"Tűzoltó leszel, s katona!" Énekelte Halász Judit József Attila egyik legemlékezetesebb versét. És igen: Sokan álmodtunk gyerekkorunkban arról, hogy tűzoltók vagy valamilyen hősök leszünk, akikre felnéznek majd az emberek. És azt gondolom, ezek a legszebb gyermekkori álmok egyike, hiszen ez azt jelenti, hogy célunk, hogy a világot szebb hellyé tegyük. És hogy pontosan hogyan képzeltük el gyerekkorunkban a tűzoltó létet, arról átfogó képet ad a Tomica Hero: Rescue Fire sorozat.
Koncepció
A tokusatsu eredetileg a Takara Tomy cég által gyártott robotokat és autókat promotálta. Több sorozat is készült. Első a Tomica Hero: Rescue Force, melynek hősei kifejezetten a katasztrófák megelőzésére szakosodtak, addig a második sorozat, a Rescue Fire a tűzesetekben nyújtanak hathatós segítséget. A sorozat egyedisége, hogy a csapat rendelkezik azon képességekkel, amivel el tudnak bánni a gonoszokkal. A ruházat és az autók ezen képességet sokszorosítják. Amiben viszont jelentősen elüt az előző szériától, hogy amíg Rescue Force csapata személyiség terén is hősnek születtek, addig a Rescue Fire főszereplője egy kifejezetten esetlen, gondtalan, gyereklelkű srác. Kétbalkezes mivolta gyakran derűs pillanatok forrása. Tehát egyáltalán nem néznénk ki belőle, hogy hős lenne. De ha baj van, elsők között rohan segíteni, és akkor munkáját teljes odaadással végzi.
Miről van szó? Évezredekkel korábban az emberek sikeresen felvették a harcot Jakkaennel, a tűzdemonnal. Akkor az északi sarkkörben egy jeges bunkerba zárták, ahol évezredes sínylődés után megerősödött, és kész bosszút állni az emberiségen. Csatlósai pedig igyekeznek tudásuknak megfelelően segíteni ördögi tervében. Fő profiljuk a tűz általi károkozás. Velük szemben veszik fel a kesztyűt a Rescue Fire csapata. Ismerjük meg a tagjait:
Homura Tatsuya - Fire 1: Az egyes számú Rescue Fire. Mondhatnánk, hogy csapatvezető, de ahogy az előbb is utaltam rá, ehhez semmilyen feltétel nem adott. Hamar kiderül róla, hogy hat éves korában szülei egy tűzesetben életüket vesztették, utána árvaházban nevelkedett. Talán ezért is annyira gyereklelkű, hiszen nem élhette sokáig gondtalan életét. Ugyanakkor szülei miatt is lett tűzoltó, hogy lehetőleg senki más ne haljon meg tűzesetben. Ezzel nyert értelmet a haláluk. Csapattársai sokáig nem értik, miért pont ő a Fire 1, de ahogy látják, hogy mennyire komolyan veszi a munkáját, úgy fogadják el és kezelik egyenrangú csapattagként, bár néha túlzottan vakmerő. Ruhájának színe narancssárga
Megumi Yuuma - Fire 2: A csapat kettes számú tagja. Egy több generációs tűzoltó-dinasztia leszármazottja. Jóbarátja Tatsuyának, de az ízlésük étkezés terén teljesen eltérő. Ez okoz néhány derűs jelenetet. A munkáját viszont szintúgy komolyan veszi, nem fél a veszélytől. Ruhája ezüst színű.
Yuki Ritsuka - Fire 3: Az egyetlen női tag. Kiválóan teljesített, ezért lehetett a csapat tagja. Rendkívül szigorú nemcsak másokhoz, de magához is. Gyakran veszekszik Tatsuyával a könnyelműsége miatt, de legbelül nagyon is becsüli őt. Nagyon szereti az állatokat, sokat mosolyog a jelenlétükben. Apja is kiváló tűzoltó volt, de egyszer szolgálatteljesítés közben életét vesztette. Ruhájának színe zöld.
Aoi Tsubasa - Fire 4: Nagyjából a 20. rész közül csatlakozik a csapathoz. Amerikába járt egyetemre, ahonnan megerősödve tért vissza. Rendkívül rideg, közömbös, olykor arrogáns. Mások is elismerik a képességeit, de az öndicséretnek sincs híján. Ő érti a legkevésbé, hogy miért Tatsuya a Fire 1. Gyerekekkel ugyanakkor empatikus és együttérző. Eleinte Ritsukával beszélget sokat, úgy tűnik, hogy gyengéd érzelmeket táplál a lány iránt, de ez végül sosem kerül felszínre. Ruhájának színe fekete.
Watari Jun - Fire 5: Ő is Amerikából tért vissza. Fiús arca miatt kisebbségi komplexusos. Nem a rossz látása miatt visel szemüveget, hanem hogy érettebbnek tűnjön. Apja egy nagy vállalat vezérigazgatója, ezért különleges neveltetésben részesült, de eszébe nem jutott követni az apját. Ő ezt eleinte nehezményezi, de hamar kiderül a valódi ok. Végül elfogadj a fia választását. A Rescue Fire csapathoz önként csatlakozott. Alapvetően megfontolt, de néha hajlamos meggondolatlanul cselekedni. Ruhájának színe világoskék.
A kapitány pedig Taiga Riku. Ő maga nem vehet részt a mentőakcióban, mert a tesztek során balesetet szenvedett, amikor a tűzoltóruhákat próbálta bizonyos veszélyhelyzetekben. Így a parancsnoki szobából irányítja az akciót. Alapvetően szigorú, néha leszidja a csapat tagjait, ugyanakkor rendkívül bölcs és gondoskodó.
A csapat rendelkezésére különböző autók állnak rendelkezésére, amelyeket aztán veszélyhelyzet mértékének függően lehet állítani. Extrém esetben arra is lehetőség van, hogy egy hatalmas autóban összegyűljön az öt tűzoltóautó, és hatalmas jeges támadással végleg jobb belátásra bírja a gonoszokat.
Akár a legjobb lehetett volna...
A sorozat nagyon ígéretesen indul. Az volt a benyomásom az első részekben, hogy mindent megtesznek azért, hogy a legtöbbet hozzák ki a történésekből, jelenetekből. Ennek eredményeként a vicces jelenetek tényleg megnevettetnek, a komolyabbak pedig akár érzelmileg is megindíthatnak. Ezt azért volt nagyon jó látni, mert egy gyerekeknek készült sorozatot teljesen komolyan vettek, így az akár felnőttek számára is ajánlható. Sokáig azt gondoltam, hogy példaértékű lesz a kisebb tokusatsuk között. Még a plusz két csapattag bevétele is jó ötlet volt, hiszen az egyéniségükkel és tudásukkal színesítették a sorozatot. Azt éreztem, hogy a csapat így teljes.
A tokusatsu első felében jellemzően valamilyen állatba ültették a démont, amitől egy hatalmas tűzszörnyeteggé vált és az rémisztette az embereket. Nagyon megindítóak voltak azok az epizódok, amelyben egy kisgyerek által szeretett állat lett az áldozat. A gyerekek fájdalmát csodálatosan átadták. A Rescue Fire-nek pedig úgy kellett a démonnal végezni, hogy magát az állatot ne ölje meg (a Final Rescue alkalmazása esetén az állat is áldozattá válik). Kevés az olyan gyerekeknek szóló sorozat, ahol a a szereplők fájdalmai felnőttek számára is érzékelhető, és ezért sokáig kiválónak tartottam a Rescue Fire-t.
Az új csapattagok későbbi bevonása azért is volt jó ötlet, mert a sorozat és a mentőakció is egy meghatározott "téma" köré épül, így új ötletekkel szolgált, ha esetleg félúton kifogytak volna belőle. Ez ráadásul meg is volt alapozva, hiszen amíg az első három tag a földön jeleskedett, addig a két később érkezett tűzoltó a levegőben is tudott diadalmaskodni (FALCON CHAAAAAARGE!!!), ez pedig lehetőséget adott újfajta, "témába vágó" tűzeseteknek, mentőakciónak.
...de sajnos nem lett az
Ám a helyzet sajnos az, hogy csak személyiség és a járgány képessége terén használták ki a lehetőségeket, amúgy teljesen elült a második felétől a sorozat. Nem is feltétlen az volt a baj, hogy nem volt minden katasztrófa a tűzeset témájában vágó, hanem hogy olyan ötleteket találtak ki, ami még a sorozathoz, a karakterekhez sem volt semmilyen formában kapcsolható. Így nem egyszer fordult elő az, hogy a szereplőknek úgymond "ki kellett, hogy beszéljenek" a szerepükből, hogy illeszkedjenek a történethez. Innentől pedig teljesen elvesztette a második fele a dramaturgiai hatását, a katarzis pedig onnantól elmaradt.
A gonoszok is kaptak egy új csatlóst, aki az arroganciájával rontja az összképet. Az addigi Jakkaen tagoknak volt egy szerethetően bugyuta összképe, ehhez egy arrogáns tag jelenléte kifejezetten problémás volt. Főleg, hogy eleinte nem is csinált érdemben semmit, azon túl, hogy ő változtatta át a társait szörnnyé, a piszkos munkát onnantól ők végezték.
Az egyik tipikus hiba, amit egy tokusatsuban elkövetnek, hogy olyasfajta változáson megy keresztül egy-két szereplő, olyan dolgok derülnek ki róluk, aminek semmilyen előzménye nem volt. Ezzel megint elvész a jelenet dramaturgiai értéke, mert nem találták ki elég jól a koncepciót, nem volt elég jó a körítés, így nem tudott megindítani az adott karakter rejtett szándéka.
És a zene
Lássuk a zenét, amire hosszabban térnék ki, mivel elég régóta ismerem a sorozathoz írt dalokat.
Az openingek kivétel nagyon jól sikerültek. Konkrétan az első opening, a Rescue Fire volt az első dalok egyike, amit valaha hallottam a JAM Projecttől. Nagyon erős dal, jól illeszkedik a tokusatsu témájához. Aki szereti a csapat stílusát, az ezt a dalt is imádni fogja. Csak a legtöbbet hozták ki magukból. A B-side track a Three Souls a sorozat egyes jeleneteiben hallható. Annyira nem lett erős. Vannak jó zenei megoldások, egyedi ötletek, de konkrétan nem teszi többé a JAM Project repertoárját.
A második opening viszont igazi szintlépés! Hovatovább a Bakuchin Kanryou! Rescue Fire az egyik abszolút kedvenc JAM Project dalom! Sokkal dinamikusabb, hangsúlyosabb, erőteljesebb! Joggal gondolhatnánk, hogy a sorozat is hasonlóképpen szintet lépett. Imádom, amikor a csapat ennyire bevadul, akkor vannak igazán elemükben! Hasonlóképp nagyon jó lett a B-side track, az Ideyo! Gaia Leon is. A dal az egyik, konkrétan a legerősebb mentőautóhoz, a Gaia Leonhoz köthető, amelynek erejével senki nem vetekedhet. Ugyanakkor igencsak megválogatja, hogy kinek engedelmeskedik. Idő kell, amíg nemcsak a kapitányra, hanem más Rescue Fire tagokra is hallgat. Nem vetik be minden epizódban, de amikor igen, nem maradhat ki ez a dal sem. Mely dal egyébként egy Endoh Masaaki szóló, Okui Masamival a háttérben. Endoh Masaaki azért is kiváló énekes, mert bármilyen felkérést is kapjon, tudásának legjavát teszi bele. Ezért nagyon szeretem a szólókarrierjét, van néhány igen komoly mondanivalóval rendelkező dala is. Ez a dal pedig kiválóan megalapozza, hogy mikre számíthatunk tőle. Aki ezt szereti, annak érdemes behatóbban megismerkedni az énekes szólókarrierjével is.
Az endingeket illetően ugyanakkor már messze nem ennyire rózsás az összkép.
Az első ending a Burning Hero című dal, amit egy Rey nevű formáció ad elő. A csapat már feloszlott, de egyébként is egy furcsa formáció volt, mert úgy aposztrofálták magukat, mint "az első igazi anison banda". Az állítás valóságtartalma erősen vitatható, hiszen a JAM Project egy pár évvel megelőzte őket. Bár ha azt vesszük, hogy a csapattagok hangszeren is tudnak játszani, ezzel tényleg az első olyan banda, akik teljes mértékig maguk játszák fel teljes mértékig a dalokat (A JAM Project hangszeres tudása nem annyira kiterjedt, hogy maguk feljátszák a dalokat). De a nagyobb baj velük, ami ebben a dalban is hallható, hogy hiába tud az énekes énekelni, nincs igazi egyediség a hangjában. Nincs meg bennem az, amikor nagyritkán egy Rey dalt hallgatok, hogy "na, ez a Rey", és senki más nem lehet. A dal is hasonlóképp semmilyen. Szól, tetten érhető a klasszikus anime betétdalok hangulata (ami az eredeti céljuk volt), de semmi nem emeli ki az átlagból.
A második ending nagyon furcsára sikeredett. Egy Kitadani Hiroshi szólódalról van szó, a Rescue Taisounál jellegtelenebb dalt nem sokat ismerek. Olyan érzésem van, hogy nincs teljesen megírva a dal. Mintha eredetileg valami más terv lett volna második endingnek, de az valamiért nem jött össze, ezért SOS megkérték Kitadani Hiroshit, hogy írjon egy dalt a sorozathoz. Nem érezhető, hogy sokat dolgozott a dalon. Zene se szól annyira, dallamvilága sincs igazán, ahogy a szöveg is borzasztóan sablonos, az előadás meg unalmas. Az énekes karrierjének egyik legrosszabb dala.
Zárásként
Sajnálom, hogy komolyabb hibái vannak a sorozatnak. Az első 20 epizódig minden lelkesedésem a Rescue Fire-ben volt, lazán azt gondoltam, hogy nagy kedvenc lesz a kisebb franchise-ok között. De sajnos elszúrták a második felét. Pedig a karakterek is szerethetők, én mindenkit megkedveltem, a gonoszok is néha nagyon viccesek tudnak lenni, főleg az elején. Sőt, a Rescue Fire abban is kitűnt nálam, hogy nagyon stílusosak a ruhák és az autók is! Ez az első olyan tokusatsu sorozat, aminek kapcsán azt gondoltam, hogy vennék ilyen figurákat, kocsikat.
Végsősoron kapott egy tisztes lezárást. Talán érdemes lehet megnézni, de nem merem tiszta szívvel ajánlani. Akit megragad a gyermeki bája, annak jó eséllyel tetszeni fog a sorozat.
Nagy elánnal jelentette be a Lantis, hogy Okui Masami nyolc év szünet után új kislemezzel jelentkezik. A Haite Kudasai, Takamine-san is megérne egy posztot, melynek openingjét tartalmazza a kislemez, de nincs mit tenni, ha az énekesnő jártas a ecchi animékben. Nem is feltétlen az animék miatt szeretik a rajongók az énekesnőt. Nem egy olyan dala van, ahol maga a dal ismertebb, mint az anime. Ez köszönhető Okui Masami egyedi hangszínének, és hogy beleteszi az egyéniségét a dalaiba. Talán túlzás kijelenteni, hogy a magas művészet szintjére emelte az anime dalokat, de mindig képviselt egy olyan nívót, aminek köszönhetően az az érzésem támad, hogy érdemes figyelni a munkásságát. Ám őt is elérte az az átok, ami sújtja azokat az előadókat, akik több évtizedes karriert tudhatnak maguk mögött, hogy már nem képesek megújulni. Ezért hiába is vagyok elkötelezett rajongója az énekesnőnek, az igazat megvallva, nem vártam izgatottan ezt a kislemezt. De egy esélyt mindenképp adtam neki, és lám, előrendelésben meg is van a limitált kiadás. Hallgassuk hát meg.
Első hallásra megrökönyödtem a Baby Baby Baby címtől. Mit akar egy 57 éves énekesnő egy ilyen címmel közvetíteni a nagyvilág felé? Semmi magvasat, egyértelműen az animének szól a cím. Amikor túltettem magam ezen, fel kellett dolgozzam a 8 cm-es CD kiadást. Maga a kiadvány nagyon jó ötlet, visszahozni a '90-es évek kislemezét, csak indokolatlannak tartottam abból a szempontból, hogy sem az anime nem idézi a '90-es éveket, ahogy a dal sem. Egy feldolgozás vagy egy régi hangszerelésű dal máris nagyobb létjogosultságot adna egy ilyen kiadványnak, de ha más nem, gyűjteménybe jól mutat.
A címadó dalt nem egyedül követte el Okui Masami. Egy Bonjour Suzuki néven YouTube-on aktív énekesnő besegített, hogy jobban átéljük a dalt. Az ő fiatalos, szexis, pajkos hangja mindenképp emelte a dal mondanivalóját. Lényegében Takamine-san énekhangja, Okui Masami csak közvetíti az anime mondanivalóját, a lány érzéseit. Ez jó döntés volt, és nemcsak azért, mert a korából adódóan kellemetlenül hangozhat Okui Masami-tól, ha elkezdene szexi hangon búgni a mikrofonba, hanem mert egyébként sem jellemző, hogy változtatná a hangját a dalaiban. Ezért egy olyan előadót választottak, aki fiatal, ráadásul jól is áll neki ez a stílus. Jó kompromisszumos megoldás volt. Igyekezett is nem túljátszani a szerepét Okui Masami, így ki lehet jelenteni, hogy előadás szempontjából a legtöbbet hozták ki a dalból.
A zene is elsősorban a szöveg szexuális tartalmú mondanivalóját emeli ki. Egyszerre lágy és vad, szolidan érezteti a szexuális vágyat, anélkül hogy a hallgató aurájába tolakodna. A szöveget is az animéhez írták, mert legalább annyira kettős, mint az animáció. Egyszerre szerelmes és köt gúzsba, ahogy Takamine-san is olykor dominának tűnik egy-egy jelenet erejéig, máskor egy mint egy jó feleség, gondoskodik Shirota-kunről. Nagyon kevés ecchit láttam, nem ez a fő csapásirány nálam, de nem emlékszem, hogy láttam volna olyat, ahol ez a fajta kettősség így megjelenik.
A kislemez második dala, a D~Rasen~ egy Okui Masami szóló dal, arra szolgál, hogy közelebből megismerjük az énekesnő stílusát. Már ha valaki a 32 éves énekesnői karrierje után most találkozna először vele. Ebben semmi pökhendiség nincs, a dal ugyanis csak azoknak fog újdonsággal szolgálni, akik életükben hallottak még az énekesnőről. Bár negatív fennhangon szokás beszélni arról, ha valami repetitív, és ez jelen esetben sem teljesen alaptalan, hiszen olyan szintű hasonlóság van néhány korábbi dalával, mintha csak az egyik rock dalát vették volna elő és kicsit átdolgozva újra kiadták volna.
Mégsem törnék pálcát ezen döntés fölött, mert annyira jól áll ez a stílus Okui Masami-nak, annyira otthonosan mozog benne, hogy hallani, hogy lubickol a dalban. Ráadásul van annyira jól megírva, hogy esélyes, hogy megszereti ezt a stílust, aki először hall ilyet. Az meg Okui Masami énekesnői kvalitásairól ad tanúbizonyságot, ilyen erőteljes, karcos gitárszólóban úgy képes a maga természetes női hangján énekelni, hogy inkább csak kiemeli a dal mondanivalóját. Külön felüdülés hallani a karaoke verzióban a bridge alatt hallható torzított háttéréneket. Alapvetően nem vagyok sem az auto-tune, se a különböző torzítások ellen. Azt gondolom, hogy ezzel is remekül ki lehet fejezni a szöveg mondanivalóját. Itt is ezt érzem.
A borító ugyanakkor nagyon furcsa lett. Utalni akar a dalra, de nagyon visszafogott az énekesnő. A függöny egyszerre a diszkréció és a rejtélyesség szimbóluma is lehetne, de olyan képek is készültek, ahol ágyon ül. Kicsit olyan, mintha Okui Masami a borítón keresztül lenne Takamine-san, de már-már kínosan ügyel arra, hogy ne játssza túl a szerepét. Amennyire lehet, igyekszik lazának tűnni, de nem látszik teljesen oldottnak. Az, hogy hátoldalon Takamine-san hátsójára került a vonalkód, teljesen nyilvánvaló: Másképp nem is kerülhetne lemezboltokba. A 8 cm-es tok ugyanúgy felhajtható, mint a régi kislemezek esetében, és belül olvasható a dalszöveg. A lemez alatt pedig a zenészek és a stáb.
Nekem, mint rajongónak, minden hibája ellenére tetszik a kislemez. Érdekes ötleteket tartalmaz a címadó dal, a B-Side track meg legyen akármennyire is repetitív, nagyon szeretem ezt a stílust tőle. Úgy vélem, jól hozták össze a dalt. A borító azonban arról árulkodik, hogy bizonyos alkuk árán születhetett csak meg ez a kislemez. Mindent egybevetve ajánlom a kislemezt. Ha tetszik a második dal, akkor érdemes jobban elmerülni Okui Masami repertoárjába, mert még néhány ilyen dalt hallhatsz tőle.
Csak mostanában láttam meg, hogy készült Live-action adaptáció a Cheer Danshi!! animéből. Az animét figyelemmel követtem, amikor aktualitása volt, de különösen nem maradt meg bennem a sztori. Csak annyi, hogy szerettem nézni, ezért úgy döntöttem, hogy a live-action movie-val felidézem magamnak a történetet. Nagyon tetszett, igazán inspiráló volt ezzel a filmmel zárni a 2023-as évet. Ezért úgy döntöttem, hogy újra megnézem az animét. Összességében pozitív benyomást hagyott bennem, minden hibája ellenére szeretem.
Miről is van szó? Bandou Haruki egy sérülés miatt kénytelen abbahagyni a Judót. A családban mindenki űzi a japán küzdősportot, ezért várták, hogy ő is folytatja a hagyományt. Haruki leginkább azért volt bánatos, hogy csalódást okozott a családjának, de inkább megkönnyebbült. Maga sem tudja, hogy mit akar csinálni, ám felfigyelnek arra, hogy mekkora hangerővel és energiával tudja biztatni a húgát a versenyén. Gyerekkori barátja, Hashimoto Kazuma szintén a Judo klub erőssége volt, de a barátjáért kész otthagyni, és vele tartani az élete további állomásában. Ő is meghallotta ugyanis, hogy micsoda lelkesedéssel tud másokat biztatni, ezért egy igencsak vad ötlet jutott az eszébe: Cheerleader klubot alapítanak. Ezzel Kazuma térne vissza a családi hagyományokhoz, ugyanis a szülei cheerleaderek voltak. Ám sajnos egy autóbaleset következtében meghaltak. Nagymamája pedig súlyos demenciában szenved, már nem emlékszik az unokájára. Ennek ellenére Kazuma ugyanolyan lelkes és életrevaló srác, mintha minden rendben lenne vele. Mondhatni a maga kedves, pozitív, mégis életrevaló szemlélete teszi őt alkalmassá arra, hogy különböző csapatokat biztasson.
Let's go BREAKERS!
Ez az alapfelállás. A két jóbarát elkezd edzeni, tagokat toborozni, eleinte hét fősre bővül a csapat. Némi tanakodás után BREAKERS nevet adják maguknak. Ismerkedjünk meg a tagokkal.
Bandou Haruki
Az anime főszereplője, ő az, aki egy vállsérülés miatt kénytelen feladni a judózást. Azt maga is kimondta, hogy ez inkább megkönnyebbülés számára, nem igazán volt lelkes a sportág irányába. Leginkább azért csalódott, mert a családi hagyományokat kénytelen feladni. Egyébként nagyon kedves és jóravaló srác, nagy hangja teszi lehetővé, hogy másfelé vehesse az irányt. Így lesz belőle cheerleader. Az első lépéseket bátortalanul teszi meg, de amint ráérez a lényegre, gyorsan elsajátítja az alapokat.
Hashimoto Kazuma
Szülei cheerleaderek voltak, de sajnos egy autóbaleset következtében elvesztette őket. Ennek ellenére megőrizte vidám életszemléletét, és nagy szeretettel ápolja a demenciában szenvedő nagymamáját, Így személyiség tekintetében alkalmas arra, hogy cheerleader legyen. Ami pedig a hangját illeti... Ha csak annyit mondok, hogy Okamoto Nobuhiko, azt hiszem, minden érthetővé válik.
Mizoguchi Wataru
Ő az egyik, akinek a fizikai adottságai nem feltétlen indokolják, hogy cheerleader legyen. Merev a testtartása, erre rájön a szintén merev személyisége. Ennek ellenére atletizált gimnazista koráig, és úgy tűnik, hogy ha közvetve is, de ismét űzné a sportágat. Kommunikációja inkább bohókás, hiszen gyakran fejezi ki magát irodalmi nyelven, gyakran idézi nagy emberek nagy mondásait. Szülei éttermet vezetnek, ez lesz a fiúk törzshelye.
Tono Koji
Ő a másik, aki esetében ferde szemmel nézhetnénk, hogy mit keres egy cheerleader klubban, hiszen kövér. Azt jobban értjük, hogy mit keres az étteremben, itt találkozik hőseinkkel. Önmaga fejlesztése céljából döntött úgy, hogy bevállalja a cheerleaderkedést, ezért elkezd sportolni. Furcsa módon ő az egyedüli, akinek barátnője van. A sportot meg komolyan gondolja. Következetes edzéseknek köszönhetően elér egy szintet, aminek köszönhetően teljes értékű tagja lesz a csapatban.
Suzuki Soichiro
Soichiro az egyedüli, akinek igazán atletikus testalkata van. Gyerekkora óta sportolt, baseballozott, sikert is elkönyvelhetett magának. Laza, szeret viccelődni, imádja a nőket, de nem igazán kedves az emberekhez. Ugyanakkor a barátaiért mindent megtesz: Még a diákmunkáját is otthagyja, hogy segítse őket az edzésben. A Kansai prefektúrából származik és a kansai nyelvjárást beszéli.
Hasegawa Gen
Soichiro gyerekkori barátja, ő is baseballozott. Barátjával szemben ő viszont nem ért el kiemelkedő sikereket a sportágban. Ő is meglehetősen laza, bohókás természet, előszeretettel viccelődik a homoszexualitással és a transzneműséggel. Eleinte nem is tetszik se neki se Soichirónak a srácok tevékenysége, mondván hogy lányos. Aztán, ahogy megnézték, hogy csinálják, rájönnek, hogy nincs ebben semmi rossz. Csatlakoznak a fiúkhoz, végül ők is lelkesen gyakorolnak.
Tokugawa Sho
Utoljára csatlakozik a csapathoz. Ő az egyedüli, akinek van cheerleader tapasztalata. Ennek ellenére nem indul neki nagy lelkesedéssel, szigorú feltétleket szab a csatlakozáshoz. Kifejezetten menő, jóképű srác, de az öltözködésével szekunder szégyenérzetet vált ki a csapattársaiból. Imádja azokat a mókusokat, akikkel különböző termékeket adnak el, és ennek a pólójával is hangot ad.
Velük indul a BREAKERS cheerleader karrierje, a többiek bemutatásától több okból is eltekintenék.
Az íróról röviden
A történetet Asai Ryo találta ki, aki a tokiói Waseda egyetemen látta meg a SHOCKERS férfi cheerleader csapat tevékenységét, ők inspirálták a történetet. Figyelemmel követte a tevékenységüket, sokat merített a munkásságukból. Írói kvalitásairól árulkodik, hogy 23 évesen elnyerte a Nana című filmjéért a Naoki-díjat, ezzel ő lett az első olyan díjazott, aki a Shouwa korszak után született. A Cheer Danshi!! történetét és a mangaadaptációt is a CooKie magazin publikálta.
A történet light novel formájában is megjelent 2010-ben, amit a Shueisha vett gondozásába. Nem olvastam még, de őszintén remélem, hogy igaz erre is az a mondás, hogy ne a borítóról ítéljük meg a könyvet, mert a rajz eléggé gagyinak néz ki. Inkább illik egy régi gyerekkönyv illusztrációjának, semmint hogy méltó legyen a történethez. Mondjuk mivel a manga ekkor még nem létezett, ezért el lehet fogadni egy első változatnak, egy vázlatnak.
Adaptációk
Manga
A DIVE!!-hoz hasonlóan a Cheer Danshi!!-ból is két kiadás jelent meg manga formájában. Az első változat 2013-ban jelent meg, Matsumoto Ayaka rajzolásában. A DIVE!!-val való hasonlóság ott is tetten érhető, hogy az első változat rajzstílusa nagyon eltér az anime rajzstílusától. Egyszerűen úgy néznek ki a karakterek, mintha gyerekek lennének. Négy kötetben publikálták a történetet.
És még mindig nem áll meg a DIVE!!-val való hasonlóság. A második kiadás (nyugodtan mondjuk, hogy a javított kiadás) az animével együtt jelent meg, és szerencsére ez már sokkal jobban néz ki, mint az eredeti. Az új kiadás Go Breakers alcímmel futott, és a Shounen Jump+ publikálta. A rajzstílus Kondo Kenichi keze munkáját dicséri, és a rajz alapján mondhatjuk, hogy remek munkát végzett. Két kötetben összesen 16 fejezetben olvashatjuk el képregény formájában a történetet. Mindenképp érdemes olvasni.
Live Performance Stage
Ahogy ma már egyre inkább szokás a sportaniméknél, musical változatot is kapott a történet. 2016. december 9-18 között játszották a tokiói AiiA 2.5 színházban. Ehhez még nem volt szerencsém, de amit olvastam kritikákat, az alapján jól sikerült színházi alakításról van szó. Mind a színészi játékot, mind az éneket dicsérik. A fentebb bemutatott hét srácra fókuszál a történet. Az viszont a képek alapján elmondható, hogy nem sok gondjuk volt arra, hogy a színészek hasonlítsanak az általuk játszott karakterekre.
Live action movie
2019-ben egész estés film is készült a történetből. Ahogy a musical, úgy a movie is az első hét szereplőre fókuszál. És azt kell mondjam, hogy kiváló adaptáció lett. Nagyon jól megtalálták azokat a színészeket, akik hitelesen visszaadják az anime pozitív hangulatát. Nem utolsósorban nagyon jól játszották a szerepüket. Arra is ügyeltek, hogy a színészek valamennyire hasonlítsanak is a karakterre, akit alakítanak. Sőt, talán túl jól is alakították a szerepüket, ugyanis a movie-ban jobban kijöttek a karakterek személyiségbeli különbségei. Wataru esetlenebb a filmben, ahogy Soichiro esetében is jobban kijön az, hogy cikinek tartja, hogy a férfiak cheerleaderkednek. De aztán a film végére nagyon jól együtt dolgoznak. Jó szívvel ajánlom, nagyon jó lett.
Zene
A zenéről az anime dalokról híres, a szerzői jogokat drákói szigorral érvényesítő Lantis vette gondozásába. Az, hogy egy anime zenéje is kiadóhoz kötődik, van egy olyan hátránya, hogy értelemszerűen azok közül az előadók közül válogatnak előadót, akik az adott kiadóhoz vannak szerződve. Így az openinget az a LUCKLIFE adja elő, akinek a dalát gyakorlatilag bármelyik Bungo Stray Dogs animéhez énekelt openinggel behelyettesíthetjük, az eredmény ugyanaz lenne. Nem jön ki az anime egyénisége. Tud énekelni az énekes, de nem adja vissza az anime hangulatát, ráadásul a zene is meglehetősen sablonos lett.
Az endinget az hét főszereplő srác seiyuu-ja adja elő, és bár az anime "Cute boys doing cute things" mivoltára erősít, mégis azt lehet mondani, hogy van valami karaktere a dalnak. Egyértelműen az animéhez írták a dalt. A seiyuu-k jól énekelnek, egyértelműen az anime könnyed mivoltát helyezték fókuszba. Az animáció is inkább az anime aranyos mivoltát emeli ki.
Az anime háttérzenéjéről pedig egy TAKAROT művésznevű zeneszerző gondoskodott. Ő írt már korábban zenét például a Free!!-hez, a Kuroko no Basket-hez, de a Cheer Danshi!! az egyedüli olyan anime, aminek a zenét ő egyedül szerezte. És mondhatnánk, hogy kár érte, mert jó zenét írt az animéhez. Teljes értékű a zene, tehát nemcsak az anime mondanivalóját emelte ki, hanem önálló alkotásként is megállja a helyét. Azt nem mondanám, hogy üti Hayashi Yuuki szintjét, mert nem annyira változatos a zene, de van annyira jellegzetes, hogy néhány meghallgatás után, most, hogy újra nézem az animét, vannak zenék, amiket már cím szerint vissza tudok mondani. Egyértelműen az elektronikus hangzás dominál, nincs a daloknak nagyzenekori hangszerelése. És talán nem is volt rá szükség. TAKAROT arcát elnézve egyébként is van egy könnyed, bulizós fizimiskája, ezt tükrözi az általa írt zene is. Úgyhogy jó választás volt. Jók az animéhez írt zenék, a többségük optimista és vidám. Külön érdekesség, hogy a szomorúbb zenék sem feltétlen depressziósak. Inkább mélypontra utalnak, amiből világosan látszik a kiút, csak elakadt az útján. Van néhány kifejezetten nyugtató hatású zene, azok nagyon tetszenek, mert valósággal átszellemülök tőlük. Tehát összességében remek munka volt. A borító meg nagyon tetszik.
Megjelent még egy Character Song Mini Album is, melyre hat seiyuu énekelt fel a karakteréhez egy-egy dalt. Ehhez még nem volt szerencsém, nem is akarom leírni. Általában ezek a karakter dalok a legtöbbször sablonosra sikerednek, hátha szabály erősítő kivétellel van dolgunk.
Egy hátraszaltó elég lett volna?
Amióta kijött a Bakuten!!, szokás lett összehasonlítani a két animét. Az összehasonlítás alapja pedig az, hogy mindkét animében fiúk olyan tevékenységet űznek, ami elsősorban a lányok privilégiuma. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen mind a ritmikus sportgimnasztika, mint a cheerleaderkedés vékony és rugalmas testalkatot igényel, az meg inkább a lányok sajátja. A túl sok izom hátrány, mert az izomnak nagyobb a fajsúlya, ezért elképzelésem szerint nehezebb is kivitelezni a nagy rugalmasságot igénylő gyakorlatokat, másodsorban a Cheerleaderkedésnél, akik alul "támogatják" (felemelik) azt, aki a csúcson van, nehezebb dolga lesz.
De még mielőtt véglegesen szakbarbárnak bélyegeznének, térjünk a lényegre. Ezeket az összehasonlításokat rendre a Bakuten!! nyeri meg. Lássuk is, hogy mely érvek mentén arat győzelmet a Cheer Danshi!! felett.
Mindenki ért ahhoz, amit csinál
Alapvetően nem lenne gond a Cheer Danshi!! esetében, hogy teljesen kezdők is csatlakoztak a klubhoz. A baj sokkal inkább azzal van, hogy ezt a fejlődést 12 részben akarták a készítők beletuszkodni. Így igazából a fejlődést se lehet látni, plusz mivel nem is ismerik egymást a fiúk össze is kell csiszolódniuk. A Bakuten!! esetében egyedül Shotaro az, aki nem gimnasztikázott korábban, de neki is olyan sportolói múltja van, aminek köszönhetően nagyon gyorsan eléri a többiek szintjét. Nem utolsósorban elég jól ismerik egymást a fiúk, így az összebarátkozással, "összekovácsolódással" sincs gondjuk.
Sokkal szebb az animáció
A Bakuten!! esetében nagyon sokat dolgoztak az animáción. Ezt már csak abból is ki lehet következtetni, hogy amikor mutatványokat hajtanak végre, akkor a 16:9-es képarány 21:9-re módosul, hogy a gyakorlatra összepontosítsuk a figyelmünket. Aztán jönnek olyan részletek, hogy a Bakuten!!-es srácok mozgása élettel telibb, valósághűbb. Például a hajuk is a valóságnak megfelelően mozog. Ami feltűnő a Cheer Danshi!! esetében, hogy amikor a fiúk cheerleaderkednek, a kamera nem rájuk helyezi a fókuszt. Ezért nem annyira feltűnő, hogy épp ott gyakorlatoznak. Ezért sem maradt meg az emlékezetekben az anime.
Épp annyi karaktert mutat be, amennyit idő van megismerni
A Cheer Danshi!! számomra legnagyobb negatívuma, hogy túl sok karaktert vonultat fel. Már az a hét srác is untig elég lett volna a 12 epizódra, akikkel indult a sorozat, de hogy a 6. résztől bejön még egyszer ennyi fiú, az egyszerűen nem lehet... Ez bosszant a legjobban a legjobban az animével kapcsolatban. Hihetetlen módon szimpatikusak, de nem ismerem meg őket komolyan. A Bakuten!! csak a 6 fős csapatra fókuszál, így van idő őket megismerni.
Épp annyit mutat be, amennyi 12 részbe belefér
Ahogy már szó volt róla, az is komoly hátulütője a Cheer Danshi!!-nak, hogy mivel a szereplők többségének nincs cheerleader múltja, ezért nincs lehetőség igazán átélni, hogy mekkora fejlődésen mentek keresztül. Erre rájön az, hogy a 6. részben bejön egy szigorú női coach, aki kerek perec kijelenti, hogy az egész, amit eddig csináltak, egy kalap szart se ér, kezdjük elölről az egészet. Úgy kell bizonyítani a fiúknak, hogy igenis dolgoztak azért, hogy fejlődjenek. Ez nem lehet opció egy rövid animében. Persze utána kedves lesz a coach, meg aztán fejlődik mindenki a maga ritmusában, de ez kizökkentette az animét a flow-jából. A Bakuten!!-es srácok már egy alappal indulnak, a fejlődésük meg szép ívet ír le, és nagyon szép, ahogy a végére eljutnak egy állomásig.
És mégis nézeti magát
Az előző részben tehát bemutattam a Cheer Danshi!! hibáit, de én minden hibája ellenére szeretem. Méghozzá azért, mert az egyik nagy pozitívuma, hogy a srácok karakterdizájnja nagyon jó. Fizimiskára is megmondható róluk, hogy cheerleaderkedésre születtek. Láthatóan kedves, vidám természetűek, teljes mértékig szerethető fazonok. Erre jön rá az, hogy a seiyuu-kat is jól választották ki. Árad a hangjukból a pozitív életszemlélet, amivel alkalmasak lennének arra, hogy akár a való életben is kipróbálják ezt a sportágat. Hihetetlen hallani, hogy Okamoto Nobuhikónak milyen kellemes, kedves és barátságos hangja van, amikor épp nem üvölti túl az egész szinkronstábot. És csak hogy az újak közül is kiemeljek egy pozitív példát, Sakuma Ryuuzo seiyuu-ja Murase Ayumu. Kell ennél többet mondanom? Az nagyon jó jelenet volt, amikor bemutatkozott, csak akkor derült ki a többiek számára, hogy ő is fiú, amikor megmondta a keresztnevét. Még én is elgondolkodtam azon, hogy nem női seiyuu-ja van a srácnak? Amikor láttam, hogy ki is az, én végleg eldöntöttem: Murase Ayumu számomra Yamaguchi Kappei-vel egyenrangú átváltozó művész.
Igazából, ha csak a lényegre vagyunk kíváncsiak, bőven kielégítő, ha csak a movie-t nézzük meg. Jól meglátta a forgatókönyvíró, hogy ott aztán végképp nincs idő arra, hogy egy rakás karaktert behatóan bemutassanak a nézőnek. Nemcsak hogy csak az első hét sráccal találkozunk, de annyi cél állítanak a fiúk elé, ami esetében átélhető, hogy azt elérik a film végére. És hogy a színészi játékot ne dicsérjem még egyszer... Kiváló munkát végeztek a színészek. Ha ennyit láttunk volna animében, 12 részben, akkor sokkal emlékezetesebb lett volna az egész sorozat. Bááár... Ha Asai Ryo esetleg arra vetemedne, hogy Haikyuu!!-hosszúságúra írja meg a történetet, nagyon örülnék neki. Akkor mindenkit megilletne a neki járó ismertség.
Micsoda meglepetés, egyáltalán nem számítottam arra, hogy Okui Masami új albumot fog megjelentetni 2024 februárjában. A meglepetések természetesen a részletekben rejlenek, ugyanis 2003 után új Masami Kobushi album jelenik meg. Az a feldolgozásalbum az énekesnő karrierjének 10 évfordulója alkalából hivatott megjelenni. Ha még 2023-ban jelent volna meg a Masami Kobushi ~Kayoukyoku-hen~, azt mondhatnánk, hogy az első Masami Kobushi album 20. évfordulója alkalmából jelent volna meg, de egy kicsit megcsúszott vele. Bár ha azt vesszük, hogy a régebbi album 2003. május 1-jén jelent meg, akkor még belefér a 20 éves évfordulóba.
Tegnap ráadásul új feldolgozással is jelentkezett az énekesnő, méghozzá nem is akármilyen dallal. A Suzumiya Haruhi no Yuuutsu egyik dalát, a God Knows...-t énekelte fel a CrosSing keretében.
Soha nem hallottam még a CrosSing nevű projektről. Ahogy elnézem nagyjából 1 éves, és a bemutatkozás alapján olyan anime énekeseket, seiyuu-kat kérnek fel egy adott anime dal felénekléséhez, akiknek az ahhoz a dalhoz valamilyen személyes kötődése van. Nem tudok arról, hogy Okui Masami-nak bármilyen közvetlen kötődése lenne az animéhez. Amiről tudok, hogy a Suzumiya Haruhi zenei kiadványok a Lantishoz tartoztak, ahogy a JAM Project is, illetve Okui Masami jó barátságot ápol az anime egyik seiyuu-jával Chihara Minori-val is. Illetve Hirano Ayát is nagyra értékelte.
Az ő dalát énekelte fel... Emlékeim szerint a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu 2. évadában volt hallható a dal, a Suzumiya Haruhi csapata valamelyik iskolai esemény keretében énekelte fel. Megkerestem az eredeti változatot is, onnan rémlett nagyjából, hogy mikor csendülhetett fel a dal.
Az én személyes kötődésem az animéhez annyi, hogy 2006-ban lettem animés, pont akkor, amikor nagyot futott a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu. Akkor népszerűsége okán igencsak beszédtéma volt, animés közegben nem lehetett nem tudni róla. Én ennek ellenére sokkal később, csak 2020-ban néztem meg az animét, és nincs mit tagadni, rettenetesen gyűlöltem.
Ezzel együtt érteni vélem, hogy miért volt annyira népszerű az anime. Röviden összefoglalva arról van szó, hogy az első részben Suzumiya Haruhi, amikor bemutatkozik, mint cserediák, a maga pökhendi stílusában mondta, hogy gyűlöl mindent és mindenkit, csak az űrlényeket szereti, és azt kívánja, hogy bár léteznének. És ez remekül rezonál az animés gondolkodásra, elég csak a waifu-hasubando jelenségre gondolni. Az animések bizonyos hányada tényleg túlidealizál karaktereket, akár azon az áron is, hogy csökkenti a szociális kapcsolatait. Ez már nagyon messzire vezet, egyszer talán kielemezhetem ezt is, most a lényeg, hogy az anime erre reflektál.
Ami egyrészről jó, mert egy valós jelenséget mutat be, de ami miatt gyűlölöm az animét, hogy teljes legitimitást ad a "bár léteznének űrlények" eszmének. Érvényt ad Suzumiya Haruhi beképzelt személyiségének, és hurrikánként söpör el mindenkit, aki a terveinek útjában áll. És az anime úgy mutatja ezt be, mintha ez egy járható út lenne. Ha jól emlékszem, a 2. évadban volt az, hogy Suzumiya Haruhi egy rövidfilmet akart forgatni. Itt is megvolt az, hogy bárki, aki a kritikának még a csíráját is megengedte magának, akkor természetesen ő volt a hülye, fogalma sincs, hogy kell jó filmet csinálni. De amin igazán fogtam a fejem, amikro Haruhi bement valami műszaki boltba, beszélt az eladónak a filmes ambícióiról, és mi lett az eredménye? Megkapta ajándékba azt a kamerát, amit kinézett magának. Ilyen nincs! Milyen szép lenne, ha egy YouTuber bemenne egy számítástechnikai boltba, elkezdi mondani, hogy olyan videókat fog gyártani, amit senki más széles e világon, erre az eladó ad neki egy baromira erős videokártyát...
Tehát, végigviszi az animések egy részének legbelsőbb gondolatmenetét, ezért lett népszerű az anime. Csak rettenetesen károsnak tartom ezt, mert nemcsak hogy végigvezeti ezt a "világ ellen vagyok" tézist, hanem legitimitást is ad neki. És ezt nem vagyok hajlandó elfogadni! Sokkal jobban szeretem azokat az animéket, amik olyan karaktereket mutatnak be, akiknek szintén komoly gondjuk van azzal, hogy beilleszkedjenek a többségi társadalomba, de utat mutatnak arra, hogy ez oly módon is lehetséges, hogy megtartsd az egyéniséged. Tehát ahol valódi karakterfejlődés történik.
Hú, eredetileg csak Okui Masami-ról akartam írni, de végül kettős blogpost lett. Egyébként is a terveim között volt, hogy részletesebben kifejtem, hogy miért gyűlölök néhány népszerű animét. Itt egy példa.
Szóval, az a lényeg, hogy a God Knows... is egy olyan dal, amit Okui Masami-tól tetszik igazán. Persze, ismerem az eredeti változatot, meg AnimeConon, MondoConon karaokén is rengetegen énekelték, nagyot futott ez a dal is. Igazából azért elfogultság tőlem azt mondani, hogy Okui Masami-tól szeretem ezt a dalt, mert ő mindenek felett nálam a japán populáris kultúrában. Olyan hangszíne van, olyan érzelmek vannak a hangjában, ami azonnal megérint. Ezért linkeltem be az eredetit is, hogy hallgassátok meg mind a kettőt, és döntsétek el, hogy nektek melyik tetszik jobban.
Mindenesetre Okui Masami változata fent van Spotify-on is a karaoke verzióval együtt.
És akkor az album! Mert ez is egy érdekes történet! Az album ugyanis nem a Lantis gondozásában fog megjelenni, hanem egy független kiadó dobja piacra. Pontosabban a saját piacára, ugyanis a CD-t csak a saját webshopjukon keresztül lehet megvásárolni. Beszélgettem erről egy másik nagy Okui Masami rajongó barátommal, Lydiával, aki mondta, hogy Okui Masami most kifejezetten egy nem animés albumot akart készíteni. Többen azt hittük ugyanis, hogy a God Knows... ezt az új albumot prezentálja, mert furcsa egybeesés volt, hogy szinte egymás után jelentette be az énekesnő az instagram oldalán, hogy lesz God Knows feldolgozás is, meg lesz új feldolgozás album is.
De nem erről van szó! Az albumra Okui Masami elvileg nagyon régi, '60-as, '70-es, '80-as évek beli japán dalokat fog újra felénekelni. Amiket gyerekkorában hallgatott, és nagyon szeretett. Ez jó alap arra, hogy az új albumba beletegye a szívét-lelkét, és akkor biztosak lehetünk abban, hogy egy újabb kiváló albummal gazdagítja a repertoárját. Most kifejezetten olyan dalokat akar felénekelni, amik inspiráló hatással voltak rá életének első szakaszaiban.
Azon gondolkodok, hogy ha lett volna lehetősége, megjelentetett volna-e korábban is egy ilyen albumot? A másik érdekes fejlemény ugyanis az, hogy elvileg néhány éve a JAM Project (ezáltal Okui Masami is) egy másik kiadóhoz is szerződött. Elvesztette a Lantis a JAM Project kiadványok kizárólagos forgalmazását! Elvileg ezért lehetséges az, hogy az új albumot egy független kiadó vegye gondozásába. A lényeg röviden az, hogy a csapat megmaradt a Lantisnál, de 2021 óta a HIGHWAY STAR nevű ügynökség foglalkoztatja, amelyik Kageyama Hironobu, Endoh Masaaki és Kitadani Hiroshi szólóénekesi karrierjét egyengeti. Ezzel a Lantis elvesztette a kizárólagos jogát a JAM Project kiadványok forgalmazására.
Ez biztosít lehetőséget arra, hogy az új Okui Masami album is egy kisebb kiadónál jelenjen meg, amivel pont az a célja az énekesnőnek, hogy olyan feldolgozásokat énekeljen fel, amiket régóta szeretett volna. Kíváncsian várom.
Egyre nehezebb JAM Project kislemezről írni, hiszen rengeteg van belőlük, és sajnos ki lehet jelenteni, hogy egyre kevésbé változatosak. Bár ez részint annak is függvénye, hogy milyen animéhez, játékhoz, doramához írják a dalt, hiszen az adott mű jellege is meghatározza a dal milyenségét. Így viszont egy idő után a dalaik is erősen olyan érzetet adnak, mintha korábbiakból ollózták volna össze az újat. A Zero: Dragon Blood dorama is olyan, hogy erősen hasonlít a GARO szériához (sőt, talán egy spin-offja), ezért nem feltétlen ez a legemlékezetesebb JAM Project kislemez. De mégis érdemes figyelni rá.
De nem a címadó dal miatt. Mégis mivel lehet emlékezetessé tenni egy olyan dalt, amiről az az első gondolatunk, hogy ezt már biztosan hallottuk korábban? Egyik módszerem erre az, hogy fülhallgatóval hallgatom elmélyülten a dalt és keresek benne emlékezetes dallamot vagy taktust. Ezzel lett valamennyire megmentve nálam a DRAGONFLAME is. Igazából hangzatos a cím, hiszen milyen félelmetes dolog már a sárkány lángja. Magam is használtam személyes üzenetként pár helyen. A dal egyébként Kitadani Hiroshi - Okui Masami koprodukció. Kettejük munkájából születtek már jó dolgok, elég csak Kitadani Hiroshi első stúdióalbumára, az "R-new"-re gondolni, melynek dalait Okui Masami stúdiójában vették fel, illetve többségében az énekesnő zenészei írták és játszották fel a dalokat. A kislemez dala viszont nem feltétlen tartozik a szerzőpáros legemlékezetesebb munkái közé. Igazi JAM Project rajongók ezeket a dallamokat, taktusokat már hallották korábban. Kettejük közül Kitadani Hiroshi az, aki a zenét szerezte, Okui Masami pedig a szöveget írta. A dal pedig akkor lett volna igazán nagy, ha Kitadani Hiroshi beletette volna az egyéniségét. Jó zenét ír, szeretem az őrült stílusát. Ha elengedte volna magát, mint a ZERO -BLACK BLOOD- dalban (melyet az előző szériának írt), akkor egy emlékezetes és kiváló openinget írt volna. Így a dal megmaradt egy szokványos soft rock dalnak, ami alapvetően jól meg van írva. Jó a gitárszóló, a szintetizátor is jól szól a háttérben, de nincs meg a dalban az, amitől igazán egyedi lenne.
A B-side track a Houkou Hate no Arano wa az, ami igazán különlegessé teszi ezt a kislemezt. Az teljes mértékig Okui Masami munkája. Ő az, aki az érzelemdúsabb dalokért felel, aki kihozza a férfi tagokból az érzelmesebb oldalt. És ez azért nagy erény, mert Okui Masami úgy ír érzelemdús dalokat a JAM Project-ben, hogy egyáltalán nem hat nőinek. Arra már a szólókarrierjében is felfigyeltem, hogy nem érezném problémának, ha a dalainak döntő többségét akár én is énekelném, mert még a balladái sem hatnak nőiesnek. Vannak dalai, ahol a női mivoltáról énekel, ezeket leszámítva, a dalait a mind a két nem énekelheti. Ez csak még jobban igaz az általa írt JAM Project dalokra. Ez a dal konkrétan az együtteshez írt egyik legjobb szerzeménye. Lassabb, érzelemdúsabb, de nem érzelgős. A dalt Okui Masami igyekezett annyira férfiasra írni, amennyire csak lehetett, ugyanis ő maga szólóban alig énekel. Szinte csak a háttérvokálban hallható. Zeneileg meg olyan egyedi megoldások vannak a dalban, amiket eddig JAM Project dalban még nem hallottam. A vonós hangzás a dalban valódi! Ez (sajnos) nagy dolog az együttestől, ugyanis alapvetően a szintetizátor-gitár páros jellemző a JAM Project dalokra, pedig pont ez a dal az ékes bizonyítéka annak, hogy mennyivel, de mennyivel hosszabb lenne az együttes szavatossága, ha élő hangszerekkel vennék fel azokat. A második dal ugyanis nemcsak hogy nagyon szép, emlékezetes, de pont attól szól igazán változatosan, hogy élő hangszerekkel vették fel. Hangszerek játéka, hogy röviden összefoglaljam a lényeget. A vonós hangzás kiválóan alátámasztja a dal érzelmi mondanivalóját. A második refrén utáni furulyaszóló a háttérvokállal pedig remekül vezeti fel a gitárszólót, ahol minden érzelem kitör. A dal alapvetően arról szól, hogy még ha meg is találtuk az utunkat, amin ha járunk, teljesnek érezzük magunkat, még akkor is mennyi kétség és nehézség vár ránk. Ugyanakkor elfogadja ezt és ebből akarja a legtöbbet kihozni. A dalból pedig az hallható ki, hogy ugyan nehéznek éli meg, de megy a kijelölt úton. A dal ugyanis annak ellenére, hogy jól érzékelteti a nehézségeket, nem hat szomorúnak. Olyan, mintha az élet velejárója lenne, olykor nehéz, de kitart a választott út mellett.
Az igazat megvallva, nem vettem volna meg a CD-t, ha elérhetők lettek volna a karaoke verziók. De azt valamiért mindig lehagyták róla. És azt kell mondjam, hogy kár érte, mert hallva a karaoke verziót, még a címadó dal is felértékelődött nálam. Leginkább a háttérben hallható zene teszi egyedivé. Most így hallgatva, azt gondolom, hogy a dal nem választható el teljesen a sorozattól, melyhez íródott, azzal együtt teljes értékű. Erősen otaku-feeling. De inkább a második dal, aminek a karaoke verzióját élmény hallgatni. Hangszerek játéka, megfűszerezve Okui Masami háttérvokáljával, csak még közelebb került hozzám a dal.
De egyáltalán nem bántam meg, hogy meglett végül eredetiben. Sőt, nagyon is örülök neki! A címadó dal is csak értékesebb lett számomra azáltal, hogy megvan CD-n a kislemez. A borító is érzékelteti, hogy a DRAGONFLAME-et erősen a doramához írták. Nem új dolog az, hogy robot megjelenik a főborítón, ahol az együttes tagjai is. Kageyama Hironobu Kiba ~Tusk of Darkness~ kislemezén fel is veszi a robot arcát. Nagyon feelinges ezzel a kék sugárnyalábbal a borító, a robot is hihetetlenül jól meg lett alkotva, kifejezetten inspirál azzal, hogy megnézzem a sorozatot. Nagyon ízléses és hangulatos, az egész otaku-létet szinte művészi szintre emeli. Egy nyomdahiba viszont van a hátsó borítón: Római számmal vannak a dalok sorszámozva, a negyedik dal "VI"-nak lett írva. Sebaj! Mondjuk azt, hogy a második dal annyira jól sikerült, hogy 2 dalt ér. Így akkor 6 dal lenne a kislemezen.
Okui Masami március 8-án jelentette meg válogatásalbumát debütálásának 30. évfordulója alkalmából. Talán beképzeltnek hat a Mas"ami Okui"terpiece cím (olyannyira, hogy vagy négyszer kellett megnéznem, hogy írtam-e a címet...), de az ő esetében ez talán elnézhető, hiszen tényleg nagy dolgokat hajtott végre a japán zenei iparban. Kezdve azzal, hogy a '90-es években a hangjával, olykor egyedi hangszerelési ötletekkel egyedivé tette a sablonos '90-es évek anime betétdalait. De ugyanígy említhetjük az ezredforduló utáni korszakát, amikor zsigeri mélységgel énekelt életének fájdalmairól, hiányairól, veszteségeiről, kétségeiről. Majd ebből felállva olyan erős és magabiztos albumokat készített, ami bárkinek dicsőségére válna. Ezután ugyan kevés fejlődést láthattunk a dalaiban, de azok mind képviseltek egy egyenletesen magas színvonalat, melyeket élmény volt hallgatni. De sajnos zuhanás Okui Masami karrierjét is jellemezte, amikor megszüntette a saját kiadóját és átigazolt a Lantishoz. Az ott megjelent első albumokban erős kompromisszum volt érzékelhető. Nem azt az Okui Masami-t hallhattuk, akit megszokhattunk. De ebből is fel tudott állni az utolsó két albuma már emlékeztetnek a fénykorának albumainak minőségére. De hogy is alakult a karrierje?
Áttekintés
Az, hogy Okui Masami ilyen magas szívonalú karriert futhatott be, az nemcsak a tehetségének, tudásának köszönhető, hanem az autonóm személyiségének. Okui Masami már a legelső dalainak szövegeit is ő írta és az első általa írt zenére sem kellett sokáig várni, hiszen az 1995-ös Slayers anime ending dalának (melyet Hayashibara Megumi-val együtt énekelt) zenéjét Okui Masami szerezte. Ezután főleg a szövegírás maradt a fő profilja, zenét az elején csak elvétve szerzett. De igazán nagy szükség nem volt rá, hiszen 1996-tól a StarChild-nál dolgozó Yabuki Toshiro egyengette Okui Masami énekesnői karrierjét, szerzett neki zenét olykor hangszerelte is a dalait. Yabuki Toshiro pedig hamar észrevette, hogy Okui Masami nemcsak autonóm személyiség, hanem érdemes is hagyni, hadd járja a maga útját, hiszen van tehetsége, tudása, nem utolsósorban nagy munkabírású. Így az énekesnő már a kezdetektől szabad kezet kapott. Yabuki Toshirónak csak a zeneszerzéssel, hangszereléssel és a dalok kereskedelmi sikerre vitelével volt gondja.
Az első nagy törés Okui Masami karrierjében 2001-ben volt, amikor Yabuki Toshiro elhagyta a StarChild kiadót. Az énekesnő ugyan kérte, hogy legalább a DEVOTION albumot csinálja meg vele, de a menedzser nem vállalta. Nem akart olyan munkát vállalni, amibe nem tudja szívét-lelkét beletenni. Így Okui Masami megtapasztalta az autonóm személyiségének árnyoldalát: Tényleg mindent egyedül kellett csinálnia. A DEVOTION volt az első olyan album, aminek produceri munkásságát, marketing népszerűsítését is neki kellett csinálnia. És a tapasztalatlanságának meg is lett az eredménye. Amíg a 2000-ben megjelent NEEI albuma a 11. helyen nyitott a heti album eladási listán, addig a DEVOTION album csak a 30. helyet tudta elérni.
Talány marad, hogy hogyan alakult volna Okui Masami énekesnői karrierje, ha Yabuki Toshiro mellette marad, de 2004 után otthagyta a King Records-ot, hogy megalapítsa saját kiadóját "evolution" néven. Ekkor különös fordulatot vett Okui Masami karrierje. Albumai sokkal erősebbek, felszabadultabbak lettek. Mintha csak meg lett volna írva az, hogy Okui Masami amennyire csak lehet, független legyen, hiszen akkor tud igazán brillírozni, ha megélheti az egyéniségét. A saját kiadója által megjelent albumok különleges ékkövei az énekesnő karrierjének. Ha valakinek tetszenek az ott megjelent dalok, akkor kijelentheti magáról, hogy kedveli Okui Masami egyéniségét és a dalokat neki írták. Kereskedelmileg messze elmaradtak a '90-es évek albumaitól, hiszen például a God Speed csak a 111. helyet tudta elérni a heti lemezeladási listán, a Masami Life meg csak a 110. helyet, de ez mégsem tűnt "problémának", mert annyira erős volt az, amit Okui Masami képviselt, hogy teljesen elfedte azt, hogy az albumokból csak töredéknyi mennyiséget adtak el (szó szerint. Okui Masami legsikeresebb albuma a V-sit. 48.330 példányban kelt el, ehhez képest például a God Speed eladásai 3.006-nál megálltak). Csak élveztük a dalok olyannak, amilyenek.
De hát a kereskedelmi siker hiánya felett nem lehetett a végtelenségig következmények nélkül szemet hunyni. Már a 2010-es i-magination album is már "evolution-Dwango Entertainment" kiadói korpodukció volt. Ez önmagában rossz jel volt, ahogy be is következett 2011-ben az elkerülhetetlen: meg kellett szüntetni az evolution kiadót és ha további szólóalbumokat akar kiadni, akkor át kell igazolnia a Lantishoz, mely a JAM Project album kiadásait is gondozza. Az együttes, melynek énekesnője Okui Masami.
És sajnos meg is lett a következménye. A 2012-ben megjelent Love Axel ugyan zeneileg hozza az énekesnőtől elvárt színvonalat, de más téren rettenetesen elmaradt a korábbi albumok minőségétől. Egyáltalán nem érzékelhető az énekesnő egyénisége a dalokban. Ez nagy csorba volt az azt követő albumán is. Okui Masami tud énekelni, tud zenét szerezni, szöveget írni, de nem érhető tetten az egyénisége, annak hiánya pedig komolyan érzékelhető. Szólnak, szépek, szeretjük, de nem az igazi. Az első album, mely valamennyire visszaadja a régi albumok hangulatvilágát, az a 2018-as HAPPY END. Ez az album végre egyedibb lett, ami érzékelhető plusz az előző albumokhoz képest. De azt nehezen nézem el Okui Masami-nak, hogy az első dalának szövegében megengedett magának egy "I have no regrets in my life" sort. Több helyen is kifejtettem már, hogy óriási baj az, ha valaki nem bán semmit az életében, mert az megvonja magától a fejlődés lehetőségét. Ha Okui Masami tényleg így gondolkodik, az törésvonal lesz kettőnk között, de ezzel még együtt tudok élni. Már csak azért is, mert ez az ezt követő, máig legutolsó albuma a 2021-es 11-elevens- már ténylegesen emlékeztet a régi időkre.
Az albumról
Így jutottunk el 2023-ig, a jelenkorig, amikor is örülhetünk a 30. évfordulós válogatásalbumának.
Ebben a 12 perces videóban bele lehet hallgatni a dalokba. A Lantis megvette a jogokat a King Records-tól, hogy felkerüljenek Okui Masami ott megjelent dalai is helyet kaphassanak az albumra.
Az albumra, melyen 3 lemeznyi dalt hallgathatunk. Az első lemezre kerültek fel a King Records-os dalok. Sok klasszikus mellett azért hiányérzetet kelt, hogy olyan dalok maradtak le a lemezről, mint például az "It's DESTINY -Yatto Meguri Aeta", "J" vagy akár az "I WAS BORN TO FALL IN LOVE". A második lemezre az evolution kiadó által gondozott dalok kerültek fel. Ahhoz képest, hogy az első lemez inkább hiányosnak mondható, a második lemez pont, hogy "túlzottan teljes". Hiszen olyan dalok is helyet kaptak erre az lemezre, mint a "God Speed" vagy a "SOLDIER ~Love Battlefield~", melyek nem is anime- vagy videojáték betétdalok, kislemezen sem kaptak helyet korábban. Ezeket a dalokat csak azok ismerik, akik az albumokat is hallgatják. De nagy öröm számomra, mert mindkét dal nagy személyes kedvenc az énekesnőtől. Az talán furcsán veszi ki magát, hogy ennek a lemeznek az utolsó dala a Takarabako -TREASURE BOX- ezen a lemezen kapott helyet, hiszen már nem evolution-ös dal. De érthetővé válik, hogy miért itt hallható, ha megnézzük a harmadik lemez dallistáját. Erre a lemezre ugyanis csak a Lantis által kiadott dalok hallhatók. Azokból meg van annyi, hogy egy egész lemezt kitöltsenek. A harmadik lemezen kapott helyet két régebbi dal újrahangszerelt változata. Az egyik a Hayashibara Megumi-val közösen énekelt Slayers opening a Get along. Belehallgatva mindenképp jónak tűnik, de azért lehet hallani, hogy mekkora a különbség aközött, ahogy 1995-ben énekelt és ahogy most, 2023-ban énekel. A másik régebbi dalának sokkal inkább szimbolikus értéke van. Hiába is keresnénk a ONENESS-t bármelyik korábbi albumán, nem találnánk meg. Ez a dal a 2005-ben életre hívott Animelo Summer Live nevű élő koncert első "évadának" (mivel a sikerének köszönhetően évenként új koncertet szerveznek) volt a dala. A dal, amit mindegyik fellépő előadó elénekel. A dalt Okui Masami írta (ahogy a koncertsorozatot is ő találta ki). A dal szimbolikus egyrészt abból a szempontból, hogy megemlékezik a koncertsorozatról, másrészt hogy egy ilyen szép, egységről szóló dallal zárja ezt az albumot.
Interjú
Okui Masami az album megjelenésének örömére több interjút is adott, ezek közül egyet mutatnék be. Az interjú szabad fordítás, saját gondolatokkal kiegészítve. Beszélt a kezdeti időkről is, hogy egyáltalán honnan indult a karrierje. Amit tudunk róla, hogy az érettségi után elkezdte az Osakai Zeneművészeti Egyetemet (az énekesnő Osakában nőtt fel), de annyira ambíciózus volt az énekesnői karrierjét illetően, ráadásul lehetőség adódott arra, hogy vokalistaként elinduljon, hogy abbahagyta az egyetemet és Tokióba költözött. 1989-ben, 21 évesen került fel a japán fővárosba. De már ekkor kereste a lehetőséget arra, hogy kitörhessen és szólókarrierbe kezdhessen. Ekkor találkozott Honma Akimisu-vel, lényegében ő mutatta be Okui Masami-t Yabuki Toshirónak, aki később a menedzsere és producere lett. Így kerülhetett a "Wink" nevű lányegyüttes kórusába, mely mint akkor ismert és népszerű együttes, már jelentett valamit, hogy Okui Masami ott vokálozhatott.
Itt derül ki, hogy Okui Masami korábban dolgozott együtt Hayashibara Megumi-val, mint ahogy azt eddig tudtuk. Már a kezdetektől besegített neki a refrénbe, azokat Okui Masami írta a dalhoz. És mivel jónak ítélték meg a munkáját, ezért lehetőséget kapott arra, hogy énekelhessen. Okui Masami annyira megörült a lehetőségnek, hogy természetesen azonnal elvállalta. Így lett ő a "Dare Yori mo Zutto..." dal énekesnője. A dalt 1993 júniusában vették fel és akkor nem volt még tisztázott, hogy csak egy dal erejéig kap Okui Masami lehetőséget arra, hogy énekeljen, vagy ezt egy szerződés követi. Maga Okui Masami is úgy gondolt erre a dalra, hogy csak ez lesz, utána visszamegy vokalistának.
Itt Okui Masami egy érdekes kijelentést tett: Ő maga nem volt járatos az animékben. Ez önmagában érdekes kijelentés, hiszen Hayashibara Megumi anime betétdalokat énekelt, ugyanakkor ha jobban utánajárunk azoknak az időknek, nem egy furcsa kijelentés. Annak ellenére, hogy már a kezdetektől léteztek anime betétdalok, voltak erre szakosodott előadók, mint például Mizuki Ichiro, később Kushida Akira vagy Kageyama Hironobu. Vagy maga Okui Masami is hivatkozott Mitsuko Horie-ra, de maga az "anime dal", mint stílus csak későn került a köztudatba. Ezt csak a JAM Project hozta be az ezredforduló után. Előttük túl kevés volt az olyan előadó, aki ténylegesen anime betétdalokra szakosodtak. A '90-es években is az volt még a bevett gyakorlat, hogy a japán együtteseknek megvolt a maguk karrierje és mellesleg énekeltek anime betétdalokat. Hayashibara Megumi volt az első, aki ténylegesen sikerre vitte az anime betétdalokat. Ő volt az, aki éveken át konstans Top 10-es albumai és kislemezei voltak. Ezért volt Okui Masami számára nagy kiugrás, hogy Hayashibara Megumi-val együtt dolgozhatott.
Okui Masami maga úgy jellemzi a '90-es évek anime betétdalait, mint szigorú keretek között megénekelt dalok, melyeket pontosan és precízen kell előadni. Később Okui Masami beszél arról, hogy maga is nézett olyan animéket, mint a Candy Candy vagy a Devilman, sőt ezekből lemezei is voltak, de akkoriban egyáltalán nem volt ebben perspektíva. Nem gondolt arra, hogy ő maga is ilyen dalokat énekelhetne. Csak akkor tudatosodott benne, hogy ő anime énekesnő lesz, amikor az első stúdióalbumán a "Gyuu"-n dolgozott. De hogy mennyire nem volt akkor elterjedt műfaj az "anime dal", jól jelzi, hogy amikor Okui Masami az első albumának megjelenése alkalmából interjúkat adott és kérdezték, hogy pontosan milyen stílust képvisel, csak körülírni tudta, de pontosan nem tudta megfogalmazni. Mivel akkoriban az anime betétdalok kifejezetten alacsony színvonalúnak számítottak (ami nem is csoda, hiszen az animék már akkor is elsősorban a tizenéves korosztálynak készültek), és mivel a dalok szigorúan az animéhez készültek, ezért precízen meghatározott kereteken belül kellett megírni, ahol nem feltétlen a világszívonalú zene és a mélyenszántó szövegek domináltak.
A Get along sikerében egyébként se Hayashibara Megumi se Okui Masami nem igazán bízott. Ez teljesen megalapozott volt, hiszen tényleg nem volt jellemző akkor, hogy anime kislemezből olyan sokat adjanak el. Végül megtörtént az elképzelhetetlen: a Get along kislemezt ott jegyzik 1995 legsikeresebb anime kislemezei közé. Összesen 76.800 példányt adtak el belőle (az Oricon hivatalos számításai szerint, a tényleges eladás ennél jóval magasabb lehet), mely akkoriban kiugró eredménynek számított. Senki nem számított ekkora sikerre. A Get along sikere volt az, aminek hatására Okui Masami eldöntötte, hogy végleg megveti a lábát a japán zenei iparban. Ekkor körvonalazódott benne az is, hogyan akarja írni a dalait. Egy 16 ütemes tánczenét talált ki rockos elemekkel. Ebben azért talált partnerre Yabuki Toshiro személyében, hiszen ő is szerette a dallamos rock zenét. Ezért közös megegyezéssel alakították így a későbbi dalokat. Ennek köszönhető az, hogy Okui Masami dalaiban jellemzően dominálnak az élő hangszerek. Természetesen a szintetizátor sem maradt el, de a különbség az átlag anime dalokhoz képest tetten érhető.
Persze Okui Masami és Yabuki Toshiro közös döntése még nem lett volna elég. Az egész King Records rábólintott arra, hogy Okui Masami saját csapattal dolgozhat a dalain. Egyből a kezébe vette a szövegírást, hogy ténylegesen arról énekeljen, amit gondol, amiben hisz, ezáltal legyenek ténylegesen sajátok a dalai. A King Records olyan szinten nem korlátozta Okui Masami szövegírói munkáját, hogy arra is zöld utat kapott, hogy az anime dalok szövegei is teljesen sajátok legyenek. De nemcsak ennek köszönhető, hogy Okui Masami anime dalai ennyire egyediek lettek: Az énekesnő bevallotta, hogy semmilyen tapasztalata nem volt anime dalok szövegeinek írásában. A tapasztalanságából jött az, hogy teljesen egyedi dalszövegeket írt és hogy ebben senki nem korlátozta, ebben egyfajta felszabadultságot élt meg. Saját maga talált ki minden ötletet és azok meg is valósultak.
Azért Okui Masami érzékelte, hogy egy anime betétdalt illő az adott animéhez is írni, de ő ezt úgy oldotta meg, hogy amikor olvasta a mangát a készülő animéből, elemezte magában a főszereplő személyiségét és az egész közeget, így próbálta meg kitalálni a szöveget. Ugyanakkor fontosnak tartotta azt is, hogy a szövegek önmagukban is éljenek. Ezért olyan szövegeket írt, melyek a mindennapi életről szólnak. Így elérte azt, hogy az anime dalai önálló életre keltek. Rajongói annyira kiemelték az anime dalokat, hogy sok esetben maguk a dalok népszerűbbek, mint az anime. Sokan konkrétan Okui Masami-tól származtatják azt, hogy az animéhez írt dal különvált az animétől. Van egy olyan tézis, hogy Hayashibara Megumi-t és Okui Masami-t nemcsak a Slayers köti össze, hanem az is, hogy Hayashibara Megumi a sikerével ágyazott meg a későbbi nagy anime előadóknak (például Mizuki Nana, Kuribayashi Minami, Chihara Minori), Okui Masami pedig az egyedi szövegeivel utat tört azoknak az anime daloknak, melyek önmagukban is élvezhetők, függetlenül az animéktől. Tehát tőlük származtatják azt, hogy az anime zene mára olyan lett, amilyen. Ezt persze Okui Masami szerényen tagadja, de szerintem nagyon is tudja, hogy ez az igazság. Ezért annyira jelentős az énekesnői munkássága.
Ezután beszélt Okui Masami a másik nagy sikeréről a Rondo-revolution-ról. Ezt a dalt eredetileg saját dalnak írta, a maga női mivoltát akarta kifejezni ebben a dalban. Az csak a véletlen műve volt, hogy pont a Shoujo Kakumei Utenának íródott a dalt, mely animének pont két lány a főszereplője. Ezért a dal kiválóan passzolt az animéhez. De hogy mennyire sajátnak tervezte a dalt, jelzi, hogy a Rondo-revolution kislemezből két változat jelent meg. Megjelent egy "saját" Okui Masami verzió is, melynek B-side track-je az I can't... címet kapta. Ez egy ballada, melyben a személyes korlátairól, kétségeiről énekel.
A '90-es évek második felében Hayashibara Megumi sikerének és Okui Masami egydi anime dalainak köszönhetően (és hogy Okui Masami is tudott slágerlistás helyezést elérni) terjedt el egyre szélesebb körben az anime zene, ismerte fel egyre szélesebb réteg, hogy ezt lehet komolyan is művelni, ebben van potenciál. Ezért Okui Masami 1998-ban lehetőséget kapott arra, hogy Amerikába utazzon és ott szerezzen tapasztalatot. Itt találkozott Steve Lukather-rel és Mr. BIG-gel és megkérte őket, hogy zenéljenek a későbbi dalaiban. Több dalában is játszottak, ekkor énekelte fel a Yu-Gi-Oh! Duel Monsters anime második opening és ending dalát a Shuffle-t és az Ano Hi no Gogo-t és mindkét dalban játszott a két világhírű énekes, zenész.
A Shuffle kemény rockos hangzásvilága tényleg egyedinek számított, akkoriban ez egyáltalán nem volt megszokott, hogy egy anime dal hard rock legyen. Viszont ekkor történt meg az, hogy Okui Masami és Yabuki Toshiro közös munkája megszakadt, aminek következtében nemcsak az történt, hogy Okui Masami-ra szakadt a produceri munka, hanem ritkábban is énekelt. A kettő között nyilván van összefüggés, de a ezután az énekesnő sokáig nem énekelt anime betétdalt. Ő maga is imázst akart váltani, ami nemcsak abban volt tettenérhető, hogy áttért a ténylegesen rock zenére, hanem az albumborítón látható nevét is "Masami Okui"-ról "okui, masami"-ra változtatta. A nevének ilyetén módon történő írásával jelentek meg a még King Records-nál megjelent albumai.
Itt megakad az interjú lendülete, Okui Masami maga is bevallotta, hogy ez egy különösen nehéz időszak volt az életében. El is hagyta egy karrierjében nagyon fontos ember, és a King Records berkein belül a többiekkel sem találta a közös hangot. Ez keserű mosollyal nyugtázta, részletekről természetesen nem beszélt. Ugyanakkor mégis felszabadultabban írt dalokat a crossroad és ReBirth albumokhoz, hiszen bár jelentek meg kislemezek ezen albumok dalaiból, de nem anime betétdalok voltak. Akármennyire is kapott szabad kezet anime dalok írásához, saját daloknál még nagyobb felszabadultságot érzett, mert itt még annyi megkötése sem volt, hogy valamennyire az adott animéhez igazítsa a dalokat. Így a DEPORTATION ~but, nevet too late~ kislemeztől kezdve (mely még a DEVOTION album kislemeze) még őszintébben fejezte ki önmagát. Okui Masami ezekre a dalokra saját irodát kapott, és ekkor még végképp csak minimálisak voltak a megkötések. Ugyanakkor Okui Masami elismerte, hogy problémát jelentett az, hogy azáltal egy album ennyire saját, nagy anyagi vonzattal is járt, hiszen azáltal, hogy az albumokat teljesen egyedül csinálta, ő maga volt a producere az albumainak, az azt is jelentette, hogy minden anyagi felelősség az övé volt. De hogy Yabuki Toshiróval való közös munkája után mennyire nem volt felhőtlen Okui Masami kapcsolata a King Records-szal, arra sejtelmesen utal az énekesnő, hogy "bizonyos körülmények" között hagyta ott a kiadót 2004-ben.
Bár a King Records-nál azért valamelyest lenyugodtak a kedélyek és megkérték arra 2003-ban, hogy adjon ki egy anime albumot, melyen más előadók dalait dolgozza fel. Így készült el a "Masami Kobushi" című album.
A kiadó azt is rossz szemmel nézte, hogy Okui Masami tagja lett a JAM Project-nek, hiszen az az együttes a Lantis-hoz volt szerződve. Meg hát megalapította a saját kiadóját az "evolution"-t. Az első kislemez, mely a saját kiadóján belül jelent meg, az "Olive" címet kapta. Az énekesnő szerint a jövő reménységéről szól a dal. Az olivabogyó, ha meg is érett, sem esszük meg, hanem feldolgozzuk, utána lesz ehető és finom.
Okui Masami ugyanakkor bevallotta, hogy meghívásra lett tagja a JAM Project-nek és félt az együttestől. Tudta jól, hogy bár az ő dalai is tartalmaznak rockos elemet, de a JAM Project stílusához képest túlzottan visszafogottnak érezte a dalait. Erősnek képzelte a többi tagot magához képest. Valószínűleg ezért kapott bemutatkozásként egy saját kislemezt, Little Wing címmel, mely a Scrapped Princess anime opening dala volt, hogy Okui Masami saját stílusában mutatkozzon be, mint JAM Project tag. Lényegében egyfajta "bátorítás", hogy közénk tartozol az egyéniségeddel is. A félelme ellenére Okui Masami-t érdekelte a JAM Project, hiszen nagyon rajongója volt a LAZY nevű együttesnek, melynek Kageyama Hironobu is tagja volt.
Lassan, de fokozatosan Okui Masami megélte a maga teljes felszabadultságát. Csatlakozott a JAM Project-be, elindította az Animelo Summer Live-ot 2005-ben és újra anime énekesnő lett. Az interjúból az szűrhető le, hogy az anime dalszerzésnek egy újszerű élményét élte meg az új munkái által. Okui Masami rengeteget dolgozott 2005-ben, ezt úgy írta le, hogy fárasztó volt, de rendkívül módon élvezte. Újra visszatalált önmagához.
Ugyanakkor más módon is dolgoznia magán annak köveztében, hogy a JAM Project tagja lett. Hiszen négy nagy hangterjedelmű férfihoz (plusz Matsumoto Ricához) csatlakozott és kifejezetten a nagy hangterjedelmű dalokra fókuszálta. Okui Masami elmondása szerint fizikailag is edzenie kellett ahhoz, hogy a JAM Project dalokat el tudja énekelni. Nyilván megvolt a maga énektudása, hangterjedelme, énekelt szólóelőadóként is nagyot, de nem a hangterjedelmen volt a hangsúly. De ő inkább csak örült a plusz munkának, mert a JAM Project-nek köszönhetően kitárult előtte a világ. Szólóénekesnőként csak a saját kis csapatával dolgozott, minden ismertsége onnan származott. De a JAM Project-nek köszönhetően sok új barátja lett, illetve az Animelo Summer Live-nak köszönhetően sok más előadóval is komolyabb barátságot kötött. Végezetül nagyon jó döntésnek tartja, hogy a JAM Project tagja lett.
Dalok szempontjából is kitárult előtte a világ. Még King Records idejében, elkezdett olyan zenészekkel együtt dolgozni, mint Monta vagy Suzuki "Daichi" Hideyuki, akik az erőteljesebb elektronikus dalokban voltak jártasak. Erre is vitték el Okui Masami szólókarrierjét. Ez remekül megfigyelhető a ReBirth és a Dragonfly albumokban. Valamint ekkor kezdett el az internet terjedésének köszönhetően világszerte nőni Okui Masami ismertsége, vállalt Amerikában is koncertet. Annak ellenére, hogy örült, hogy beindult a JAM Project-tel való közös munka, meg az Animelo Summer Live is sikeres volt, néha fárasztónak élte meg a rengeteg munkát.
Ezután ugranak az időben és a 2010-es évekről lesz szó, amikor is jelentősen megnőtt az anime előadók mennyisége a japán zenei iparban. Ennek következtében csökken a JAM Project jelentőssége, és hogy Okui Masami is érezte ebből a nyomást, bevallotta, hogy elvállalt bármilyen felkérést. Ez is oka annak, hogy romlott Okui Masami albumainak minősége, ahogy csatlakozott a Lantis-hoz. Nem utolsósorban olyan fiatal előadóknak is besegített, mint például Suzuki Konomi, aki jóval egyszerűbben műveli azt, amit Okui Masami csinált. Ugyanis a '10-es évekre oly módon változott az anime zene, hogy az erőteljes hangzást egyszerűsítették le. Annak alapján írtak egy egyszerű, sablonos zenét, dallamvilágot és a fiatal előadó meg a maga hangjával felénekelte a dalt.
És itt szakítanám meg az interjút és adnék hangot a személyes véleményemnek. Mert azt gondolom, hogy Okui Masami óriási hibát követett el azzal, hogy bármire igent mondott, amire felkérték. Az tiszta sor, hogy csak abból, amit ő csinál már nem lehet úgy albumot készíteni, hogy az jövedelmező legyen, de akkor hátra kellett volna lépnie. Elfogadni azt, hogy új idők járnak, neki itt már nincs helye. És nem beleállni olyan dalokba, mint a "Dive To Future" vagy a "Takarabako -TREASURE BOX-", amik meg sem közelítik Okui Masami nívóját. Az, hogy ezek a dalok a későbbi albumokon is helyet kaptak, szintén oka annak, hogy romlott a Lantis-os albumainak minősége.
Ugyanakkor a Takarabako -TREASURE BOX- siker lett, ugyanis a 15. helyen nyitott az Oricon kislemezeladási listán, amivel a legjobb helyezést elért Okui Masami kislemez lett.
Visszatérünk a JAM Project-hez, és rátérünk a GARO dalokhoz. Okui Masami bevallása szerint nagyon szereti a sorozatot, mert egyezik a világnézetével. Elgondolása szerint GARO széria leegyszerűsítve a világ működését mutatja meg. Ezért kifejezetten örült, hogy a GARO-hoz írt szövegeket, mert ezekben a dalokban pont meg tudta fogalmazni a világnézetét, amiben hisz.
Az albumra két másokkal énekelt dal saját verziója is felkerült. Az egyik a Hayashibara Megumi-val énekelt Get along, a másik az első Animelo Summer Live betétdala a ONENESS. A Get along-ot énekelte Okui Masami egyedül is koncerteken, illetve élő felvételként hallható a BEST-EST koncertalbumon is. De stúdióváltozatot Okui Masami-tól csak most kapott (míg Hayashibara Megumi Get along szólóváltozata 2006 óta létezik). A ONENESS pedig a THE BRIDGE alcímet viselő 2005-ös Animelo Summer Live betétdala. Bár a koncert csak Japánban volt, de az anime dalok ekkor már világszerte váltak egyre ismertebbé, így Okui Masami úgy vélte, hogy az anime dalok mindenféle politikai, kulturális nézeteken felül áll, azt mindenki szereti. Az anime dalok rajongói egy egységet alkotnak. Nekik szól, nekünk szól ez a dal, ezért kaptaa ONENESS címet.
Okui Masami azt is elmondta, hogy nem gondolta volna, hogy az Animelo Summer Live ilyen hatalmas koncertté növi majd ki magát. Az volt az eredeti célja, hogy az anime előadók két-három dal erejéig bemutatkoznak, előadják a dalaikat és a végén közösen énekelnek. Ezt teljesen természetes módon képzelte el, mintha énekelni tudó barátok álltak volna össze egy koncertre. Nem is volt cégek, irodák birtokában a koncert, ezért is volt ennyire szabad egy-egy koncert. Csak évekkel később vált azzá a koncertsorozat, amivé lett ma.
A végére kitérnek arra, hogy tényleg Okui Masami volt az, aki azzá tette az anime zenéket, ami mára lett. Ezt őszintén megtiszteltetésnek veszi, mert akkor úgy érzi, hogy volt értelme a karrierjének. Ez annak ellenére nagy dolog, hogy nem is tervezte, hogy anime énekesnő lesz. Egyre több fiatal anime énekesnő vallja be, hogy hatással volt rá Okui Masami korai munkássága. Inspirálta őt. Ugyanakkor ma már annyira telített az anime zenei ipar, hogy nagyon nehéz kitörni.
Ezt az interjút fordítottam magyarra, egészítettem ki saját gondolatokkal.
Sok új információt tartalmazott számomra ez az interjú, amik által kétségtelenül csak még jobban megnőtt az énekesnő a szememben, ugyanakkor érzékelhető volt, hogy voltak nehéz időszakai és ügyelt arra, hogy a kínos témákat ne eressze bő lére. Ez is a japán felfogás része. Ugyanakkor továbbra is azt gondolom, hogy amikor Okui Masami érezte, hogy elfogy körülötte a levegő, akkor hátra kellett volna lépnie, nem elvállalni mindent, ami ráadásul méltatlan is a művészi nagyságához. De ezekkel a hibákkal együtt is azt mondom, hogy Okui Masami marad minden idők legjobb japán énekesnője számomra.
-P2.jpg)
.jpg)
