Okui Masami: DEVOTION

2008 őszén, ahogy sikerült beszerezni Okui Masami addig megjelent albumait digitálisan, fokozatosan kezdtem el hallgatni őket. Na persze, nem egyszerre az összeset egymás után, mert azért ahhoz túl bő a repertoárja, hogy csak úgy végigmenjek rajtuk. Bár különben megtehettem volna. Többször megtettem azt, hogy egyszerre végighallgattam az énekesnő három válogatásalbumát egymás után: S-mode #1, S-mode #2 és S-mode #3. Mindhárom album dupla lemezes, 5 és fél óra hosszú és összesen 70 dalból áll. És minden egyes alkalommal, amikor lement a 70 dal, olyan érzésem volt, hogy máris vége? Pedig még annyira szívesen hallgatnám. Azt gondolom, hogy több se kell ennél, hogy bizonyítsam, hogy mennyire szeretem a dalait. De a stúdióalbumait egyébként sem érdemes úgy hallgatni, hogy csak úgy végigszaladunk rajtuk. Mivel szinte minden egyes albumnak más a témája, más a hangulata, más a koncepciója, ezért külön rájuk kell hangolódni lélekben. Annak idején minden egyes album végighallgatása után egyre erősebben éreztem, hogy Okui Masami pályafutása különleges lesz számomra. A DEVOTION album az utolsók között volt, de amikor ezt végighallgattam, konkrétan olyan érzésem volt, hogy más ember lettem.

Sokféle dal létezik a fájdalomról. Hogy melyiket halljuk hitelesnek, az függ az egyéni értékrendünktől, az általunk megélt tapasztalatoktól. Hiszen ahogy annyiféle ember van, úgy annyiféleképpen éljük meg az érzéseiket, mindenkinek más okoz nagy fájdalmat. Ez is oka annak, hogy sokféle fájdalmas dal létezik. Van, aki egy hangszer mellett énekli ki a bánatát, de olyan is akad szép számmal, hogy dinamikus zene mellett énekli ki az érzéseit, mintegy kitör belőle a fájdalom. Gyakoriak is balladák, de hogy valaki egy egész albumot szenteljen a fájdalmára, az egészen ritka.

Pedig miért is ne lehetne? Mindenkinek vannak nehezebb időszakai, amikor valaki komolyabb fájdalmat megélve tartósabb ideig marad padlón érzelmileg. És azt gondolom, hogy ilyen esetekben egy olyan album hallgatása, mely koncepcionálisan lelki traumát él meg és dolgoz fel, adott esetben akár segíthet is. Hiszen ilyen dalok hallgatása akár együttérző is lehet attól az előadótól, akit nagyon szeretünk. Ezt a szerepet tölti be nálam ez az album. Volt olyan, amikor segített rajtam. És ha valami miatt nagyon becsülöm Okui Masami-t, akkor azért, mert a balladáiban soha nem a másikat, soha nem a külvilágot, okolja a fájdalmáért, hanem mindig hagyja megélni azokat. Az önmagában egy nagy érzelmi fejlettségre utal, ha valaki nem a másikra mutogat, hanem elsősorban magában keresi a hibát, megéli a fájdalmat, és abból aztán új erőre kapva minden jobb lehet. Külvilágot hibáztatni nemcsak azért helytelen, mert ahogy több pszichológus is írta, nem vall felnőtt ember viselkedésére, hanem azért sem, mert a külvilág körülményei adottak, azokon sokat nem tudunk alakítani. Személyes tapasztalatom szerint azt érdemes nézni, hogy mi magunk mit tudunk tenni azért, hogy legközelebb a lehető legtöbbet hozzuk ki az adott helyzetből. Ez segíthet rajtunk, és ez az album kiválóan alkalmas arra, hogy a fájdalmunkkal szembenézzük, és egy idő után, ahogy azt helyretettük, új életet kezdjünk. Bár azt gyorsan hozzáteszem, hogy egyrészt mindenkinél egyedi, hogy kinek mi segít, másrészt ez csak annak segíthet, aki ki tud mászni egyedül, vagy baráti segítséggel a poklából. Akinek komoly az állapota, annak ugyanúgy szükséges pszichológus vagy pszichiáter segítsége a megfelelő beszélgetéssel, gyógyszeres- vagy terápiás kezeléssel. Én csak arról tudok beszámolni, hogy voltak komolyan nehéz időszakaim, de egy idő után ezekből szakember segítsége nélkül ki tudtam mászni.

Ennyi kitérő után most már térjünk rá az albumra, melyen 13 dal hallható, 69 perc hosszúságban.

1. Sora ni Kakeru Hashi
2. Chou
3. Shounen
4. Jounetsu
5. DEPORTATION ~but, never too late~
6. Shuffle
7. Train
8. lotus
9. Ano Hi no Gogo
10. I’d love you to touch me
11. Sayonara
12. DEVOTION
13. Megami ni Naritai ~for a yours~

Fontos tudni, hogy nem mindegyik dal szomorú, vannak kifejezetten vidám szerzemények is. De ami miatt mégis egységet alkot az album az a rendkívül erős zenei hangzás, és hangszerelés. Néhány dal ugyanis kemény rock hangzásban szólal meg, és mivel szinte csak élő hangszerek szólalnak meg az albumon, ezért a lágyabb hangzású dalok is harmonizálnak a keményebbekkel. Anime dalok is szerepelnek az albumon, itt hallható a Tales of Eternia, valamint a Yu-Gi-Oh! Duel Monsters opening és ending dalai. A Tales of Eternia openinggel kezd az album, ami egy kifejezetten optimista hangzású dal, majd erre jön rá szinte teljes kontrasztban a Chou, ami ugyan erős, de veszít a lendületből, és a szöveg is a kétségbeesésről szól. A Chou-nak van konkrétan az összes Okui Masami dal közül a legszebb vége. A mai napig, ha meghallom, elérzékenyülök tőle. Aztán váltakoznak a vidámabb, depresszívebb dalok. És azt kell mondjam, hogy nemcsak zeneileg alkot egy egységet az album, hanem abból a szempontból is, hogy a vidámságnak is megvan helye még a mélyebb időszakban is. Nagyon megmaradt bennem Csernus Imrének az a mondata, hogy megvan a helye a fájdalomnak, de megvan a helye az életnek is. Azt gondolom, hogy tökéletesen igaza van, és a vidámabb dalok pont ezt szimbolizálják. Egy nagyon rossz időszakban is meg lehet látni az élet örömeit. Az a személyes tapasztalatom, hogy amikor egy nagyon nehéz időszakban túl voltam az első komoly krízisen, és már nem voltak olyan gondolataim, hogy ebből soha életemben nem fogok tudni kimászni, akkor elkezdtem újra meglátni azokat a dolgokat, amik örömöt okoznak, és ez sokat segített abban, hogy újra legyen jövőképem, és újra lássam a fényt az életben. De még egyszer mondom, olyan durva krízisben soha nem voltam, hogy gyógyszert kelljen szednem pszichés betegség miatt. De az olyan dalok az albumon, mint a DEPORTATION ~but, never too late~, Train vagy akár az I’d love you to touch me mind azt érzékeltetik, hogy igen, még ha benne is vagyunk egy krízisben, de ettől még zajlik az élet, és az életnek ugyanúgy megvannak azon szépségei, amik örömöt okozhatnak. Ennek jegyében váltakoznak az albumon a szomorúbb és vidámabb dalok (fájdalom és élet), de a címadó dal, a DEVOTION, az konkrétan az összes létező Okui Masami dal közül a legszebb, a legfájdalmasabb, a legszívszorítóbb dal, amit a mai napig nem tudok közömbösen hallgatni. 7:15 hosszú, az első kb. 2 percben teljesen acapellában énekel az énekesnő, de akkora erővel, annyi érzelemmel, hogy csak önmagában a hangjával megtölti a teret. Aztán jönnek a fúvós hangszerek, majd a zongora, és végül vonósok zárják a dalt. Minden egyes részletében meg van írva a dal, egy másodpercnyi, egy pillanatnyi felesleges zenei hangzás nincs benne, az úgy tökéletes, ahogy az meg van írva. És azért a DiGi Charat egyik OVA-jának betétdalával zárja le az albumot, hogy egyrészt oldja a nyomasztó feszültséget, másrészt reményt ad arra, hogy igenis van kiút. Nagyon odaillik zárásként, hiszen miért is ne sugározhatna reményt, hiszen tényleg mindig ott a remény, ha nem is látjuk meg. Akár dalban történő megfogalmazása is lehetne az “Ahol Isten becsuk egy ajtót, ott kinyit egy ablakot” mondásnak, de az az igazság, hogy ebben a formában nem hiszek benne. Méghozzá azért nem, mert ha egy olyanra “csukra rá” Isten az ajtót, ami a mi személyes 10-es skálánkon 10-es értékű, akkor az a bizonyos dolog, ami az ablak mögött van, nem fogja pótolni, ha az csak 7-es értékű. Attól még az a 10-es értékű hiányozni fog. Arra viszont jó a mondás, hogy megtanuljuk elengedni azt, ami (vagy aki) el akar menni, és mindig legyünk nyitottak az újra, és nézzük meg, mi van az ablak mögött. Nem kötelességünk ott maradni, ha úgy érezzük, hogy az csak 7-es értékű, akkor kijövünk onnan, és keresünk más ablakot (vagy ajtót). A lényeg, hogy bárhol megtalálhatjuk a 10-es értékű dolgot (vagy személyt), csak kellő nyitottsággal kell járni a világban. Hozzátenném, hogy személy esetén a 10-es érték nem egyenértékű a tökéletessel. A 10-es érték a számunkra ideálisat takarja, és ez komoly különbség.

Szóval ilyen mondanivalója van az albumnak. A borító is minden szempontból kitűnő. Merengő, Okui Masami egyik képen sem vidám, de emiatt tökéletesen harmoziál az album mondanivalójával. Ez az egyetlen olyan CD-m, melynek színezett tokja van. A fehér szimbolizálhatja a tisztaságot, akár a lótusz, ha már van az albumon lotus című dal. A képek jó eséllyel egy tengerparton, nagy sziklák között készültek. De több olyan kép is van a borítón, ahol az égbolt van lefényképezve. Mintegy szimbolizálva a a messzeséget. Hasonló elven a tengert is jó ötlet lett volna lefényképezni, hiszen az is jó szimbóluma a messzeségnek. Mellesleg a víz egyszerre szimbolizálja az erőt, és azt az alázatot és tiszteletet, amit a természet iránt lenne érdemes tanúsítani. Tehát a borító is rendkívül kifejező.

Összefoglalva, az album a mentális felnőtté válásról szól. Arról, hogy hogyan éljük meg a fájdalmat, aztán hogyan mászunk ki a krízisből, és utána hogy kezdünk új életet. Azt gondolom, ugyanis, hogy nem igaz az a mondás, hogy “Ami nem öl meg, az megerősít”. Nálam ez a mondás úgy szól, hogy ami nem öl meg, az megerősíthet. Nagyon fontos különbség, és érdemes is látni, hiszen elég csak szétnézni az utcán, mennyi frusztrált arcot látni. Ők biztos megerősödtek attól, ami nem ölte meg őket? Nem hiszem. Ezért van zárásként vidám dal az albumon, hogy ragadjuk meg a lehetőséget a megerősödésre.

Nincs hiba ezen az albumon. 2000-ben az 576 KByte írta az értékelési irányelvében, hogy 100%-os játék márpedig nincs, mert akkor utána minek gyártanak játékot, ha megalkották a tökéleteset? Azt gondolom, hogy azért érdemes továbbra is játékot gyártani (vagy esetünkben zenei albumot vagy kislemezt), mert jóból is megárt a sok, másrészt szükség van a többi albumra, hogy színesebb legyen az életünk. Ez nálam a leges legjobb album, ennek megfelelően megkapja a 100%-ot, de bőven vannak emellett is kiváló albumok, amikre érdemes odafigyelni. De olyan album, ami ennyire tökéletesen egy témakörre épül, egy élethelyzetet jelenít meg kiválóan, arról nem lehet rosszat írni. Pláne, hogy egy olyan élethelyzetet jelenít meg az album, amiről nem szokás csak úgy beszélni, ezért ezzel az albummal privát, intim kapcsolatunk lehet. Okui Masami keveset nyilatkozik a magánéletéről. De az az igazság, hogy nem is szükséges, mert amit el akar mondani, azt elmondja a dalain keresztül. Ő így kommunikál a rajongóival, a dalain keresztül mesél az életéről. Ezen albumon pedig a legnagyobb fájdalmáról mesél nekünk, méghozzá úgy, hogy ahogy ő legbelül megéli azt. Ez teszi ennyire naggyá az albumot, ezért van az, hogy ott van mindenek felett. És nem hiszem, hogy valaha is készül számomra ennél jobb zenei kiadvány.

Ének: 10/10
Zene: 10/10
Szöveg: 10/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 10/10
Hangulat: 10/10

+ Minden ízében tökéletes, terápiára is kiváló, hogy szembenézzünk a fájdalmainkkal.

100%