A tűzoltók bevetésre készen!

"Tűzoltó leszel, s katona!" Énekelte Halász Judit József Attila egyik legemlékezetesebb versét. És igen: Sokan álmodtunk gyerekkorunkban arról, hogy tűzoltók vagy valamilyen hősök leszünk, akikre felnéznek majd az emberek. És azt gondolom, ezek a legszebb gyermekkori álmok egyike, hiszen ez azt jelenti, hogy célunk, hogy a világot szebb hellyé tegyük. És hogy pontosan hogyan képzeltük el gyerekkorunkban a tűzoltó létet, arról átfogó képet ad a Tomica Hero: Rescue Fire sorozat.

Koncepció

A tokusatsu eredetileg a Takara Tomy cég által gyártott robotokat és autókat promotálta. Több sorozat is készült. Első a Tomica Hero: Rescue Force, melynek hősei kifejezetten a katasztrófák megelőzésére szakosodtak, addig a második sorozat, a Rescue Fire a tűzesetekben nyújtanak hathatós segítséget. A sorozat egyedisége, hogy a csapat rendelkezik azon képességekkel, amivel el tudnak bánni a gonoszokkal. A ruházat és az autók ezen képességet sokszorosítják. Amiben viszont jelentősen elüt az előző szériától, hogy amíg Rescue Force csapata személyiség terén is hősnek születtek, addig a Rescue Fire főszereplője egy kifejezetten esetlen, gondtalan, gyereklelkű srác. Kétbalkezes mivolta gyakran derűs pillanatok forrása. Tehát egyáltalán nem néznénk ki belőle, hogy hős lenne. De ha baj van, elsők között rohan segíteni, és akkor munkáját teljes odaadással végzi.

Miről van szó? Évezredekkel korábban az emberek sikeresen felvették a harcot Jakkaennel, a tűzdemonnal. Akkor az északi sarkkörben egy jeges bunkerba zárták, ahol évezredes sínylődés után megerősödött, és kész bosszút állni az emberiségen. Csatlósai pedig igyekeznek tudásuknak megfelelően segíteni ördögi tervében. Fő profiljuk a tűz általi károkozás. Velük szemben veszik fel a kesztyűt a Rescue Fire csapata. Ismerjük meg a tagjait:

1. Homura Tatsuya - Fire 1: Az egyes számú Rescue Fire. Mondhatnánk, hogy csapatvezető, de ahogy az előbb is utaltam rá, ehhez semmilyen feltétel nem adott. Hamar kiderül róla, hogy hat éves korában szülei egy tűzesetben életüket vesztették, utána árvaházban nevelkedett. Talán ezért is annyira gyereklelkű, hiszen nem élhette sokáig gondtalan életét. Ugyanakkor szülei miatt is lett tűzoltó, hogy lehetőleg senki más ne haljon meg tűzesetben. Ezzel nyert értelmet a haláluk. Csapattársai sokáig nem értik, miért pont ő a Fire 1, de ahogy látják, hogy mennyire komolyan veszi a munkáját, úgy fogadják el és kezelik egyenrangú csapattagként, bár néha túlzottan vakmerő. Ruhájának színe narancssárga
2. Megumi Yuuma - Fire 2: A csapat kettes számú tagja. Egy több generációs tűzoltó-dinasztia leszármazottja. Jóbarátja Tatsuyának, de az ízlésük étkezés terén teljesen eltérő. Ez okoz néhány derűs jelenetet. A munkáját viszont szintúgy komolyan veszi, nem fél a veszélytől. Ruhája ezüst színű.
3. Yuki Ritsuka - Fire 3: Az egyetlen női tag. Kiválóan teljesített, ezért lehetett a csapat tagja. Rendkívül szigorú nemcsak másokhoz, de magához is. Gyakran veszekszik Tatsuyával a könnyelműsége miatt, de legbelül nagyon is becsüli őt. Nagyon szereti az állatokat, sokat mosolyog a jelenlétükben. Apja is kiváló tűzoltó volt, de egyszer szolgálatteljesítés közben életét vesztette. Ruhájának színe zöld.
4. Aoi Tsubasa - Fire 4: Nagyjából a 20. rész közül csatlakozik a csapathoz. Amerikába járt egyetemre, ahonnan megerősödve tért vissza. Rendkívül rideg, közömbös, olykor arrogáns. Mások is elismerik a képességeit, de az öndicséretnek sincs híján. Ő érti a legkevésbé, hogy miért Tatsuya a Fire 1. Gyerekekkel ugyanakkor empatikus és együttérző. Eleinte Ritsukával beszélget sokat, úgy tűnik, hogy gyengéd érzelmeket táplál a lány iránt, de ez végül sosem kerül felszínre. Ruhájának színe fekete.
5. Watari Jun - Fire 5: Ő is Amerikából tért vissza. Fiús arca miatt kisebbségi komplexusos. Nem a rossz látása miatt visel szemüveget, hanem hogy érettebbnek tűnjön. Apja egy nagy vállalat vezérigazgatója, ezért különleges neveltetésben részesült, de eszébe nem jutott követni az apját. Ő ezt eleinte nehezményezi, de hamar kiderül a valódi ok. Végül elfogadj a fia választását. A Rescue Fire csapathoz önként csatlakozott. Alapvetően megfontolt, de néha hajlamos meggondolatlanul cselekedni. Ruhájának színe világoskék.

A kapitány pedig Taiga Riku. Ő maga nem vehet részt a mentőakcióban, mert a tesztek során balesetet szenvedett, amikor a tűzoltóruhákat próbálta bizonyos veszélyhelyzetekben. Így a parancsnoki szobából irányítja az akciót. Alapvetően szigorú, néha leszidja a csapat tagjait, ugyanakkor rendkívül bölcs és gondoskodó.

A csapat rendelkezésére különböző autók állnak rendelkezésére, amelyeket aztán veszélyhelyzet mértékének függően lehet állítani. Extrém esetben arra is lehetőség van, hogy egy hatalmas autóban összegyűljön az öt tűzoltóautó, és hatalmas jeges támadással végleg jobb belátásra bírja a gonoszokat.

Akár a legjobb lehetett volna...

A sorozat nagyon ígéretesen indul. Az volt a benyomásom az első részekben, hogy mindent megtesznek azért, hogy a legtöbbet hozzák ki a történésekből, jelenetekből. Ennek eredményeként a vicces jelenetek tényleg megnevettetnek, a komolyabbak pedig akár érzelmileg is megindíthatnak. Ezt azért volt nagyon jó látni, mert egy gyerekeknek készült sorozatot teljesen komolyan vettek, így az akár felnőttek számára is ajánlható. Sokáig azt gondoltam, hogy példaértékű lesz a kisebb tokusatsuk között. Még a plusz két csapattag bevétele is jó ötlet volt, hiszen az egyéniségükkel és tudásukkal színesítették a sorozatot. Azt éreztem, hogy a csapat így teljes.

A tokusatsu első felében jellemzően valamilyen állatba ültették a démont, amitől egy hatalmas tűzszörnyeteggé vált és az rémisztette az embereket. Nagyon megindítóak voltak azok az epizódok, amelyben egy kisgyerek által szeretett állat lett az áldozat. A gyerekek fájdalmát csodálatosan átadták. A Rescue Fire-nek pedig úgy kellett a démonnal végezni, hogy magát az állatot ne ölje meg (a Final Rescue alkalmazása esetén az állat is áldozattá válik). Kevés az olyan gyerekeknek szóló sorozat, ahol a a szereplők fájdalmai felnőttek számára is érzékelhető, és ezért sokáig kiválónak tartottam a Rescue Fire-t.

Az új csapattagok későbbi bevonása azért is volt jó ötlet, mert a sorozat és a mentőakció is egy meghatározott "téma" köré épül, így új ötletekkel szolgált, ha esetleg félúton kifogytak volna belőle. Ez ráadásul meg is volt alapozva, hiszen amíg az első három tag a földön jeleskedett, addig a két később érkezett tűzoltó a levegőben is tudott diadalmaskodni (FALCON CHAAAAAARGE!!!), ez pedig lehetőséget adott újfajta, "témába vágó" tűzeseteknek, mentőakciónak.

...de sajnos nem lett az

Ám a helyzet sajnos az, hogy csak személyiség és a járgány képessége terén használták ki a lehetőségeket, amúgy teljesen elült a második felétől a sorozat. Nem is feltétlen az volt a baj, hogy nem volt minden katasztrófa a tűzeset témájában vágó, hanem hogy olyan ötleteket találtak ki, ami még a sorozathoz, a karakterekhez sem volt semmilyen formában kapcsolható. Így nem egyszer fordult elő az, hogy a szereplőknek úgymond "ki kellett, hogy beszéljenek" a szerepükből, hogy illeszkedjenek a történethez. Innentől pedig teljesen elvesztette a második fele a dramaturgiai hatását, a katarzis pedig onnantól elmaradt.

A gonoszok is kaptak egy új csatlóst, aki az arroganciájával rontja az összképet. Az addigi Jakkaen tagoknak volt egy szerethetően bugyuta összképe, ehhez egy arrogáns tag jelenléte kifejezetten problémás volt. Főleg, hogy eleinte nem is csinált érdemben semmit, azon túl, hogy ő változtatta át a társait szörnnyé, a piszkos munkát onnantól ők végezték.

Az egyik tipikus hiba, amit egy tokusatsuban elkövetnek, hogy olyasfajta változáson megy keresztül egy-két szereplő, olyan dolgok derülnek ki róluk, aminek semmilyen előzménye nem volt. Ezzel megint elvész a jelenet dramaturgiai értéke, mert nem találták ki elég jól a koncepciót, nem volt elég jó a körítés, így nem tudott megindítani az adott karakter rejtett szándéka.

És a zene

Lássuk a zenét, amire hosszabban térnék ki, mivel elég régóta ismerem a sorozathoz írt dalokat.

Az openingek kivétel nagyon jól sikerültek. Konkrétan az első opening, a Rescue Fire volt az első dalok egyike, amit valaha hallottam a JAM Projecttől. Nagyon erős dal, jól illeszkedik a tokusatsu témájához. Aki szereti a csapat stílusát, az ezt a dalt is imádni fogja. Csak a legtöbbet hozták ki magukból. A B-side track a Three Souls a sorozat egyes jeleneteiben hallható. Annyira nem lett erős. Vannak jó zenei megoldások, egyedi ötletek, de konkrétan nem teszi többé a JAM Project repertoárját.

A második opening viszont igazi szintlépés! Hovatovább a Bakuchin Kanryou! Rescue Fire az egyik abszolút kedvenc JAM Project dalom! Sokkal dinamikusabb, hangsúlyosabb, erőteljesebb! Joggal gondolhatnánk, hogy a sorozat is hasonlóképpen szintet lépett. Imádom, amikor a csapat ennyire bevadul, akkor vannak igazán elemükben! Hasonlóképp nagyon jó lett a B-side track, az Ideyo! Gaia Leon is. A dal az egyik, konkrétan a legerősebb mentőautóhoz, a Gaia Leonhoz köthető, amelynek erejével senki nem vetekedhet. Ugyanakkor igencsak megválogatja, hogy kinek engedelmeskedik. Idő kell, amíg nemcsak a kapitányra, hanem más Rescue Fire tagokra is hallgat. Nem vetik be minden epizódban, de amikor igen, nem maradhat ki ez a dal sem. Mely dal egyébként egy Endoh Masaaki szóló, Okui Masamival a háttérben. Endoh Masaaki azért is kiváló énekes, mert bármilyen felkérést is kapjon, tudásának legjavát teszi bele. Ezért nagyon szeretem a szólókarrierjét, van néhány igen komoly mondanivalóval rendelkező dala is. Ez a dal pedig kiválóan megalapozza, hogy mikre számíthatunk tőle. Aki ezt szereti, annak érdemes behatóbban megismerkedni az énekes szólókarrierjével is.

Az endingeket illetően ugyanakkor már messze nem ennyire rózsás az összkép.

Az első ending a Burning Hero című dal, amit egy Rey nevű formáció ad elő. A csapat már feloszlott, de egyébként is egy furcsa formáció volt, mert úgy aposztrofálták magukat, mint "az első igazi anison banda". Az állítás valóságtartalma erősen vitatható, hiszen a JAM Project egy pár évvel megelőzte őket. Bár ha azt vesszük, hogy a csapattagok hangszeren is tudnak játszani, ezzel tényleg az első olyan banda, akik teljes mértékig maguk játszák fel teljes mértékig a dalokat (A JAM Project hangszeres tudása nem annyira kiterjedt, hogy maguk feljátszák a dalokat). De a nagyobb baj velük, ami ebben a dalban is hallható, hogy hiába tud az énekes énekelni, nincs igazi egyediség a hangjában. Nincs meg bennem az, amikor nagyritkán egy Rey dalt hallgatok, hogy "na, ez a Rey", és senki más nem lehet. A dal is hasonlóképp semmilyen. Szól, tetten érhető a klasszikus anime betétdalok hangulata (ami az eredeti céljuk volt), de semmi nem emeli ki az átlagból.

A második ending nagyon furcsára sikeredett. Egy Kitadani Hiroshi szólódalról van szó, a Rescue Taisounál jellegtelenebb dalt nem sokat ismerek. Olyan érzésem van, hogy nincs teljesen megírva a dal. Mintha eredetileg valami más terv lett volna második endingnek, de az valamiért nem jött össze, ezért SOS megkérték Kitadani Hiroshit, hogy írjon egy dalt a sorozathoz. Nem érezhető, hogy sokat dolgozott a dalon. Zene se szól annyira, dallamvilága sincs igazán, ahogy a szöveg is borzasztóan sablonos, az előadás meg unalmas. Az énekes karrierjének egyik legrosszabb dala.

Zárásként

Sajnálom, hogy komolyabb hibái vannak a sorozatnak. Az első 20 epizódig minden lelkesedésem a Rescue Fire-ben volt, lazán azt gondoltam, hogy nagy kedvenc lesz a kisebb franchise-ok között. De sajnos elszúrták a második felét. Pedig a karakterek is szerethetők, én mindenkit megkedveltem, a gonoszok is néha nagyon viccesek tudnak lenni, főleg az elején. Sőt, a Rescue Fire abban is kitűnt nálam, hogy nagyon stílusosak a ruhák és az autók is! Ez az első olyan tokusatsu sorozat, aminek kapcsán azt gondoltam, hogy vennék ilyen figurákat, kocsikat.

Végsősoron kapott egy tisztes lezárást. Talán érdemes lehet megnézni, de nem merem tiszta szívvel ajánlani. Akit megragad a gyermeki bája, annak jó eséllyel tetszeni fog a sorozat.

Történet: 8/10
Színészek: 8/10
Trükkök: 5/10
Kivitelezés: 6/10
Zene: 7/10
Hangulat: 9/10

+ Meglepően jó alapkoncepció, a színészi alakítások is nagyon jók
- Néhány epizód erősen elüt a többitől, plusz a CGI nem valami erős

75%

Sportolókból avanzsált szuperhősök

Hosszú éveken át következetesen elzárkóztam a különböző tokusatsu sorozatoktól, mert úgy voltam vele, hogy annyira komolytalanok, hogy ezeknek nem is alsó, hanem felső korhatára van. Mert egy bizonyos életkor fölött már élvezhetetlenek. Egyet néztem meg komolyabban, a Kyankyou Choujin Ecogaindert, mert Endoh Masaaki olyan istentelenül jó openinget énekelt hozzá, hogy karrierjének legjobb dalának tartom. Ezenkívül tartózkodom a élőszereplős szuperhősös sorozatoktól.

Ha nem láttam volna meg néhány hónapja Twitteren, hogy Sasaki Isao debütálásának 65. (!!!) évfordulója alkalmából új nagy válogatásalbumot adtak ki. Hát, mondom ezt meg kell hallgatnom! Valamennyire ismertem az énekest, ő is a veterán anime előadók táborát erősíti, de komolyabban nem merültem el a munkásságában. De ha valaki ilyen régóta énekel, annak illik tisztelegni a karrierje előtt azzal, hogy meghallgatjuk a válogatásalbumát. Nos, tessék.

Amennyire ismerem a veterán japán előadókat, azt gondolom, hogy Sasaki Isaónak a legszerethetőbb stílusa, ő viszi bele a leginkább a szívét a dalokba, amiket énekel. Ez mindenképp kellemessé teszi az előadását, a dalainak nagyja kifejezetten szerethető, szívesen hallgatom ezt a válogatást. Ő ugyanis kevésbé teszi "harciasabbá" a dalait, mint mondjuk Mizuki Ichiro vagy Shimon Masato. Ezen két, egyébként kiváló énekes már-már imitálja az animét, sorozatot, amiknek dalát éneklik, Sasaki Isao esetében viszont sokkal inkább azt érzem, hogy jobban beviszi a dalaiba a saját egyedi, szerethető stílusát, aminek köszönhetően kapnak egy gyermek bájt a dalai. Mindenképp érdemes ismerkedni a munkásságával.

Mert még nekem is okoz meglepetést. 19 éve hallgatok japán zenét, elsősorban anime betétdalokat. Azt gondolom, nem túlzás kijelenteni, hogy ennyi idő alatt tízezres nagyságrendben ismerek japán dalokat, ezért nagy meglepetés nem érhet. Legfeljebb kellemes. De amikor ilyet hallottam, hogy "zun-zun-zun-zun-zun-zun-zun Bibyun", akkor nagyot néztem. Utána is néztem, hogy mi az isten az, amiben ennyire zümmögnek? Talán valami bogaras anime, vagy nem tudom, de ezt látnom kell! De nem. Itt nincs semmi bogár. Ez nem más, mint a Choujin Bibyun sorozat openingje, na mondom, megnézem ezt a sorozatot.

És igen... Hihetetlen élmény volt (bár egy rész még hátramaradt hétfőre), ezt látni kell! Ez egy nagyon régi sorozat (1976-1977), az Akumaizer 3 folytatása. Azt még nem láttam, de tervben van a megtekintése. A lényeg, hogy van három szuperhős: Choujin Bibyun, Choujin Zusheen és Choujin Bashaan. Ők minden epizódban megküzdenek egy youkaijal, akik gyerekeket, felnőtteket (egyszóval embereket) háborgatnak. Igazából azért sem volt nagy hitem a sorozatban, mert annyira elfuseráltnak néztek ki ezek a szuperhősök (első ránézésre a többi Super Sentai hőshöz képest), hogy azt gondoltam, hogy ez minden tokusatsu sorozat legalja. De hamar rájöttem, hogy ez nagyon nincs így. Egyrészt az első rész eléggé ijesztő volt (kellett nekem késő este megnézni...), másrészt meg ha japános szemmel, lelkülettel nézzük ezeket a sorozatokat, akkor hamar kijön a bájul, aminek köszönhetően nézeti magát.

Mert ez tipikus japán sorozat. Ezt japánok készítették japánoknak, minden szerethetőségével és bájával együtt ki lehet jelenteni, hogy ennél japánabb sorozatot nem nagyon lehet csinálni. Mondjuk ebbe a youkaik is közrejátszanak, akikkel folyton meghívják a maguk harcát a szuperhősök. Hiszen a Choujin Bibyun a maga módján nagyban reflektál a japán foklkórra, hiedelmekre. A történet epizodikus. Minden egyes rész elején megjelenik egy állatnak vagy egy tárgynak a szelleme, mely háborgatja az embereket: Elrabolja őket, megbűvöli őket, szolgálatukba állítja őket, és amit még el tudunk képzelni. Még az elején kitaláltam, hogy aki minden hibájával együtt is szereti ezt a sorozatot, az nem szimplán otaku vagy weeb. Az már lélekben is japán. Annak ki lehet osztani a japán állampolgárságot.

A hibái miatt ugyanakkor sorozat komolytalan. És a helyzet az, hogy a Choujin Bibyunre különösen igaz az, amit fejlebb írtam, hogy nem alsó, hanem felső korhatára van. Ugyanis a filmes trükkök annyira egyszerűek, bárgyúak, hogy még a filmekben egyáltalán nem szakavatottak számára is nyilvánvaló hogy mit csinálnak valójában. Ez már abból is látszik, hogy ha valami eltűnik, mindig egy picit elmozdul a kamera. Innentől látszik, hogy felveszik a jelenetet, kikapcsolják a kamerát, elviszik onnan, amit el kell tüntetni, majd újra be a kamerát. Na most ez a sorozat élő bizonyítéka annak, hogy mekkora találmány volt a kameraállvány, hiszen teret engedett a különböző eltüntető bűbájoknak. Ugyanígy a harci jelenetek sem vehetők komolyan, mert az is teljesen látványos, hogy az ellenség ugrik, amikor a lábánál támadják meg. Ahogy az is világosan látszik, hogy csak épp megérinti, ahogy karddal sem szúrják meg. Ráadásul bizonyos trükkök kivitelezésére nem volt elég idő. Az ugrójeleneteket például trambulinnal oldották meg, mert nem volt elég idő a koreográfia kifejlesztésére és gyakorlására, ahogy a köteleket sem tudták kifeszíteni. Tehát ezért sem látványosak annyira a harcok.

Szereplőgárda

A szuperhősökön kívül bemutatnék néhány szereplőt is. Az talán felfogható hibának, hogy a szuperhősök csak a sorozat elején sportolnak, utána teljesen felhagynak vele. A sportolói háttér az 1976-os Montreali Olimpiától származik, ami nagyjából egyszerre indult a sorozattal. Nehezen hiszem, hogy a sorozat ezzel akarta volna az Olimpia hevében nézőket csalogatni. Egyszerűen arról van szó, hogy a főszereplők különböző sportágat űznek, ezért nehéz őket a sport keretében egy csapatként ábrázolni. Hogy milyen sportágat űznek, és kik még a főbb szereplők? Nos, lássuk.

• Tsukimura Kei / Choujin Bibyun: A főszereplő, aki Zabitan lelkét örökölte. A Taiyou egyetem másodéves hallgatója, a Tornaklub tagja. Célja az Olimpián való részvétel. Ebből kifolyólag akrobatikus mozdulatsorokra képes, ami hatásos a youkaik elleni támadásra. Bátor, csupaszív fiatalember, aki azonnal rohan segíteni a bajbajutottakon.
  Igazából véletlenül lesz belőle Choujin. Megmentette a nagy youkai kutatót, Daima doktort, aminek eredményeként a youkai megátkozta. Ezért lesz belőle Choujin.
• Watabe Go / Choujin Zusheen: Ő az igazi erőember, a súlyemelő, aki Gabura lelkét örökölte. Egyetlen edzést sem hagy ki. Ugyanakkor van úgy, hogy őt kell megmenteni, ugyanis néha eléggé ügyetlen. És ha ez még nem lenne elég, nagy nőcsábász. Van is egy rész, ahol úgy szeret bele az egyik lányba, hogy nem tudja, hogy youkai. Egy másik részben meg egy női youkai testőre lesz.
• Suga Ichiro / Choujin Bashaan: Ibiru lelkét örökölte. Ő az úszóklub tagja. Ő a legvisszafogottabb, a legszerényebb hármójuk közül. A külseje is inkább kedves, szépfiú érzetét adja. Részmunkaidőben úszásoktató Santa-kun általános iskolájában.
• Daima Hakase (Dr. Daima): A Daima Choujin Kutatóintézet igazgatója, a youkai kutatás a szakterülete. Hatalmas tudással rendelkezik a youkaikról, ő a három Choujin vezetője is, a gépüket is ő alkotta meg, a fegyerüket is tőle kapták.
• Santa-Kun: Daima doktor unokája, általános iskolás fiú. Nagyapja mellett a három Choujin lelkes támogatója, de inkább ő szorul támogatásra, tekintve, hogy gyakran ejtik fogságba a youkaik. Álma, hogy ő is Choujin lesz majd. Az egyik epizódban át is változott, nagyon aranyos volt látni a kis Choujin Bibyunt.
• Akechi Lisa: A tokiói rendőség kilencedik osztályának titkos nyomozója. Remek álcázó- és akrobatikus képességének köszönhetően a kilencedik osztály ninjájának is nevezik. Ő az egyedüli, aki nem tagja a csapatnak, de ismeri a Choujinok valódi kilétét. Akrobatikus képességei elegendők ahhoz, hogy az alacsonyabb szintű youkaikkal szemben felvegye a harcot.
• Benishark: Egy biomechanikus repülő erőd, ami tud beszélni. Ő figyelmezteti a három Choujint, ha youkai fenyegeti a környéket. Félénk személyiség, ritkán bonyolódik harcba. Santa-kun jóbarátságot ápol vele.

Youkai járőrök

Van további két segítsége a Choujinoknak, akik szintén youkaik. Eredetileg a nagy sátánkirály alkotta meg őket, de végül Choujinok csatlósai lettek.

• Shindo: Egy hatalmas, 3 méter magas youkai. Bár a neve katakanával van írva, de jó eséllyel a "csodagyerek" jelentésre gondoltak, amikor kitalálták a nevét, ugyanis bárki, aki elbújik a köpenyege alá, azt képes egy "Ah, Shindo!" felkiáltással teleportálni.
• Birin: Egy kistermetű youkai, leggyakrabban Shindo vállán ül. Sokkal beszédesebb, emellett képes egy "Birinpo" felkiáltással eltűnni.

A sorozat a 36 epizódja során számos epizódszereplőt vonultat fel. Minden egyes epizódban más és más youkai kerül központba, így a közeg és a hozzá tartozó szereplők is mások.

Ennyi alapozó után azt gondolom, hogy érdemes bátran tenni egy próbát tenni vele, mert aki el tud vonatkoztatni a hibáitól, gyerekes mivoltától, az kellemeset fog szórakozni. Nekem egyszerűen melengeti a szívemet egy-egy epizód, mert japán. És ez nekem mindenre elég. Nem akar más lenni, mint ami, de amit megígér, azt maradéktalanul teljesíti. És ez hallatlan nagy erény. És azt tegyük hozzá, hogy ezek a különböző japán hiedelmek joggal adnak alapot a modern kultúrában különböző témáknak, mert annyira változatos, szerteágazó a téma, és kimeríthetetlen. Rengeteg, rengeteg japán műben ott van elrejtve a youkai, és a hozzájuk tartozó történetek, hiedelmek. És ha jobban belegondolunk, sokkal nagyobb fantáziája van a japánoknak, amikor mondjuk youkaikkal ijesztgeti a rossz gyerekeket, mint nekünk, magyaroknak, amikor egy-egy szülő, aki magát tökéletesnek hiszi, rászól a gyerekére, aki sokat iszik, hogy "béka nő a hasadban" vagy akivel nem bírnak, hogy "jön a zsákos ember érted és elvisz".

Ugyanakkor érdemes kicsit még elemezni a gyerekes mivoltát, meg a sajátosságait. Mert youkai szempontjából néha az az érzésem támadt, hogy túl komolyan veszi magát a sorozat. Nem nagyon hiszem ugyanis 8-10 éves kor felett bárki is komolyan venné a látottakat, de vannak benne olyan ijesztő jelenetek, amiket felnőttként nyilván tudok kezelni, de nem egyszer elképzeltem, hogy ha én ezt a sorozatot 3-6 évesen néztem volna, szerintem módszeresen rosszat álmodtam volna.

Tehát vannak jelenetek, amik megítélésem szerint túl komolyak. Vagy csak nekünk? Jó néhány olyan példát lehetne felsorolni, amik arról adnak tanúbizonyságot, hogy a japán gyerekek elméje teljesen más szinten működik, mint a nyugatiaké. Elég csak arra gondolni, hogy a jónéhány akár kisebbeknek szánt animében is megjelenik a lőfegyver. Vagy hogy mást ne mondjak, a Nintendo Famicom konzoljához kapható Zappernek valódi fegyver külseje van, míg a nyugati NES konzolokhoz kapható Zapper egy szürke játékpisztoly. Én úgy gondolom, hogy egyrészt a történelmükből kifolyólag is mások a japán gyerekek gondolkodása, látásmódja, meg a folklórjukban sem félnek ijesztőbb szellemeket ábrázolni. Így a gyerekek elég hamar megtanulják, hogy a világnak vannak fenyegető dolgai, és talán ehhez ráidomulnak. Ezt már konkrétan nem tudom. De az biztos, hogy a japánoknak semmiség megnézni a Dragon Ballt, míg minálunk a '90-es évek végén akkora hiszti volt miatta, hogy fizikai fájdalmat okozott. A mai napig komoly dilemmám, hogy mi, nyugati gyerekek vagyunk túlvédve az ártalmakkal szemben, vagy a japán gyerekeket avatják be túlzottan, és ennek vannak látens következményei? Ha pszichológia szakra jártam volna egyetemen, ezt kutatnám.

A másik, ami komolyan elgondolkodtat, nemcsak ezen sorozat kapcsán, hanem általánosságban a Super Sentai sorozatokat illetően, a harci jelenetek. Nemrég olvastam a Video magazin 1992. júliusi számában Jackie Chan életútjáról, és hogy mennyire nehéz volt neki kitörni az ázsiai piacról, mert senkinek nem szavaztak bizalmat Bruce Lee után. Említették az ázsiai filmek, sorozatok sajátosságait, és élek a gyanúperrel, hogy többek között a tokusatsu sorozatokra is gondol(hat)tak. Mert azok a harci jelenetek is, mint ami mondjuk a Choujin Bibyunben is láthatók, mindennek nevezhetők, csak hitelesnek nem. Annyira láthatók, hogy meddig száll a keze (hogy épp meg ne üsse az áldozatot), és ahogy elugrik, ahogy a lábát támadják meg, tehát még a látszatra se volt nagy gondjuk. És ahogy elkezdtem nézni több ilyen régi sorozatot (alkalomadtán írok róluk is), annyira látszik, hogy a harcok, verekedések nem valósak. Pedig pont Bruce Lee óta tudhatnánk, hogy megvan a maga módja az igazi harcművészeti koreográfiának egy ázsiai filmben. És az egy dolog, hogy ezek a japán színészek nem bentlakásos iskolában nevelkedtek, mint Jackie Chan, de úgy gondolom, hogy azok a színészek, akik egy ilyen sorozatban szerepeltek, tanulhattak volna valami komolyabb harcművészetet. Akkor sokkal komolyabb harci jeleneteket láthatnánk, amitől nemcsak a néző számára válik átélhetőbbé a film, hanem a nyugati filmipar is komolyabban vette volna az ázsiai színészeket, ezáltal nem lennének a lehetőségeik csak az ő kontinensükre korlátozva.

Így ezek a sorozatok megmaradnak a japánoknak, és nekünk, japán rajongóknak. Tényleg azt gondolom, hogy érdemes egy próbát tenni a Choujin Bibyunnel, mert ha elengedjük minden elvárásunkat, akkor egy kedves és szerethető sorozatnak lehetünk nézői.

My Drama List | Snitt | Tokupedia | Wikipedia

Történet: 7/10
Színészek: 7/10
Trükkök: 5/10
Kivitelezés: 5/10
Zene: 8/10
Hangulat: 9/10

+ A maga nemében egy végtelenül kedves és szerethető sorozat
- Látszik, hogy alacsony költségvetésből készült

71%

Régen látott animék mai szemmel - 3. rész

Cowboy Bebop

Régen sokkal kevesebb olyan anime készült, melyek célközönsége kifejezetten a felnőtt korosztály volt. (Leszámítva a hentai-okat, persze) Az animék elsődleges cél közönsége alapvetően mindig is a kamaszok voltak, hiszen ők azok, akik már nem gyerekek, tehát nyitottak a komolyabb történetekre, de nincsenek még a munka világában. Így több idejük van TV-t nézni, sőt talán legbelül hiszik is még a csodát, hogy az ő életük másképp alakulhat, mint a szüleiké. Ha egy ilyen anime még színvonalas és szórakoztató is, arra sokkal szélesebb közönség rezeghet rá.

Ha nem is feltétlen az első anime, de az elsők között volt a Cowboy Bebop, mely kifejezetten művészi igényességgel készült. A szép emlékű AnimeStars magazin az első számában is úgy vezették fel a művet, hogy "Az anime, amely műfajt teremtett." És teljességgel helyénvaló állítás is. Bár a japánok korábban is vettek át nyugati műveket, regényeket, abból készítettek animéket, de ezek jellemzően európai koprodukciók voltak, és inkább gyerekeknek készült alkotásokat vettek át. Elsősorban ezek jutottak el hozzánk, mert olcsóbb volt az öreg kontinensről megvenni a régi időkben. Tudomásom szerint a Cowboy Bebop az első olyan tényleges anime, melyet ugyan Japánban készítettek, de sok elemet átemeltek nyugati (elsősorban western) filmekből. Ezért a Cowboy Bebop mindenképp úttörő volt az animék történetében, alaposan meg is lepték vele a japán nézőket. Ez az anime nyitott utat az hasonlóan komoly, akár mélyebb mondanivalójú pszichológiai japán animációknak.

Az animéhez nemcsak magyar szinkron készült, de DVD-n is kapható volt. És hogy a magyarok is látták, hogy ez teljesen más, jelzi, hogy a szinkront nem a 2004-2007 környékén megszokott "Szinkron Systems" készítette (Az RTL Klub megbízásából), hanem a "Hang-kép szinkroncsoport". Hallhatóan másképp álltak ehhez a műhöz, nem a megszokott animés szinkroncsapat adta a hangját a karaktereknek, hanem mintha a karakterek fizimiskájához választották volna a szinkronhangokat. Egyedül a Jet Black hangját kölcsönző Rosta Sándor lehet ismerős. Karakteres hangja emlékezetessé tett néhány karaktert. Aki még esetleg ismerős lehet, az Jelinek Márk, de a többiek először debütáltak animében, és azóta se hallottuk többet a hangjukat. Kivétel nélkül hibátlan munkát végeztek, a Cowboy Bebop az egyik legjobb magyar szinkronos anime. Akármennyire is vagyok elkötelezett Hayashibara Megumi-rajongó, itt most nem bánom, ha magyarul Szitás Barbara szólal meg helyette.

Az alaptörténet röviden összefoglalható: 2071-ben, amikor az emberiség rég elhagyta a katasztrófa sújtotta Földet, benépesítette a naprendszert. Így a társadalom is sokkal kiterjedtebb lett, rendőrség bár intergalaktikus, nem bír a bűnözőkkel. Így a fejvadászok (akik magukat cowboyoknak nevezik) veszik fel a harcot a bűnözőkkel szemben a milliós vérdíjak reményében. Hőseink Spike Siegel és Jet Black is ilyen fejvadászok, akik szintén kapva kapnak az alkalmon, hogy a vérdíjak legyenek a megélhetésük forrása.
Hozzájuk csatlakozik Faye Valentine, aki semmire nem emlékszik a múltjából. Egy súlyos autóbalesetből 50 évre hibernálták, mert akkor nem ismerték a gyógymódot. (Ha úgy vesszük, ez a baleset a mi jelenünkben, 2021-ben történt! Tehát Faye valahol 3 éve alussza, ha nem is az igazak, de a hibernáltak álmát) Ebből az anime jelenében ébresztették fel, és szemmel láthatóan teljesen jól van. Viszont a gyógykezelésekből fakadóan súlyos adósságok nyomják a vállát, ezért hitelezők veszik üldözőbe. Hogy ne éljen számkivetetten, csatlakozik a két férfihoz.
Később csatlakozik hozzájuk az asperger-gyanús Edward... maradjunk csak az "Ed" névnél. Számítógépzseni és hacker. A két új tag közül Ed szerepe fontosabb abból a szempontból, hogy weboldalakat feltörve értékes információkhoz jut, aminek köszönhetően könnyebben megtalálják a bűnözőket. Kutyája Ein, a zseni Welsh Corgi.
A címben szereplő "bebop" a jazz egy műfaja, aminek lényege, hogy a swing nagyzenekari hanszerelésekkel szemben a szólóra helyezi a hangsúlyt. Azt gondolom, hogy jelen esetben a szólón van a hangsúly, hogy egyrészt a csapat csupán néhány tagból áll, másrészt a többi bandától teljesen függetlenül és elkülönülten végzi fejvadászi tevékenységüket.

A történések epizodikusak, szinte minden egyes epizódban vagy valamelyik bűnözővel veszik fel a harcot, vagy velük történik valami, ami akár sorsdöntő is lehetne. Az anime érdekessége ugyanis az, hogy a történések látszólag teljesen banálisak. Úgy tűnik, mintha valami izgalmas, sorsfordító esemény történne a csapattal, de a végén pénz nélkül a hajójukon kötnek ki, és látszólag ugyanott tartanak, mintha semmi nem történt volna velük. Pedig valójában hatással van rájuk. Az anime erősen introvertált. A történések leginkább a fejekben játszódnak le. Erről leginkább az absztrakt formában történő beszélgetésekből jöhetünk rá, ezért a párbeszédek sok esetben kulcsfontosságúak. Leginkább a mögöttes tartalmat érdemes keresni. Bár kívül úgy tűnik, mintha egyik nap telne a másik után, hőseinket csak a pénz izgatja és hogy legyen elég kaja a hűtőben, valójában az anime során komoly jellemfejlődésen mennek keresztül.

Az animéről ki lehet jelenteni, hogy célt ért, hiszen igencsak népszerű lett. A My Anime List közel 2 millió felhasználója látta az animét, és a 8,75-ös átlagértékeléssel sincs oka szégyenkezni. Ezzel szemben azt látom, hogy Magyarországon tudnak róla az emberek, sokan látták, de nálunk mintha megmaradt volna az anime rétegműfajnak. Nem is szokás cosplayezni ebből az animéből (talán régen láttam egy-egy Edward cosplayt), meg nem tudok arról, hogy a mai fiatal animés közösség körében téma lenne a Cowboy Bebop. Talán pont a túl komoly mivolta miatt? Vagy mert túlzottan nyugati? Hiányoznak belőle azok a fanservice jelenetek, amik segítik egy mai anime népszerűségét? Ezer meg egy helyen lehet keresni az okot.

A címben említett zenei műfaj nemcsak a csapatra utal, hanem akkor már ilyen stílusban írták a zenéket az animéhez. Az opening és az ending is reflektál a csapatra Az opening rendhagyó módon (talán ebben is úttörő volt az anime), nem egy előadó által énekelt dal, hanem az OST-ből emeltek ki egy zenét. Az anime soundtrackje jazz stílusban íródott, szerzője pedig az a Kanno Yoko, aki a Marcoss sorozatnak és a Ghost in the Shell-nek írt szintén egyedi zenét. Felismerhetők benne a bebop stílus jegyei, ami utalás lehet nemcsak arra, hogy ez a csapat a többiektől elkülönülten, magányos farkasként végzik a munkájukat, hanem arra is, hogy magas hőfokon élik az életet. Az animáció is elsőosztályú! Az ending meg egy blues-ballada, ami nemcsak a csapat magányát érzékelteti, hanem hogy belül van hatással rájuk az, ami történik velük. Az a sötét, és fakó színvilág, mely jellemzi az animét, az itt hatványozottan jelen van.
Ahogy írtam, a soundtrack elsősorban a jazz műfajában íródott. Külön kiemelném a 7. részben hallható Rock & Roll dalt, ami nem más, mint Endoh Masaaki LIVE in Baghdad című dala! Igazság szerint előbb ismertem meg a dalt, minthogy tudatosodott volna bennem, hogy ebben az animében már jóval korábban hallottam. Az énekes ugyanis 15 évvel később felénekelte az EXTREME V MACHINE című albumára, és azonnal nagy kedvencem lett!

Endoh Masaaki JAM Project-béli és szólókarrierjének munkásságát átfogóan ismerve, bátran kijelenthetem, hogy karrierjének egyik legjobb dala a LIVE in Baghdad! Ráadásul mivel eltelt néhány év, ezért tovább formálták a hangszerelést, és azt kell mondjam, hogy csak még jobbá tették a dalt ahhoz képest, ahogy az animében (és az OST CD-n) hallható.

Annak ellenére, hogy annyira nem rajongok az animéért, szerettem írni ezt a cikket. Értem, hogy mit akar üzenni, érdekesek az absztrakt jelentések. Inkább az, hogy nem abban a stílusban adja át, hogy a mondanivalója ténylegesen eljusson hozzám. Én úgy vagyok vele, hogy azért nézek animét, mert keleti művet akarok látni. De ez nem azt jelenti, hogy nem akarom megérteni, hogy miért szeretik olyan sokan az animét. Igyekeztem úgy nézni, hogy tudjak is kapcsolódni a műhöz, és azt gondolom, hogy közelebb kerültem hozzá. Úgy gondolom, hogy ez az anime tökéletesen a helyén van. Sokan látták, aki látta, szinte kivétel nélkül szereti, de nem feltétlen beszélnek róla. Talán erről az animéről nem is beszélni kell, hanem belül megélni. Az, hogy 7 pontot adok rá, senkit ne tántorítson el attól, hogy megnézze. Ez csak annak szól, hogy nem az én stílusom, de megértem, hogy miért szeretik az emberek.

Okui Masami: Mitsu

Alapvetően nehéz balladát írni, hiszen könnyen beleeshet az dalszerző abba a hibába, hogy túldramatizált, hatásvadász dalt ír, aminek aztán a végén nagyobb lesz a füstje, mint a lángja. Ilyenkor talán az az üdvözlendő, ha nem feltétlen közvetlen az érzelmekről énekel az előadó, hanem annak körülményeiről, vagy még inkább ha költőien mesél azokról az érzésekről, ami a lelkében munkálkodik. Okui Masami is többször tett erre kísérletet, néhányat kislemez formájában is megjelentetett. Most egy ilyet szeretnék bemutatni, ami minden szempontból különleges.

Néha komolyan elgondolkodok azon, hogy mi inspirálja Okui Masami-t arra, hogy egy ilyan dalt írjon. Az tudható róla, hogy nagyon ért az érzelmei kifejezésére, és nem egy, kifejezetten nagyobb hatású dalt adott ki, amelyek szinte mind úgy vannak előadva az énekesnő által, hogy az az érzésem támad, hogy nem egyszer komolyan próbára tehette őt az élet. Többször írtam már, hogy keveset tudni Okui Masami magánéletéről, és hogy ő inkább a dalain keresztül mesél magáról. És a mai napig elgondolkodtat, hogy lehet az, hogy még egy ilyen komoly ballada is hitelesnek, valósnak hangzik tőle.

A kislemezre 5 dal került fel, az alábbiak.

1. Mitsu
2. Paradise Lost
3. Sora ni Kakeru Hashi ~Unplugged Version~
4. Mitsu (Instrumental)
5. Paradise Lost (Instrumental)

A címadó dal egy rock ballada, mely lényegében egy gyerekről szól. Ártatlan lélekkel a világra jön, keresi a maga útját, igyekszik elkerülni azokat, akik titkon ártanak, istent játszanak. Nagyon tetszik, hogy ebben a dalban is, mint már jó néhányszor, énekel a fájdalom megélésének fontosságáról, és hogy utána minden könnyebb lesz. Itt is a refrénben először azt énekli, hogy öleljük át a fájdalmat, majd a második refrénben, hogy sírj csak, utána minden könnyebb lesz. Az ilyen dalok tudnak igazán megérinteni, mert nemcsak bátorítanak arra, hogy éljem meg az érzelmeket, hanem megvigasztalnak. Olyan érzésem van a dal hallgatása közben, mintha Okui Masami fogná a kezem, mintha akkor is velem lenne, amikor mélyponton vagyok. És talán pont ez az ének egyik fő funkciója, hogy közvetve kapcsolatot teremtsen a hallgatókkal. Okui Masami volt azon nagyon kevés előadók egyike, akinél igazán megéreztem ennek a jelentősségét. Hogy a dalaival ott van velem, beszél hozzám, üzen nekem, és nagyon szeretem hallgatni, amit mond. Nagyon szeretem azokat érzelmeket, amiket átad, mindig megérintenek. A dallamos rock zene is mélyíti a szöveg mondanivalóját. Pont azt szeretem a zenében, hogy erősen szól a gitár, de van dallama, bármikor vissza tudom dúdolni. És pont a rock zene dallamos mivolta emeli ki az érzelmek súlyát, és nem valami esztelen dörömbölésre üvölt. Így lehet komolyan venni a dal mondanivalóját. Okui Masami nagyon jól tudja, hogyan kell egy adott érzelmet kiénekelni magából, és hogy mik az ő képességei.

Ez persze nem azt jelenti, hogy csak jó dalt ír. Ugyanis a kislemez második dala, a Paradise Lost pont az a dal, amiért… Jó helyen van a God Speed albumon, de erre a kislemezre nem lett volna szabad felkerülnie. Ugyanis azzal pont az a baj, hogy túl kemény. Nem rossz, mert Okui Masami becsülettel elénekli, de nagyon megtöri a Mitsu érzelemdús mivoltát. Pesszimista, mert – kicsit elnagyoltan, de – mintha egy új világrendről szólna. De mivel nem nagyon szeretem azt a számot, ezért nem elemeztem (még) komolyabban, ezért isten igazából nem tudom, hogy miről szól. Az biztos, hogy ez nem az a stílus, amit szeretek Okui Masami-tól. De ezzel úgy vagyok, hogy nem kell nekem 100%-osan megfelelni, ha ő maga jól érezte magát, mikor énekelte a dalt, akkor rendben van. Mert amúgy maga a dal jól meg van írva, kemény rock stílusban, Okui Masami jól énekel, a God Speed albumon elmegy, de a Mitsu kislemezen nem. Mert egy olyan dal mellett kapott helyet, ami teljesen másról szól. Ez a kislemez sajnos arra is jó példa, hogy van különbség rock dal és rock dal között, olykor annyi, hogy meg sem férnek egymás mellett, diszharmóniát képeznek egymás mellett. Kár érte.

Egy extra dal is helyet kapott a kislemezen, méghozzá a Sora ni Kakeru Hashi kapott egy unplugged változatot. Ez is eredetileg egy rock dal, és azt kell mondjam, hogy kifejezetten érdekes akusztikus hangszerelésben hallgatni a dalt. Nem feltétlen a kedvencem, de szívesen hallgatom, ha az egész kislemezt hallgatom. Meg hát azért is különleges dal, mert Kageyama Hironobu gitározik, és Okui Masami-val alighanem csapattársak a JAM Project-ben. Mindig elképzelem magam előtt, hogy Okui Masami egy széken ülve zenésztársaival egy kis közönségnek előadja a dalt.

Nagyon sajnálom, hogy nincs fent a YouTube-on a videoklip, pedig nagyon jóra sikeredett. Egy kis elhagyatott teremben játszódik, ahol Okui Masami ugyanúgy fehérben van, mint a kislemez borítóján (szerintem a borítóképek és a videoklip ugyanakkor készültek) van egy kislány, mintha róla énekelne Okui Masami. Nem mernék megesküdni rá, de mintha olvastam volna, hogy ki az a kislány, talán Kageyama Hironobu egyik lánya, de erre már nem mernék mérget venni. Ami viszont biztos, hogy Endoh Masaaki az a férfi, aki látható a videoklipben, szintén fehér ruhában. Úgyhogy ez a kislemez egy “mini-JAM Project” koprodukció, hiszen még ketten is jelen vannak a csapatból. Ez Okui Masami legjobb videoklipje.

Akkor lett volna ez a kislemez szinte 100% közeli, ha nem a Paradise Lost lett volna a második dal, hanem az ezt követő zero-G- kislemez második dala, a Gift. Az egy hihetetlen jó dal. Nagyon kellemes, békés, lágy dal, és a pozitív kicsengése miatt olyan érzetet adott volna, mintha a a Mitsu dalban hallottaknak jó vége van. Hogy érdemes harcolni magunkért mert akkor megkapjuk életünk ajándékát. Tehát azzal a dallal lett volna igazán kiváló ez a kislemez. De így is nagyon jó, mert a címadó dal és a borító hihetetlen különlegessé teszik a kislemezt (a borítókép az egyik kedvenc képem Okui Masami-ról), a dallistát meg már tudom magam alakítani. A borító kapcsán meg annyi, hogy több képet tettem volna. A hátsó borítón a láng szépen mutat, de nem “tölti ki” a teret.

Végezetül elmondanám, hogy ahogy utaltam rá, akkor szeretem leginkább hallgatni a dalt, amikor egyfajta… nem is feltétlen érzelmi válságot élek meg, de nagyon sok érzelem gyűlt össze bennem, és akkor segít a dal kiadni magamból. Akkor mindig új értelmet kap a dal. És azt kell mondjam, hogy most az orosz-ukrán háború következtében most különösen új értelmet nyert a címadó dal. És sajnos a God Speed album is, melyre felkerültek a kislemez dalai, ugyanis 2006-ban azon a február 24-i napon jelent meg, amikor most kitört a háború. Nagyon sajnálom, hogy kapott egy tragikus évfordulót. De a dal nagyon ide illik, ezért írtam most erről a kislemezről.

Ének: 10/10
Zene: 9/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 9/10
Hangulat: 9/10

+ Különleges kislemez komoly érzelmekről.
– A Paradise Lost nagyon megtöri a Mitsu mondanivalóját.

91%