Amikor a BDSM új értelmet nyer

A különböző ecchik, hentaik, yaoik és egyéb kivetülései remek látletetet adnak a japánok testiséghez, szexualitáshoz való viszonyáról. A Haite Kudasai Takamine-san, pedig arról ad látletetet, hogy jobbnak ugyan túlzás mondani, de nem úgy nyíltan undorító, mint amilyen a Kore ga Watashi no Goshujin-sama vagy Kanokon volt.

Takamine Takane gyönyörűszép, nagyon jó tanuló, kiemelkedő a sportban is. Röviden, amibe ő belekezd, azt csak siker koronázhatja. És ha nem úgy sikerül, ahogy eltervezte, elég csak levenni a bugyiját, és mindent újrakezdhet. Ő rendelkezik ugyanis az „Eternal Virgin Road” képességével, aminek értelmében visszacsinálhatja a hibáit, és újra nekimehet.
Ezt veszi észre Shirota Koushi, akinek a sorsa ezáltal megpecsételődik, hiszen ezentúl szolgálnia kell a lányt. Méghozzá oly módon, hogy ha bármit hibázik a lány, leveszi a bugyiját, azt a fiúnak kell visszarakni.

Az anime próbál ebből viccesnek szánt jeleneteket faragni, és a leglehetetlenebb helyeken véghez vinni az akciót, de ezek kivétel nélkül annyira kínosak, hogy szavak nincsenek rá. Vicces alapvetően kétféle jelenet lehetséges. Vagy olyan, ami a valóságból indul ki, és az elé állít egy görbe tükröt, vagy amikor az ember saját magából csinál viccet. A legjobb az, ha a kettő együtt működik. Na most, hogy a nyilvánosság előtt egy fiú visszateszi egy lány bugyiját, az minden, csak nem életszerű. Magából az emberből meg nemigen lehet viccet csinálni, mert megítélésem szerint különböző mentális betegségekből nem lehet viccet csinálni. Márpedig ez a kapcsolat Takamine-san és Shirota-kun között minden, csak nem egészséges.
A lány ugyanis semmilyen hibát nem enged meg, még a fiú számára sem. A japánok igazán tudják, hogy kell a BDSM-et hentai-ba, sőt még ecchiben is megjeleníteni, de egyetlen olyan anime sem volt még, ahol ennyire burkoltan ábrázolták volna mint ebben. Hiszen Takamine-san nem az a fajta domina, aki korbáccsal bír jobb belátásra. Neki elég csak erélyesebben szólni, és Shirota-kun máris alászolgája a lánynak… Szó szerint. Ez azért működik (és ebben kétségtelenül nagyon jó az anime), mert Takamine-san kiállása és tekintete nagyon kifejező. Ez jobb animékben akár pozitív is lehetne, de jelen esetben a lány domináns mivoltának akar kreditet adni. És nincs mit tagadni, ebben tényleg jó az anime.

Vannak egyéb erényei is az animének. Nemcsak az arckifejezés sokat mondó, hanem seiyuu-kat is jól választották ki. Kubo Yurika karakán hangjával remekül adta vissza Takamine-san domináns személyiségét, Shirota-kun Kasuya Daisukének köszönhetően még a passzívak között is passzív lenne, ha meleg lenne.

És még egy pozitívum, hogy ennek az animének köszönhetem, hogy Okui Masami új kislemezzel jelentkezett. Bár ő lett az egyik élő példa arra, amire az elején utaltam, hogy az ecchik látleletei annak, hogy a japánok miként gondolkodnak a szexualitásról. Hiszen azt nyilatkozta, hogy amikor olvasta a mangát, meglátta Takamine-san ártatlan személyiségét, és mint egy első középiskolás szerelem, írta meg az opening dal szövegét, majd énekelte fel. Annak fényében, hogy az énekesnő fénykorában olyan mély tartalmi és érzelmi mondanivalójú dalokat énekelt, amire bárki büszke lenne, inkább kiábrándító volt tőle ilyet olvasni. Az tény, hogy voltak jelenetek, amikor Takamine-san inkább gondoskodó volt, de nagyon rossz jel az, ha valaki nem bírja elviselni, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elgondolta. Tényleg, melyik a rosszabb? Ha bevágja a csaj a hisztit, vagy lehúzza a bugyiját?
Ami a dalt illeti, még az énekesnő rajongójaként is azt tudom mondani, hogy elmegy az opening (a kislemez második dala az a vérbeli Okui Masami dal, amiért annyira szeretjük őt, mi rajongók), az ending meg egy semmitmondó dal. De azért hallgattatja magát, mert az énekese, Furukawa Makoto egyszerűen lubickol minden ecchi, hentai, yaoi, BL-szerepben. Sőt, szeret rá is játszani a szerepeire, és hallhatóan élvezte ennek a dalnak az éneklését is.

Szóval nincs jelentős javulás a japánok szexualiásához való viszonyában. És azt hiszem, addig nem is lesz, amíg halálra dolgozzák magukat, nincs értéke az egyéniségnek, és a férfiak 10%-a még 40 évesen is szűz. Addig maradnak a maguk traumatizált fantáziájában, amik ilyesféle animéket szabadítanak a nagyvilágra.

Okui Masami - Baby Baby Baby

Nagy elánnal jelentette be a Lantis, hogy Okui Masami nyolc év szünet után új kislemezzel jelentkezik. A Haite Kudasai, Takamine-san is megérne egy posztot, melynek openingjét tartalmazza a kislemez, de nincs mit tenni, ha az énekesnő jártas a ecchi animékben. Nem is feltétlen az animék miatt szeretik a rajongók az énekesnőt. Nem egy olyan dala van, ahol maga a dal ismertebb, mint az anime. Ez köszönhető Okui Masami egyedi hangszínének, és hogy beleteszi az egyéniségét a dalaiba. Talán túlzás kijelenteni, hogy a magas művészet szintjére emelte az anime dalokat, de mindig képviselt egy olyan nívót, aminek köszönhetően az az érzésem támad, hogy érdemes figyelni a munkásságát. Ám őt is elérte az az átok, ami sújtja azokat az előadókat, akik több évtizedes karriert tudhatnak maguk mögött, hogy már nem képesek megújulni. Ezért hiába is vagyok elkötelezett rajongója az énekesnőnek, az igazat megvallva, nem vártam izgatottan ezt a kislemezt. De egy esélyt mindenképp adtam neki, és lám, előrendelésben meg is van a limitált kiadás. Hallgassuk hát meg.

Első hallásra megrökönyödtem a Baby Baby Baby címtől. Mit akar egy 57 éves énekesnő egy ilyen címmel közvetíteni a nagyvilág felé? Semmi magvasat, egyértelműen az animének szól a cím. Amikor túltettem magam ezen, fel kellett dolgozzam a 8 cm-es CD kiadást. Maga a kiadvány nagyon jó ötlet, visszahozni a '90-es évek kislemezét, csak indokolatlannak tartottam abból a szempontból, hogy sem az anime nem idézi a '90-es éveket, ahogy a dal sem. Egy feldolgozás vagy egy régi hangszerelésű dal máris nagyobb létjogosultságot adna egy ilyen kiadványnak, de ha más nem, gyűjteménybe jól mutat.

A címadó dalt nem egyedül követte el Okui Masami. Egy Bonjour Suzuki néven YouTube-on aktív énekesnő besegített, hogy jobban átéljük a dalt. Az ő fiatalos, szexis, pajkos hangja mindenképp emelte a dal mondanivalóját. Lényegében Takamine-san énekhangja, Okui Masami csak közvetíti az anime mondanivalóját, a lány érzéseit. Ez jó döntés volt, és nemcsak azért, mert a korából adódóan kellemetlenül hangozhat Okui Masami-tól, ha elkezdene szexi hangon búgni a mikrofonba, hanem mert egyébként sem jellemző, hogy változtatná a hangját a dalaiban. Ezért egy olyan előadót választottak, aki fiatal, ráadásul jól is áll neki ez a stílus. Jó kompromisszumos megoldás volt. Igyekezett is nem túljátszani a szerepét Okui Masami, így ki lehet jelenteni, hogy előadás szempontjából a legtöbbet hozták ki a dalból.
A zene is elsősorban a szöveg szexuális tartalmú mondanivalóját emeli ki. Egyszerre lágy és vad, szolidan érezteti a szexuális vágyat, anélkül hogy a hallgató aurájába tolakodna. A szöveget is az animéhez írták, mert legalább annyira kettős, mint az animáció. Egyszerre szerelmes és köt gúzsba, ahogy Takamine-san is olykor dominának tűnik egy-egy jelenet erejéig, máskor egy mint egy jó feleség, gondoskodik Shirota-kunről. Nagyon kevés ecchit láttam, nem ez a fő csapásirány nálam, de nem emlékszem, hogy láttam volna olyat, ahol ez a fajta kettősség így megjelenik.

A kislemez második dala, a D~Rasen~ egy Okui Masami szóló dal, arra szolgál, hogy közelebből megismerjük az énekesnő stílusát. Már ha valaki a 32 éves énekesnői karrierje után most találkozna először vele. Ebben semmi pökhendiség nincs, a dal ugyanis csak azoknak fog újdonsággal szolgálni, akik életükben hallottak még az énekesnőről. Bár negatív fennhangon szokás beszélni arról, ha valami repetitív, és ez jelen esetben sem teljesen alaptalan, hiszen olyan szintű hasonlóság van néhány korábbi dalával, mintha csak az egyik rock dalát vették volna elő és kicsit átdolgozva újra kiadták volna.
Mégsem törnék pálcát ezen döntés fölött, mert annyira jól áll ez a stílus Okui Masami-nak, annyira otthonosan mozog benne, hogy hallani, hogy lubickol a dalban. Ráadásul van annyira jól megírva, hogy esélyes, hogy megszereti ezt a stílust, aki először hall ilyet. Az meg Okui Masami énekesnői kvalitásairól ad tanúbizonyságot, ilyen erőteljes, karcos gitárszólóban úgy képes a maga természetes női hangján énekelni, hogy inkább csak kiemeli a dal mondanivalóját. Külön felüdülés hallani a karaoke verzióban a bridge alatt hallható torzított háttéréneket. Alapvetően nem vagyok sem az auto-tune, se a különböző torzítások ellen. Azt gondolom, hogy ezzel is remekül ki lehet fejezni a szöveg mondanivalóját. Itt is ezt érzem.

A borító ugyanakkor nagyon furcsa lett. Utalni akar a dalra, de nagyon visszafogott az énekesnő. A függöny egyszerre a diszkréció és a rejtélyesség szimbóluma is lehetne, de olyan képek is készültek, ahol ágyon ül. Kicsit olyan, mintha Okui Masami a borítón keresztül lenne Takamine-san, de már-már kínosan ügyel arra, hogy ne játssza túl a szerepét. Amennyire lehet, igyekszik lazának tűnni, de nem látszik teljesen oldottnak. Az, hogy hátoldalon Takamine-san hátsójára került a vonalkód, teljesen nyilvánvaló: Másképp nem is kerülhetne lemezboltokba. A 8 cm-es tok ugyanúgy felhajtható, mint a régi kislemezek esetében, és belül olvasható a dalszöveg. A lemez alatt pedig a zenészek és a stáb.

Nekem, mint rajongónak, minden hibája ellenére tetszik a kislemez. Érdekes ötleteket tartalmaz a címadó dal, a B-Side track meg legyen akármennyire is repetitív, nagyon szeretem ezt a stílust tőle. Úgy vélem, jól hozták össze a dalt. A borító azonban arról árulkodik, hogy bizonyos alkuk árán születhetett csak meg ez a kislemez. Mindent egybevetve ajánlom a kislemezt. Ha tetszik a második dal, akkor érdemes jobban elmerülni Okui Masami repertoárjába, mert még néhány ilyen dalt hallhatsz tőle.

Ének: 8/10
Szöveg: 7/10
Zene: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 5/10
Hangulat: 8/10

+ Jól sikerültek a dalok a kislemezre.
- A borítóképek nem sikerültek túl jól.

73%