30 éves Okui Masami: V-sit. albuma

Ma jelent meg 30 éve Okui Masami második stúdióalbuma, a V-sit.. Ez egyben az énekesnő legsikeresebb albuma, az Oricon hivatalos számításai alapján 48.330 példányt adtak el a CD-ből. De persze csak addig számolják, amíg a Top 100-ban szerepel az album, így a tényleges eladások mindig jóval magasabbak, az Oricon által közzétettnél. Bíztam is abban, hogy esetleg elérte az aranylemez státuszt, izgatottam kerestem fel a RIAJ weboldalát, de sajnos nem találtam meg. Aranylemezt 100.000-es összeladásnál adnak Japánban, ezt ezek szerint már nem sikerült elérni. De nem is érdemes ezen búslakodni, inkább lássuk magát a korongot.

Bár Okui Masami maradt a '90-es évekre jellemző tipikus anime zenéknél, mégis egyfajta irányváltás figyelhető meg a debütáló Gyuu album után. Az előző albumon az énekesnő szinte csak ő maga dolgozott, így jobban a saját egyéniségére lettek formálva a dalok. Az egyik, ami miatt nagyon szeretem az énekesnőt, hogy már az első albumán is bár döntő többségében anime betétdalok hallhatók, és amikor megmutattam egy kedves japán ismerősömnek, mondta, hogy tipikus '90-es évekbeli anime zene, mégis azt gondolom, hogy jól megkülönböztethető a többi, tipikus anime zenétől. Az zenék élettel telibbek, Okui Masami egyedi énekhangja pedig önmagában tesz arról, hogy a dalai egyedi színezetet kapjanak. És ne feledkezzünk meg az énekesnő munkabírásáról. Az még csak hagyján, hogy a japánokra egyébként is jellemző a teherbírás, de Okui Masami erről még az szólóénekesnői karrierje előtt is tanúbizonyságot tett. Amikor még különböző énekeseknek dolgozott táncosként, Matsutoya Yumi turnéján Takahashi Yoko tanította meg neki a koreográfiát. Okui Masami annyira keményen gyakorolt, hogy annak ellenére vették fel, hogy a magassága alapján nem felelt volna meg. A kemény gyakorlásba valószínűleg az is közrejátszott, hogy az énekesnő tiszteli Matsutoya Yumi munkásságát. A 2023-ban megjelent Masami Kobushi ~Kayokyoku-hen~ albumára felénekelte az egyik olyan dalát, amit még lánykori nevén, Arai Yumiként jegyzett. A Yasashisa ni Tsutsumareta Nara dalával pedig Okui Masami bizonyította, hogy nagyon is érzi az általa tisztelt énekesnő stílusát, érzelemvilágát.

Ez a teherbírás pedig gyümölcsöző lesz a későbbi években is, de 1996-tól kicsit lazábbra vehette az énekesnő a munkát, hiszen ezen az albumon dolgozott együtt Yabuki Toshiróval, aki egészen 2001-ig volt az énekesnő producere. Az ismertség pedig egészen a Get along kislemezig vezethető vissza, ugyanis méltán kedvelt Slayers ending dalt, a KUJIKENAIKARA! ending dal zenéjét Okui Masami és Yabuki Toshiro együtt írták. Vélhetően hamar egymásra találtak, hiszen a KUJIKENAIKARA! valamivel karakteresebb, egyedibb lett, mint a Get along. Ez is alapja annak, hogy az énekesnő kiemelkedik a '90-es évek sablonos anime zenei palettájából. A második albumtól pedig ő igazgatta az énekesnő dalainak hangszerelését, stúdiómunkálatait. És a V-sit. album alatt... Hát, maradjunk annyiban, hogy ismerkedtek egymással. Az igazság ugyanis az, hogy megítélésem szerint a V-sit. gyengébb album, mint a Gyuu. Egyszerűbb zeneileg, hangszerelés tekintetében is, ami azért problémás, mert bár korábban írtam, hogy Okui Masami egyedi énekhangja is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ő anime dalai kiemelkedjenek az átlagból, a V-sit. albumon szereplő dalok hallhatóan egyszerűbbek. Amikor először hallgattam, olyan érzésem volt, hogy az énekesnő kvalitásai már nem voltak elegendők, hogy a zene egyszerűségét a hangjával kompenzálja.

Az albumon 14 dal kapott helyet, és amit szeretek benne, hogy hosszú album, összesen 68 perc. Ezt azért becsülöm, mert nem azon voltak, hogy "rádióbarát" hosszúságúra tegyék a dalokat, hanem hogy a dalok témáját a lehető legteljesebben fejtsék ki. Már gyerekkoromban is nagyon sok zenét hallgattam, és már akkor is jellemző volt rám, hogy mindig gondolkodtam azon, hogyan "írnám" meg másképp a dalokat. És mivel akkoriban jellemzően az aktualitásokat hallgattam, és a '90-es évek volt a kereskedelmi rádiók aranykora, ezért az akkori előadók mindent elkövettek azért, hogy a dalaikat a lehető legtöbbet játsszák (hiszen ez volt az ismertség záloga). Ezért igyekeztek minden szempontból rádióbarát dalokat írni. Ezért is átkozzák anniyra a '90-es évek zenéjét, mert akkorra már végképp eltűntek az igazi egyéniségek. Nagyon ritka volt, aki a dalban a lehető legteljesebben fejezte ki magát, az viszont minden becsületet megérdemelt.

Hasonló mondható el Okui Masami albumáról is, de nem tudok amellett elmenni, hogy 2008-ban, amikor komolyabban ismerkedtem az énekesnő albumaival, mennyire lázba hozott a Gyuu, és ahhoz képest visszaesésnek éltem meg a V-sit.-et. Csak többszöri hallgatásra éreztem rá, hogy azért ezen az albumon is fellelhetők különlegességek. Egyrészt a Shake it (Soreyuke! Uchuu Senkan Yamamoto Yohko), aminek ritmikája és dinamikája szinte még engem is táncra perdít, pedig én aztán nem vagyok táncoslábú. Aztán jött még néhány dal, ami szintén emelte az album nívóját. Kezdve a Ryouiki ~Heaven & Hell~ (Bakuretsu Hunters) dalával, ami hangzásában erősen hasonlít a Shake itre, holott egyébként két különböző animéről van szó. Aztán a GET MY WAY (Megami Tengoku) ártatlan optimizmusa, a Friends megható szövege egy jóbarátról, amit nemcsak Okui Masami közvetít győnyörű énekével, hanem Ohira Tsutomu is csodálatosan kíséri zongorán az énekesnőt. Az énekesnő korábban is énekelt balladát, de a FACE másfajta előadásmódot kíván, mert vannak erőteljesebb részei. A Friends végig lassú, a maga nyugodtságábana közvetít fájdalmas érzelmeket, így az énekesnő hangja is nyugodtabb, mégis érezni a megbánást, hogy megbántott egy általa szeretett személyt.

Külön érdekességként felhívnám a figyelmet egy érdekes hasonlóságra. A DREAMING HEART című dal néhány taktusa, és a refrén szinte teljesen megegyezik az egyik Sailor Moon character songgal, a Star Light ni Kiss Shite című dallal. Hozzáteszem, a két dal zeneszerzője nem ugyanaz.

Így történt az, ahogy egyre jobban elmerültem a dalokban, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy még ha nem is annyira erős, mint a Gyuu, végül elnyerte méltó helyét az Okui Masami repertoárban. És ne felejtsük el, hogy a híres, méltán kedvelt Slayers NEXT ending, a Jama wa Sasenai is új hangszereléssel helyet kapott az albumon. Bár személyes megítélésem szerint az új hangzás is bizonyítja, hogy egy kicsit lazított az énekesnő (A Jama wa Sasenai a dinamikájának és az énekesnő erőteljes előadásának köszönhetően annyira fantasztikusan megírták, hogy azóta sem sikerült jobbat kreálni belőle), ennek megfelelően én is inkább lazább pillanataimban veszem elő az albumot. Oldottabb, vidámabb hangulatomra nagyon jól jön. De talán ez is volt az énekesnő célja, hiszen a V-sit. cím a "Bishitto ikou! 「ビシっと行こう」 kifejezésből származik, és úgy fogalmazta meg Okui Masami az album témáját, hogy "Ha lehajtjuk a fejünket, nem látjuk a csillagokat. Menjünk gyorsan!" 『うつむいていたら星は見えない ビシッと行くよ2nd BEST』 Ha ezt nézzük, akkor egy makulátlan albumot sikerült összehozni, hiszen a témájának tökéletesen megfelel!

Tehát nehezen barátkoztunk össze ezzel az albummal, de ahogy megtaláltuk egymást, megbecsült helye lett a CD gyűjteményemben. Azért is volt jó visszaemlékezni erre az albumra, mert jól tudom vele érzékeltetni, hogy bár Okui Masami munkássága különleges helyet foglal el a szívemben, azért nem volt mindig könnyű. De soha nem szabad elfelejteni, hogy az előadó is ember, saját gondolatvilággal, ami azt is eredményezheti, hogy nem feltétlen úgy gondol egy albumot helyesnek, ahogy mi elgondoljuk. Talán az énekesnő is örült annak, hogy most nem kellett annyira megfeszített tempóban dolgozni. De az egészben az a legszebb, hogy így is sikerült egy jó albumot összehozni.

Bakuten!! Original Soundtrack

Korábban volt szó a Bakuten!!-ről, részletes ismertető is olvasható az animéről. Most viszont sorba veszem a CD-ket. Elsőként lássuk a sorozat soundtrack CD-jét.

Ez az anime is olyan, hogy bármikor szívesen leülök elé és megnézem. Nem az a tipikusan "hangos" anime, mint mondjuk a Haikyuu!!, de akkora szeretettel készül, hogy melengeti a szívet. Nem is az volt a cél vele, hogy milliók még évtizedek után is élénken emlékezzenek rá. Az anime egyike azon három közül, melyet a 2011-es Tohoku Földrengés 10. évfordulója alkalmából adtak le. Ezért van az, hogy az Bakuten!! a Miyagi prefektúrában játszódik, és a szereplők a családnevüket egy-egy Miyagi-prefektúrában található településről kapták. Méghozzá azért, mert ahogy robbanásszerűen nő az animék ismertsége, jutnak ki egyre többen Japánba, egyre gyakoribb, hogy egy-egy anime alapján választanak maguknak úticélt a rajongók. Lényegében a Miyagi prefektúra népszerűsítése volt az egyik cél a Bakuten!!-nel.

Ha hozzávesszük azt a minőséget, amivel az anime készült, azt gondolom, méltán népszerűsíti nemcsak a térséget, hanem a férfi ritmikus sportgimnasztikát is. Hiszen mind az animáció, mind a karakterdizájn elsőosztályú. Csak apróságokba lehet belekötni, de az tény, hogy kevés anime készül ekkora szeretettel, mint a Bakuten!!.

A zene pedig teljes mértékig tükrözi nemcsak az anime nívóját. Bár ez talán el is várható már Hayashi Yuukitól, hiszen jó néhány sportanimének szerzett korábban zenét. A Bakuten!! meg különösen kedves munka lehetett számára, hiszen az első zenéit is egy sportgimnasztika csapatnak írta, sőt, ő maga is űzte a sportágat. Lényegében az ott hallott zenék inspirálták zeneszerzésre. Nem csoda, hogy a sportanime lett az egyik fő csapásiránya. És azt lehet mondani, hogy nemcsak a sportágat ragadja meg remekül, hanem az anime légkörét, hangulatvilágát. Gyakorlatilag a zenéivel szinte ugyanúgy végigvezet az animén, úgyanúgy megelevedik, mintha ténylegesen néznénk.

Nemcsak maga a zeneszerző ír emlékezetes zenéket, hanem a hangszerelés is gazdag. Valahányszor meghallgatjuk a Bakuten!! zenéit, mindig felfedezhetünk valami apró részletet, ami eddig a háttérben rejtve maradt, és többé teszi a dalt. Ez teszi igazán tartóssá a zenei élményt ezen anime esetében is.

Mindamellett, hogy úgy hozza össze a különböző zenei műfajokat, hogy aztán az albumon egy egészet alkot. A CD azért is alkalmas arra, hogy gondolatban levetítse nekünk az animét, mert a zenék nagyjából az animében megszólalásuk sorrendjében szerepelnek a korongon. Ami egyben azt is jelenti, hogy az első CD-n a vidámabb, könnyedebb dalok kaptak helyet, a második lemezen pedig az érzelmileg fajsúlyosabb dalok. Aki pedig látta Kaze ga Tsuyoku Fuiteirut talán meg is hallgatta az OST-t, az tudhatja, hogy Hayashi Yuuki nagyon ért az érzelmileg átélhető komoly, fajsúlyosabb dalokhoz. Az album a gyakorlatok kivitelezése közben hallható zenékkel kezd, majd ahogy haladunk, úgy haladunk az animével.

És aki szerette az animét, az a zene által is nagyon szívesen végig fogja élni gondolatban a történetét. Jellemzően a lassabb, komolyabb zenék kaptak nagyzenekari hangszerelést, a könnyedebb dalokat csupán néhány hangszerrel vették fel. A különböző zenei stílusokat pedig nemcsak az anime köti össze, hanem a zeneszerző egyedi stílusa, ami valamennyi általa írt anime zenében tetten érhető.

A borító tulajdonképpen az anime promóciós képét tartalmazza. Ezen felül nincs annyira túlgondolva a borító. Egy (egyébként nagyon kedves) képet találunk még a belső oldalon, de inkább információk olvashatók. Dizájnban igyekezték visszaadni az animében is domináló égszínkék színvilágot, utalva a csapat mezére.

Ahogy az anime, úgy a zene sem "kiabál". Pont ezért érdemes meghallgatni, mert feltűnősködik, nem hívja fel mindenáron magára a figyelmet, de az egyik legszerethetőbb anime zenei élményt nyújtja.

Ének: 0/10
Zene: 9/10
Szöveg: 0/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 6/10
Hangulat: 10/10

+ Az anime hangulatához és nívóhoz méltó dalok
- A borító csak a kötelezőket tartalmazza

92%

30 éves Slayers kislemez

Ma jelent meg 30 éve minden idők egyik legnagyszerűbb animés kiadványa, Hayashibara Megumi és Okui Masami: Get along kislemeze.

Animés korszakom kezdete óta ismerem a dalokat (első japán dalok egyike volt, amit hallottam), és alapjában határozta meg japán zenei ízlésemet. Azóta bármikor szívesen meghallgatom ezeket a dalokat, ez nemcsak nosztalgia! Ez vegytisztán az a japán zene, amit annyira imádok!

És mindkét dalból készült videoklip! Nézzük meg ezen jeles évforduló alkalmából!

Okui Masami - Baby Baby Baby

Nagy elánnal jelentette be a Lantis, hogy Okui Masami nyolc év szünet után új kislemezzel jelentkezik. A Haite Kudasai, Takamine-san is megérne egy posztot, melynek openingjét tartalmazza a kislemez, de nincs mit tenni, ha az énekesnő jártas a ecchi animékben. Nem is feltétlen az animék miatt szeretik a rajongók az énekesnőt. Nem egy olyan dala van, ahol maga a dal ismertebb, mint az anime. Ez köszönhető Okui Masami egyedi hangszínének, és hogy beleteszi az egyéniségét a dalaiba. Talán túlzás kijelenteni, hogy a magas művészet szintjére emelte az anime dalokat, de mindig képviselt egy olyan nívót, aminek köszönhetően az az érzésem támad, hogy érdemes figyelni a munkásságát. Ám őt is elérte az az átok, ami sújtja azokat az előadókat, akik több évtizedes karriert tudhatnak maguk mögött, hogy már nem képesek megújulni. Ezért hiába is vagyok elkötelezett rajongója az énekesnőnek, az igazat megvallva, nem vártam izgatottan ezt a kislemezt. De egy esélyt mindenképp adtam neki, és lám, előrendelésben meg is van a limitált kiadás. Hallgassuk hát meg.

Első hallásra megrökönyödtem a Baby Baby Baby címtől. Mit akar egy 57 éves énekesnő egy ilyen címmel közvetíteni a nagyvilág felé? Semmi magvasat, egyértelműen az animének szól a cím. Amikor túltettem magam ezen, fel kellett dolgozzam a 8 cm-es CD kiadást. Maga a kiadvány nagyon jó ötlet, visszahozni a '90-es évek kislemezét, csak indokolatlannak tartottam abból a szempontból, hogy sem az anime nem idézi a '90-es éveket, ahogy a dal sem. Egy feldolgozás vagy egy régi hangszerelésű dal máris nagyobb létjogosultságot adna egy ilyen kiadványnak, de ha más nem, gyűjteménybe jól mutat.

A címadó dalt nem egyedül követte el Okui Masami. Egy Bonjour Suzuki néven YouTube-on aktív énekesnő besegített, hogy jobban átéljük a dalt. Az ő fiatalos, szexis, pajkos hangja mindenképp emelte a dal mondanivalóját. Lényegében Takamine-san énekhangja, Okui Masami csak közvetíti az anime mondanivalóját, a lány érzéseit. Ez jó döntés volt, és nemcsak azért, mert a korából adódóan kellemetlenül hangozhat Okui Masami-tól, ha elkezdene szexi hangon búgni a mikrofonba, hanem mert egyébként sem jellemző, hogy változtatná a hangját a dalaiban. Ezért egy olyan előadót választottak, aki fiatal, ráadásul jól is áll neki ez a stílus. Jó kompromisszumos megoldás volt. Igyekezett is nem túljátszani a szerepét Okui Masami, így ki lehet jelenteni, hogy előadás szempontjából a legtöbbet hozták ki a dalból.
A zene is elsősorban a szöveg szexuális tartalmú mondanivalóját emeli ki. Egyszerre lágy és vad, szolidan érezteti a szexuális vágyat, anélkül hogy a hallgató aurájába tolakodna. A szöveget is az animéhez írták, mert legalább annyira kettős, mint az animáció. Egyszerre szerelmes és köt gúzsba, ahogy Takamine-san is olykor dominának tűnik egy-egy jelenet erejéig, máskor egy mint egy jó feleség, gondoskodik Shirota-kunről. Nagyon kevés ecchit láttam, nem ez a fő csapásirány nálam, de nem emlékszem, hogy láttam volna olyat, ahol ez a fajta kettősség így megjelenik.

A kislemez második dala, a D~Rasen~ egy Okui Masami szóló dal, arra szolgál, hogy közelebből megismerjük az énekesnő stílusát. Már ha valaki a 32 éves énekesnői karrierje után most találkozna először vele. Ebben semmi pökhendiség nincs, a dal ugyanis csak azoknak fog újdonsággal szolgálni, akik életükben hallottak még az énekesnőről. Bár negatív fennhangon szokás beszélni arról, ha valami repetitív, és ez jelen esetben sem teljesen alaptalan, hiszen olyan szintű hasonlóság van néhány korábbi dalával, mintha csak az egyik rock dalát vették volna elő és kicsit átdolgozva újra kiadták volna.
Mégsem törnék pálcát ezen döntés fölött, mert annyira jól áll ez a stílus Okui Masami-nak, annyira otthonosan mozog benne, hogy hallani, hogy lubickol a dalban. Ráadásul van annyira jól megírva, hogy esélyes, hogy megszereti ezt a stílust, aki először hall ilyet. Az meg Okui Masami énekesnői kvalitásairól ad tanúbizonyságot, ilyen erőteljes, karcos gitárszólóban úgy képes a maga természetes női hangján énekelni, hogy inkább csak kiemeli a dal mondanivalóját. Külön felüdülés hallani a karaoke verzióban a bridge alatt hallható torzított háttéréneket. Alapvetően nem vagyok sem az auto-tune, se a különböző torzítások ellen. Azt gondolom, hogy ezzel is remekül ki lehet fejezni a szöveg mondanivalóját. Itt is ezt érzem.

A borító ugyanakkor nagyon furcsa lett. Utalni akar a dalra, de nagyon visszafogott az énekesnő. A függöny egyszerre a diszkréció és a rejtélyesség szimbóluma is lehetne, de olyan képek is készültek, ahol ágyon ül. Kicsit olyan, mintha Okui Masami a borítón keresztül lenne Takamine-san, de már-már kínosan ügyel arra, hogy ne játssza túl a szerepét. Amennyire lehet, igyekszik lazának tűnni, de nem látszik teljesen oldottnak. Az, hogy hátoldalon Takamine-san hátsójára került a vonalkód, teljesen nyilvánvaló: Másképp nem is kerülhetne lemezboltokba. A 8 cm-es tok ugyanúgy felhajtható, mint a régi kislemezek esetében, és belül olvasható a dalszöveg. A lemez alatt pedig a zenészek és a stáb.

Nekem, mint rajongónak, minden hibája ellenére tetszik a kislemez. Érdekes ötleteket tartalmaz a címadó dal, a B-Side track meg legyen akármennyire is repetitív, nagyon szeretem ezt a stílust tőle. Úgy vélem, jól hozták össze a dalt. A borító azonban arról árulkodik, hogy bizonyos alkuk árán születhetett csak meg ez a kislemez. Mindent egybevetve ajánlom a kislemezt. Ha tetszik a második dal, akkor érdemes jobban elmerülni Okui Masami repertoárjába, mert még néhány ilyen dalt hallhatsz tőle.

Ének: 8/10
Szöveg: 7/10
Zene: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 5/10
Hangulat: 8/10

+ Jól sikerültek a dalok a kislemezre.
- A borítóképek nem sikerültek túl jól.

73%

Centimillimental koncert a MondoConon

Túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy a Centimillimental meghívása Magyarországra a Mondo történetének egyik, ha nem a legnagyobb dobása volt. Több japán vendéghez is volt szerencséje a MondoCon hűséges látogatóinak, de Centimillimental volt az első igazán felkapott énekes, aki tiszteletét tette a rendezvénysorozaton.

Bizonyos szempontból időszerű is, hogy Centimillimental most indult európai turnéra, melynek egyik állomása volt a MondoCon, hiszen a Given anime most ért véget, így a válogatásalbumok mellett, a közönség előtt is összegezheti az elmúlt 5-6 évet. Szerencsére van is mit, hiszen emlékezetes dalokkal örvendeztette meg nemcsak a Given rajongókat, hanem gazdagította a japán zenei palettát.

Igyekeztem idejekorán a nagyszínpadhoz menni, hogy jó helyem legyen, de hamar kiderült, hogy totál felesleges volt, hiszen hangolás miatt teljesen kiürítették az E csarnokot. Mégis szerencsés voltam, mert pont akkor értem a csarnokba, amikor az utolsó embereket tessékelték ki, így jó helyem volt a bejárat előtt. A hangolás végeztével engedték be az embereket, és elég közel kerültem a színpadhoz.

Bár az részemről némi aggodalomra adott alapot, hogy az Ázsián kívüli koncertjeit egyedül csinálja. Talán akusztikus hangszereléssel hallhatjuk a dalokat? Volt ilyenre példa néhány MondoConos koncert esetében, de pont Centimillimental dalai azok, amelyek érzelmi mondanivalója okán is erősebb hangszerelésűek. Hogy szólnak majd akusztikus hangzásban? Nos, a trükk a következő: Adott volt egy gitár, egy billentyűs hangszer és egy gép, melyről a többi hangszer szólt programozva. Arról van szó ugyanis, hogy a dalok felvételekor az énekes nemcsak felénekli a dalokat, hanem feljátssza gitáron, billentyűn is, de még a programozást is ő végzi, így bár félig playback volt a koncert, mégis teljes mértékig a saját munkáját hozta el.

A koncertet a Bakuten!! dalokkal kezdte. Mivel ezt az animét is nagyon szeretem, ezért engem már ezekkel a dalokkal is megvett. A movie betétdalával kezdte, de mintha küzdött volna a magas hangok kiéneklésével. Sehol nem hallottam azt a jól ismert hangszínt, amivel szokott énekelni. Olyannyira nehézkesnek tűnt az ének, hogy elkezdtem azon aggódni, hogy nem fogja tudni végigcsinálni a koncertet. Aztán a második dalra, a Bakuten!! anime openingjére már lényegesen javult az összkép. Nagy örömömre hallható volt az az ének, amivel méltán lett ismert és kedvelt.

Aztán egy számomra ismeretlen dal (Ikite Ikanakucha) után jöttek a Given dalok. Vele együtt a lányok hangja is. Kedves dolognak tartom, ha egy énekes megpróbál az adott ország nyelvén egy pár szót mondani, Centimillimental is így tett. Meg kell hagyni, ügyesen beszélt magyarul. A Super Ultra I LOVE YOU után a Marutsuke remek lehetőség volt arra szintetizátorral belsőséges kapcsolatot alakítson ki a rajongóival. Ez nagyon bejött, sokan telefonjuk zseblámpájával adták meg a dal igazi hangulatát.

Az mondjuk meglepett, hogy a Kizuato olyan hamar megszólalt. Ekkor sem volt biztonságban a hallásunk, de ahogy bemondta az énekes a Fuyu no Hanashi címet, a lányok valósággal elvesztették az eszüket. Őrült hangulat volt, szinte az egész közönség végig énekelte a dalt. Bevallom őszintén, a Given rajongók azon kb. 1%-ába tartozom, akik nemigen érzik át a dalt, de ott annyira betalált nálam is, hogy még én is elérzékenyültem a dal hallatán.

Bár az énekes nem énekelt mindig hibátlanul, de nyoma nem volt annak a baljós kezdetnek, amivel indította a koncertet. Mindent megtett azért, hogy felejthetetlen legyen a koncert. Óriási élmény volt élőben hallani tőle a szeretett dalokat. A koncertet a legújabb movie két dalával zárta. Aztán pár perc szünet után egy dal (Bokura Dake no Shudaika) erejéig visszatért a színpadra.

Ami nekem nem tetszett, hogy a pár perc szünet alatt a Mondós konferanszié beszélt, aztán úgy konferálta fel ismét az énekest, mintha nem lenne természetes egy koncerten az előadó visszatér. Mintha attól tartottak volna, hogy a közönség nem várja meg a végét, és az énekes nem játszhatja el az utolsó dalt. Személyes észrevételem még, hogy az egyik nagy durranást a legvégére hagytam volna, hogy igazán emlékezetes legyen a koncert. De mindent egybevetve felejthetetlen egy órával örvendeztetett meg minket az énekes.

A koncert után is volt lehetőség dedikáltatni. Ahogy szétnéztem, a rajongók többsége a Given mangáját akarta dedikáltatni. Én meg nem kis meglepetést okoztam az énekesnek azzal, hogy Bakuten!! CD-ket akartam vele aláíratni. El is nyerhettem a szimpátiáját, mivel eredetileg csak egy aláírást engedélyeztek, de nekem aláírta mind a két CD-t. Nekem személy szerint már csak ezért is megérte eljönni.

Bár egyik ismerősöm hátul a sörpadokról hallgatta a koncertet, elmondása szerint eléggé rossz volt a kihangosítás. Ezek szerint számított az is, honnan hallgatjuk a koncertet. Az biztos, hogy akik elölről nézték a koncertet, azok egy szép emlékkel lettek gazdagabbak.

Okui Masami: Gyuu

30 éves Okui Masami első albuma! 30 éve egy különleges karrier indult el, ami a mai napig tart! És ha továbbgondolom, hogy 13 éve jelent meg az album, amikor először találkoztam vele, és azóta is szívesen hallgatom, azt gondolom, hogy hűen bizonyítja, hogy ez az album csak még sokkal értékesebb lett, mint amikor először találkoztam vele.

Ennek egyik fő oka az, hogy Okui Masami már a kezdetektől külön figyelmet szentelt a minőségre. A lehetőségekhez mérten mindig a legtöbbet hozta ki magából. Ez már abban is tetten érhető, hogy az első album dalai szövegének többségét is ő írta, ez még inkább egyedivé, sajáttá teszi az albumot. Erre rájön még a jellegzetes hangszíne, ami még egyedibbé teszi a dalait. Többször írtam korábban, hogy bár az anime dalok a tipikus a '90-es évek hangzását tükrözi, de az ének kiemeli a sablonból.

És különleges úgy visszahallgatni az első dalait, hogy bár képzett volt Okui Masami hangja, de az ártatlan, már-már kislányos színezet, egyedivé téve az előadásait. Ugyanakkor ez az énekstílus ad egy optimista, várakozással teli hangulatot a dalainak, ami tőle nagyon jól hangzik. Voltak már ekkor is komolyabb, érzelemdúsabb dalai, de alapvetően a vidámság jellemzi Okui Masami énekesnői karrierjének első éveit. Azt szoktam mondani, hogy 2000-től nemcsak a folyamatos hangképzéseknek köszönhetően lett sokkal érettebb hangja, hanem elképzelésem szerint az élettapasztalatoknak is. Titokban tartja a magánéletét, de azt gondolom, hogy Okui Masami a rajongói füle hallatára vált érett nővé.

De amíg a maga fiatalságát élte, addig is minden tőle telhetőt megtett, hogy a legtöbbet hozza ki magából. 14 kiváló dal került fel erre az albumra. Erre még elsősorban OVA dalok kerültek fel: Fantasia, COMPILER, Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade II és egy movie, méghozzá a Ghost Sweeper Mikami: Gokuraku Daisakusen betétdala. Az albumot nemcsak az ének minősége miatt érdemes hallgatni, hanem élő hangszerekben sem szerénykednek a dalok. Bár most hallgatva, úgy érzem, hogy ezen az albumon is kevés hangszer szólal meg (ahogy a felvételeken szokás), inkább a hangzás az, ami erőteljes. Tehát a hangszerelést dicséri az album különleges minősége, ez emeli ki a dalszövegek nemcsak a tartalmi, de az érzelmi mondanivalóját is. Okui Masami első albuma egy kiváló karriert vetít előre.

Érdekes olvasni az obi-n, hogy bocsánatot kér azért, hogy ilyen sokáig várt az album megjelenésével (おまたせしました。やっとあなたに会えました). Nos igen, az első kislemez 1993-ban jelent meg, az album meg napra pontosan 20 hónapra rá. Nem szokás egy albummal ilyen sokat várni. Ráadásul különböző módosításokon mentek keresztül a dalok. A debütáló Dare Yori mo Zutto... is mondjuk úgy, hogy egy "ballade version"-t kapott, hiszen Okui Masami egy zongoraszólóra énekel. Ahogy a My Jolly Days és a BEATS the BAND is hosszabb, mert ezek egy kislemezre kerültek fel. Már az ott hallható változatok is elég hosszúak, de a karaoke verzióval együtt annyira hosszú lett volna, hogy nem fért volna rá a kislemezre. Az I WAS BORN TO FALL IN LOVE esetében meg más hangforrásból dolgoztak, tehát az album utómunkálatai is oka lehet annak, hogy sokára jelent meg. Ennek viszont gyümölcse, hogy hangzás kiváló, a mai napig büszkén állnak a dalok az újak mellett.

Egyedül a borító az, ami egyszerű. Egyszínű háttéren olvasható a szöveg, minimális díszítéssel. A lemez mögött vannak még képek, de ennyi az összes. A belső oldalakon csakis a szöveg és az egyéb infók olvashatók. Az lehetett volna változatosabb, minden másban kiváló munka ez az album.

Ha minden előadói karrier így kezdődne, csak jó dalok születnének. Okui Masami bebizonyította, hogy sablonos dalokból is lehet valami különlegeset kihozni. Az első albumok a fiatal optimizmusról szólnak, amikor várakozva nézünk a jövő felé. Ezt az érzést toldja meg az énekhangjával, a hangsúlyos hangszereléssel. Erre kiváló példa az első album. Hallgassuk meg és ünnepeljük egy kiváló album megjelenésének 30. évfordulóját!

Ének: 8/10
Szöveg: 7/10
Zene: 8/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ Egy különleges énekesnői karrier ígéretes kezdete
- A borító túl egyszerű.

86%

Okui Masami: i-magination

Különleges két nap a tegnapi és a mai Okui Masami pályafutásában. Tegnap volt a Dragonfly album megjelenésének a 20. évfordulója. Ez szám szerint a 10. stúdióalbuma, ezen dupla kerek nap alkalmából egy megemlékező cikket írtam a személyes blogomban, személyes vonatkozásokkal. Ma pedig a 15. stúdióalbumnak, az i-magination megjelenésének van a 15. évfordulója. Nem vagyok számmisztikus, hogy megfejtsem, hogy van-e bármilyen jelentősége a 15-ös szám dupla jelenlétének (az igazat megvallva, nem is hiszek benne annyira), de mivel ötévente egyszer lesz két ilyen egymást követő nap az énekesnő karrierjében, ezért illőnek gondolom, hogy megemlékezzek erről. Főleg, hogy idén lesz 19 éve, hogy Okui Masami zenéje, művészete az életem része.

Különleges album ez, mondhatni egy korszakot zár le, hiszen ez az utolsó album, melyet Okui Masami a saját kiadójánál jelentetett meg. Hozzáteszem, hogy a fentebb említett album volt az első, melyet az énekesnő saját maga jelentetett meg, tehát több szálon is kapcsolódik egymáshoz ez a két remek kiadvány. Volt előszele annak, hogy Okui Masami nem fogja sokáig húzni a saját megjelenést, hiszen a Dwango Entertainment vette "szárnyai alá" a kiadót. Erre utal az is, hogy ez az album nem "EVCA", hanem "DGEA" betűkóddal jelent meg. És mivel ebből az albumból sem sikerült sokat értékesíteni, ezért sejthető volt, hogy a Dwangónak nem fogja megérni fenntartani az evolution kiadót.

Inkább nézzük is, hogy milyen dalok kaptak helyet ezen a korongon. Azt gondolom, hogy Okui Masami dalainak döntő többsége olyan, amit bárki elénekelhet: Férfi, nő, mindenkinek jól állnak. Ám ez az album kifejezetten nőies témát, koncepciót kapott. Az alaptéma: "Az élet aktiválása. A gyönyörű istennőknek és neked..." (起動する命、美しき女神たちとあなたへ…) Ez erősen érződik is. Okui Masami korábban is megvillogtatta a nőiességét, és ezt leginkább azért volt jó tőle látni, mert láthatóan tisztában volt a maga női mivoltával. Azzal maximálisan élt, ugyanakkor tiszteletben tartotta a saját határait. Nem akart több lenni annál, ami. Ez tiszteletreméltó, példaértékű mentalitás. Ebből a női erőből kapunk egy nagyobb dózist ezen az albumon.

Nagyon szép utat jár be az album. A Starting Over egy igazi útindító dal, utána viszont három pesszimistább, depresszívebb dalt hallhatunk, mintha az énekesnő a fájdalmát, traumáit akarja gyógyítani. De igazán optimista és erős csak a második felére lesz az album. A 7. dal, a Good-bye Good luck félreérthetetlenül egy múltbéli kapcsolat lezárásáról, annak elengedéséről szól. Utána vesz csak igazi lendületet az album. Olyan elementáris erővel tör fel a Sono Toki Daremo ga Megami To naru dal, hogy konkrétan az önazonosság himnusza is lehetne. Okui Masami-é biztosan, és büszkén kiteheti az ablakba, mert ilyen hiteles és erős dallal nem sokan büszkélkedhetnek. Egyértelműen az az album csúcspontja. Ezután éli tovább a saját egyéniségét, a Niji-Iro Shooter egy igazán fantasztikus és dinamikus szerelmes dal. Majd a végére a Flower dallal megnyugszik és mintegy útravalóként elénk tárja a bölcsességet, hogy ha a szerelem virágát folyamatosan öntözzük, akkor az mindig szépen és élettel teli fog ragyogni.

Ez a jellemző az Okui Masami albumokra. Mindegyiknek van koncepciója, témája, mondanivalója. Ettől egyediek a lemezei, mindegyik egy szép ívet jár be. Ráadásul a különböző stílusokat a saját képére tudja formálni, ezáltal akármelyikben is énekel, mindegyik jól áll neki.

De az album nemcsak abban utolsó, hogy a saját kiadója jelentette meg, hanem abban is, hogy itt zenél utoljára azokkal a zenészekkel, akikkel akkor kezdett el együtt dolgozni, amikor a King Records-nál maga kezdte el kiadni a dalait. Ők nagyban meghatározták Okui Masami '90-es évek anime zenei dömping utáni egyedi, mással össze nem téveszthető zenei stílusát. Ezt az albumot is színesíti az a sajátságos rockzene, ami ekkor az énekesnő zenei hangzását fémjelezte.

Habár az előny, hogy az album női mivolta ellenére mindenki számára hallgatható, valójában ez leszűkíti azok körét, hogy kik azonosulhatnak ténylegesen a dalokkal. Az előző albumok inkább szóltak a rajongóknak, ezt az albumot én is inkább kvázi kívülállóként szoktam hallgatni. De ez szerencsére nem akkora hátrány, mert Okui Masami hallhatóan lubickol a dalokban. Tehát az önazonosság tetten érhető.

A borító rózsaszín háttere is erősíti az album nőies mivoltát. A képek egy stúdióban készültek, nincs különösebb témájuk, koncepciójuk. Bár ez volt az az Okui Masami album, amit megjelenése előtt előrendeltem, aztán amikor megláttam a borítóképet, annyira megijesztett, hogy majdnem lemondtam az előrendelést. Mintha egy robot lenne. Erősen futurisztikus hatást kelt, és igazából a mai napig nem tudtam megbarátkozni vele, mert úgy érzem, hogy távol áll az album mondanivalójától. A többi képen már a megszokott arcát láthatjuk.

Érdemes meghallgatni ezt az albumot, hozza az énekesnőtől megszokott színvonalat. Bár az összképhez konkrétan nem tesz semmit a munkásságához, inkább kiegészítik. De teljesebbé teszi, van néhány dal, amivel gazdagította Okui Masami a repertoárját. Bár nem ér fel a korábbi albumok mestermű színvonalához, jelentősen megnőtt az értéke akkor, amikor a Lantisnál elkezdte kiadni a dalait, és hallhatóan nagyon nehezen találta meg a helyét az új közegben. Aki szereti Okui Masami munkásságát, annak ez az album is tetszeni fog, aki ismeretlenül hallgatja meg, jó eséllyel azoknak fog bejönni az album, akik szeretik a rockzene nőies vonalát.

Ének: 8/10
Zene: 8/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ A dalok egy téma köré vannak építve, nagyon jó az előadás
- Nem feltétlen ajánlható mindenkinek, a borító elmarad a korábbi albumoktól

83%

20 éves 10. stúdióalbum

Csak ma reggel tudatosodott bennem, hogy ma van Okui Masami: Dragonfly albumának megjelenésének évfordulója. Annál nagyobb felismerés volt, hogy 20 éve már, hogy megjelent ez a fantasztikus CD! És hogy ez a 10. stúdióalbuma, hát a kerek évfordulók napja a mai!

Néha tényleg meglepődök, hogy mennyire szalad az idő, hiszen 3 éves volt ez az album, amikor először találkoztam vele, és azóta eltelt 17 év! Ráállítottam egyébként az agyamat arra, hogy amikor szembesülök azzal, hogy mennyire múlik az idő, ne azt mondjam, hogy milyen öreg vagyok, hanem hogy milyen régóta élek már! Jobb így gondolkodni.

Meg merem kockáztatni, hogy világszínvonalúak a dalok ezen a lemezen. Ma is meghallgattam, és gyakorlatilag azzal válik sokkal értékesebbé ez az album, hogy ennyi év után is nagyon szívesen hallgatom. Még most is libabőrözök az olyan dalokon, mint a HEAVEN'S DOOR vagy az All the things to love. Olyan hangszeres játékok hallhatók a dalokban, amikről meg merem kockáztatni, hogy csak a legjobbak tudnak. A Route89 gitárszólójába a mai napig beleborzongok. És hogy mennyire jól áll a változatosság az albumnak, jelzi, hogy annak ellenére, hogy a dalokban döntő többségében az élő hangszerek dominálnak, a trance stílusú STAR GATE dal sokkal jobb, mint bármelyik r.o.r/s tagként előadott elektronikus dal.

Bár a valóság kissé csalóka, ugyanis nem úgy kell elképzelni a dalok felvételét, hogy komplett zenekar vonul be a stúdióba. Ezt az albumot valójában kevés zenésszel és kevés hangszerrel vették fel. Merő költséghatékonyság az oka, egyébként érdekes időszak volt Okui Masami karrierjében, amikor 1999-ben komoly vitája volt Yabuki Toshiróval, a producerével, mert ő amennyire csak lehetett, le akarta faragni az album készítési költségeit. Ez konkrétan azzal járt, hogy kevesebb ember zenél az albumon. Okui Masami viszont több zenésszel akart együtt dolgozni, hogy amennyire csak lehet, élő legyen a hangzás az albumon. Annyira nem tudtak megegyezni, olyan komolyan összevesztek, hogy egy idő után el is váltak az útjaik. Onnantól kezdve Okui Masami szinte teljesen egyedül dolgozott. Rengeteget dolgozott, és azért tudhatjuk, hogy mit jelent a japánoknál, ha valaki "rengeteget" dolgozik. Éjjele-nappala nem volt az énekesnőnek, a produceri, marketing munkálatok is mind a nyakába szakadtak, és minthogy nem volt ezekben tapasztalata, sajnos vissza is estek az album eladásai. Végül 2002-ben, nem sokkal a crossroad album megjelenése után kereste meg újra a producerét, hogy bár szeretne több élő hangszert, de belátta, hogy szükség van a Pro Tools használatára. Azóta szent a béke köztük.

Azt már régen is el tudtam képzelni Okui Masami-ról a dalai által, hogy egy eléggé céltudatos, hovatovább, akaratos nő. Határozott elépzelése volt arról, hogy milyen zenét akar csinálni, már az első albumának zenei munkálataiba is szerves részt vállalt. Ennek egyébként azt lett az eredménye, hogy már az első albuma is egy ígéretes karriert vetített előre.

És igen! Mert amivé lett Okui Masami énekesnői karrierje, minden szempontból egy színvonalas és kiváló, annyi fantasztikus dallal gazdagította a japán könnyűzenei ipart, hogy méltatlan is, hogy a '90-es évek animés dömpingje után ennyire háttérbe szorult. Hiszen csak utána indult be igazán a karrierje minőség tekintetében! Okui Masami a példa arra, hogy van kiút a mélypontból. Miután rendezte a vitáját a producerével, új erőre kapott, és 2004-ben a ReBirth albummal nemcsak azt bizonyította, hogy újjászületett - ahogy az album címe is utal rá - hanem mindennél erősebb lett. Ennek az újjászületésnek a beteljesedése a Dragonfly album, ahol tényleg, olyan dalokat tett le az asztalra, hogy az bárkinek dicsőségére válna!

És a mai napig azt gondolom, hogy ez annak az eredménye, hogy saját kiadót alapíthatott, ahol aztán olyan dalokat írhatott, énekelhetett a zenészbarátaival, hogy teljesen önmagát adja. Ezt hallani is, annyira könnyed és felszabadult Okui Masami éneke, mintha a fellegekből énekelne nekünk. Az album legnagyobb erénye a kiváló hangszeres játékok mellett az önazonosság. Ez az album az élő példája annak, hogy az önazonosság felszabadít, légiesen könnyűvé tesz és olyan erőt ad, hogy úgy érzed, bármire képes vagy. A lemezen látható kék és narancssárga yin és yang-ra hajazó jel is egyensúlyt sugall.

És hogy ennyire élem Okui Masami önazonosságát, talán az árulkodik a legtöbbet arról, hogy mit jelent számomra az énekesnői karrierje. Jobb ezen a világon élni.

ALI PROJECT: Psychedelic Insanity

Az ALI PROJECT hírneve az anime daloknak köszönhetően terjedt igazán. Erre rátett egy lapáttal az egyedi mivoltuk, hiszen az ALI PROJECT úgy írt anime betétdalokat, hogy ugyan, amennyire lehet, legyenek kommerszek a dalok, nyerje el egy szélesebb hallgatói közeg tetszését is, de az egyedi stílusjegyeik mindenképp felismerhetők legyenek. Ennek eredményeképp születtek igazán egyedi dalok olyan animékhez, mint a Rozen Maiden, Code Geass: Hangyaku no Lelouch, Another vagy a Phantom ~Requiem for the Phantom~. Ez pedig azt hozta magával, hogy egyszerre lehet átfogó képet kapni az együttes stílusáról, de ha meghallgatjuk az ALI PROJECT ténylegesen saját dalait, akkor bőven érhetnek meglepetések. Ezért érdemes fokozatosan elindulni. Első állomásként kiváló választás a Psychedelic Insanity album.

Bár ennek az albumnak is saját stílusa és koncepciója van, mégis érzékelhető, hogy hatással voltaz együttesre, hogy ekkoriban futottak fel az anime dalokkal. Az album 2007-es megjelenésekor már ismertek voltak a Rozen Maiden dalaikkal és az év elején megjelent Soubikakei album is az 5. helyen nyitott az Oricon heti lemezeladási listán. Bár a dalok alapvetően a Cyber Gothic stílus jegyében íródtak, de az ALI PROJECT anime dalok nélküli stúdióalbumai közül ez a legfogyaszthatóbb. Hallhatóan hatással volt az albumra, hogy hirtelen sikeres lett a csapat. Kiváló híd az ALI PROJECT további albumai felé, akinek tetszenek az itt hallható dalok, az nyugodtan továbbléphet.

Ezzel az albummal is bizonyítják, hogy amit ők csinálnak, az nagybetűs MŰVÉSZET! Van egy jól kitalált koncepciója, melynek következtében a dalok is egységes egészet alkotnak. Az első 8 dal dinamikus, hihetetlenül erőteljes, energikus, nagyon jól egymás mellé illeszthető. De zeneiségében, mondanivalójában is meglehetősen egységes az album. Az énekesnő hihetetlen jól tud váltani az erőteljes és érzelmes énekstílus között. Az album egyik legnagyobb érdekessége, hogy a szövegek hiába negatívak, mégis a zene inkább arra irányítja a figyelmet, hogy mennyire gyönyörűek a dalok, milyen szépen énekel az énekesnő. Nem feltétlen a szöveg tragikus mivoltát emeli ki, mégis hihetetlen módon összhangban van a dal.

Jó példa erre a 4. dal, a "Kochou Yume Shinjuu", mely a szerelmesek öngyilkosságáról szól: miért találkozik két ember, ha csak úgy lehetnek boldogok, ha egymás karjaiban megölik magukat. Csodálatosan kijön az énekesnő hangjából a szöveg tragikus mivolta és a zene is borzasztóan szomorú. Maga a dal olyan, mintha a két szerelmes egy közeli hozzátartozója énekelné a dalt. Csodálatos hallgatni az elején a zene kissé káoszos mivoltát, mintha nem akarná felfogni, hogy két számára nagyon közeli ember meghalt, majd ahogy megszólal a fúvós hangszer, amikor letisztul a zene, a ritmus egyenletessé válik, akkor történik meg az, amikor az énekesnő utat enged a könnyeinek és elkezd énekelni. Gyakorlatilag végigsírja az egész dalt. Nagyon át lehet érezni, a tragikumot, ahogy énekesnő énekel, mégis van egy olyan ritmikája, aminek köszönhetően arra fókuszálok, hogy mennyire gyönyörűen énekel az énekesnő, és nem annak a lehetőségét keresem, hogy honnan vethetném le magam a magasból, mert annyira borzalmasan depresszív a dal. Erre nagyon kevesen képesek.

Az ALI PROJECT azon kevés együttesek közé tartozik, akiknek a dalainak döntő többségét hibátlannak tartom. Van egy olyan szokásom film- és anime nézéskor, hogy mindig beleképzelem magam az adott történetbe és elgondolkodok azon, hogy én egy adott jelenetben mit csinálnék. Hasonlóképp dalok hallgatása közben szoktam azon gondolkodni, hogy én mit változtatnék a zenén, vagy a szövegen. Az ALI PROJECT dalokon azonban nem kell ilyeneken gondolkodnom, mert mesterien vannak megkomponálva a dalok. Ezen album nagy erőssége, hogy rendkívül tartalmasak a dalok. Nincsenek albumot kitöltő dalok, mindegyiknek megvan a maga jelentése, zeneisége.

Ugyanakkor, ha valamit változtatnék az albumon, és amit hibának tartok, hogy az utolsó két dal dinamikájában túlzottan eltér az első 8 daltól. A 9. és a 10. dalnak is megvan a maga jelentőssége és zeneisége, de megtörik az album egységét, ezért az album nálam lényegében a 8. dalnál véget ér. Főleg annak fényében érhető tetten a disszonancia, hogy a 8. dal, a "Roudou Rinne Survival" az album leggyorsabb, legerőteljesebb dala, konkrétan az énekesnő is szinte dühösen énekel. Ezután jön a "Wakai Shisha kara no Requiem", ami ténylegesen egy temetésre ideális dal. Annyira belassul és olyan szinten töri meg a lendületet, mintha egy másik albumról tévedt volna ide az a dal. Amíg a 4. dalt meg lehet hallgatni, annak minden tragikumával együtt, a 9. dal tényleg elrontja a hangulatot. Az utolsó dal a "gai désespoir" is lassú, gyönyörűen megírt instrumentális dal. Szépen lezárja az albumot, főleg a zárótaktus... Azt nem fogjuk elfelejteni. Összességében viszont azt lehet mondani, hogy ez az album akkor lenne teljesen hibátlan, ha az utolsó két dal is megőrizte volna az első 8 dal lendületét.

Ezt leszámítva valódi zenei élménnyel leszünk gazdagabbak. A borító is mestermű, jól illeszkedik az album koncepciójához, remekül visszaadják a mondanivalóját, illetve az énekesnő itt is bizonyítja, hogy egyszerűen ezerarcú művész. Nincs két ALI PROJECT kiadvány, melyen az énekesnő ugyanúgy nézne ki, mégis mindegyik jól áll neki! Hasonlóképp ez a futurisztikus, cyber öltözet is nagyon jól áll neki, olyan érzetet ad, mint az énekesnő egy távoli jövőből jött volna hozzánk, hogy helyzetjelentést adjon a saját koráról és a távoli jövő szemszögéből láttassa velünk a múltat.

És ha kellő japán ismeretem lenne, mennyivel többet tudnék írni az albumról. De azt gondolom, hogy ez is önmagában elegendő ízelítő volt annak, aki szeretne mélyebben megismerkedni az ALI PROJECT munkásságával. Nagyon jó szívvel ajánlom, ilyen egy ténylegesen művészi igénnyel készült album, mely a szélesebb hallgatói közönség számára készült.

Ének: 10/10
Zene: 10/10
Szöveg: 10/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 10/10
Hangulat: 10/10

+ Ha van kommerszen művészi album, akkor ez az!
- Az utolsó két dal megtöri az album dinamikáját.

94%

JAM Project - DRAGONFLAME kislemez kritika

Egyre nehezebb JAM Project kislemezről írni, hiszen rengeteg van belőlük, és sajnos ki lehet jelenteni, hogy egyre kevésbé változatosak. Bár ez részint annak is függvénye, hogy milyen animéhez, játékhoz, doramához írják a dalt, hiszen az adott mű jellege is meghatározza a dal milyenségét. Így viszont egy idő után a dalaik is erősen olyan érzetet adnak, mintha korábbiakból ollózták volna össze az újat. A Zero: Dragon Blood dorama is olyan, hogy erősen hasonlít a GARO szériához (sőt, talán egy spin-offja), ezért nem feltétlen ez a legemlékezetesebb JAM Project kislemez. De mégis érdemes figyelni rá.

De nem a címadó dal miatt. Mégis mivel lehet emlékezetessé tenni egy olyan dalt, amiről az az első gondolatunk, hogy ezt már biztosan hallottuk korábban? Egyik módszerem erre az, hogy fülhallgatóval hallgatom elmélyülten a dalt és keresek benne emlékezetes dallamot vagy taktust. Ezzel lett valamennyire megmentve nálam a DRAGONFLAME is. Igazából hangzatos a cím, hiszen milyen félelmetes dolog már a sárkány lángja. Magam is használtam személyes üzenetként pár helyen. A dal egyébként Kitadani Hiroshi - Okui Masami koprodukció. Kettejük munkájából születtek már jó dolgok, elég csak Kitadani Hiroshi első stúdióalbumára, az "R-new"-re gondolni, melynek dalait Okui Masami stúdiójában vették fel, illetve többségében az énekesnő zenészei írták és játszották fel a dalokat. A kislemez dala viszont nem feltétlen tartozik a szerzőpáros legemlékezetesebb munkái közé. Igazi JAM Project rajongók ezeket a dallamokat, taktusokat már hallották korábban. Kettejük közül Kitadani Hiroshi az, aki a zenét szerezte, Okui Masami pedig a szöveget írta. A dal pedig akkor lett volna igazán nagy, ha Kitadani Hiroshi beletette volna az egyéniségét. Jó zenét ír, szeretem az őrült stílusát. Ha elengedte volna magát, mint a ZERO -BLACK BLOOD- dalban (melyet az előző szériának írt), akkor egy emlékezetes és kiváló openinget írt volna. Így a dal megmaradt egy szokványos soft rock dalnak, ami alapvetően jól meg van írva. Jó a gitárszóló, a szintetizátor is jól szól a háttérben, de nincs meg a dalban az, amitől igazán egyedi lenne.

A B-side track a Houkou Hate no Arano wa az, ami igazán különlegessé teszi ezt a kislemezt. Az teljes mértékig Okui Masami munkája. Ő az, aki az érzelemdúsabb dalokért felel, aki kihozza a férfi tagokból az érzelmesebb oldalt. És ez azért nagy erény, mert Okui Masami úgy ír érzelemdús dalokat a JAM Project-ben, hogy egyáltalán nem hat nőinek. Arra már a szólókarrierjében is felfigyeltem, hogy nem érezném problémának, ha a dalainak döntő többségét akár én is énekelném, mert még a balladái sem hatnak nőiesnek. Vannak dalai, ahol a női mivoltáról énekel, ezeket leszámítva, a dalait a mind a két nem énekelheti. Ez csak még jobban igaz az általa írt JAM Project dalokra. Ez a dal konkrétan az együtteshez írt egyik legjobb szerzeménye. Lassabb, érzelemdúsabb, de nem érzelgős. A dalt Okui Masami igyekezett annyira férfiasra írni, amennyire csak lehetett, ugyanis ő maga szólóban alig énekel. Szinte csak a háttérvokálban hallható. Zeneileg meg olyan egyedi megoldások vannak a dalban, amiket eddig JAM Project dalban még nem hallottam. A vonós hangzás a dalban valódi! Ez (sajnos) nagy dolog az együttestől, ugyanis alapvetően a szintetizátor-gitár páros jellemző a JAM Project dalokra, pedig pont ez a dal az ékes bizonyítéka annak, hogy mennyivel, de mennyivel hosszabb lenne az együttes szavatossága, ha élő hangszerekkel vennék fel azokat. A második dal ugyanis nemcsak hogy nagyon szép, emlékezetes, de pont attól szól igazán változatosan, hogy élő hangszerekkel vették fel. Hangszerek játéka, hogy röviden összefoglaljam a lényeget. A vonós hangzás kiválóan alátámasztja a dal érzelmi mondanivalóját. A második refrén utáni furulyaszóló a háttérvokállal pedig remekül vezeti fel a gitárszólót, ahol minden érzelem kitör. A dal alapvetően arról szól, hogy még ha meg is találtuk az utunkat, amin ha járunk, teljesnek érezzük magunkat, még akkor is mennyi kétség és nehézség vár ránk. Ugyanakkor elfogadja ezt és ebből akarja a legtöbbet kihozni. A dalból pedig az hallható ki, hogy ugyan nehéznek éli meg, de megy a kijelölt úton. A dal ugyanis annak ellenére, hogy jól érzékelteti a nehézségeket, nem hat szomorúnak. Olyan, mintha az élet velejárója lenne, olykor nehéz, de kitart a választott út mellett.

Az igazat megvallva, nem vettem volna meg a CD-t, ha elérhetők lettek volna a karaoke verziók. De azt valamiért mindig lehagyták róla. És azt kell mondjam, hogy kár érte, mert hallva a karaoke verziót, még a címadó dal is felértékelődött nálam. Leginkább a háttérben hallható zene teszi egyedivé. Most így hallgatva, azt gondolom, hogy a dal nem választható el teljesen a sorozattól, melyhez íródott, azzal együtt teljes értékű. Erősen otaku-feeling. De inkább a második dal, aminek a karaoke verzióját élmény hallgatni. Hangszerek játéka, megfűszerezve Okui Masami háttérvokáljával, csak még közelebb került hozzám a dal.

De egyáltalán nem bántam meg, hogy meglett végül eredetiben. Sőt, nagyon is örülök neki! A címadó dal is csak értékesebb lett számomra azáltal, hogy megvan CD-n a kislemez. A borító is érzékelteti, hogy a DRAGONFLAME-et erősen a doramához írták. Nem új dolog az, hogy robot megjelenik a főborítón, ahol az együttes tagjai is. Kageyama Hironobu Kiba ~Tusk of Darkness~ kislemezén fel is veszi a robot arcát. Nagyon feelinges ezzel a kék sugárnyalábbal a borító, a robot is hihetetlenül jól meg lett alkotva, kifejezetten inspirál azzal, hogy megnézzem a sorozatot. Nagyon ízléses és hangulatos, az egész otaku-létet szinte művészi szintre emeli. Egy nyomdahiba viszont van a hátsó borítón: Római számmal vannak a dalok sorszámozva, a negyedik dal "VI"-nak lett írva. Sebaj! Mondjuk azt, hogy a második dal annyira jól sikerült, hogy 2 dalt ér. Így akkor 6 dal lenne a kislemezen.

Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 9/10
Hangulat: 8/10

+ Egy újabb JAM Project munkásságához méltó kislemez, kiváló B-side trackkel.
- Ha a címadó dal is egyedi lett volna...

86%

CHiCO with HoneyWorks: Kessen Spirit kislemez kritika

Mivel a '90-es években nőttem fel, ezért a CD számomra mindig is különleges lesz, mint a zenei adathordozók alfája és omegája. CD-t vásárolni nemcsak olyan, hogy bővítem a személyes zenei gyűjteményemet, hanem olyan érzetet ad, hogy az adott előadóhoz is közelebb kerülhetek. Olyan is volt, hogy egy nem annyira jó zenét tett jobbá az a tudat, hogy megvan CD-n. Vajon megvan-e ez az érzés jelen kritika tárgyát képező CHiCO with HoneyWorks: Kessen Spirit kislemez esetében is?

Mert azt több fórumon is kifejtettem, hogy ezt tartom a legrosszabb Haikyuu!! dalnak. A miértre több válaszom is van. Egyrészt egy olyan animének énekel női előadó endinget, mely szereplőinek 95%-a pasi. Azzal nincs baj, ha egy átlag shounen animének nő is énekel (jellemzően) endinget, hiszen ott vannak lányok is és egy női előadó által énekelt dal az ő érzésvilágukat, attitűdjüket reprezentálhatja. A Haikyuu!! esetében viszont nemcsak arról van szó, hogy a szereplők döntő többsége fiú, hanem hogy a lányok szerepe annyira elenyésző, hogy irreleváns egy dal formájában reprezentálni őket. A Karasuno lánycsapat már az elején elveszti a meccsét, a két segítő (Shimizu és Hitoka) szintén nem "építő" tagjai az animének (bár Hitoka Yachi jellemfejlődése figyelemre méltó), illetve Tanaka Ryuunosuke nővére ugyan nagyon jól bíztatja a fiúcsapatot, de komoly szerepe neki sincs. Ennek ellenére kaptunk egy női előadó által énekelt ending dalt.

A másik ok inkább személyes. Nagyon kevés olyan rock dalt ismerek, amit női előadó énekel és szeretem tőle. Sokkal többet férfitól. Azt gondolom, hogy a rock alapvetően férfi műfaj. Mivel alapvetően az erő dominál, ezért inkább férfiak tudnak hitelesen énekelni rock stílusban.

Maga a dal ennek ellenére nagyjából rendben van. Igyekeztek úgy visszaadni az anime mondanivalóját, légkörét, hogy meglegyen benne az az dinamika, ami az animét jellemzi, de az énekesnő se férfiasodjon el. De a kislemez második dala, a BGM erősen árulkodik arról, hogy nem ez az együttes saját stílusa. Főleg, ha visszaemlékszünk az Ao Haru Ride openingjére, melyet szintén a CHiCO with HoneyWorks adott elő. Az egy kellemes lüktetésű, ártatlan hangású dal az első nagy szerelemről. Ehhez képest a Haikyuu!! endingje inkább tűnik úgy, hogy mint egy feladat kapták meg, hogy írjanak egy dalt az animéhez és ezt megoldották tudásuk szerint a legjobban. De nagyon érződik, hogy nem mozognak otthonosan ebben a stílusban. Egyáltalán nem érzem át azt, amiről énekelnek, hogy kitörünk, mi vagyunk a győztesek, nem ismerejük azt a szót, hogy "feladni". Nem ez az énekesnő egyénisége. Ellenben az becsülendő, hogy a dalt élő hangszerekkel vették fel. A dal ütemes, a játék kifejezetten gyors. Alapvetően az elektromos gitár dominál, a basszusgitár és a zongora inkább a háttérben maradnak. A második refrén utáni lassú rész kifejezetten egyedi színezetet ad a dalnak, az a legjobb rész. De ha valaki ismerkedni akar az együttes saját stílusával, az a B-side tracket, a BGM-et hallgassa meg. Akinek tetszik, az ismerkedhet tovább az együttes dalaival. Nekem nagyon nem jött be. Egyszerű, bugyuta kis popsong, szintetizátoros hangzással. A lüktetése lassabb, egyhangú, a szövegnek sincs igazán mondanivalója.

De sajnos itt nincs vége a negatívumoknak, mert a kiadvány is rettenetesen "idétlen". Nem tudom ezt jobban kifejezni, de már a dallistában is van egy furcsaság.

1. Kessen Spirit
2. BGM
3. Kessen Spirit (Anime Size)
4. BGM -instrumental-

Kinek jutott az eszébe, hogy a címadó dalból csak az anime változat kerüljön fel extraként és csak a második dalnak kerüljön fel a karaoke verziója? Van karaoke verzió Kessen Spirit-ből is, de az csak az Artist Edition kiadványra került fel. Mert hát ebből a kislemezből is két változat jelent meg. Részemről nem volt kérdés, hogy az Anime Edition-t veszem meg, hiszen az animében vagyok érdekelt, nem az együttesben. De nemcsak a dallista volt furcsa, hanem a borító is. Kezdjük ott, hogy gyárilag a borító fejjel lefele van a tokban. Nekem kellett úgymond a helyére tenni. Ezt elvileg az obi miatt csinálták így, az valamiért olyan, hogy nem bal oldalt van, ahogy szokott lenni a japán CD-knél, hanem jobb oldalt. Az is furcsa, hogy a vonalkód nem az obin van. Az obi ugyanis nemcsak azért van a CD-ken, hogy extra információk kerüljenek fel rá japánul, hanem a vonalkód is oda kerül. Hiszen arra csak a bolti tranzakció lebonyolításáig van szükség, a tokon már csak a dizájnt rontja. Hasonlóképp egyedi megoldás (és remélem is, hogy egyedi marad), hogy a belső borító nem egy kihajtható papír, ahogy szokott lenni, hanem 2 négyzet alakú papír van egymásra téve. Az egyiken van a borító, az adatok a dalokról, a másikon meg a két dal szövege. Hogy ezt ki találta így ki, nem tudom, de semmi értelme nincs. Legfeljebb annyi, hogy aki nem akarja egyiket, másikat megtartani, azt akár ki is dobhatja.

Ez is olyan kislemez, mely a gyűjteményt fogja erősíteni, de még annak is (diplomatikusan szólva) egyedi darabja lesz. A dalok inkább gyengék, a borító is eléggé sajátságos lett. sajnos a kiadvány reprezentálja a dal minőségét. Méltatlan a Haikyuu!! franchise-hoz.

Ének: 5/10
Zene: 6/10
Szöveg: 4/10
hangszerelés: 5/10
Borító: 2/10
Hangulat: 3/10

+ Vannak egyedi ötletek a címadó dalban.
- Igénytelen kiadvány, a msáodik dal is egy buta popsong

36%

SPYAIR: I'm a Believer kislemez kritika

Ha egy előadó egy animéhez két vagy több openinget, endinget énekel, óhatatlanul is össze akarjuk hasonlítani őket. Ami nem is alaptalan, hiszen maga az anime is megadja a dal témáját, ennek fényében érdekes lehet hallani, hogy milyen volt az adott előadótól egy korábbi dal és milyen egy későbbi. A SPYAIR esetében is ez a helyzet, hiszen a Haikyuu!! eddig levetített évadai során két openinget és egy endinget is énekelt. A két opening ugyancsak jó összehasonlítási alap, hiszen a különbség a második évad openingje az I'm a Believer és az első évad openingje, az Imagination között... Nos, hatalmas.

Pedig csak másfél év telt el a két dal megjelenése között, mégis annyival gyengébb az I'm a Believer, mintha legalább 10 év telt volna el a két kislemez megjelenése között. Az Imagination annyival erősebb, élettel telibb, hogy ugyan nem ismerem a SPYAIR teljes zenei repertoárját, de így is bátran ki merem jelenteni, hogy a Haikyuu!! első openingje az együttes egész karrierjének a csúcspontja. Hiszen még egy átlag anime betétdalhoz képest is kiváló lett, nemhogy a Haikyuu!! betétdalok közül számít nívósnak. Ehhez képest az I'm a Believer olyan mértékű visszaesés, mintha nem is csak, hogy túl lenne az együttes a karrierjének csúcsán, hanem már inkább leáldozóban lenne. Mintha az utolsó dalainak egyike lenne. Vérszegény, ötlettelen, teljes mértékig hiányzik belőle a tűz és a hiteles előadásmód.

Olyan a dal, mintha az előadója megvalósította volna élete álmát és már nincs miért harcolnia, élnie. Ennek ellenére, mivel elvárás az, hogy az írjon egy olyan dalt, hogy nem érdekli, hogy más lenézi őt miatta, ő juszt is küzd az álmaiért (amiről szól ez a dal), megírja, és előadja, ahogy tudja. De rettenetesen hiányzik az énekből, az előadásból a hitelesség. Pedig az alapötlet abból a szempontból nem rossz, hogy ugye az első évad úgy ért véget, hogy a Karasuno elvesztette az Aoba Johsai elleni meccset, nagy nehezen talpra álltak belőle mentálisan és a második évadra folytatják a felkészülést a további meccsekre. Ez az az erő, ami nagyon hiányzik a dalból. Pedig a második évad pont ettől jobb, mint az első. Ettől volt formabontó a Haikyuu!! (amitől formabontó volt a Slam Dunk és a Hajime no Ippo is), hogy hőseink elvesztettek egy tétmeccset és megmutatja az anime, hogy fel lehet ebből állni, tovább lehet lépni. Sőt, a Haikyuu!! tovább is ment, pont az volt a második évad nagy erőssége, hogy ugyan elhatározzák hőseink, hogy továbblépnek, tovább edzenek azért, hogy a legjobbak legyenek, de nagyon jól megmutatja azt is, hogy egy vereség után nem olyan könnyű továbblépni. Elég csak Hinata és Kageyama közti verekedésbe torkollott vitára gondolni (5. rész), vagy amikor Tsukishima szembesül a démonaival. A 8. részben láthatjuk, hogy mi okozta a törést az életében. És hogy hogyan áll fel ebből. A zene abból a szempontból rendben van, hogy élő hangszerekkel játszották fel és azért hallatszik, hogy dolgoztak a dalon, de a dallamtalan és kevésbé marad meg az emlékezetekben.

Tehát amiatt is nagyon problémás, hogy a második évad egy sokkal gyengébb openinget kapott, mert a Haikyuu!! második évada az, amelyik egy átlag shounen animéhez képest komplexebb. De térjünk is vissza a kislemezre. Ha az eddigiek nem érzékeltetik eléggé, hogy mekkora a visszaesés az előző openinghez képest, akkor tegyünk említést a második dalról. A kislemezen konkrétan ugyan nincs második dal, hanem az Imagination egy koncerten előadott változata került fel. De jobb lett volna, ha soha nem halljuk meg, az ugyanis még az első openinget is rosszabb fényben tünteti fel. Néhány hónappal a dal megjelenése után egy koncerten adták elő, de borzalmasan fáradt volt az egész előadás. Fél- vagy talán egy hanggal is lejjebb énekelte az énekes a dalt (nincs ehhez hallásom) és mivel mélyebb hangon szólaltak meg a hangszerek is, ezért nem jött át a dal ereje. Van egy olyan általános igazság a dalok esetében, hogy azok a dalok, melyekben a magasabb hangok dominálnak, azok optimizmust, erőt, életigenlést sugároznak. Ezért is annyira jó az Imagination, ezt nem adta vissza az énekes. Valahányszor meghallom a koncertváltozatot, azon gondolkodok, hogy a dal a koncert végén hangozhatott el (akár, mint encore, ahol ugye az igazán nagy dalokat éneklik) és az énekes már nem bírta hanggal, vagy valójában az a hangterjedelem, amit az Imagination dal megkíván, már az énekes saját hangtartományán is túlmegy. Akkor arról van szó, hogy valójában ő sem tudja már az eredeti hangján felénekelni a dalt és már a felvételkor is utómunkálatokkal volt az ének módosítva, hogy ténylegesen abban a hangmagasságban szólaljon meg a dal, hogy érezhető legyen az az erő, ami a szövegben és a zene dinamikájában hallható. Óriási baj, ha egy dal koncertváltozatának hallgatása közben ilyen gondolatok járnak a fejemben.

Az egész kislemez egyetlen erőssége a borító. Az anime editiont vettem meg magamnak, hiszen az animében vagyok érdekelt, nem az együttesben. Az viszont kiváló lett. Egyrészt tetszik az egyedi mivolta, hogy a tok hosszúkás. Emlékeztet a '90-es évekbeli japán hosszúkás 8 cm-es kislemez papírtokjaira. Másrészt az artworkök is nagyon jók lettek. A borítókép jól érzékelteti, hogy a Karasuno kész harcolni azért, hogy a következő meccsen nyerjenek. Az is nagyon jó, hogy a hátsó borítón is a Nekoma és a Fukurodani játékosai láthatók, hiszen az első 13 részben ez a két csapat lesz a Karasunóval Tokióban az edzőtáborban. Az anime artwork egy külső borítón kapott helyet, a kislemez artist edition borítója látható, ha kivesszük a külső borítót. Szinte még az is jobban néz ki itt, hiszen az artist edition rendes, négyzet alakú tokján nem látszik minden, itt viszont igen. Az artist edition borító egyébként hasonlít az Imagination kislemez borítójához, ott itt mintha valami folyadék képezne egy ábrát, ahogy itt is, csak az I'm a Believer borítón egy ember is látható, aki energikusan a magasba ugrik, láthatóan nagyon lelkes, hogy megvalósítsa az álmát. Ha úgy vesszük, ez a borító is reprezentálja az animét, hiszen a Karasuno szlogenjét jeleníti meg.

Összességében nagy kár ezért a kislemezért, legfőképp a dalokért. Milyen szép lett volna az Imagination után valami még nagyobb dalt írni az animéhez. De igazából nagyon keveseknek sikerül a top kategóriát felülmúlni. Természetesen nem egy bődületesen rossz dalról van szó, mindig meghallgatom, de még ha nem is hasonlítom az Imagination-höz, akkor is egy közepes, "meghallgatom" kategóriájú dalt kapunk. Az szép, hogy élő hangszerekkel játsszák fel a dalokat, de az még nem teszi a dallamot emlékezetessé. Leginkább maga a kiadvány az, ami miatt méltó része lesz a Haikyuu!!-gyűjteménynek, de ez a dal a Haikyuu!! második szezonjának egyik leggyengébb pontja.

Ének: 6/10
Zene: 5/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 6/10
Borító: 10/10
Hangulat: 3/10

+ Nagyon szép a borító, méltó helye lesz a gyűjteményben
- A dal még összehasonlítás nélkül is közepesnek mondható

57%