Az aranylovag színre lép

Alapvetően nincs gond azzal, ha egy műfajt gyerekeknek készítenek, hiszen ha az eléggé igényes, akár felnőttek is jó érzéssel ülhetnek le elé. Ugyanakkor a speciális effektekkel készített filmek, sorozatok nemcsak arra lehetnek alkalmasak, hogy olyan világot ábrázoljanak élőszereplős formában, amit rajzfilmekben láthatunk, hanem akár felnőtteket foglalkoztató kérdéseket, problémákat is a maga elvont formájában jelenítsen meg. És akkor máris más lesz a sorozat célközönsége.

Erre tett kísérletet a GARO is. Ha létezik dark tokusatsu, ez az. Minden eszközével a néző értésére akarja adni, hogy ez nem gyerekeknek készült sorozat! Kezdve a fakó, sötét színvilággal, a nagyon komoly, morális kérdéseken át, amit sok esetben még felnőttek sem értenek, nem tudják rá a választ, bezárva az ábrázolásmódon, ami által betekintést nyerhetünk a horror műfajába.

Mindezt kiválóan ábrázolja a sorozat! Nem vagyok a horror rajongó, mert azt tapasztalom, hogy elsősorban a néző ingerlésére, ijesztgetésére használják fel a zsánereit. Pedig a műfaj kiválóan alkalmas az embereket feszegető kérdéseket, problémákat, a világ problémáinak naturalista megjelenítésére is. Ami jobban elgondolkodtatja az embert, ne adj isten, szemléletváltásra készteti. A GARO viszont nemcsak hogy morális kérdéseket vet fel, de azokra adekvát választ is ad. Miről is van szó?

Az emberekben rejlő sötétség táplálja a Makai világot, melynek lakói az úgynevezett Horrorok. Ezen sötétségen keresztül törnek be a halandók világába. A bejáratot képező kaput negatív erők éltetik. Ha egy tárgy vagy tér elég negatív energiával szennyeződik, az repedést okoz a Makai világban, ezáltal a Horrorok átjutnak a halandók világába, ott emberekre vadásznak, átveszik a tudatuk felett az uralmat. Céljuk, hogy az élők világát is a sötétség uralja, tehát átvegyék az emberiség felett a hatalmat. Csak a Makai rend képes megállítani a Horrorokat. Varázslatok, rejtélyek és harcművészek által a Makai rend létrehozta a saját titkos papokból és lovagokból álló erejét, melyek a sötétség minden erejét legyőzik. Az egyik ilyen védelmező az aranylovag (Ougon Kishi), a Garo.

Az alapkoncepcióból jól látható, hogy az alkotók inspirálódtak a különböző vallásokból is. Egyben azt is világossá teszi, hogy miért annyira sötét a képi világ. A sorozat egyik fő cselekményszála egy bizonyos lány, nevezeten Mitsuki Kaoru védelmezése. Kaoru festő, akinek minden álma, hogy az alkotásaiból meg tudjon élni. A sorozat ott kezdődik, hogy egy galériában szeretné a festményeit kiállítani, ám annak tulajdonosát hirtelen megszállta egy horror. Annak levadászására érkezett a Makai lovag, Saejima Kouga, aki ugyan sikeresen felveszi a harcot a horrorral, ám a lány megszennyeződött a horror vérével. Ami egyrészt azt jelenti, hogy Kaoru 100 nap múlva kínok kínjai közt fog meghalni, másrészt, hogy a Makai lovagnak minthogy minden szennyeződött lényt meg kell ölnie, ezért Kaoruval is végeznie kell. Kouga mégis megmenti a lányt és módot keres rá, hogy megtisztítsa a szennyeződéstől, ezáltal tovább éljen.

A sorozat első fele jellemzően epizodikus. Valakit megfertőz egy Horror, akiből ezáltal negatív főhős lesz. Jellemzően olyan embereket fertőznek meg, akikben egyébként is ott lappang a gonosz, ezt hozza ki belőlük a horror, oly módon, hogy valami nagyon kecsegtetőt ígér számukra. Valami olyat, ami jellemzően azonnali boldogságot ígér. Vele kell Kougának felvenni a harcot. Bár az alkotók megtehetnék, hogy Kougát valami kivételes Makai lovagnak mutatja be, aki nem megöli, hanem megmenti a Horrortól az áldozatokat, de ezt nem lépi meg. Senki nem menthető meg, csak a halálukkal lehet kiirtani belőlük a horrort.

Egy darabig kritikám is volt a sorozattal kapcsolatosan, hogy menthetetlennek állítja be azokat, akik megfertőződtek. Mintha moralizálni akarna, azt akarná bemutatni, hogy elítélendő és elpusztítandó az, aki a rossz útra tévedt. Ezt azért éreztem problémásnak, mert olyan morális és társadalmi kérdéseket vet fel a sorozat, ami milliók személyes küzdelme, olyan érzésem volt, mintha már nem lehetne rajtuk segíteni. Ezek szerint ez a világ horrorokkal van tele? És csak egy megváltás van ebből, a halál?

Ezekre a kérdésekre a sorozat második fele adja meg a választ. Nagyjából a felétől hirtelen vesz egy fordulatot, a horrorok háttérbe szorulnak, és megismerjük a Makai lovagok történetét, Kouga gyerekkorát, képet kapunk a sorozat értelméről, a harc céljáról. A sorozat epizodikus formátumból folytatásos történetté vált. Nem nagyon láttam erre korábban példát, de kiváló húzás volt, mert mélységet kapott a történet. Az a beszélgetés 16. részben csontig hatolt...

Ezt a mondanivalót erősíti a JAM Project kiváló openingje. Akarva se találhattak volna jobb előadót náluk, hiszen ők komolyan is gondolják az anime zenei műfajt. És talán itt kapnak először igazán lehetőséget arra, hogy ezt meg is mutassák. Nemcsak kiváló zenét írt Kageyama Hironobu, hanem előadás tekintetében is, mondhatni megreformálták az anime és tokusatsu zenei műfajt, hiszen úgy alkalmazzák a sajátosságait (pl.: a hős megszólítása), hogy teljesen felnőtteknek szól a dal.

És arról se feledkezzünk meg, hogy Kageyama Hironobu aktívan szerepel a sorozatban, hogy Kouga gyűrűjének, Zabuzának kölcsönzi a hangját. És nagyon jól csinálja. Nem azért, mert olyan különleges seiyuui képességeket igényel a karaktere. Hanem mert világosan lejön, hogy Kageyama Hironobu érti és érzi a tokusatsu mondanivalóját. Őt egyébként is egy érzelmileg érett férfinak látom őt, ami megnyilvánul mind a dalaiba nagyrészében, mind abban, ahogy megnyilatkozik az interjúkban. Tehát teljesen neki szól a szerep és a sorozat is.

Amit negatívumként el tudok mondani, hogy nem mindegyik horror által megszállt színészben látom a gonoszságot. Magukat a jeleneteket nagyon jól kitalálták, vannak harcok, ahol Kougának egy játék rejtélyét kell megfejteni. Sokkal inkább véltem a játékosságot meglátni, semmint, hogy ennek komoly tétje lenne. A trükköket ekkor már javarészt CGI-jal oldották meg, és itt-ott látszik, hogy túlvállalták magukat. Néhol nem természetes a makai lovagok mozgása, a harcjelenetek és a horrorok jelenléte.

De mind a lovagok, mint az aranyszínű ló gyönyörűen néz ki. A végsőkig igényes a megvalósítás, a horrorok is itt-ott ijesztően néznek ki. Tehát tényleg nem gyerekeknek való sorozat, ugyanakkor kiválóan illusztrálja, hogy a tokusatsuban sokkal több lehetőség van, mint amit a Super Sentai, Ultraman és a Kamen Rider sorozatokban látunk. Az sajnos csak a nézettségnek (1,7%) tudható be, hogy nem mutatott utat, és nem önálló műfaj a dark tokusatsu. Pedig micsoda sorozatok készülhettek volna!

Történet: 9/10
Színészek: 8/10
Trükkök: 8/10
Kivitelezés: 9/10
Zene: 10/10
Hangulat: 9/10

+ Méghogy nem lehet felnőtteknek tokusatsut készíteni...
- Nem mindegyik horror volt meggyőző, a trükkök terén is mintha túlvállalták volna magukat a készítők

88%

A legjobb tiz(enegy)es

Kiterjedtnek tartom a japán zenei ismereteimet, úgy tippelem, hogy tízezres nagyságrendben ismerek japán dalokat. Sokat formálódott a zenei ízlésem azóta a 2006 augusztusi nap óta, amikor először japán dalt hallottam, és teljesen a hatása alá kerültem, de arról is írtam már, hogy mekkora hatást gyakorolt rám Okui Masami énekesnői munkássága.

Nemcsak a dalai, előadása, közvetített érzelmei gyakoroltak rám hatást, hanem hogy kiknek írt dalokt, kikkel dolgozott együtt, kiknek munkásságára nézett fel. Így többek között Okui Masami-nak köszönhetően az évek során a kortárs japán (elsősorban) anime dalokból egy átfogó képet kaptam.

De azt elismerem, hogy a '90-es évek előtti japán könnyűzenéjéről szinte semmi ismertségem nincs. Minimális mennyiségű dalt ismerek a Shouwa korból. Inkább az olyan előadók régi dalait ismerem, akiknek az "újkori" munkásságait is ismerem, szeretem. Például: Mizuki Ichiro, Kageyama Hironobu, Kushida Akira. Mindig az volt az érzésem, hogy a japán zene csúcspontja a '90-es években volt. Részben azért, mert ahogy nézem a '70-es, '80-as évek albumainak borítóját, főleg az idokolét, az volt az érzésem, hogy már akkor is egy kaptafára írták a dalokat.

Vagy talán mégsem? Mérhetetlenül hálás vagyok Okui Masami: Masami Kobushi ~Kayokyoku-hen~ albumáért, amelyre 11 olyan 1990 előtti dalt énekelt fel, amiket gyerekkorában szeretett, inspirálták, hogy énekesnő legyen. Hogy mennyire szerette ezt az korszakot, az albumborító is jelzi, ugyanis azt az 1978-1989 között a TBS-en sugárzott THE BEST TEN műsor inspirálta. Az album címe is utal a TV műsorra, hiszen annak teljes címe: TBS Kayokyoku THE BEST TEN (TBS歌謡曲ベストテン). Ez egy heti műsor volt, csütörtök esténként az aktuális heti 10 legjobb dalt mutatták itt be. Sok énekes itt debütált, aminek nagy jelentőssége volt, mert a műsor a kezdetétől a végéig óriási siker volt. Tehát aki itt debütált, annak biztos, hogy beindult a karrierje.

Okui Masami meg összeállította a saját "THE BEST TEN"-jét. Bár van egy kis képzavar, mert lemezen 11 dal hallgatható meg, ám digitális terjesztésben 10 dal jelent meg. A legkorábbi dalt, az eredetileg 1974-ben megjelentet hagyták le a digitális kiadásról. A dalokat meghallgatva pedig azt éreztem, hogy teljesebb képet kaptam Okui Masami énekesnői karrierjéről. A legelejétől a legvégéig hallható, hogy Okui Masami tényleg szereti ezeket a dalokat. Eggyé válik velük, fürdik bennük, flow-ban van, amikor énekel. Nagyon korán megtalálta az egyéniségét, és ezek a dalok hallhatóan segítették abban, hogy kiteljesedjen önmagában. Annyira szereti és tiszteli ezeket a dalokat, hogy nagyon ügyelt arra, hogy a hangszerelés amennyire csak lehet, hasonlítson az eredetire. Így olyan érzésem volt, mintha Okui Masami feldolgozásai is lemezjátszóról szólnának.

Annak ellenére, hogy nagyon kíváncsi voltam az eredetiekre, egészen idáig vártam azzal, hogy meghallgassam azokat. És őszintén bánom. Korábban kellett volna megtörténnie. Be is mutatnám őket, összehasonlítva az Okui Masami által felénekelt változattal.

Shoujo A (Eredeti előadó: Nakamori Akina, Év: 1982)

Szerintem Okui Masami ebben a dalban találta meg azt a nőiességet, ahogy azt ő maga megéli. Igazán erőteljes a hangszerelés, és amikor az énekesnőt is meghallottam, elismerően bólintottam, hogy "Ez igen! Ez kérem, hang!" A legteljesebben fejezi ki a női mivoltát, és ez kirívó annak fényében, hogy Japánban a női egyenjogúság sokáig (talán még most is) álom volt. Így vélhetően nem láthatott sok jó példát arra, hogy milyen egy igazi nő, egyszerűen csak hagyta kibontakozni önmagát. Mivel nem ismerem a Shouwa éra dalait, nem merem kijelenteni, hogy úttörő a japán zenei történelemben, de hogy kevés ilyen dal láthatott annak idején napvilágot, arra nagy tételben mernék fogadni.

Aoi Sangoshou (Eredeti előadó: Matsuda Seiko, Év: 1980)

Ez az a fajta dal, ami szélesíti a japán zenét, nem mélyíti. Könnyed hangzású dal a jelen megéléséről. De azt a lehető legteljesebben éli meg. Egy olyan lányt látok magam előtt, aki a parkban, ligetben önfeledten fut, elterül a fűben és eggyé válik a természettel. Ezt érzékelteti a refrén magas énekében megbúvó kedves, már-már kislányosan ártatlan énekhang. A dal könnyedségét erősíti a némileg egyszerűbb hangszerelés, és kevesebb élő hangszer hallható a dalban. Végig az ének dominál, ráadásul nagyon jó hallgatni, hihetetlen nagy hangtartománya van az énekesnőnek. Ilyen egy igényesen megkomponált könnyed dal.

Stay with me ~Mayonaka no Door (Eredeti előadó: Matsubara Miki, Év: 1979)

Na, ez az a dal, ami néhány éve új életre kelt. Könnyed City Pop hangzása miatt YouTube és TikTok videók kedvelt aláfestő zenéje lett, így legalább annyira népszerű lett, mint aktualitásakor. Igazából ez egy olyan dal, aminek hallhatóan nincs bonyolult hangszerelése, sokkal inkább a dallamvilága jellegzetes, emlékezetes. Az ének is fülbemászó, tehát igazából érthető, hogy miért lett akkora trend. Okui Masami változatában ennek a dalnak van a leginkább retro hangzása, ennél a dalnál látom magam előtt a legélesebben a lemezjátszót, amint lejátssza ezt a dalt. Az eredetit természetesen a trendektől függetlenül érdemes meghallgatni.

Kamome ga Tonda Hi (Eredeti előadó: Watanabe Machiko, Év: 1978)

Hasonlít a második számhoz, bár ez nem annyira könnyed, mert amíg az Aoi Sangshou jó eséllyel egy beteljesült szerelem mámoráról szól, addig a Kamome ga Tonda Hi inkább szerelmi csalódásról. Mégsem szomorú a dal, bár hallhatóan komolyabb a hangzása. A refrén közben háttérben hallható gyors zongorajáték kiemeli a dal ütemes mivoltát, erősíti zene dimanikáját. Ez az a fajta dal, amit nem érzek át, de kellemes hangzása miatt szeretem hallgatni.

City Hunter ~Ai yo Kienai de~ (Eredeti előadó: Kohiruimaki Kahoru, Év: 1987)

No, azért Okui Masami nem hazudtolja meg önmagát, és egy anime dal is helyet kapott az albumon. Adós vagyok a City Hunter megnézésével, de ahogy olvasom a véleményeket, talán az egyik legjobb az akció-krimi műfajában. A dalt hallgatva úgy érzem, hogy remekül visszaadja az anime és a főszereplő srác, Saeba Ryo rejtélyes mivoltát. Nyugodt a hangzás, nem hívja fel magára a figyelmet, mégis van valami ereje a dalnak, aminek köszönhetően egyből megjegyzi magának az ember. Ez adja a dal jelentősségteljességét. Az énekesnő is hihetetlen énekhanggal énekel.
Itt tenném hozzá, hogy Okui Masami hiába anime betétdalokkal lett híres, hogy erre az albumra csak egy anime dal került, igazolja, amit mondott az egyik interjújában, hogy mennyire volt anime rajongó gyerekkorában. Szerette az animációkat, de soha nem nézte őket csak azért, mert anime. Azt hiszem, ez jelzi az átlag japán társadalmat. Ők teljesen másképp gondolkodnak az animékről, mint mi, nyugatiak.

Return to myself (Eredeti előadó: Hamada Mari, Év: 1989)

A '80-as évek végén, '90-es évek elején Japánban is dívott a csajos rock, ebből kaphatunk ízelítőt ezen dalnak köszönhetően. Nem is annyira kemény hangzású a dal, inkább az elektromos gitár érezteti, hogy egy rockdallal van dolgunk, az énekesnő sem vadul be. Tehát egy szolid rock dal, sokkal inkább érzem azt, hogy az énekesnő újra felfedezi, rácsodálkozik önmagára, és nem azt, hogy megéli. Visszafogott mivoltára az "I never lose my mind" dalszövegrészlet is utal. Ugyanakkor nagyon jó a dal abból a szempontból, hogy hallom az önazonosságot. Tehát nem nyújt se többet, se kevesebbet, mint ami, de azt teljes mértékig.

Yasashisa ni Tsutsumareta nara (Eredeti előadó: Arai Yumi, Év: 1974)

Ez az a dal, ami nem került fel digitális streamingre, és ha megnézzük az évszámot, könnyű belátni, hogy miért. Valószínűleg Okui Masami külön akarta felénekelni ezt a dalt, és azt kell mondjam, hogy nagyon örülök neki, mert annyira, de annyira szeretem azt az Okui Masami-t, akit ebben a dalban hallok! Ez egy végtelenül egyszerű, bájos dal, konkrétan a szöveg is annyira egyszerű, hogy még az én N5-ös szintű japán nyelvtudásommal is szinte teljes mértékig értem. Ez a dal az érzelmi biztonság himnusza. Gyerekkorunk álmairól, hitvilágáról szól, amikor szerető közegben nevelkedünk. Hisszük, hogy az őrangyalunk vigyáz ránk, és felnőttkorunkban is érni fognak minket csodák. Kedves, szeretettel teli közegének köszönhetően, ez azon nagyon kevés felnőtt dalok egyike, mely a gyermeki létállapot igazi szépségét eleveníti meg. Ilyen egy biztonságos érzelmi közegben nevelkedett gyerek, és sokkal jobb lenne ezen a világon élni, ha ilyen emberekkel lennénk körülvéve. Okui Masami hangja is tele van szeretettel, kedvességgel, gyengédséggel. Annyit áradozok, hogy teljesen elérzékenyültem a végére. Borzasztóan sajnálom, hogy lemaradt az online streamingről.

Roppongi Shinjuu (Eredeti előadó: Ann Lewis, Év: 1985)

Roppongi Tokió híres éjszakai szórakozónegyede. Ezt az éjszakai életet jeleníti meg ez a dal. Tipikus '80-as évek beli filmet látok magam előtt: Gyönyörű emberek, tökéletes sminkek, elegáns ruhaköltemények és az előadás! Mindenki jól mulat! De ez a valóság? Az ének nagyon hangsúlyos, és nemcsak azért, mert le akarja rántani leplet a Roppongi éjszakai élet hazugságairól, hanem mert az énekesnő is küzd magában: "BIG CITY IS A LONELY PLACE". Mégis is beleszeret szórakozónegyed csillogó fényébe, egyszerűen képtelen ellenállni csábításnak. A végére megadja magát: "I CAN'T LIVE WITHOUT YOU BABE! DON'T WANNA LET YOU GO!" Ezt a belső vívódást Okui Masami is fantasztikusan átadja.

LONELY STAR (Eredeti előadó: LAZY, Év: 1980)

A LAZY Okui Masami egyik kedvenc együttese, egyik tagja pedig nem más, mint Kageyama Hironobu, akivel aztán a JAM Project-ben később együtt is dolgozik. Nagyon érdekes ez a dal, mert Okui Masami írt egy ehhez hasonló dalt is a 2007-es Masami Life albumára, és abban Kageyama Hironobu gitározik! A Wasuregusa valamivel lassabb, jobban elmereng az élet mibenlétén, a LONELY STAR pörgősebb, intenzívebben éli meg az érzelmeket. De ugyanúgy kétségek gyötrik, a dal végén újra és újra megkérdezi, hogy "CAN YOU HEAR MY SONG? WHERE IS MY BOY, STAR?"

Olivia wo Kikinagara (Eredeti előadó: Anri, Év: 1978)

Ez a dal leginkább az eredeti változat fényében érdekes. Ez egy ballada, az első nagy szerelmi csalódásról. Érdekessége pedig abban rejlik, hogy amíg Anri 1978-ban fiatal lányként mintha a saját szerelmi csalódását énekelte volna rendkívül módon átélhetően, addig Okui Masami az 50-es éveiben már kívülállóként, kvázi narrátorként. Olyan, mintha a saját első szerelmi bánatát énekelte volna meg, vagy egy másik fiatal lányét, de az biztos, hogy nagyon átérzi a dal fájdalmát. Csodálatosan közvetíti az érzelmeket. Talán az a legjobb megoldás, hogy Okui Masami az eredeti énekesnő történetét olvassa fel. És végig magához vonja a figyelmet. Mindkét előadás csodálatos, átélhető!

Kawa no Nagare no You ni (Eredeti előadó: Misora Hibari, Év: 1989)

Hát ez... Elindítottam az eredeti változatot, szólt a kedves, andalító zene, és egyszercsak megszólalt az énekesnő... És én lefagytam... MI EZ A HANG, TE ÚRISTEN??? Tetőtől talpig végig libabőrös voltam, fogtam a fejem, olyan szinten elragadott ez az angyali, földön túli, csodálatos ének, hogy most is remegek, ahogy írom ezeket a sorokat! Ilyen csodát 100 évben egyszer hallani. A hangzás, a hangszerelés is csak erősíti az énekesnő méltóságteljes előadását, művészetét. Folyóként békésen áramlik, és az énekesnő úszik a zenében, mint hal a vízben! Ez a művészet csúcsa!
És nem ám akárki Misora Hibari. Nemcsak kulturális ikon, konkrétan becsületrendet kapott, mert a művészetével sokat tett a japán kultúra jóhíréért, a közvélemény javításáért, és külön megkapta a "People's Honour Award"-ot, mert a II. világháború után a művészetével reményt és bátorítást közvetített a nép felé. Nem is kérdés, hogy megérdemelte. A hangja egyszerűen gyógyító hatású. Nem akartam elhinni, hogy létezik ilyen. A Kawa no Nagare no You ni az énekesnő utolsó dala, 1989 júniusában elhunyt. Kulturális jelentősségét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy a halálát úgy aposztrofálják, hogy kulturálisan véget ért a Shouwa-kor.
Okui Masami pedig felnőtt a dalhoz! Eszébe nem jut lemásolni az eredeti éneket, ő a saját művészetével és méltóságával ad szakralitást a dalnak! Ezzel közvetíti azt a művészetet, amivel Misora Hibari az egész japán társadalomra hatást gyakorolt. Fantasztikus előadás volt, Okui Masami megcsinálta! Ilyen az, amikor valaki hisz a saját képességeiben, és annak legjavát nyújtva méltó módon előad egy minden szempontból művészi dalt.

Ez egy csodálatos utazás volt. Még egyszer hálás vagyok Okui Masami-nak, amiért ezzel a 11 dallal bővítette a japán zenei ismereteimet. Útmutatást adott, most még értékesebbnek érzem a japán könnyűzenei ipart. Aki ilyen dalokkal inspirálódik, attól ne is várjunk mást, mind minőségi, színvonalas karriert. Okui Masami mind a 11 dalt kiválóan elénekelte, nagyon jól közvetítette az eredeti dalok által közvetített üzenetet, érzelmeket. Az ő karrierje és életműve szintén kimeríti a művészet fogalmát. Felnőtt ezekhez a kiváló előadókhoz. És biztos lehet abban, hogy a művészetével legalább annyira inspirálja a rajongóit, mint amennyire ő inspirálódott ezen dalok által.

Okui Masami: Mitsu

Alapvetően nehéz balladát írni, hiszen könnyen beleeshet az dalszerző abba a hibába, hogy túldramatizált, hatásvadász dalt ír, aminek aztán a végén nagyobb lesz a füstje, mint a lángja. Ilyenkor talán az az üdvözlendő, ha nem feltétlen közvetlen az érzelmekről énekel az előadó, hanem annak körülményeiről, vagy még inkább ha költőien mesél azokról az érzésekről, ami a lelkében munkálkodik. Okui Masami is többször tett erre kísérletet, néhányat kislemez formájában is megjelentetett. Most egy ilyet szeretnék bemutatni, ami minden szempontból különleges.

Néha komolyan elgondolkodok azon, hogy mi inspirálja Okui Masami-t arra, hogy egy ilyan dalt írjon. Az tudható róla, hogy nagyon ért az érzelmei kifejezésére, és nem egy, kifejezetten nagyobb hatású dalt adott ki, amelyek szinte mind úgy vannak előadva az énekesnő által, hogy az az érzésem támad, hogy nem egyszer komolyan próbára tehette őt az élet. Többször írtam már, hogy keveset tudni Okui Masami magánéletéről, és hogy ő inkább a dalain keresztül mesél magáról. És a mai napig elgondolkodtat, hogy lehet az, hogy még egy ilyen komoly ballada is hitelesnek, valósnak hangzik tőle.

A kislemezre 5 dal került fel, az alábbiak.

1. Mitsu
2. Paradise Lost
3. Sora ni Kakeru Hashi ~Unplugged Version~
4. Mitsu (Instrumental)
5. Paradise Lost (Instrumental)

A címadó dal egy rock ballada, mely lényegében egy gyerekről szól. Ártatlan lélekkel a világra jön, keresi a maga útját, igyekszik elkerülni azokat, akik titkon ártanak, istent játszanak. Nagyon tetszik, hogy ebben a dalban is, mint már jó néhányszor, énekel a fájdalom megélésének fontosságáról, és hogy utána minden könnyebb lesz. Itt is a refrénben először azt énekli, hogy öleljük át a fájdalmat, majd a második refrénben, hogy sírj csak, utána minden könnyebb lesz. Az ilyen dalok tudnak igazán megérinteni, mert nemcsak bátorítanak arra, hogy éljem meg az érzelmeket, hanem megvigasztalnak. Olyan érzésem van a dal hallgatása közben, mintha Okui Masami fogná a kezem, mintha akkor is velem lenne, amikor mélyponton vagyok. És talán pont ez az ének egyik fő funkciója, hogy közvetve kapcsolatot teremtsen a hallgatókkal. Okui Masami volt azon nagyon kevés előadók egyike, akinél igazán megéreztem ennek a jelentősségét. Hogy a dalaival ott van velem, beszél hozzám, üzen nekem, és nagyon szeretem hallgatni, amit mond. Nagyon szeretem azokat érzelmeket, amiket átad, mindig megérintenek. A dallamos rock zene is mélyíti a szöveg mondanivalóját. Pont azt szeretem a zenében, hogy erősen szól a gitár, de van dallama, bármikor vissza tudom dúdolni. És pont a rock zene dallamos mivolta emeli ki az érzelmek súlyát, és nem valami esztelen dörömbölésre üvölt. Így lehet komolyan venni a dal mondanivalóját. Okui Masami nagyon jól tudja, hogyan kell egy adott érzelmet kiénekelni magából, és hogy mik az ő képességei.

Ez persze nem azt jelenti, hogy csak jó dalt ír. Ugyanis a kislemez második dala, a Paradise Lost pont az a dal, amiért… Jó helyen van a God Speed albumon, de erre a kislemezre nem lett volna szabad felkerülnie. Ugyanis azzal pont az a baj, hogy túl kemény. Nem rossz, mert Okui Masami becsülettel elénekli, de nagyon megtöri a Mitsu érzelemdús mivoltát. Pesszimista, mert – kicsit elnagyoltan, de – mintha egy új világrendről szólna. De mivel nem nagyon szeretem azt a számot, ezért nem elemeztem (még) komolyabban, ezért isten igazából nem tudom, hogy miről szól. Az biztos, hogy ez nem az a stílus, amit szeretek Okui Masami-tól. De ezzel úgy vagyok, hogy nem kell nekem 100%-osan megfelelni, ha ő maga jól érezte magát, mikor énekelte a dalt, akkor rendben van. Mert amúgy maga a dal jól meg van írva, kemény rock stílusban, Okui Masami jól énekel, a God Speed albumon elmegy, de a Mitsu kislemezen nem. Mert egy olyan dal mellett kapott helyet, ami teljesen másról szól. Ez a kislemez sajnos arra is jó példa, hogy van különbség rock dal és rock dal között, olykor annyi, hogy meg sem férnek egymás mellett, diszharmóniát képeznek egymás mellett. Kár érte.

Egy extra dal is helyet kapott a kislemezen, méghozzá a Sora ni Kakeru Hashi kapott egy unplugged változatot. Ez is eredetileg egy rock dal, és azt kell mondjam, hogy kifejezetten érdekes akusztikus hangszerelésben hallgatni a dalt. Nem feltétlen a kedvencem, de szívesen hallgatom, ha az egész kislemezt hallgatom. Meg hát azért is különleges dal, mert Kageyama Hironobu gitározik, és Okui Masami-val alighanem csapattársak a JAM Project-ben. Mindig elképzelem magam előtt, hogy Okui Masami egy széken ülve zenésztársaival egy kis közönségnek előadja a dalt.

Nagyon sajnálom, hogy nincs fent a YouTube-on a videoklip, pedig nagyon jóra sikeredett. Egy kis elhagyatott teremben játszódik, ahol Okui Masami ugyanúgy fehérben van, mint a kislemez borítóján (szerintem a borítóképek és a videoklip ugyanakkor készültek) van egy kislány, mintha róla énekelne Okui Masami. Nem mernék megesküdni rá, de mintha olvastam volna, hogy ki az a kislány, talán Kageyama Hironobu egyik lánya, de erre már nem mernék mérget venni. Ami viszont biztos, hogy Endoh Masaaki az a férfi, aki látható a videoklipben, szintén fehér ruhában. Úgyhogy ez a kislemez egy “mini-JAM Project” koprodukció, hiszen még ketten is jelen vannak a csapatból. Ez Okui Masami legjobb videoklipje.

Akkor lett volna ez a kislemez szinte 100% közeli, ha nem a Paradise Lost lett volna a második dal, hanem az ezt követő zero-G- kislemez második dala, a Gift. Az egy hihetetlen jó dal. Nagyon kellemes, békés, lágy dal, és a pozitív kicsengése miatt olyan érzetet adott volna, mintha a a Mitsu dalban hallottaknak jó vége van. Hogy érdemes harcolni magunkért mert akkor megkapjuk életünk ajándékát. Tehát azzal a dallal lett volna igazán kiváló ez a kislemez. De így is nagyon jó, mert a címadó dal és a borító hihetetlen különlegessé teszik a kislemezt (a borítókép az egyik kedvenc képem Okui Masami-ról), a dallistát meg már tudom magam alakítani. A borító kapcsán meg annyi, hogy több képet tettem volna. A hátsó borítón a láng szépen mutat, de nem “tölti ki” a teret.

Végezetül elmondanám, hogy ahogy utaltam rá, akkor szeretem leginkább hallgatni a dalt, amikor egyfajta… nem is feltétlen érzelmi válságot élek meg, de nagyon sok érzelem gyűlt össze bennem, és akkor segít a dal kiadni magamból. Akkor mindig új értelmet kap a dal. És azt kell mondjam, hogy most az orosz-ukrán háború következtében most különösen új értelmet nyert a címadó dal. És sajnos a God Speed album is, melyre felkerültek a kislemez dalai, ugyanis 2006-ban azon a február 24-i napon jelent meg, amikor most kitört a háború. Nagyon sajnálom, hogy kapott egy tragikus évfordulót. De a dal nagyon ide illik, ezért írtam most erről a kislemezről.

Ének: 10/10
Zene: 9/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 9/10
Hangulat: 9/10

+ Különleges kislemez komoly érzelmekről.
– A Paradise Lost nagyon megtöri a Mitsu mondanivalóját.

91%