Okui Masami: Mitsu

Alapvetően nehéz balladát írni, hiszen könnyen beleeshet az dalszerző abba a hibába, hogy túldramatizált, hatásvadász dalt ír, aminek aztán a végén nagyobb lesz a füstje, mint a lángja. Ilyenkor talán az az üdvözlendő, ha nem feltétlen közvetlen az érzelmekről énekel az előadó, hanem annak körülményeiről, vagy még inkább ha költőien mesél azokról az érzésekről, ami a lelkében munkálkodik. Okui Masami is többször tett erre kísérletet, néhányat kislemez formájában is megjelentetett. Most egy ilyet szeretnék bemutatni, ami minden szempontból különleges.

Néha komolyan elgondolkodok azon, hogy mi inspirálja Okui Masami-t arra, hogy egy ilyan dalt írjon. Az tudható róla, hogy nagyon ért az érzelmei kifejezésére, és nem egy, kifejezetten nagyobb hatású dalt adott ki, amelyek szinte mind úgy vannak előadva az énekesnő által, hogy az az érzésem támad, hogy nem egyszer komolyan próbára tehette őt az élet. Többször írtam már, hogy keveset tudni Okui Masami magánéletéről, és hogy ő inkább a dalain keresztül mesél magáról. És a mai napig elgondolkodtat, hogy lehet az, hogy még egy ilyen komoly ballada is hitelesnek, valósnak hangzik tőle.

A kislemezre 5 dal került fel, az alábbiak.

1. Mitsu
2. Paradise Lost
3. Sora ni Kakeru Hashi ~Unplugged Version~
4. Mitsu (Instrumental)
5. Paradise Lost (Instrumental)

A címadó dal egy rock ballada, mely lényegében egy gyerekről szól. Ártatlan lélekkel a világra jön, keresi a maga útját, igyekszik elkerülni azokat, akik titkon ártanak, istent játszanak. Nagyon tetszik, hogy ebben a dalban is, mint már jó néhányszor, énekel a fájdalom megélésének fontosságáról, és hogy utána minden könnyebb lesz. Itt is a refrénben először azt énekli, hogy öleljük át a fájdalmat, majd a második refrénben, hogy sírj csak, utána minden könnyebb lesz. Az ilyen dalok tudnak igazán megérinteni, mert nemcsak bátorítanak arra, hogy éljem meg az érzelmeket, hanem megvigasztalnak. Olyan érzésem van a dal hallgatása közben, mintha Okui Masami fogná a kezem, mintha akkor is velem lenne, amikor mélyponton vagyok. És talán pont ez az ének egyik fő funkciója, hogy közvetve kapcsolatot teremtsen a hallgatókkal. Okui Masami volt azon nagyon kevés előadók egyike, akinél igazán megéreztem ennek a jelentősségét. Hogy a dalaival ott van velem, beszél hozzám, üzen nekem, és nagyon szeretem hallgatni, amit mond. Nagyon szeretem azokat érzelmeket, amiket átad, mindig megérintenek. A dallamos rock zene is mélyíti a szöveg mondanivalóját. Pont azt szeretem a zenében, hogy erősen szól a gitár, de van dallama, bármikor vissza tudom dúdolni. És pont a rock zene dallamos mivolta emeli ki az érzelmek súlyát, és nem valami esztelen dörömbölésre üvölt. Így lehet komolyan venni a dal mondanivalóját. Okui Masami nagyon jól tudja, hogyan kell egy adott érzelmet kiénekelni magából, és hogy mik az ő képességei.

Ez persze nem azt jelenti, hogy csak jó dalt ír. Ugyanis a kislemez második dala, a Paradise Lost pont az a dal, amiért… Jó helyen van a God Speed albumon, de erre a kislemezre nem lett volna szabad felkerülnie. Ugyanis azzal pont az a baj, hogy túl kemény. Nem rossz, mert Okui Masami becsülettel elénekli, de nagyon megtöri a Mitsu érzelemdús mivoltát. Pesszimista, mert – kicsit elnagyoltan, de – mintha egy új világrendről szólna. De mivel nem nagyon szeretem azt a számot, ezért nem elemeztem (még) komolyabban, ezért isten igazából nem tudom, hogy miről szól. Az biztos, hogy ez nem az a stílus, amit szeretek Okui Masami-tól. De ezzel úgy vagyok, hogy nem kell nekem 100%-osan megfelelni, ha ő maga jól érezte magát, mikor énekelte a dalt, akkor rendben van. Mert amúgy maga a dal jól meg van írva, kemény rock stílusban, Okui Masami jól énekel, a God Speed albumon elmegy, de a Mitsu kislemezen nem. Mert egy olyan dal mellett kapott helyet, ami teljesen másról szól. Ez a kislemez sajnos arra is jó példa, hogy van különbség rock dal és rock dal között, olykor annyi, hogy meg sem férnek egymás mellett, diszharmóniát képeznek egymás mellett. Kár érte.

Egy extra dal is helyet kapott a kislemezen, méghozzá a Sora ni Kakeru Hashi kapott egy unplugged változatot. Ez is eredetileg egy rock dal, és azt kell mondjam, hogy kifejezetten érdekes akusztikus hangszerelésben hallgatni a dalt. Nem feltétlen a kedvencem, de szívesen hallgatom, ha az egész kislemezt hallgatom. Meg hát azért is különleges dal, mert Kageyama Hironobu gitározik, és Okui Masami-val alighanem csapattársak a JAM Project-ben. Mindig elképzelem magam előtt, hogy Okui Masami egy széken ülve zenésztársaival egy kis közönségnek előadja a dalt.

Nagyon sajnálom, hogy nincs fent a YouTube-on a videoklip, pedig nagyon jóra sikeredett. Egy kis elhagyatott teremben játszódik, ahol Okui Masami ugyanúgy fehérben van, mint a kislemez borítóján (szerintem a borítóképek és a videoklip ugyanakkor készültek) van egy kislány, mintha róla énekelne Okui Masami. Nem mernék megesküdni rá, de mintha olvastam volna, hogy ki az a kislány, talán Kageyama Hironobu egyik lánya, de erre már nem mernék mérget venni. Ami viszont biztos, hogy Endoh Masaaki az a férfi, aki látható a videoklipben, szintén fehér ruhában. Úgyhogy ez a kislemez egy “mini-JAM Project” koprodukció, hiszen még ketten is jelen vannak a csapatból. Ez Okui Masami legjobb videoklipje.

Akkor lett volna ez a kislemez szinte 100% közeli, ha nem a Paradise Lost lett volna a második dal, hanem az ezt követő zero-G- kislemez második dala, a Gift. Az egy hihetetlen jó dal. Nagyon kellemes, békés, lágy dal, és a pozitív kicsengése miatt olyan érzetet adott volna, mintha a a Mitsu dalban hallottaknak jó vége van. Hogy érdemes harcolni magunkért mert akkor megkapjuk életünk ajándékát. Tehát azzal a dallal lett volna igazán kiváló ez a kislemez. De így is nagyon jó, mert a címadó dal és a borító hihetetlen különlegessé teszik a kislemezt (a borítókép az egyik kedvenc képem Okui Masami-ról), a dallistát meg már tudom magam alakítani. A borító kapcsán meg annyi, hogy több képet tettem volna. A hátsó borítón a láng szépen mutat, de nem “tölti ki” a teret.

Végezetül elmondanám, hogy ahogy utaltam rá, akkor szeretem leginkább hallgatni a dalt, amikor egyfajta… nem is feltétlen érzelmi válságot élek meg, de nagyon sok érzelem gyűlt össze bennem, és akkor segít a dal kiadni magamból. Akkor mindig új értelmet kap a dal. És azt kell mondjam, hogy most az orosz-ukrán háború következtében most különösen új értelmet nyert a címadó dal. És sajnos a God Speed album is, melyre felkerültek a kislemez dalai, ugyanis 2006-ban azon a február 24-i napon jelent meg, amikor most kitört a háború. Nagyon sajnálom, hogy kapott egy tragikus évfordulót. De a dal nagyon ide illik, ezért írtam most erről a kislemezről.

Ének: 10/10
Zene: 9/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 9/10
Hangulat: 9/10

+ Különleges kislemez komoly érzelmekről.
– A Paradise Lost nagyon megtöri a Mitsu mondanivalóját.

91%