást, hogy az elsőszülött fiúgyerek mindenek felett áll. Erre utal az is, hogy Ikki nevében ott van az "egy" kanjija. Ő tipikusan az a mindenkin segít, aki bajba kerül karakter. Talán önmagában nem is hívná fel magára a figyelmet, ha nem Maeda Kentaro játszaná a szerepét.

Ezzel a sorozat alapvetően remekül illusztrálja, valójában hogy nincs ideális család, hiszen jelen esetben is nagy titkok rejlenek a mélyben. Mind a három gyereknek más a személyes tragédiája, amikkel ráadásul sokan szembesülünk, így elég könnyű azonosulni velük. Ez azért is van, mert a sorozat az első fele összeszedett és egységes, így indokoltak a jelenetek, amiket látunk.

Ezt azért fontos kiemelni, mert a második fele borzasztóan zavarossá válik. Az első felében is voltak olyan történetszálak, amik felkeltették az érdeklődésemet. Láttam bennük annyi tartalmat, hogy azt gondoltam, hogy akár az a sorozat végéig is elmehetne. Kíváncsi is voltam, hogy mit hoznak ki belőle, ehhez képest elég gyorsan elvarrták azt a szálat. Ez azért is volt problémás, mert így nem volt lehetőség elmerülni az adott cselekményben. De igazán a második felében volt szembetűnő, amikor egyik fő pillérét is elvesztette a sorozat. Ezután már nem látszott, hogy mit akar mondani a Kamen Rider Revice, hova akarják kifuttatni a történetet. Ez azért is volt problémás, mert ha úgy tűnik, hogy a semmiből húznak elő egy jelenetet, cselekményszálat, az elvesz a történet dramaturgiai éléből. Nem érzem át a helyzet súlyosságát, mert nem illik a koncepcióba, a fő mondanivalóba.

És nem ez az első olyan tokusatsu, ahol azt láttam, hogy semmiből húznak elő egy lapot, mintha a műfaj egyik gyerekbetegsége lenne. Ez kifejezetten a kisebb sorozatokra jellemző, nagyobb tokusatsuk esetében leginkább akkor lépik ezt meg, amikor megbicsaklik a népszerűsége (jó példa erre a J.A.K.Q. Dengekitai), és valahogy vissza akarják csábítani a nézőket.

Ez azért sajnálatos a Kamen Rider Revice esetében, mert a színészek kivétel nélkül kiválóak voltak. A sorozat egyik nagy erőssége a kiváló színészi alakítások, ami többé-kevésbé be is gyógyítják a sebeket. Maeda Kentaro sem véletlen az egyik kedvenc színészem: Egy csupaszív srác, kiválóan tud érzelmeket közvetíteni. Az ő jelenetei szinte kivétel nélkül átélhetők. Nagyszerűen közvetíti a sorozat mondanivalóját is. Amivel ráadásul nagy álma teljesült, ugyanis óvodás korában azért akart színész lenni, hogy Kamen Riderben szerepelhessen. A többiek is kivétel nélkül fantasztikusak voltak.

Bár azt hozzá kell tenni, hogy a Deadmans valójában annyira volt veszélyes, mint a Pokémon Rakéta Csapata. De a sorozat felénél rendezték a soraikat. Ennek egyik ékes bizonyítéka, hogy az egyik tagja, Natsuki Hana (Kamen Rider Aguilera) aztán jóbarátja lesz Sakurának. És meg kell hagyni, gondoskosnak a csajos pillanatokról, és ezzel valamennyire nőivé is válik a sorozat. Ez azért is említésre méltó, mert bár már a '70-es években is voltak női főhősök (elég csak a legelső Super Sentai sorozatra, a Himitsu Sentai Gorangerre gondolni), de hogy ők is akár külön csapatot alkossanak, az kifejezetten ritka volt. Így ebben a Kamen Rider Revice egyedi volt.

Amit még mindenképp kiemelnék, az a zene. A színészek nemcsak alakításban voltak kiválóak, hanem dalok tekintetében is. Nemcsak nagyszerű karakterdalokat kaptak, hanem az ének és az előadás is kiváló. Külön felhívnám a figyelmet a Kamen Rider Revice SONG BEST albumra, ami nemcsak az openinget tartalmazza, a karakterek dalait is.

Az albumra nemcsak a sorozatban hallható dalok kerültek fel, hanem a movie-kban rövidebb történetet feldolgozó "OVA-kban" (animés nyelven szólva) felcsendülő szerzemények is helyet kaptak. Ezen kiegészítő történetek közül külön ajánlott a Revice Legacy: Kamen Rider Vailt megnézni, mert nagyon érdekes történetet mesél el a szülők fiatalkoráról. Hogyan találkoztak, hogyan alakult a sorsuk addig, amíg végül egybekeltek. Sok mindent meg lehet általa érteni a sorozatban látottakból is. El is gondolkodtam azon, hogy talán több értelme lett volna valamilyen formában ezt betenni a sorozatba. Remekül kiegészítette volna a főtörténetet és konzekvensebb lett volna az egész. A másik, amit szintén ajánlok megtekintésre, az a Revice Forward: Kamen Rider Live & Evil & Demons, ami a sorozat cselekményére kínál egy alternatív lezárást. Fantasztikus történet, kiváló volt a menete is.

Szerencsére a sorozat is nagyon jó lezárást kapott, ezért írtam, hogy annak lehetne egy alternatív lezárása. Azt gondolom, hogy világosan lejön, hogy miért olyan nagy kár a hibákért. Ha minden összeáll, lazán az egyik legjobb Kamen Rider sorozat lehetett volna, erre úgy fogadnék nagy tételben, hogy ez volt az első Kamen Rider, amit láttam.

Az világos, hogy nem akarták, hogy a Kamen Rider Revice arról legyen emlékezetes, hogy 50. évfordulós sorozat, ezért bár itt-ott megjelenik az 50-es szám, de a háttérben maradt. Ebből kikövetkeztethető, hogy azt akarták a készítők, hogy a tokusatsu a saját jogán legyen ismert, kedvelt és emlékezetes. És könnyen az lehetett volna, ha nem szúrják el ennyire.

Azért nehéz értékelni a sorozatot, mert az erényei miatt annyira nézeti magát, hogy aki képes arra fókuszálni, talán még a hibáit is megbocsájtaná. Mindenképp érdemes próbát tenni a sorozattal, de az egyéni meglátásunktól függ, hogy milyennek ítéljük meg a sorozatot.

Történet: 7/10
Színészek: 10/10
Trükkök: 9/10
Kivitelezés: 4/10
Zene: 9/10
Hangulat: 8/10

+ Kiváló színészi játék és fantsztikus zene
- A történet és annak menete következetlen

77%