Amikor egy hátraszaltó elég

Eddig is nagyon szerettem a Bakuten!!-t, de a MondoConos Centimillimental koncerten megéltek arra ösztökéltek, hogy jobban bemutassam az animét. Engem is meglepett, hogy az énekest mennyire meglepte, hogy Bakuten!! CD-ket mutatok neki aláírásra. Ráadásul Bakuten!!-es póló volt rajtam, azt is mutatta a japán segítőinek, akik kísérték, hogy milyen pólóm van. Én a vasárnapi fotózáson is felismert engem. Megörült neki, azt gondolom, hogy ezzel külön jó pontokat szereztem nála.

Miért lehetett ez számára annyira fontos? Talán leginkább azért, mert egy olyan animéből vittem neki aláíratni, ami inkább mellékvágányon volt. Mert az tény, hogy nagyban meghatározza, hogy mit kap fel a média. És szerencsére most azon ritka esetek egyikével van dolgunk, amikor kijelenthetjük, hogy méltán lett a Given által ennyire felkapott a Centimillimental, de ha egy olyan munkásságához kötődő terméket viszünk aláíratni, ami nincs annyira felkapva, az mindenképp jó érzés az előadó számára, hiszen az azt üzeni neki, hogy szereted annyira, amit csinál, hogy mélyebben megismerkedj vele.

Főleg, ha érdemes is. Márpedig a Bakuten!!-nel érdemes behatóbban megismerkedni. Még úgy is, hogy nem az a tipikus sportanime, ami tele van emlékezetes jelenetekkel, vagy erős személyisége van a karaktereknek. Az anime bája a karakterek szerehetőségében és a gyönyörű animációban rejlik. Miről van szó?

Futaba Shotaro élete a sport. Ám sem az úszásban, sem a fociban, sem a baseballban nem tudott igazán érvényesülni. Egyik nap, amikor baseball edzés során szintén csak a kispadot melegítette, hazafele menet a parkban látott egy kisebb csapatot, mely épp valami alaki gyakorlatot hajtott végre. Shotaro csodálkozva nézte őket. Majd megnézve a versenyszámukat teljesen elbűvölte a mutatványuk. A csatlakozás ugyanakkor kétséges volt a részéről, hiszen úgy érezte, hogy nem eléggé felkészült. De végül úgy alakult, hogy csatlakozott a csapathoz. Hamar kiderült, hogy a gyerekkorában a különböző sportágakban szerzett képességek jól jönnek a ritmikus sportgimnasztikához, hiszen kellőképp vékony és rugalmas a teste. Így nem mennek el epizódok, amíg teljes értékű tagja lesz a csapatnak, szinte azonnal beilleszkedik. Ráadásul maga Shotaro is érzi magában, hogy mindig is ezt akarta csinálni.

Az anime abból a szempontból is rendhagyó, hogy nem egy országos bajnokságot akarnak megnyerni. Ez érzékelhetően oldja a hangulatot, mert nem az van, hogy keményen küzdenek a győzelemért, így a karakterek is oldottabbak. Gyakorlatilag ez adja az egész anime szeretetteljes mivoltát, de azért is volt ez jó húzás, mert annyi sportanimében láthattuk a kemény küzdelmet, és az ezzel járó sablonokat. A Bakuten!! ezt teljesen nélkülözi. Ez nemcsak azt hozza magával, hogy az edzések oldottabb hangulatban telnek, hanem sokkal inkább a karakterekre fókuszál az anime.

De azért, amit tudnak, megtesznek, hogy a versenyen jó eredményt érjenek el. A hatékony gyakorlás érdekében a srácok összeköltöznek, és teljes mértékig magukról gondoskodnak. Ez a fajta összetartozás adja meg az alapját a közös munkának. Ez egyébként emlékeztet a japán valóságshow-kra. Ez is megalapozza, hogy jobban kötődjünk a karakterekhez.

Ismerkedjünk is meg a srácokkal komolyabban.

Futaba Shotaro

Az anime főszereplője, aki egészen kiskora óta sportol, de eddig komoly eredményt nem tudott felmutatni. Majd egy baseball edzésről hazamenet lát meg egy négytagú csapatot, amint a parkban gyakorol. Később a versenyüket megnézve lelkesen csatlakozik a csapathoz. A gyerekkorban elsajátított képességek jól jönnek a ritmikus sportgimnasztikához is, ezért gyorsan tanul.

Alapvetően kedves, szerény, érzékeny srác, aki mindent megtesz a csapat eredményéért.

Misato Ryoya

Nincs sportanime hallgatag zseni nélkül, ebből még a Bakuten!! sem maradhat ki. Itt van Misato Ryoya, aki már komolyabb eredményt tudhat magáénak a sportban. Itt is megcsillogtatja a képességét. Természetes és légies mozgása valósággal elbűvöli Shotarót. Ő lesz a csapat igazi motorja, ráadásul abban is igyekszik különbözik az anime, hogy Misato egy idő után megnyílik és közvetlenebb lesz a csapattal is. Így egy kicsit közelebbről is megismerjük őt.

Shichigahama Masamune

A csapatkapitány, ő találja ki a koreográfiát, a tervet. Kiváló karakter, minden szempontból vezető személyiség. Nemcsak a magassága, kiállása miatt vívja ki mások tiszteletét, hanem a beszédstílusa okán is. Ono Daisuke személyében igazán harsány seiyuu-t kapott, aki csak kiemeli Shichigahama vezetői attitűdjét. Emellett tiszteli, szereti a csapatát, nem utolsósorban humorban is jeleskedik.

Tsukidate Keisuke

Ő a csapatkapitány helyettes. Mint látható Masamunétól teljesen különböző személyiség. Szerény, visszafogott, gondoskodó, akinek fontos, hogy a csapattagok jól érezzék magukat. Ő a legkiegyensúlyozottabb tag, még akkor is higgadt marad, amikor a többiek elveszítik a józan eszüket. Ezért ideális nemcsak a kedélyek csillapítására, hanem jó döntéseket is tud hozni. Annyira nem emlékezetes személyiség, de szerethető és higgadt mivolta mindenképp példaértékű.

Watari Kotaro

A képek egész jól árulkodnak bizonyos személyiségjegyekről. Watari Kotaro nagyon viccesnek gondolja, hogy megijeszti a nálánál fiatalabbakat. De persze könnyű leszerelni őt... Az idősebbeket ugyanakkor nagyon tiszteli. Ám nemcsak akkor hangos, amikor ijesztgetni kell: lelkesedését is hasonlóan extrovertált módon fejezi ki. Ennek fényében keményen edz is. Nem utolsósorban ő a csapat szakácsa. Kiválóan főz. Azonban úgy vélem, hogy Seiyuu-ja Kamiya Hiroshi, hibás döntés volt. Sokkal jobban állnak neki a csendes, visszahúzódó karakterek. Kotaro személyében erőltetettnek hangzik a kiabálás.

Onagawa Nagayoshi

Ha nem lennének épp elegen, akik gondoskodnának a csapat hangulatáról, akkor van szerencsém bemutatni Onagawa Nagayoshit, aki a csapat mókamestere. Mindig gondoskodik arról, hogy az együttélés és az edzés jó hangulatban teljen. Még abból is viccet csinál, hogy eltört a lába, és a többiek ápolására szorul.

Odavan az aranyos lányokért, imádja az idol lánybandákat. Külön poén, amikor Shotaróval és Misatóval együtt lemegy futni, a streaming alkalmazásban pedig a "Tantan Girls" dala hallható. A két fiú meg nem tér napirendre ezen furcsa zenei ízlés felett.

Nemcsak az anime élét tompítja, hogy nem egy mindent eldöntő versenyre készül a csapat, ahogy a sportanimékben szokás, hanem a karakterek személyéségét is. Ugyanakkor attól válik szerethetővé az anime, hogy így jobban kijön a természetes, laza személyiségük.

Egy rivális csapat is fókuszba kerül. De mivel ők messze nem szerepelnek annyit, ezért nem maradnak meg az emlékezetekben. Egyvalaki közülük viszont nagyon is kiemelkedik.

Tsukiyuki Mashiro

Viselkedése gyerekesnek, már-már butának hat. Bárkivel könnyen megtalálja a közös hangot, nagyon szeret mókázni emberekkel. Úgy tűnik, hogy viccelődik, de valójában jobban érdekli a másik, mint gondolnánk.

Emellett ő a csapatának a legerősebb tagja. Nagyon komolyan veszi az edzéseket, és szeret másokkal versenyezni. Az ő seiyuu-ja Murase Ayumu, aki ezen karakter "személyében" is megcsillogtatja a tehetségét, ugyanis kiválóan érzékelteti a hangjával a személyiségének kettősségét.

Az egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor Futaba Shotaróval összetalálkozik a játszótéren, és ott önfeledten játszanak.

Bakuten!! Movie

Folytatásként kijött a Bakuten!!-ből egy 90 perces movie. Tehát nem egy recap filmről van szó, hanem a sorozat utáni történéseket meséli el. A movie jobban emlékeztet egy átlag sportanimére abból a szempontból, hogy a végén egy komolyabb megmérettetésnek lehetünk szemtanúja, így a srácokon is nagyobb a nyomás és a felelősségérzet.

Külön kiemeli a movie jelentőségét, hogy Watari kipróbálja magát vezetői szerepben, így ő lesz az, aki a legnagyobb jellemfejlődésen megy keresztül. Eddig is tudhattuk róla, hogy bár szeret marháskodni, játszani a nagyfiút, ijesztgetni a kisebbeket, de ha az edzésekre ő is ugyanúgy keményen odateszi magát, mint a csapattársai. Ez a movie többek között az ő felnövéstörténete, és ez valamivel közelebb is áll a seiyuu-jának Kamiya Hiroshi személyiségéhez. Tehát lényegében ő is magára talál.

A movie lezárása csodálatos volt, gyönyörű zenét írt oda Hayashi Yuuki, ahogy a wacci endingje is csodálatosan zárja le a movie-t. Mindenképp érdemes megnézni. A grafika ugyanolyan részletgazdag, realisztikus és nagyon szép, mint az animében. A mozgások és a gyakorlatok kivitelezése természetesen hatnak, az pedig erősíti az átélést, hogy a képarány a gyakorlatok kivitelezése során 16:9-ről 21:9-re vált.

Zene

Az anime egyik nagy erőssége a zene. Az OST-t az a Hayashi Yuuki szerezte, akit én csak a sportanimék koronázatlan királyának tartok, ha zenéről van szó. Itt is felismerhető a jellegzetes stílusa, de remekül felismerte, hogy az anime egyik fő mozgatórugója a karakterek és a közöttük lévő kapcsolat. Így kevesebb a dinamikus zene, több a lassabb, érzelemdúsabb dal. Leginkább az egyes gyakorlatokra írt zenék ütemesebbek. A különböző edzésekre, mindennapi eseményekre írt zenék inkább lassabbak. Külön színesítik a zenei palettát az egyes jelenetekhez írt dalok. Külön zene hallható például a 6. részben, amikor bújócskáznak a srácok. Hasonlóképp az egyes karakterek dalai is nagyon jóra sikeredtek. Furcsa, rejtélyes hangulata van a Shotaro no Kimochi dalnak, de a személyes kedvencem a Mashiro, mely talán nem annyira szól a karakterről, de önállóan hallgatni, kiváló alkotás lett.

Különleges vibe-ja van az OST-nak, csak ezt hallgatva is átérzem az egész animét. Gyakori, hogy végigmegy az adott jelenet a fejemben, amikor az ott hallható zene szól éppen.

A movie-hoz is készült külön OST album. Azon jobbára a sorozatban is hallható zenék hallhatók némileg átdolgozva. Szokása Hayashi Yuukinak, hogy az egyes animékhez írt dalait felhasználja a későbbi évadokhoz, vagy movie-khoz. Ez mindenképp jól jön, ha egyébként a movie hangulatában hasonlít a sorozathoz. A dalokat ilyenkor jellemzően nem egy az egyben hozza át, hanem áthangszereli, a movie hangulatához igazítja.

Jelen esetben is erről van szó. Az összes animéből vett dalt áthangszerelte, így új köntösben hallhatjuk azokat.

De új dalok is megszólalnak az OST albumon. Összesen 8 új dalt hallhatunk, ezek mind emelik a a movie színvonalát. Külön kiemelendő a végső gyakorlathoz írt új dal, ami tökéletesen átadja azt az érzést, ahogy a srácok szinte eggyé válnak a közönséggel. Így mi, a nézők is bevonódunk a gyakorlatba, mi is szinte eggyé válunk a csapattal.

Mindent egybevetve a sorozat OST-je a maga teljességében elmeséli az animét, a movie inkább csak kiegészíti. A movie OST-jének nincs akkora jelentősége, mint magának a mozifilmnek.

Mind az opening mind az ending nagyszerű munka. Abból a szempontból ugyan sablonos, hogy a Centimillimental által énekelt opening a dinamikus, az szól inkább a gyakorlatokról, az edzésekről, a csapatmunkáról, míg a wacci által énekelt ending lassú, érzelemdús, sokkal inkább szól a csapatszellemről és az összetartozásról. Mind a ketten az egyéniségüknek megfelelő dalokat énekelnek. Akik ismerik és szeretik a Givenből Centimillimental stílusát, azok tudhatják, hogy mire számíthatnak a Bakuten!! dalok esetében. A movie-ra énekelt dala nem a film elején hallható, hanem nagyjából 1 óra múlva egy bizonyos jelenet alatt.

A waccinak nagyon jól állnak az érzelemdús dalok. Komolyabban ismerkedve az együttessel, világosan lejön, hogy ez az énekes egyénisége. Néhány ballada igazán szívhez szól. A sorozat endingje inkább egy kedves, lassú dal, a movie endingje az, ami inkább érzelemdús. Az nagyon kihozza a film végén látható közönség előtt végzett gyakorlat érzelmi töltetét. Az énekes hangja is érzelemmel teli, és azt hallom, hogy nemcsak otthonosan mozog ezekben a dalokban, hanem szereti is beleszőni az érzelmeit a dalokba. Bár azt hozzáteszem, hogy a movie ending kislemeze egy Blu-rayt tartalmaz (mindegyik kiadvány egy extra DVD-vel Blu-rayjel van ellátva), mely egy rövid, kb. fél órás koncertet tartalmaz. Nagyon érdekes, hogy négy lassabb, érzelgősebb dal után ötödikre bedobja az Uchitama ~Uchi no Tama Shirimasen ka?~ dinamikus openingjét, ahol együtt táncol a táncosokkal. Annyira éli azt a dalt, hogy TV-n keresztül is teljesen magával rántott. Tehát jól állnak neki a dinamikusabb dalok is, de azt érzem, hogy elsősorban az érzelemdúsabb balladákban mozog otthonosan.

Valamennyi dal elérhető Spotifyon. Engedtessék meg, hogy megmutassam az animéből készült lejátszási listámat, mely az openingek, endingek mellett az összes OST dalt tartalmazza.

Manga

A manga az animével együtt jött ki, így nem arról van szó, hogy évekkel korábban indult a képregény, ami aztán beindult, és jött az animeadaptáció. Sajnos egyelőre csak japánul olvasható a manga, de mivel furiganázva van, ezért alap japán nyelvtudással is lehet vele boldogulni.

A sorozat történésén megy végig a két kötet nyolc fejezete, és ahogy elnéztem, olyan nagy különbségek nincsenek az anime és a manga története között. A rajzstílus viszont mindenképp figyelemre méltó, ugyanis sokban különbözik az animétől. Mindenek előtt nagyon szép, és részletgazdag. A mangában is elsősorban az érzelmekre helyezték a hangsúlyt, kihozza a karakterek szeretetteljes mivoltát. A tónusok is sokkal inkább lágyak, valamint külön érdekesség, hogy a haj nincs annyira dúsan megrajzolva, mint az animében. Ettől inkább természetesnek tűnik a megjelenésük.

Érdemes megfigyelni a két kötet borítója közti különbséget. Az első kötet kissé szabadnak, "kötetlennek" (milyen jól illik ide ez a szó) tűnik, míg a második kötet nemcsak ruházatban, hanem arcban, kisugárzásban is magában hordozza azt a fejlődést, amin Shotaro és Misato keresztülmentek. Az első kötet borítója remekül ábrázolja a kettejük közti különbséget. Ebből válnak közös munkával remek csapattársakká.

Amikor a kevesebb sokkal több

Már-már elcsépelt ez a mondás, de ha van anime, ami ennek igazságát hivatott igazolni, az a Bakuten!!. Semmiben nem akar több lenni annál, mint aminek szánták, de ebbe a relatív kevésbe kemény munkát tettek, hogy az anime a legszerethetőbb és a legvalóságosabb legyen. A gyönyörű grafika, a csodálatos zene, a szerethető karakterek mind gondoskodnak arról, hogy a szívünkbe zárjuk a Bakuten!!-t.

Bárkinek ajánlható ez az anime, aki szeretne a sportanime műfaján belül valami egyedit látni. Nem fogunk izgalmas edzéseket versenyeket látni, nem fogjuk a körmünket rágni, hogy megnyerjék a mindent eldöntő párbajt. Egyszerűen csak megéljük az adott jelenetet, és ezzel mindent megad, amit egy ilyen sorozattól várhatunk.

My Anime List | Anilist | Twitter | Crunchyroll | Fandom

Hivatalos weboldal: Manga | Anime | Movie

Okui Masami - Baby Baby Baby

Nagy elánnal jelentette be a Lantis, hogy Okui Masami nyolc év szünet után új kislemezzel jelentkezik. A Haite Kudasai, Takamine-san is megérne egy posztot, melynek openingjét tartalmazza a kislemez, de nincs mit tenni, ha az énekesnő jártas a ecchi animékben. Nem is feltétlen az animék miatt szeretik a rajongók az énekesnőt. Nem egy olyan dala van, ahol maga a dal ismertebb, mint az anime. Ez köszönhető Okui Masami egyedi hangszínének, és hogy beleteszi az egyéniségét a dalaiba. Talán túlzás kijelenteni, hogy a magas művészet szintjére emelte az anime dalokat, de mindig képviselt egy olyan nívót, aminek köszönhetően az az érzésem támad, hogy érdemes figyelni a munkásságát. Ám őt is elérte az az átok, ami sújtja azokat az előadókat, akik több évtizedes karriert tudhatnak maguk mögött, hogy már nem képesek megújulni. Ezért hiába is vagyok elkötelezett rajongója az énekesnőnek, az igazat megvallva, nem vártam izgatottan ezt a kislemezt. De egy esélyt mindenképp adtam neki, és lám, előrendelésben meg is van a limitált kiadás. Hallgassuk hát meg.

Első hallásra megrökönyödtem a Baby Baby Baby címtől. Mit akar egy 57 éves énekesnő egy ilyen címmel közvetíteni a nagyvilág felé? Semmi magvasat, egyértelműen az animének szól a cím. Amikor túltettem magam ezen, fel kellett dolgozzam a 8 cm-es CD kiadást. Maga a kiadvány nagyon jó ötlet, visszahozni a '90-es évek kislemezét, csak indokolatlannak tartottam abból a szempontból, hogy sem az anime nem idézi a '90-es éveket, ahogy a dal sem. Egy feldolgozás vagy egy régi hangszerelésű dal máris nagyobb létjogosultságot adna egy ilyen kiadványnak, de ha más nem, gyűjteménybe jól mutat.

A címadó dalt nem egyedül követte el Okui Masami. Egy Bonjour Suzuki néven YouTube-on aktív énekesnő besegített, hogy jobban átéljük a dalt. Az ő fiatalos, szexis, pajkos hangja mindenképp emelte a dal mondanivalóját. Lényegében Takamine-san énekhangja, Okui Masami csak közvetíti az anime mondanivalóját, a lány érzéseit. Ez jó döntés volt, és nemcsak azért, mert a korából adódóan kellemetlenül hangozhat Okui Masami-tól, ha elkezdene szexi hangon búgni a mikrofonba, hanem mert egyébként sem jellemző, hogy változtatná a hangját a dalaiban. Ezért egy olyan előadót választottak, aki fiatal, ráadásul jól is áll neki ez a stílus. Jó kompromisszumos megoldás volt. Igyekezett is nem túljátszani a szerepét Okui Masami, így ki lehet jelenteni, hogy előadás szempontjából a legtöbbet hozták ki a dalból.
A zene is elsősorban a szöveg szexuális tartalmú mondanivalóját emeli ki. Egyszerre lágy és vad, szolidan érezteti a szexuális vágyat, anélkül hogy a hallgató aurájába tolakodna. A szöveget is az animéhez írták, mert legalább annyira kettős, mint az animáció. Egyszerre szerelmes és köt gúzsba, ahogy Takamine-san is olykor dominának tűnik egy-egy jelenet erejéig, máskor egy mint egy jó feleség, gondoskodik Shirota-kunről. Nagyon kevés ecchit láttam, nem ez a fő csapásirány nálam, de nem emlékszem, hogy láttam volna olyat, ahol ez a fajta kettősség így megjelenik.

A kislemez második dala, a D~Rasen~ egy Okui Masami szóló dal, arra szolgál, hogy közelebből megismerjük az énekesnő stílusát. Már ha valaki a 32 éves énekesnői karrierje után most találkozna először vele. Ebben semmi pökhendiség nincs, a dal ugyanis csak azoknak fog újdonsággal szolgálni, akik életükben hallottak még az énekesnőről. Bár negatív fennhangon szokás beszélni arról, ha valami repetitív, és ez jelen esetben sem teljesen alaptalan, hiszen olyan szintű hasonlóság van néhány korábbi dalával, mintha csak az egyik rock dalát vették volna elő és kicsit átdolgozva újra kiadták volna.
Mégsem törnék pálcát ezen döntés fölött, mert annyira jól áll ez a stílus Okui Masami-nak, annyira otthonosan mozog benne, hogy hallani, hogy lubickol a dalban. Ráadásul van annyira jól megírva, hogy esélyes, hogy megszereti ezt a stílust, aki először hall ilyet. Az meg Okui Masami énekesnői kvalitásairól ad tanúbizonyságot, ilyen erőteljes, karcos gitárszólóban úgy képes a maga természetes női hangján énekelni, hogy inkább csak kiemeli a dal mondanivalóját. Külön felüdülés hallani a karaoke verzióban a bridge alatt hallható torzított háttéréneket. Alapvetően nem vagyok sem az auto-tune, se a különböző torzítások ellen. Azt gondolom, hogy ezzel is remekül ki lehet fejezni a szöveg mondanivalóját. Itt is ezt érzem.

A borító ugyanakkor nagyon furcsa lett. Utalni akar a dalra, de nagyon visszafogott az énekesnő. A függöny egyszerre a diszkréció és a rejtélyesség szimbóluma is lehetne, de olyan képek is készültek, ahol ágyon ül. Kicsit olyan, mintha Okui Masami a borítón keresztül lenne Takamine-san, de már-már kínosan ügyel arra, hogy ne játssza túl a szerepét. Amennyire lehet, igyekszik lazának tűnni, de nem látszik teljesen oldottnak. Az, hogy hátoldalon Takamine-san hátsójára került a vonalkód, teljesen nyilvánvaló: Másképp nem is kerülhetne lemezboltokba. A 8 cm-es tok ugyanúgy felhajtható, mint a régi kislemezek esetében, és belül olvasható a dalszöveg. A lemez alatt pedig a zenészek és a stáb.

Nekem, mint rajongónak, minden hibája ellenére tetszik a kislemez. Érdekes ötleteket tartalmaz a címadó dal, a B-Side track meg legyen akármennyire is repetitív, nagyon szeretem ezt a stílust tőle. Úgy vélem, jól hozták össze a dalt. A borító azonban arról árulkodik, hogy bizonyos alkuk árán születhetett csak meg ez a kislemez. Mindent egybevetve ajánlom a kislemezt. Ha tetszik a második dal, akkor érdemes jobban elmerülni Okui Masami repertoárjába, mert még néhány ilyen dalt hallhatsz tőle.

Ének: 8/10
Szöveg: 7/10
Zene: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 5/10
Hangulat: 8/10

+ Jól sikerültek a dalok a kislemezre.
- A borítóképek nem sikerültek túl jól.

73%

Centimillimental koncert a MondoConon

Túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy a Centimillimental meghívása Magyarországra a Mondo történetének egyik, ha nem a legnagyobb dobása volt. Több japán vendéghez is volt szerencséje a MondoCon hűséges látogatóinak, de Centimillimental volt az első igazán felkapott énekes, aki tiszteletét tette a rendezvénysorozaton.

Bizonyos szempontból időszerű is, hogy Centimillimental most indult európai turnéra, melynek egyik állomása volt a MondoCon, hiszen a Given anime most ért véget, így a válogatásalbumok mellett, a közönség előtt is összegezheti az elmúlt 5-6 évet. Szerencsére van is mit, hiszen emlékezetes dalokkal örvendeztette meg nemcsak a Given rajongókat, hanem gazdagította a japán zenei palettát.

Igyekeztem idejekorán a nagyszínpadhoz menni, hogy jó helyem legyen, de hamar kiderült, hogy totál felesleges volt, hiszen hangolás miatt teljesen kiürítették az E csarnokot. Mégis szerencsés voltam, mert pont akkor értem a csarnokba, amikor az utolsó embereket tessékelték ki, így jó helyem volt a bejárat előtt. A hangolás végeztével engedték be az embereket, és elég közel kerültem a színpadhoz.

Bár az részemről némi aggodalomra adott alapot, hogy az Ázsián kívüli koncertjeit egyedül csinálja. Talán akusztikus hangszereléssel hallhatjuk a dalokat? Volt ilyenre példa néhány MondoConos koncert esetében, de pont Centimillimental dalai azok, amelyek érzelmi mondanivalója okán is erősebb hangszerelésűek. Hogy szólnak majd akusztikus hangzásban? Nos, a trükk a következő: Adott volt egy gitár, egy billentyűs hangszer és egy gép, melyről a többi hangszer szólt programozva. Arról van szó ugyanis, hogy a dalok felvételekor az énekes nemcsak felénekli a dalokat, hanem feljátssza gitáron, billentyűn is, de még a programozást is ő végzi, így bár félig playback volt a koncert, mégis teljes mértékig a saját munkáját hozta el.

A koncertet a Bakuten!! dalokkal kezdte. Mivel ezt az animét is nagyon szeretem, ezért engem már ezekkel a dalokkal is megvett. A movie betétdalával kezdte, de mintha küzdött volna a magas hangok kiéneklésével. Sehol nem hallottam azt a jól ismert hangszínt, amivel szokott énekelni. Olyannyira nehézkesnek tűnt az ének, hogy elkezdtem azon aggódni, hogy nem fogja tudni végigcsinálni a koncertet. Aztán a második dalra, a Bakuten!! anime openingjére már lényegesen javult az összkép. Nagy örömömre hallható volt az az ének, amivel méltán lett ismert és kedvelt.

Aztán egy számomra ismeretlen dal (Ikite Ikanakucha) után jöttek a Given dalok. Vele együtt a lányok hangja is. Kedves dolognak tartom, ha egy énekes megpróbál az adott ország nyelvén egy pár szót mondani, Centimillimental is így tett. Meg kell hagyni, ügyesen beszélt magyarul. A Super Ultra I LOVE YOU után a Marutsuke remek lehetőség volt arra szintetizátorral belsőséges kapcsolatot alakítson ki a rajongóival. Ez nagyon bejött, sokan telefonjuk zseblámpájával adták meg a dal igazi hangulatát.

Az mondjuk meglepett, hogy a Kizuato olyan hamar megszólalt. Ekkor sem volt biztonságban a hallásunk, de ahogy bemondta az énekes a Fuyu no Hanashi címet, a lányok valósággal elvesztették az eszüket. Őrült hangulat volt, szinte az egész közönség végig énekelte a dalt. Bevallom őszintén, a Given rajongók azon kb. 1%-ába tartozom, akik nemigen érzik át a dalt, de ott annyira betalált nálam is, hogy még én is elérzékenyültem a dal hallatán.

Bár az énekes nem énekelt mindig hibátlanul, de nyoma nem volt annak a baljós kezdetnek, amivel indította a koncertet. Mindent megtett azért, hogy felejthetetlen legyen a koncert. Óriási élmény volt élőben hallani tőle a szeretett dalokat. A koncertet a legújabb movie két dalával zárta. Aztán pár perc szünet után egy dal (Bokura Dake no Shudaika) erejéig visszatért a színpadra.

Ami nekem nem tetszett, hogy a pár perc szünet alatt a Mondós konferanszié beszélt, aztán úgy konferálta fel ismét az énekest, mintha nem lenne természetes egy koncerten az előadó visszatér. Mintha attól tartottak volna, hogy a közönség nem várja meg a végét, és az énekes nem játszhatja el az utolsó dalt. Személyes észrevételem még, hogy az egyik nagy durranást a legvégére hagytam volna, hogy igazán emlékezetes legyen a koncert. De mindent egybevetve felejthetetlen egy órával örvendeztetett meg minket az énekes.

A koncert után is volt lehetőség dedikáltatni. Ahogy szétnéztem, a rajongók többsége a Given mangáját akarta dedikáltatni. Én meg nem kis meglepetést okoztam az énekesnek azzal, hogy Bakuten!! CD-ket akartam vele aláíratni. El is nyerhettem a szimpátiáját, mivel eredetileg csak egy aláírást engedélyeztek, de nekem aláírta mind a két CD-t. Nekem személy szerint már csak ezért is megérte eljönni.

Bár egyik ismerősöm hátul a sörpadokról hallgatta a koncertet, elmondása szerint eléggé rossz volt a kihangosítás. Ezek szerint számított az is, honnan hallgatjuk a koncertet. Az biztos, hogy akik elölről nézték a koncertet, azok egy szép emlékkel lettek gazdagabbak.

Okui Masami: Gyuu

30 éves Okui Masami első albuma! 30 éve egy különleges karrier indult el, ami a mai napig tart! És ha továbbgondolom, hogy 13 éve jelent meg az album, amikor először találkoztam vele, és azóta is szívesen hallgatom, azt gondolom, hogy hűen bizonyítja, hogy ez az album csak még sokkal értékesebb lett, mint amikor először találkoztam vele.

Ennek egyik fő oka az, hogy Okui Masami már a kezdetektől külön figyelmet szentelt a minőségre. A lehetőségekhez mérten mindig a legtöbbet hozta ki magából. Ez már abban is tetten érhető, hogy az első album dalai szövegének többségét is ő írta, ez még inkább egyedivé, sajáttá teszi az albumot. Erre rájön még a jellegzetes hangszíne, ami még egyedibbé teszi a dalait. Többször írtam korábban, hogy bár az anime dalok a tipikus a '90-es évek hangzását tükrözi, de az ének kiemeli a sablonból.

És különleges úgy visszahallgatni az első dalait, hogy bár képzett volt Okui Masami hangja, de az ártatlan, már-már kislányos színezet, egyedivé téve az előadásait. Ugyanakkor ez az énekstílus ad egy optimista, várakozással teli hangulatot a dalainak, ami tőle nagyon jól hangzik. Voltak már ekkor is komolyabb, érzelemdúsabb dalai, de alapvetően a vidámság jellemzi Okui Masami énekesnői karrierjének első éveit. Azt szoktam mondani, hogy 2000-től nemcsak a folyamatos hangképzéseknek köszönhetően lett sokkal érettebb hangja, hanem elképzelésem szerint az élettapasztalatoknak is. Titokban tartja a magánéletét, de azt gondolom, hogy Okui Masami a rajongói füle hallatára vált érett nővé.

De amíg a maga fiatalságát élte, addig is minden tőle telhetőt megtett, hogy a legtöbbet hozza ki magából. 14 kiváló dal került fel erre az albumra. Erre még elsősorban OVA dalok kerültek fel: Fantasia, COMPILER, Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade II és egy movie, méghozzá a Ghost Sweeper Mikami: Gokuraku Daisakusen betétdala. Az albumot nemcsak az ének minősége miatt érdemes hallgatni, hanem élő hangszerekben sem szerénykednek a dalok. Bár most hallgatva, úgy érzem, hogy ezen az albumon is kevés hangszer szólal meg (ahogy a felvételeken szokás), inkább a hangzás az, ami erőteljes. Tehát a hangszerelést dicséri az album különleges minősége, ez emeli ki a dalszövegek nemcsak a tartalmi, de az érzelmi mondanivalóját is. Okui Masami első albuma egy kiváló karriert vetít előre.

Érdekes olvasni az obi-n, hogy bocsánatot kér azért, hogy ilyen sokáig várt az album megjelenésével (おまたせしました。やっとあなたに会えました). Nos igen, az első kislemez 1993-ban jelent meg, az album meg napra pontosan 20 hónapra rá. Nem szokás egy albummal ilyen sokat várni. Ráadásul különböző módosításokon mentek keresztül a dalok. A debütáló Dare Yori mo Zutto... is mondjuk úgy, hogy egy "ballade version"-t kapott, hiszen Okui Masami egy zongoraszólóra énekel. Ahogy a My Jolly Days és a BEATS the BAND is hosszabb, mert ezek egy kislemezre kerültek fel. Már az ott hallható változatok is elég hosszúak, de a karaoke verzióval együtt annyira hosszú lett volna, hogy nem fért volna rá a kislemezre. Az I WAS BORN TO FALL IN LOVE esetében meg más hangforrásból dolgoztak, tehát az album utómunkálatai is oka lehet annak, hogy sokára jelent meg. Ennek viszont gyümölcse, hogy hangzás kiváló, a mai napig büszkén állnak a dalok az újak mellett.

Egyedül a borító az, ami egyszerű. Egyszínű háttéren olvasható a szöveg, minimális díszítéssel. A lemez mögött vannak még képek, de ennyi az összes. A belső oldalakon csakis a szöveg és az egyéb infók olvashatók. Az lehetett volna változatosabb, minden másban kiváló munka ez az album.

Ha minden előadói karrier így kezdődne, csak jó dalok születnének. Okui Masami bebizonyította, hogy sablonos dalokból is lehet valami különlegeset kihozni. Az első albumok a fiatal optimizmusról szólnak, amikor várakozva nézünk a jövő felé. Ezt az érzést toldja meg az énekhangjával, a hangsúlyos hangszereléssel. Erre kiváló példa az első album. Hallgassuk meg és ünnepeljük egy kiváló album megjelenésének 30. évfordulóját!

Ének: 8/10
Szöveg: 7/10
Zene: 8/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ Egy különleges énekesnői karrier ígéretes kezdete
- A borító túl egyszerű.

86%

A kis óriás ellen

Vasárnap közzétették a Haikyuu!! FINAL második movie-jának első trailerét.

Ezzel együtt megtudtuk azt is, hogy a címe VS Chiisana Kyojin lesz. A Karasuno a Nekoma elleni győztes meccs után továbblép, és a Kamomedai-jal csap össze. A Kamomedai ásza Hoshiumi Kourai, szerepelt is a Gomisuteba no Kessen movie végén, mintegy előrejelezve, hogy melyik csapat lesz a Karasuno következő ellenfele.

Ő is megkapta Chiisana Kyojin becenevet, de ezen meccs alatt tűnik fel az a Chiisana Kyojin is, aki röplabdára inspirálta Hinatát. Ő is figyelemmel követi a nézőtérről a meccset.

Az előzetes sokkal inkább egyfajta kedvcsináló, jobbára az előző meccsekből vágtak ki jeleneteket. Ebből a meccsből alig láthattunk, legfeljebb néhány képkockát. Az is furcsa, hogy a plakáton több csapat játékosa látható, de a Kamomedai-ból Hoshiumi a háttérbe került. Egyébként nagyon jó meccs lesz, lesznek most is emlékezetes pillanatok. Abban nem kételkedek, hogy a minőséggel nem lesz probléma. Premier dátumot nem írtak, de remélem, még idén a mozikba kerül, és a Gomisuteba no Kessen-hez hasonlóan ez is eljut a magyar mozikba.

Ezzel együtt egy special-t bejelentettek "Bakemono-tachi to Iku Tokoro" lesz

Ez váratlan bejelentés volt, hiszen eredetileg csak két movie-ról volt szó. De természetesen örömteli, hogy jön egy extra. Valószínűleg egy rövid kitekintő lesz, a Fukurodani és a Mujinazaka közti meccset nézhetjük meg. Emlékeim szerint ennek a meccsnek győztese néz szembe a Karasuno és Kamomedai párharc győztesével.

Azt sejtettem, hogy az utolsó fejezetek nem lesznek a két movie-ban. Remélem, hogy kapunk lezárásként egy extra special-t, vagy akár egy (több részes) OVA-t, amelyben megnézhetjük a brazil edzőtábort, és a V.LEAGUE meccseit, egyáltalán a srácokat felnőttként. Azzal lenne a végéig animálva a Haikyuu!!

A legjobb tiz(enegy)es

Kiterjedtnek tartom a japán zenei ismereteimet, úgy tippelem, hogy tízezres nagyságrendben ismerek japán dalokat. Sokat formálódott a zenei ízlésem azóta a 2006 augusztusi nap óta, amikor először japán dalt hallottam, és teljesen a hatása alá kerültem, de arról is írtam már, hogy mekkora hatást gyakorolt rám Okui Masami énekesnői munkássága.

Nemcsak a dalai, előadása, közvetített érzelmei gyakoroltak rám hatást, hanem hogy kiknek írt dalokt, kikkel dolgozott együtt, kiknek munkásságára nézett fel. Így többek között Okui Masami-nak köszönhetően az évek során a kortárs japán (elsősorban) anime dalokból egy átfogó képet kaptam.

De azt elismerem, hogy a '90-es évek előtti japán könnyűzenéjéről szinte semmi ismertségem nincs. Minimális mennyiségű dalt ismerek a Shouwa korból. Inkább az olyan előadók régi dalait ismerem, akiknek az "újkori" munkásságait is ismerem, szeretem. Például: Mizuki Ichiro, Kageyama Hironobu, Kushida Akira. Mindig az volt az érzésem, hogy a japán zene csúcspontja a '90-es években volt. Részben azért, mert ahogy nézem a '70-es, '80-as évek albumainak borítóját, főleg az idokolét, az volt az érzésem, hogy már akkor is egy kaptafára írták a dalokat.

Vagy talán mégsem? Mérhetetlenül hálás vagyok Okui Masami: Masami Kobushi ~Kayokyoku-hen~ albumáért, amelyre 11 olyan 1990 előtti dalt énekelt fel, amiket gyerekkorában szeretett, inspirálták, hogy énekesnő legyen. Hogy mennyire szerette ezt az korszakot, az albumborító is jelzi, ugyanis azt az 1978-1989 között a TBS-en sugárzott THE BEST TEN műsor inspirálta. Az album címe is utal a TV műsorra, hiszen annak teljes címe: TBS Kayokyoku THE BEST TEN (TBS歌謡曲ベストテン). Ez egy heti műsor volt, csütörtök esténként az aktuális heti 10 legjobb dalt mutatták itt be. Sok énekes itt debütált, aminek nagy jelentőssége volt, mert a műsor a kezdetétől a végéig óriási siker volt. Tehát aki itt debütált, annak biztos, hogy beindult a karrierje.

Okui Masami meg összeállította a saját "THE BEST TEN"-jét. Bár van egy kis képzavar, mert lemezen 11 dal hallgatható meg, ám digitális terjesztésben 10 dal jelent meg. A legkorábbi dalt, az eredetileg 1974-ben megjelentet hagyták le a digitális kiadásról. A dalokat meghallgatva pedig azt éreztem, hogy teljesebb képet kaptam Okui Masami énekesnői karrierjéről. A legelejétől a legvégéig hallható, hogy Okui Masami tényleg szereti ezeket a dalokat. Eggyé válik velük, fürdik bennük, flow-ban van, amikor énekel. Nagyon korán megtalálta az egyéniségét, és ezek a dalok hallhatóan segítették abban, hogy kiteljesedjen önmagában. Annyira szereti és tiszteli ezeket a dalokat, hogy nagyon ügyelt arra, hogy a hangszerelés amennyire csak lehet, hasonlítson az eredetire. Így olyan érzésem volt, mintha Okui Masami feldolgozásai is lemezjátszóról szólnának.

Annak ellenére, hogy nagyon kíváncsi voltam az eredetiekre, egészen idáig vártam azzal, hogy meghallgassam azokat. És őszintén bánom. Korábban kellett volna megtörténnie. Be is mutatnám őket, összehasonlítva az Okui Masami által felénekelt változattal.

Shoujo A (Eredeti előadó: Nakamori Akina, Év: 1982)

Szerintem Okui Masami ebben a dalban találta meg azt a nőiességet, ahogy azt ő maga megéli. Igazán erőteljes a hangszerelés, és amikor az énekesnőt is meghallottam, elismerően bólintottam, hogy "Ez igen! Ez kérem, hang!" A legteljesebben fejezi ki a női mivoltát, és ez kirívó annak fényében, hogy Japánban a női egyenjogúság sokáig (talán még most is) álom volt. Így vélhetően nem láthatott sok jó példát arra, hogy milyen egy igazi nő, egyszerűen csak hagyta kibontakozni önmagát. Mivel nem ismerem a Shouwa éra dalait, nem merem kijelenteni, hogy úttörő a japán zenei történelemben, de hogy kevés ilyen dal láthatott annak idején napvilágot, arra nagy tételben mernék fogadni.

Aoi Sangoshou (Eredeti előadó: Matsuda Seiko, Év: 1980)

Ez az a fajta dal, ami szélesíti a japán zenét, nem mélyíti. Könnyed hangzású dal a jelen megéléséről. De azt a lehető legteljesebben éli meg. Egy olyan lányt látok magam előtt, aki a parkban, ligetben önfeledten fut, elterül a fűben és eggyé válik a természettel. Ezt érzékelteti a refrén magas énekében megbúvó kedves, már-már kislányosan ártatlan énekhang. A dal könnyedségét erősíti a némileg egyszerűbb hangszerelés, és kevesebb élő hangszer hallható a dalban. Végig az ének dominál, ráadásul nagyon jó hallgatni, hihetetlen nagy hangtartománya van az énekesnőnek. Ilyen egy igényesen megkomponált könnyed dal.

Stay with me ~Mayonaka no Door (Eredeti előadó: Matsubara Miki, Év: 1979)

Na, ez az a dal, ami néhány éve új életre kelt. Könnyed City Pop hangzása miatt YouTube és TikTok videók kedvelt aláfestő zenéje lett, így legalább annyira népszerű lett, mint aktualitásakor. Igazából ez egy olyan dal, aminek hallhatóan nincs bonyolult hangszerelése, sokkal inkább a dallamvilága jellegzetes, emlékezetes. Az ének is fülbemászó, tehát igazából érthető, hogy miért lett akkora trend. Okui Masami változatában ennek a dalnak van a leginkább retro hangzása, ennél a dalnál látom magam előtt a legélesebben a lemezjátszót, amint lejátssza ezt a dalt. Az eredetit természetesen a trendektől függetlenül érdemes meghallgatni.

Kamome ga Tonda Hi (Eredeti előadó: Watanabe Machiko, Év: 1978)

Hasonlít a második számhoz, bár ez nem annyira könnyed, mert amíg az Aoi Sangshou jó eséllyel egy beteljesült szerelem mámoráról szól, addig a Kamome ga Tonda Hi inkább szerelmi csalódásról. Mégsem szomorú a dal, bár hallhatóan komolyabb a hangzása. A refrén közben háttérben hallható gyors zongorajáték kiemeli a dal ütemes mivoltát, erősíti zene dimanikáját. Ez az a fajta dal, amit nem érzek át, de kellemes hangzása miatt szeretem hallgatni.

City Hunter ~Ai yo Kienai de~ (Eredeti előadó: Kohiruimaki Kahoru, Év: 1987)

No, azért Okui Masami nem hazudtolja meg önmagát, és egy anime dal is helyet kapott az albumon. Adós vagyok a City Hunter megnézésével, de ahogy olvasom a véleményeket, talán az egyik legjobb az akció-krimi műfajában. A dalt hallgatva úgy érzem, hogy remekül visszaadja az anime és a főszereplő srác, Saeba Ryo rejtélyes mivoltát. Nyugodt a hangzás, nem hívja fel magára a figyelmet, mégis van valami ereje a dalnak, aminek köszönhetően egyből megjegyzi magának az ember. Ez adja a dal jelentősségteljességét. Az énekesnő is hihetetlen énekhanggal énekel.
Itt tenném hozzá, hogy Okui Masami hiába anime betétdalokkal lett híres, hogy erre az albumra csak egy anime dal került, igazolja, amit mondott az egyik interjújában, hogy mennyire volt anime rajongó gyerekkorában. Szerette az animációkat, de soha nem nézte őket csak azért, mert anime. Azt hiszem, ez jelzi az átlag japán társadalmat. Ők teljesen másképp gondolkodnak az animékről, mint mi, nyugatiak.

Return to myself (Eredeti előadó: Hamada Mari, Év: 1989)

A '80-as évek végén, '90-es évek elején Japánban is dívott a csajos rock, ebből kaphatunk ízelítőt ezen dalnak köszönhetően. Nem is annyira kemény hangzású a dal, inkább az elektromos gitár érezteti, hogy egy rockdallal van dolgunk, az énekesnő sem vadul be. Tehát egy szolid rock dal, sokkal inkább érzem azt, hogy az énekesnő újra felfedezi, rácsodálkozik önmagára, és nem azt, hogy megéli. Visszafogott mivoltára az "I never lose my mind" dalszövegrészlet is utal. Ugyanakkor nagyon jó a dal abból a szempontból, hogy hallom az önazonosságot. Tehát nem nyújt se többet, se kevesebbet, mint ami, de azt teljes mértékig.

Yasashisa ni Tsutsumareta nara (Eredeti előadó: Arai Yumi, Év: 1974)

Ez az a dal, ami nem került fel digitális streamingre, és ha megnézzük az évszámot, könnyű belátni, hogy miért. Valószínűleg Okui Masami külön akarta felénekelni ezt a dalt, és azt kell mondjam, hogy nagyon örülök neki, mert annyira, de annyira szeretem azt az Okui Masami-t, akit ebben a dalban hallok! Ez egy végtelenül egyszerű, bájos dal, konkrétan a szöveg is annyira egyszerű, hogy még az én N5-ös szintű japán nyelvtudásommal is szinte teljes mértékig értem. Ez a dal az érzelmi biztonság himnusza. Gyerekkorunk álmairól, hitvilágáról szól, amikor szerető közegben nevelkedünk. Hisszük, hogy az őrangyalunk vigyáz ránk, és felnőttkorunkban is érni fognak minket csodák. Kedves, szeretettel teli közegének köszönhetően, ez azon nagyon kevés felnőtt dalok egyike, mely a gyermeki létállapot igazi szépségét eleveníti meg. Ilyen egy biztonságos érzelmi közegben nevelkedett gyerek, és sokkal jobb lenne ezen a világon élni, ha ilyen emberekkel lennénk körülvéve. Okui Masami hangja is tele van szeretettel, kedvességgel, gyengédséggel. Annyit áradozok, hogy teljesen elérzékenyültem a végére. Borzasztóan sajnálom, hogy lemaradt az online streamingről.

Roppongi Shinjuu (Eredeti előadó: Ann Lewis, Év: 1985)

Roppongi Tokió híres éjszakai szórakozónegyede. Ezt az éjszakai életet jeleníti meg ez a dal. Tipikus '80-as évek beli filmet látok magam előtt: Gyönyörű emberek, tökéletes sminkek, elegáns ruhaköltemények és az előadás! Mindenki jól mulat! De ez a valóság? Az ének nagyon hangsúlyos, és nemcsak azért, mert le akarja rántani leplet a Roppongi éjszakai élet hazugságairól, hanem mert az énekesnő is küzd magában: "BIG CITY IS A LONELY PLACE". Mégis is beleszeret szórakozónegyed csillogó fényébe, egyszerűen képtelen ellenállni csábításnak. A végére megadja magát: "I CAN'T LIVE WITHOUT YOU BABE! DON'T WANNA LET YOU GO!" Ezt a belső vívódást Okui Masami is fantasztikusan átadja.

LONELY STAR (Eredeti előadó: LAZY, Év: 1980)

A LAZY Okui Masami egyik kedvenc együttese, egyik tagja pedig nem más, mint Kageyama Hironobu, akivel aztán a JAM Project-ben később együtt is dolgozik. Nagyon érdekes ez a dal, mert Okui Masami írt egy ehhez hasonló dalt is a 2007-es Masami Life albumára, és abban Kageyama Hironobu gitározik! A Wasuregusa valamivel lassabb, jobban elmereng az élet mibenlétén, a LONELY STAR pörgősebb, intenzívebben éli meg az érzelmeket. De ugyanúgy kétségek gyötrik, a dal végén újra és újra megkérdezi, hogy "CAN YOU HEAR MY SONG? WHERE IS MY BOY, STAR?"

Olivia wo Kikinagara (Eredeti előadó: Anri, Év: 1978)

Ez a dal leginkább az eredeti változat fényében érdekes. Ez egy ballada, az első nagy szerelmi csalódásról. Érdekessége pedig abban rejlik, hogy amíg Anri 1978-ban fiatal lányként mintha a saját szerelmi csalódását énekelte volna rendkívül módon átélhetően, addig Okui Masami az 50-es éveiben már kívülállóként, kvázi narrátorként. Olyan, mintha a saját első szerelmi bánatát énekelte volna meg, vagy egy másik fiatal lányét, de az biztos, hogy nagyon átérzi a dal fájdalmát. Csodálatosan közvetíti az érzelmeket. Talán az a legjobb megoldás, hogy Okui Masami az eredeti énekesnő történetét olvassa fel. És végig magához vonja a figyelmet. Mindkét előadás csodálatos, átélhető!

Kawa no Nagare no You ni (Eredeti előadó: Misora Hibari, Év: 1989)

Hát ez... Elindítottam az eredeti változatot, szólt a kedves, andalító zene, és egyszercsak megszólalt az énekesnő... És én lefagytam... MI EZ A HANG, TE ÚRISTEN??? Tetőtől talpig végig libabőrös voltam, fogtam a fejem, olyan szinten elragadott ez az angyali, földön túli, csodálatos ének, hogy most is remegek, ahogy írom ezeket a sorokat! Ilyen csodát 100 évben egyszer hallani. A hangzás, a hangszerelés is csak erősíti az énekesnő méltóságteljes előadását, művészetét. Folyóként békésen áramlik, és az énekesnő úszik a zenében, mint hal a vízben! Ez a művészet csúcsa!
És nem ám akárki Misora Hibari. Nemcsak kulturális ikon, konkrétan becsületrendet kapott, mert a művészetével sokat tett a japán kultúra jóhíréért, a közvélemény javításáért, és külön megkapta a "People's Honour Award"-ot, mert a II. világháború után a művészetével reményt és bátorítást közvetített a nép felé. Nem is kérdés, hogy megérdemelte. A hangja egyszerűen gyógyító hatású. Nem akartam elhinni, hogy létezik ilyen. A Kawa no Nagare no You ni az énekesnő utolsó dala, 1989 júniusában elhunyt. Kulturális jelentősségét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy a halálát úgy aposztrofálják, hogy kulturálisan véget ért a Shouwa-kor.
Okui Masami pedig felnőtt a dalhoz! Eszébe nem jut lemásolni az eredeti éneket, ő a saját művészetével és méltóságával ad szakralitást a dalnak! Ezzel közvetíti azt a művészetet, amivel Misora Hibari az egész japán társadalomra hatást gyakorolt. Fantasztikus előadás volt, Okui Masami megcsinálta! Ilyen az, amikor valaki hisz a saját képességeiben, és annak legjavát nyújtva méltó módon előad egy minden szempontból művészi dalt.

Ez egy csodálatos utazás volt. Még egyszer hálás vagyok Okui Masami-nak, amiért ezzel a 11 dallal bővítette a japán zenei ismereteimet. Útmutatást adott, most még értékesebbnek érzem a japán könnyűzenei ipart. Aki ilyen dalokkal inspirálódik, attól ne is várjunk mást, mind minőségi, színvonalas karriert. Okui Masami mind a 11 dalt kiválóan elénekelte, nagyon jól közvetítette az eredeti dalok által közvetített üzenetet, érzelmeket. Az ő karrierje és életműve szintén kimeríti a művészet fogalmát. Felnőtt ezekhez a kiváló előadókhoz. És biztos lehet abban, hogy a művészetével legalább annyira inspirálja a rajongóit, mint amennyire ő inspirálódott ezen dalok által.

Okui Masami: i-magination

Különleges két nap a tegnapi és a mai Okui Masami pályafutásában. Tegnap volt a Dragonfly album megjelenésének a 20. évfordulója. Ez szám szerint a 10. stúdióalbuma, ezen dupla kerek nap alkalmából egy megemlékező cikket írtam a személyes blogomban, személyes vonatkozásokkal. Ma pedig a 15. stúdióalbumnak, az i-magination megjelenésének van a 15. évfordulója. Nem vagyok számmisztikus, hogy megfejtsem, hogy van-e bármilyen jelentősége a 15-ös szám dupla jelenlétének (az igazat megvallva, nem is hiszek benne annyira), de mivel ötévente egyszer lesz két ilyen egymást követő nap az énekesnő karrierjében, ezért illőnek gondolom, hogy megemlékezzek erről. Főleg, hogy idén lesz 19 éve, hogy Okui Masami zenéje, művészete az életem része.

Különleges album ez, mondhatni egy korszakot zár le, hiszen ez az utolsó album, melyet Okui Masami a saját kiadójánál jelentetett meg. Hozzáteszem, hogy a fentebb említett album volt az első, melyet az énekesnő saját maga jelentetett meg, tehát több szálon is kapcsolódik egymáshoz ez a két remek kiadvány. Volt előszele annak, hogy Okui Masami nem fogja sokáig húzni a saját megjelenést, hiszen a Dwango Entertainment vette "szárnyai alá" a kiadót. Erre utal az is, hogy ez az album nem "EVCA", hanem "DGEA" betűkóddal jelent meg. És mivel ebből az albumból sem sikerült sokat értékesíteni, ezért sejthető volt, hogy a Dwangónak nem fogja megérni fenntartani az evolution kiadót.

Inkább nézzük is, hogy milyen dalok kaptak helyet ezen a korongon. Azt gondolom, hogy Okui Masami dalainak döntő többsége olyan, amit bárki elénekelhet: Férfi, nő, mindenkinek jól állnak. Ám ez az album kifejezetten nőies témát, koncepciót kapott. Az alaptéma: "Az élet aktiválása. A gyönyörű istennőknek és neked..." (起動する命、美しき女神たちとあなたへ…) Ez erősen érződik is. Okui Masami korábban is megvillogtatta a nőiességét, és ezt leginkább azért volt jó tőle látni, mert láthatóan tisztában volt a maga női mivoltával. Azzal maximálisan élt, ugyanakkor tiszteletben tartotta a saját határait. Nem akart több lenni annál, ami. Ez tiszteletreméltó, példaértékű mentalitás. Ebből a női erőből kapunk egy nagyobb dózist ezen az albumon.

Nagyon szép utat jár be az album. A Starting Over egy igazi útindító dal, utána viszont három pesszimistább, depresszívebb dalt hallhatunk, mintha az énekesnő a fájdalmát, traumáit akarja gyógyítani. De igazán optimista és erős csak a második felére lesz az album. A 7. dal, a Good-bye Good luck félreérthetetlenül egy múltbéli kapcsolat lezárásáról, annak elengedéséről szól. Utána vesz csak igazi lendületet az album. Olyan elementáris erővel tör fel a Sono Toki Daremo ga Megami To naru dal, hogy konkrétan az önazonosság himnusza is lehetne. Okui Masami-é biztosan, és büszkén kiteheti az ablakba, mert ilyen hiteles és erős dallal nem sokan büszkélkedhetnek. Egyértelműen az az album csúcspontja. Ezután éli tovább a saját egyéniségét, a Niji-Iro Shooter egy igazán fantasztikus és dinamikus szerelmes dal. Majd a végére a Flower dallal megnyugszik és mintegy útravalóként elénk tárja a bölcsességet, hogy ha a szerelem virágát folyamatosan öntözzük, akkor az mindig szépen és élettel teli fog ragyogni.

Ez a jellemző az Okui Masami albumokra. Mindegyiknek van koncepciója, témája, mondanivalója. Ettől egyediek a lemezei, mindegyik egy szép ívet jár be. Ráadásul a különböző stílusokat a saját képére tudja formálni, ezáltal akármelyikben is énekel, mindegyik jól áll neki.

De az album nemcsak abban utolsó, hogy a saját kiadója jelentette meg, hanem abban is, hogy itt zenél utoljára azokkal a zenészekkel, akikkel akkor kezdett el együtt dolgozni, amikor a King Records-nál maga kezdte el kiadni a dalait. Ők nagyban meghatározták Okui Masami '90-es évek anime zenei dömping utáni egyedi, mással össze nem téveszthető zenei stílusát. Ezt az albumot is színesíti az a sajátságos rockzene, ami ekkor az énekesnő zenei hangzását fémjelezte.

Habár az előny, hogy az album női mivolta ellenére mindenki számára hallgatható, valójában ez leszűkíti azok körét, hogy kik azonosulhatnak ténylegesen a dalokkal. Az előző albumok inkább szóltak a rajongóknak, ezt az albumot én is inkább kvázi kívülállóként szoktam hallgatni. De ez szerencsére nem akkora hátrány, mert Okui Masami hallhatóan lubickol a dalokban. Tehát az önazonosság tetten érhető.

A borító rózsaszín háttere is erősíti az album nőies mivoltát. A képek egy stúdióban készültek, nincs különösebb témájuk, koncepciójuk. Bár ez volt az az Okui Masami album, amit megjelenése előtt előrendeltem, aztán amikor megláttam a borítóképet, annyira megijesztett, hogy majdnem lemondtam az előrendelést. Mintha egy robot lenne. Erősen futurisztikus hatást kelt, és igazából a mai napig nem tudtam megbarátkozni vele, mert úgy érzem, hogy távol áll az album mondanivalójától. A többi képen már a megszokott arcát láthatjuk.

Érdemes meghallgatni ezt az albumot, hozza az énekesnőtől megszokott színvonalat. Bár az összképhez konkrétan nem tesz semmit a munkásságához, inkább kiegészítik. De teljesebbé teszi, van néhány dal, amivel gazdagította Okui Masami a repertoárját. Bár nem ér fel a korábbi albumok mestermű színvonalához, jelentősen megnőtt az értéke akkor, amikor a Lantisnál elkezdte kiadni a dalait, és hallhatóan nagyon nehezen találta meg a helyét az új közegben. Aki szereti Okui Masami munkásságát, annak ez az album is tetszeni fog, aki ismeretlenül hallgatja meg, jó eséllyel azoknak fog bejönni az album, akik szeretik a rockzene nőies vonalát.

Ének: 8/10
Zene: 8/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ A dalok egy téma köré vannak építve, nagyon jó az előadás
- Nem feltétlen ajánlható mindenkinek, a borító elmarad a korábbi albumoktól

83%

A gyűlésen elhangzott dalok

2022-ben Hayashibara Megumi a semmiből élesztette újjá a "Shuuketsu..." dalsorozatát. Az akkor decemberben megjelent "Shuuketsu no Hate ni" kislemez eléggé negatív értékeléseket kapott. Főleg az ének miatt, hiszen az énekesnő eléggé csúnyán... mondjuk ki: üvöltötte a legmagasabb hangokat. 2023-ra jött a folytatás a "Shuuketsu no Yari" kislemezzel, ahol mintha figyelembe vették a kritikákat. Hayashibara Megumi sokkal inkább a saját hangtartományában énekelt egy izgalmas dalt, ami sokkal inkább emlékeztetett a rajongók által szeretett énekesnőre.

Immár az új sorozat trilógiává nőtt, ugyanis itt az Evangelion pachinko játék, pontosan a "P Godzilla vs. Evangelion Second Impact G" legújabb dala, mely egyszerűen csak "Gathering" címet kapott. Hogy miért dobták a "Shuuketsu..." sorozatot, nem tudom, de az biztos, hogy újabb igazán jó dalt kaptunk. Hayashibara Megumi ebben a dalban is a saját hangtartományán belül énekel. Mégis jól tudták közvetíteni a dal jelentőségteljes mivoltát. Jól hallható az erőteljes hangszerelés, és hogy az énekesnő a hangerejével érzékelteti a dal érzelmi mondanivalóját.

A verse lassú és nyugodt, kelt egyfajta feszültséget. Feszültséget, ami a refrénre kitör. Nagy gonddal tartották a határt az ének és a hangerő között. Így lett a dal kellőképp izgalmas átélhető.

Az viszont meglepő (az új dalok fényében), hogy a B-side track, "Children ~Hajimari no Ashita he~" egy lassú dal, erre nem volt példa. Annyira nem lett nagy hatású, de kellemes, átélhető, van áramlása.

Bár biztosra nem tudom, hallomásból az jön ki, hogy mindkét dalban kevesebb az élő hangszer. Háttérvokálban is csak az énekesnő hallható. Tehát vélhetően alacsonyabb költségvetésből készült a kislemez.

Habár tetszik a kislemez, dicsértem a dalokat is, izgalmasak, mégis hiányolom a lelket. Ez a két dal megítélésem nem más, mint nagyon jó iparosmunka. Aki behatóan ismeri Hayashibara Megumi munkásságát, az tudhatja, hogy nem ez az énekesnő valódi egyénisége. Hallhatóan nem válik eggyé a dalokkal, nincs flow-ban velük. Van néhány erőteljes dala, elég csak a Shaman King dalokra gondolni, de azokban hatalmas lélek van, főleg az Over Soul-ban és a Northern lights-ban. De az alacsonyabb "költségvetés-érzet" is azt a benyomást kelti, hogy kötelezően elkészített dalokról és kislemezről van szó.

De valószínűleg, ha kijönne egy új album (2018-ban jelent meg új stúdióalbuma az énekesnőnek), és ha azon lennének olyan dalok, amik jobban illeszkednek az énekesnő egyéniségéhez, akkor lehet, hogy összességében emelnék az Evangelion Pachinko játékok dalait is. De albumról egyelőre nem tudni, pedig örömteli lenne új dalokat hallani az énekesnőtől.

10 éves a Haikyuu!! - 1. rész

Azért a Haikyuu!! az abszolút kedvenc animém, mert könnyed szórakozásként is teljes értékű anime, de ha jobban megvizsgáljuk, a mélyén igazi kincseket fedezhetünk fel. De ezeket nem adja könnyen: Az animét többször végig kell nézni, hogy igazán megérezzük a lényegi mondanivalóját. Könnyen magával ragad az anime, van egy nagyon jó vibe-ja, humora, minden karakternek saját személyisége van és már az első végignézéskor is tetten érhető, hogy a Haikyuu!!-ban több rejlik, ezért újra és újra nézeti magát. Kellőképp komolyan veszi önmagát: Átfogóan bemutatja a sportágat, bemutatja a sportemberi lét komplexitását, ennek köszönhetően személyiségfejlődéseknek is szemtanúi lehetünk. Idén nemcsak a két részes movie első részének örülhetünk, hanem ünnepelhetjük az anime első évadának 10. évfordulóját. Ennek örömére lessünk egy kicsit az a sorozat mélyére, honnan is indult.

Köztudott, hogy a mangaka, Furudate Haruichi is a röplabda klub tagja volt középiskolában, és a személyes tapasztalatait rajzolta meg a Haikyuu!!-ban. Saját bevallása szerint nem volt jó játékos, de a V-LEAGUE lelkes rajongója és követője, innen is szerzett ihletett. A mű pedig annyira összeállt, hogy Japánban statisztikailag mérhető mértékben nőtt meg a röplabda iránt érdeklődők száma. A Haikyuu!! kiváló példája annak, hogy egy kommersz, sikerre tervezett műnek is lehet nívója.

Már az első részt részletesebben lehetne elemezni, hiszen remekül bemutatja egy kezdő röplabdás általános hibáit. Saját magam kezdeti buktatóit is felismertem néhány jelenetben. A Production I.G meg úgy animálta meg a mozdulatokat, hogy a Yukigaoka játékosai tényleg kezdőnek tűnjenek. De ezzel együtt is ahogy tudtak, harcoltak. Bár az, hogy az a bizonyos első mérkőzés 31 percig tartott, de a 25-8-as eredmény számomra sokkal inkább arról adott tanúbizonyságot, hogy az alapok megvannak, ebből lehet fejlődni. De ebben nem volt több, mert Hinata volt az egyedüli, aki komolyan vette a röplabdát. Bár jó lett volna, ha az egész mérkőzést megmutatták volna, hogy lássuk, hogy tett szert a Yukigaoka arra a 8 pontra. A Kitagawa Daichi rontott, vagy a Yukigaoka villantott valamit. Csak Hinata bravúrját láthattuk, mely a csapatnak a 8. pontot eredményezte.

Többen próbálták Hinatára aggatni az ügyetlen játékos sablonját, aki idővel, kemény munkával profivá válik, de azt gondolom, hogy ez ebben a formában nem igaz. Hinatában megvannak azok a képességek, amik alkalmassá teszik arra, hogy jó sportoló legyen, és a lehetőségekhez mérten mindig igyekezett fejleszteni magát. Mindig kérte a barátait, Izumit és Koujit, hogy segítsenek neki, ahogy a női röplabda csapathoz is csatlakozott. Még mindig ez a kisebbik rossz, ha már nincs más fiútársa, aki érdeklődik a röplabda iránt, minden lehetőséget megragad a gyakorlásra.
De az tény, hogy csak a Karasunónál tudott igazán fejlődni, hiszen ott tudott először profi fiújátékosokkal együtt gyakorolni és fejlődni. Hinata esetében jól látszik az is, hogy az adottság és a tehetség egy nagyon jó dolog, de ami igazán számít, az a kemény munka és a sok gyakorlás.

Jól érzékeltette a mangaka a Hinata és Kageyama közti különbséget. Nemcsak személyiség terén, hanem abban, hogy mennyire másképp látják a röplabdát. Mégis egy valami összeköti őket, aminek köszönhetően igazi csapattársak leszek: Az pedig az eltökéltség, hogy ők legyenek a győztesek. És ezért képesek keményen dolgozni. Tehát az tette őket igazi csapattársakká, hogy arra tudtak fókuszálni, ami összeköti őket, és nem arra, ami elválasztja. Tinédzserként helyén is való, hogy így gondolkodnak, hiszen még nem látják annyira komplexen az élet dolgait, mint akár egy egyetemista. Arról nem is beszélve, hogy Hinata tipikus ESFP, akinek a gondolkodása olyan szinten faék egyszerűségű, mint egy 10-12 éves gyereknek. Ez néha idegesítőleg hat, máskor viszont azt gondolom, hogy szükség van az egyszerű gondolkodásmódra, mert egy ponton túl már csak saját magunk gondolatfonalába gabalyodunk bele. Kageyama meg túlságosan komolyan veszi a játékot, talán már túlelemzi magában a dolgot. De a fantasztikus bennük az, hogy a különbség ellenére is össze tudnak dolgozni, ennek eredménye, hogy tényleg összecsiszolódnak. Hinata is tanul egy kis komolyságot, Kageyama meg megéli a játék flow-ját.

Az újonnan érkezők közül Tsukishima az, aki érdemes komolyabban elemezni. Nincs mit szépíteni a tényeken, ő lesz a csapat toxikus (nárcisztikus) tagja. Aki szemmel láthatóan rosszindulatból szól be másoknak, méregeti őket verbálisan. A személyeskedés komoly jele az önbizalomhiánynak, hiszen azért becsmérli a másikat, mert valójában saját magát se tartja sokra, de ezt csak úgy tudja magában orvosolni, ha kiemeli a másik hibáit. Ugyanakkor Kageyama személyében emberére talált. Az is oka annak, hogy ő az abszolút kedvenc karakterem hogy nem hárítja el azt, hogy zsarnok király volt, hanem teljes mellszélességgel beleáll, és elismeri, hogy igen, ő volt a zsarnok a Kitagawa Daichi-nél. Így nem olyan könnyű őt becsmérelni. Ez is nagyban hozzásegíti ahhoz a fejlődéshez, amit folyamatosan nyomon követhetünk. Láthatjuk majd Tsukishima személyiségtorzulásának okát, de mivel ezt a második évadban mutatják be, ezért majd ott térek ki rá részletesen.

Ami pedig Yamaguchit illeti... Nos, ő annak az esete, amikor valaki kutyaként tapad a másikhoz, mert túlidealizálja őt. Yamaguchi gyerekkorára szintén a második évadban nyerünk betekintést, így mostanra marad a házikedvenchez hasonlítható ragaszkodása Tsukishima felé, ami mindenképp utal a magányra. Yamaguchi tökéletesnek látja Tsukishimát, és valószínűleg azért ragaszkodik hozzá ennyire, mert azokat a tulajdonságokat látja benne, amiket hiányol magában. Mik lehetnek ezek? Nyugodt személyiség, magas intellektus (mert Tsukishima intelligens, csak rossz célokra használja fel), és nem utolsósorban jobb játékos, mint ő. Általában az ember olyan tulajdonságot, személyiséget idealizál, amiknek csírái benne is megvannak. Később láthatjuk, hogy Yamaguchiban tényleg vannak olyan személyiségjegyek, amik Tsukishimában is jelen vannak, de paradox módon pont az növeli a kettejük közti különbséget.
Akinek van önbizalma, az hosszú és kitartó munkával ki tudja fejleszteni magában. Akinek meg nincs, vagy nem ismeri ennek az eszközét, annak marad az, hogy ragaszkodik ahhoz az emberhez, akiben meglátja az általa ideális vélt jellemvonásokat. Több embertől is hallottam, hogy idegesíti Yamaguchi személye őt. Az az igazság, hogy van alapja, mert remekül megmutatja azt, hogy milyen önbizalomhiánnyal élni.

A 6. részben a Karasuno első barátságos meccsén láthatjuk a csapat addigi fejlődésének gyümölcsét. Azért is nagyon jó az anime történetvezetése, mert a jól érzékelteti a csapat fokozatos fejlődését. A 6. részben láthatjuk megvillanni Hinata sportolói kvalitásait, de még ez gyerekcipőben jár. Nem sok olyan animét ismerek, ahol ennyire viccesen jelenítették meg egy karakter esetlenkedését. Hiszen ennek nemcsak a csapat volt a kárvallottja, hanem maga Kageyama is, ahogy tarkón lőtte a labdával, de a bíró is jó eséllyel egy életre megjegyezte magának Hinata nevét.

És ne felejtsük el, hogy Kageyama ekkor is tanúbizonyságot tett arról, hogy vállalja, hogy a múltjában nem a csapatszellem jellemzte őt, amikor volt csapattársai: Kindaichi és Kunimi szembesítik. Ez önmagában meglepte őket, hát még ahogy a játékostársaival kommunikált. Létezik, hogy Kageyama mégis csak figyelembe veszi a csapattársait? Létezik, hogy Kageyama képes bocsánatot kérni egy rossz feladásért? Ezek is megmosolyogtattak, de meg kell hagyni, Kageyama szépen fejlődik csapatszellem tekintetében.

És mivel Kindaichi és Kunimi is az Aoba Jousai-hoz "szerződtek le", ezért megjelenik Oikawa is. Kifejezetten "drámaivá" tették a megjelenését, hiszen lányok odavannak érte. Jellemző, hogy Tanaka nem a személyisége miatt gyűlöli Oikawát, hanem, mert népszerű a csajoknál. Mindig arra fókuszál az ember, amit a leginkább akar. Annak ellenére, hogy együttérzek Tanakával (no nem azért, mert én is annyira be akarnék vágódni a csajoknál), Oikawa valójában fontos karaktere a Haikyuu!!-nak. Ő a másik Tsukishima mellett, akinek viselkedése erősen nárcisztikus jegyeket mutat. Gondolok itt arra, hogy szinte az edzőtől is átveszi a vezetői szerepet, hogy ő aztán tényleg a végtelenségig elmenne a győzelemért, meg ahogy magára ölti a pojáca szerepét. Megvannak a maga erényei: Kiváló játékos, úgy olvassa az ellenfél csapat játékát, mint senki más, a taktikákat remekül kivitelezi, és bár nem bontja a csapat egységét (pont azon van, hogy a maga módján eggyé kovácsolja az Aoba Jousai-t) de a személyiségjegyei nálam teljesen elinflálják a játékban nyújtott teljesítményét.

És ez főleg az első évad második felében világlik meg, amikor felidézik a Kageyamával való közös múltat. Nagyon érdekes volt látni azt, hogy megjelenik egy nem csupán tehetséges játékos, aki ráadásul ugyanabban a posztban játszik, mint ő maga. Oikawát borzalmasan irritálja Kageyama jelenléte, durván megjelenik nála nemcsak a féltékenység, hanem az irigység is. És nagyon érdekes, hogy maga a mangaka is "állást foglal" a kérdésben, hiszen a manga 53. fejezetének címe (ahogy az anime 20. epizódjáé is): "Oikawa Tooru wa tensai de wa nai" (及川徹は天才ではない) vagyis "Oikawa Tooru nem géniusz". És ez nagyon fontos, mert bár alapvetően nem szeretem, ha az alkotó állást foglal egy általa megjelenített témában és nem az olvasóra / nézőre bízza annak megítélését, de azt gondolom, hogy a mangaka is arra próbálja terelni a nézőt, hogy a tehetség és az eltökéltség, mind fontos dolgok, de ha nincs mögötte a megfelelő személyiség, akkor alkalmatlanná teszi arra, hogy akár vezetője legyen egy csapatnak.

Aztán lehet, hogy csak azért látom így, mert nekem is a személyiség mindenek felett, de én úgy értékeltem magamban a múltbéli jeleneteket, hogy a mangaka azt akarta megmutatni, hogy tehetséges és elszánt sportolót nem nehéz találni, de alapvetően a személyiség az, ami alkalmassá teszi az embert arra, hogy aztán ténylegesen jó játékos legyen. És ami perdöntő volt számomra a Kageyama és Oikawa közti különbségben, hogy Kageyama láthatóan rosszul érezte magát a maga nehéz természetében. Ő egy idő után következetesen azon volt, hogy változtasson, és igazi csapattárs legyen. Ezzel szemben Oikawa mintha nem akart volna azzal szembesülni, hogy baj van, ő a személyiségtorzulásának útját választotta. Ez is egyik oka annak, hogy miért Kageyama az egyik abszolút kedvenc karakterem a Haikyuu!!-ban: A sorozat előrehaladtával bámulatos személyiségfejlődésen ment keresztül. A teljesség kedvéért hozzáteszem, hogy SPOILER Oikawa is sokat fejlődik a manga végére. Brazíliában egy igazán rendes, vígkedélyű srácot ismerhetünk meg Oikawa személyében. SPOILER VÉGE Bár többször volt Kageyama kapcsán olyan érzésem, mintha a mangaka nem feltétlen követte volna következetesen a személyiségét. Mert néha annyira együgyű a társaival szemben, máskor meg olyan jól átlátja a gondolkodásukat, hogy az külön dicséretet érdemel.

Az első évad első fele a Nekoma elleni barátságos meccsel zárul. Itt már valamennyien versenyeznek, és itt már szintet lép az anime. Azért kiváló az anime történetvezetése, mert mind a meccsek lépcsőzetesen nehezednek, mind a karakterfejlődés fokozatosan tetten érhető. Ez az első olyan meccs, ahol komolyabban játszanak a Karasuno tagjai, és láthatjuk, hogy a személyiségük is folyamatosan fejlődik. Az egyes humoros jelenetek nemcsak azért viccesek, mert azok úgy meg vannak animálva, hogy tényleg viccesnek hasson, hanem mindig a fejlettségüknek megfelelő humoros jeleneteket láthatunk. Ez nemcsak az animét teszi kellően változatossá, hanem a karakterekből is a lehető legtöbbet hozza ki. Azért nem tudom istenigazából megkedvelni a Diamond no Ace-t, mert annyira együgyűek a viccek, hogy ugyan hiába van jól megjelenítve (pl.: Sawamura üvöltözése), azok repetitív mivolta azt érzékelteti, hogy az alkotó nem fektetett elég munkát a karakterekbe, így egy idő után elvész a lélek a műből.

Ami viszont komoly kritikám az animével, hogy ebből a karakterfejlődésből nagyon keveset kap három karakter: Ennoshita, Kinoshita és Narita. Ők azok a másodévesek, akik elsőéves korukban otthagyták a röplabda klubot, mert nekik túlzottan kemény volt az öreg Ukai-sensei szigora. Emiatt szégyellik magukat, ami japán szemmel érthető is, hiszen önös érdekből nem tartottak ki egy közösség mellett. Könnyű innen nyugatról, individualista szemmel azt mondani, hogy hoztak egy döntést, nincs szégyellnivaló abban, hogy nem bírták az edző szigorát, egy kollektivista társadalom teljesen másképp működik. Talán ezt érzékeltetve "száműzte" őket a mangaka "alkalmi" szerepekre. De azt el kell ismernem, hogy számomra sokkal többet ér a személyiség értéke, minthogy egyszer hibáztak. Én sokkal jobban szeretem Ennoshita lágy, érzékeny, gondoskodó személyiségét, olyannyira, hogy ő az abszolút 2. kedvenc karakterem Kageyama után. Az animékben a mai napig erősen jelen van a távol-keleti népekre jellemző kollektivista gondolkodásmód. Ebből a szemszögből is érdemes animét nézni, érdekes ezt összeegyeztetni a mi nyugati, individualista gondolkodásunkkal. Erre hasonlóan remek példát láthatunk a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ben is.

Ha már Nekoma, akkor sokak kedvence, Kenma is megjelenik. A magam részéről sokáig nem kedveltem őt, mert már az a túlzottan "csendes", élettelen karakter, akit ezen felül nagyon nincs is miért megjegyezni. Azt láttam, hogy ő a Nekoma esze, de akkor értettem meg jobban az ő személyét, amikor megláttam a Blue Lock-ban Nagi Seichirót. Mintha Kenmáról mintázták volna a személyiségét, ugyanúgy nem érdekli semmi, a telefon és a játék a mindene, ráadásul ő is hasonlóképp a csapat esze. Viszont ami különbséget érzek, hogy Kenma a csapatában nem rezonál senki jelenlétére. A megoldás ebből a szempontból a második évadra jön meg, addig is Hinata tölti ki a motiváló szerepét Kenma életében.

Ez a meccs alapozza meg a Gomisuteba no Kessen movie tétmérkőzését, amit idén mi is láthattunk a mozikban. Konkrétan el is hangzik ez a kifejezés a 12. részben, mintegy utalva a sokkal későbbi meccsre. És hogy mire számíthatunk, azt már itt is láthatjuk kicsiben. Ugyanakkor ez a játék sokkal inkább a vége, a búcsú miatt maradt emlékezetes.

Az első évad második felére pedig tovább emelik a tétet, jönnek az igazán komoly összecsapások. Először a Tokonami, ahol Sawamura (a Karasuno csapatkapitánya) találkozik a volt csapattársával, de ami igazán megmaradhatott az emlékezetekben, az a Dateko elleni mérkőzés. Egyrészt a "GO GO LET'S GO LET'S GO DATEKO!" buzdítás a lelátóról, másrészt a vasfal, aminek köszönhetően a csapat a sáncolás nagymestereivé váltak. De a Dateko nagy hibát követett el azzal, hogy csak Hinatára figyelt, hogy a kis termete ellenére mennyire jó játékos. A röplabda az egyik leginkább csapatsport, ahol a leginkább egyenrangú minden játékos. Így ha csak egy játékosra helyezik a fókuszt, akkor megnyílik az út a többiek előtt, hogy lesből támadjanak. De ahogy a csapat emelt fővel távozott és Aone kezet nyújtott Hinatának, az egyik legnemesebb sportolói erényről tettek tanúbizonyságot. De pont ezért vagyok nagy rajongója a sportaniméknek, mert amelyik igazán komolyan veszi magát, mint például a Haikyuu!!, ott olyan sportemberi erényeket villogtatnak meg a karakterek, mint a való élet sportolói.

Érdekesnek tartom, ahogy a Furudate sensei több ízben is "ítéletet mond" a karakterek között. Nemcsak a Kageyama és Oikawa közös múltjával teszi ezt, hanem a Karasuno férfi és női csapatkapitányai között is, egyszerűen nem lehet nem észrevenni a különbséget. Amíg a srácok összeszedetten, taktikusan, kiváló játékot játszottak a Dateko ellen, addig a lányok teljesen koncepció nélkül, bátortalanul játszottak. Egyszerűen a nagykönyvben volt megírva a vereségük. A csapatkapitányuknak, Michimiyának is láthatóan fogalma nincs arról, mik a csapatkapitány feladatai, hogy kell taktikát felállítani, és hasonlók. Biztatáshoz nagyon ért, de sajnos az kevés egy győzelemhez. A különbség ráadásul abból a szempontból is tettenérhető volt, hogy a fiúk játéka erőteljesebb, dinamikusabb. Ez a való életben is így van, elég csak arra gondolni, hogy a sportágak döntő többségében a férfi rekordok magasabbak a nők rekordainál. De ugyanígy a férfiak játéka erőteljesebb, dinamikusabb. Ezért van az, hogy általánosságban a férfi meccseknek nagyobb a nézettsége, mint a női meccseké.
Tehát van alapja annak, hogy a fiúk jobbak legyenek, de a mangaka bántóan nagy különbséget tesz a fiúk és a lányok között. Ráadásul emlékeim szerint nincs is több lánycsapat az animében, tehát teljes mértékig férfi sportanime a Haikyuu!!

Az évad az Aoba Jousai elleni tétmérkőzéssel zárul, aminél jobb lezárást nem is nagyon lehet elképzelni. Egyrészt remekül mutat rá az alkotó az elvarratlan szálak következményeire. Nem véletlen villant be a korábban elemzett Kageyama és Oikawa közös múlt, hiszen Kageyamának flashbackjei támadtak, amik annyira elvonják a figyelmét a játéktól, hogy egy-két felvillanástól eltekintve eléggé gyenge teljesítményt nyújt. Mi sem nagyobb bizonyíték erre, mint amikor Sugawara fent tartja azt a bizonyos 9-es táblát. Ott az fontos mondat volt Sugawarától, amikor mondta Kageyamának, hogy megváltoztatják a játék ritmusát. Meggyőződésem, hogy ott nemcsak arról volt szó, hogy Kageyamát akart megnyugtatni, mintegy elhitetni vele, hogy nem a játéka miatt küldik le a pályáról, hanem az arról is szól, hogy ő a saját "ritmusát változtassa meg". Nyugodjon meg, rendezze le magában azokat a gondolatokat, amik blokkolják a játékát, és utána visszatérhet.

És hogy nem lenne rossz feladó Sugawara sem, az kiderült a játéka során. Tényleg változott a játék ritmusa, valamivel lassabb lett neki köszönhetően (maga Sugawara is egy sokkal lassabb, érzékenyebb karakter), de így sem volt rossz. Ahogy emlékszem, így is nyertek néhány pontot. Közben mintha Kageyama megértette volna, hogy mit mondott neki Sugawara. Zaklatott volt, hogy leváltották őt, de láthatóan tényleg magába szállt és rendezte a sorait. Láthatóan akkor tért vissza a játékba, amikor nyugodt volt. Akkor a kiállása is magabiztos volt. Sugawara is megnyugodott, hogy elérte a célját.

Bár Kageyama lényegesen jobban játszott a kiállítása és visszatérése után, de arra már nem volt elég, hogy megforduljon a meccs állása. Végül ha egy hajszállal is, de az Aoba Jousai nyert. Ha ennek lehet valami okát keresni, én azt mondanám, hogy rövid távon jövedelmező, hogy Oikawa jónak ítélte meg a múltbéli viselkedését. Ennek köszömhetően ugyanis nem olyan múltbéli elakadásai vannak, ami közvetlen blokkolta volna a játékában, vezetői szerepében. Ellenben Kageyamánál, akinek a rossz érzései, hogy annyira le akarja győzni Oikawát teljesen tévútra terelte.
Ugyan szép eredményt ért el mentális fejlődés tekintetében, de igaza van Oikawának abban, hogy egy ember ilyen gyorsan nem képes változni. Mint ahogy az is szép volt tőle, hogy magában elismerte, hogy meglesz ennek az eredménye, és le fogja őt győzni, csak az nem "ma lesz" (ahogy akkor mondta).
Azt talán érdemes hozzátenni, hogy ezt ott és akkor könnyen mondta, hiszen Kageyama győzelmét később fogja "elszenvedni". Az arckifejezéből jól kivehető volt, hogy benne a győzelem érzése dominált, és nem érezte igazán át, amit akkor gondolt.

Az igazság az, hogy azzal csak megőrizte az anime a valósághű mivoltát, hogy a Karasuno végül elvesztette a meccset. Hiába ők a hősök, játszottak úgy az utolsó néhány játszmában, mint a legkeményebb harcosok, összességében jobban játszott az Aoba Jousai, így ők voltak azok, akik megérdemelték a győzelmet.
Ahogy a vereséget Hinatáék megélték, az megint külön téma lehetne. Abban egyrészt tetten érhető, hogy tinédzserek lévén nehezebben viselik a vereséget, főleg annak fényében, hogy olyan keményen készültek a meccsre. Másrészt a vereségből fakadó szégyenérzet, ami szintén távol-keleti hagyomány. De a vacsoránál, amit Ukai sensei rendelt a srácoknak, az az egész évad legszebb jelenete. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a valaha legszebben meganimált jelenetek egyike. A STUDIO GHIBLI szintjét karcolgatta a Production I.G. Abban annyi lélek van, az animátorok csodálatosan közvetítették a karakterek belső gyászát, konkrétan szakralitást kapott ott a gyász. De az egész évadról elmondható, hogy az animáció mesteri, ez az anime nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Production I.G legyen az abszolút kedvenc stúdióm. Amit láttam tőlük sportanimék, mindenhol az jött le, hogy nagy gonddal dolgoznak az animáción, hogy a mozdulatok a lehető legvalósághűbbek és a karakterek is szinte élnek. Emberiek és átélhetők az érzelmeik.

Mint tudhatjuk Hinatának és Kageyamának több idő kellett a vereség feldolgozásához. Hiszen ők azok, akik a legjobban akarták a győzelmet és a legkeményebben küzdöttek értük, így sajnos nekik az a gyász nem volt elég. Nekik ki kellett üvölteniük a világba a frusztrációjukat.
Az viszont nem tetszett, amikor Takeda-sensei a harmadévesekkel külön beszélgetve felhívta a figyelmüket a pályaválasztás fontosságára. Legfőképp azért nem, mert bár a "gyász" után beszélgetett velük, azt gondolom, hogy ez ott és akkor nem volt alkalmas. Másrészt valahogy úgy fogalmazott, hogy a sport rovására ne tékozolják el a jövőjüket. Ez úgy hangzott, mintha a sport nem lenne opció, mint jövőbeni kenyérkereseti lehetőség, de úgy gondolom, hogy annak a beszélgetésnek nem ott és akkor lett volna a helye. Végül úgy néz ki, hogy a Karasuno kész továbbra is keményen harcolni, és hogy alakul a további sorsuk, a második évadból kiderül.

Úttörő anime a Haikyuu!!, mert bár korábban több sportanime is kísérletet tett arra, hogy az adott sportágat a lehető legvalóságosabban mutassa be, méltán ért el nagy sikereket a Slam Dunk, de a Haikyuu!! volt, amelyik nemcsak valósághűen mutatta be a röplabdát, hanem a karakterek személyisége is színes, ráadásul a legtöbbet hozta ki belőlük a mangaka. Mindenkinek saját egyénisége van, mindenki önazonos, így könnyű közülük olyat választani, akivel tudunk azonosulni, akit megszeretünk. Ezért élnek ennyire a poénok az animében, ezért van az, hogy akárhányszor megnézem, mindig jót tudok nevetni a vicces jeleneteken. Mindemellett a karakterdizájn is elsőosztályú, a színek élénkek, gyöngyörűek, az animáció és a háttér is részletgazdag.
És hogy meddig lehet ezt fokozni? Kiderül a második évad elemzéséből.