Írtam már többször is arról, hogy zenék terén érnek új hatások, de alapvetően az Okui Masami iránti rajongásom örök. Még akkor is, ha ma már sokkal ritkábban hallgatom a dalait, de annyira belém égtek, hogy gyakran hallom a fejemben, és nagyon jól esik hallgani.
Gyakran eszembe jut a crossroad című albuma, ugyanis ez volt az az album, amit sokáig nem tudtam megérteni, hogy miről szól valójában, ezért sokáig ezt tartottam Okui Masami legrosszabb albumának. Ez az album ugyanis a legkevésbé egységes hangzásilag, ezért sokáig olyan érzésem volt, mintha Okui Masami maga sem tudná, hogy mit akar elmondani ezzel albummal. Ez pedig azért egyedi tőle, mert minden egyes albuma egy-egy mondanivalóra, érzelmi világra épül. Okui Masami nagyon keveset nyilatkozik a magánéletéről. Innen-onnan lehet tudni dolgokat, de konkrétumot nagyon keveset. Az az igazság, hogy az ő esetében nincs is szükség, hogy “turkáljunk” a magánéletében, ugyanis az albumaival, a dalaival sokkal többet közöl magáról, mint azt elsőre ki lehet hallani. Gyönyörű ívet, összerakható életutat rajzol le az összes albuma 1995-től 2018-ig (és ami még jön). Viszont a 2002-ben megjelent 8. stúdióalbum, a crossroad sehogy sem akart összeállni. Ez főleg annak fényében volt kellemetlen, hogy előtte, 2000-ben és 2001-ben két olyan stúdióalbummal jelentkezett, de főleg a 2001-es DEVOTION, ami nagyon erős mondanivalóval rendelkezett. Zeneileg, dallamban, érzelmi világban, nemcsak hogy Okui Masami legerősebb albuma volt a DEVOTION, hanem a valaha hallott egyik – ha nem a legjobb – album számomra. Kétségtelen, hogy aki elér egy nagyon magas nívót, abból még feljebb mászni már rettenetesen nehéz. És sokáig azt gondoltam, hogy a crossroad finoman szólva sem ugrotta meg ezt a bizonyos lécet.
Csak sokkal később értettem meg, hogy miről is szól ez az album. Amikor rájöttem arra, hogy miről szól az a változás, ami az ezutáni albumokban hallható (ReBirth, Dragonfly, God Speed…), nem utolsósorban a saját magam által megélt élettapasztalatok által jöttem arra rá, hogy ez az album nagyon is a helyén van. Olyannyira, hogy a cím is remekül el van találva. Crossroad… keresztút… útelágazás. Ez az album az átmenet Okui Masami régi és új énje között. Az első 5 albuma sokkal poposabb, szoktam mondani, hogy a legigényesebb ’90-es évek-beli pop albumokat Okui Masami csinálta. Majd jött a 2000-es NEEI és a 2001-es DEVOTION, a maga fájdalmával, kétségbeesésével, búcsúival, elengedéseivel, könnyeivel, és most itt vagyunk. Egy útelágazáson.
Ez az album igazából a maga “egységtelenségével” mond nagyon sokat. Ezen az albumon ugyanis egyaránt hallhatók vidámabb dalok (készen állok az új életre), jelen vannak az erősebb hangzású dalok is (készen állok a kihívásokra), ezzel együtt ott vannak a szomorú, melankólikus dalok, mintegy jelezvén, hogy még nem engedte el a múltat. Még fájnak a régi sebek. Ezzel az első hallásra logikátlan összeállítással valójában Okui Masami azt mondja, hogy félúton van az új élete felé. Kész új kihívások elé nézni, de még kísérti a múlt.
Gyakorlatilag az ezelőtti, és az ezutáni albumok értelmezésével jöttem arra rá, hogy ez az album egy átmenetet képez Okui Masami karrierjében. És ahogy megértettem, hogy ennek az albumnak nagyon is helye van a többi között, a dalok valójában sokkal többet mondanak, mint első hallásra hallatszik, úgy lett sokkal nagyobb eszmei értéke ennek az albumnak. Egyedi album, és határozottan a szó legnemesebb értelmében.
A zene, az élő hangszerelés pedig csak még inkább ráerősít az érzelmi világra, amit a szövegek közvetítenek. A rockos hangzással mind a pozitív, mind a negatív érzelmi világot hitelesen ki lehet fejezni. A vidámabb dalok (Scramble, HAPPY PLACE, be free, high high high) gyorsabbak, dinamikusabbak, míg a szomorúbb dalok (strawberry fields, NECESSARY, bird) jellemzően lassabbak. Különösen nagyon tetszik a strawberry fields-ben az elektromos gitár torzított hangzása, ami még nyomasztóbbá teszi a dal hangulatvilágát. És pont az alapvetően rockos hangzás miatt emelkednek ki az olyan végtelenül nyugodt, egy szál gitárra írt dalok, mint a stillness és a Nemurenai Yoru ga Kureta Mono, ami kifejezetten ellazít, mintha vége lenne a krízisnek, Hasonlóképpen érdekesen fest a latinos hangzású mission című dal, ami a maga dinamikája okán ugyan erősnek akar mutatkozni, de nagyon lehet érezni, hogy ez még nem igazi. Ez még nem az az életerős, életigenlő Okui Masami, akit annyira szeretünk. Rá még várni kell, de az kétségtelen, hogy az utat már kijelölte magának.
Ennek az albumnak a nagysága pont abban rejlik, hogy Okui Masami megüzente vele, hogy nem fél a változástól, és nem fél szembenézni a fájdalmaival, démonaival. Ezt az albumot pont az érzelmi sokszínűsége érdemes hallgatni, amikor krízishelyzetben vagyunk, mert ott van a bánat, amit megélhetünk, illetve ott az öröm is, ami inspirációt adhat a jövő felé. Így alkot a káoszban egy egységet ez az album.
Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 10/10
Hangulat: 9/10
Borító: 7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése