Ultra méretű szörnyek

Az 1954-es Godzilla olyan mértékű siker volt, hogy jó néhány évre megágyazott a "szörnyes" (kaiju) tokusatsuknak. Elég csak a Gamera movie-kra gondolni. A szuperhős átváltozós sorozatok ugyan csak később jöttek, de ez nem azt jelenti, hogy addig nem volt mit nézni a japán TV nézőknek. 1966-ban egy olyan francise mutatkozott be, aminek népszerűsége minden addigi sikert felülírt, méghozzá az Ultramant. Előtte viszont kvázi bemelegítés gyanánt kaptunk egy 27+1 részes rövid sorozatot, amit Ultra Q néven illettek. Nézzük is meg, hogy miről van szó.

Japánt ellepték az óriási szörnyek. A hatóságok tehetetlenek velük szemben. Így három fiatal, nevezetesen Jun és Ippei, a két pilóta, valamint Yuriko, a fiatal újságíró úgy döntenek, hogy utánajárnak az egyes eseteknek. És hát mi tagadás, különös kalandoknak lehetünk szemtanúi. De a néző igencsak hálás lehet, hogy ezeket a fantasztikus kalandokat követheti. Ugyanis már ez a sorozat is epizodikus volt és minden egyes történet kiválóan meg van írva! Az epizódok végig érdekesek, izgalmasak. Nem lehet tudni, hogy mit látunk a következőkben, vagy hogy zárják le a történetet. Nem érződik, hogy kifogytak volna az ötletből, vagy hogy kötelező kitölteni s 25 percet.

Külön érdekesség, hogy a szörnyek felbukkanásának vagy tudományos alapot adnak, vagy olyan tanulsággal zárják le az adott történetet, hogy az elgondolkodtató. Vagy azért, mert kapcsolódik a történethez, vagy mert kapcsolható a mi valóságunkhoz. Volt egy-két epizód, ami emiatt ijesztő is volt. Ugyanis mind a színészek, mind a narrátor is kiváló munkát végzett! Annyira átélhetően adják át verbálisan, színészi játékkal az adott jelenetet, hogy egy pillanatra komolyan megijedtem a "lehet, hogy pont az űrlény, aki épp melletted van" szövegtől, és az a mosoly, amit az a színésznő megeresztett... Tehát nem nyíltan horrori ijesztő jelenetekkel álltak akkoriban elő, az előadás volt annyira hihető, hogy bárki elhiheti, hogy ez akár a mi valóságunkban is megtörténhet. Több epizódot is az alábbi szöveggel indítanak: "A következő 30 percben a tekinteted elhagyja a tested és megérkezik ebbe a különös pillanatba..."

Bár nem sokkal később, a '60-as évek végén alakult az ki, hogy a tokusatsu rajongói gyerekek lettek, ezt még szemmel láthatóan nem gyerekek számára készítették. De jó eséllyel az Ultra Q is szerves részt vállalt a paradigmaváltáshoz, ugyanis van néhány epizód, aminek gyerekek voltak a főszereplői. Hovatovább különös kalandot éltek meg! Szörnyekkel, bizonyos esetekben másik dimenzióba kerültek. Ezekkel pedig olyan eseményeket, történéseket jelenítettek meg, amiket előtte csak rajzfilmekben láthattak a gyerekek, esetleg a fantáziájukban jelentek meg. És nagyon vonzóvá tette a kicsik számára, hogy élőszereplős kivitelezésben láthatnak egészen furcsa történeteket, mert megadja nekik azt a hitet, hogy ez akár velük is megtörténhet. Az sem utolsó szempont, hogy a gyerekek hihetetlen találékonyságról tesznek tanúbizonyságot, ez szintén motiválhatja a kicsiket. És ha ennyire átélhetően adják át, akkor ne csodálkozzunk, hogy az ilyen sorozatoknak nagy népszerűsége van. 

A népszerűségében ugyanakkor valószínűleg nem voltak biztosak, ugyanis először 13 rész leforgatására kaptak 13 millió jent. Ám mivel a nézettség magas volt (az egész sorozat átlagnézettsége 32,4% volt), és a franchise termékek is jól fogytak, ezért visszajött a gyártási költség, így végül 28 részes lett a sorozat. Méghozzá oly módon, hogy 1966 első felében levetítettek 27 epizódot, majd egy évre rá egy ráadás részt. És bár a történet epizodikus, minden részben más és más szörnyet, történetet látunk, azáltal, hogy vannak fix szereplők, az lehet a megélésünk, hogy egy nagyobb jelenségnek vagyunk a részese.

Ám az embereknek más fontosabb szerepük is van az ilyen régi sorozatokban. Hiszen ekkor még nem volt Kamen Rider, Gorangers, vagy Ultraman, akiknek kitüntetett szerepe a világ megmentése. Ebben a sorozatban az emberek magukra vannak maradva. Csak rajtuk múlik, hogyan győzik le a szörnyet, vagy hogyan küldik vissza oda ahonnan jöttek. Ugyanakkor az egyik kritika a sorozattal kapcsolatban az, hogy rendszerint nem a három főszereplő érdeme, hogy végül minden a helyére kerül. Leggyakrabban ők szemlélői vagy segítői az adott jelenetnek, de a megoldás szinte mindig a vendégszereplők kezében van.

Elismerem, nem néztem még olyan sok tokusatsut, hogy a stúdiókról beható ismereteim legyenek, mélyen tudjam elemezni a munkájukat, de az már ennyiből is nyilvánvaló, hogy az Tsuburaya Eiji által 1963. április 12-én alapított Tsuburaya Productions és a Tokyo Broadcasting Systems (TBS) stúdióiban olyan emberek dolgoznak, akik garantálják a minőségi munkát. Mind történetek, mind forgatás, mind színészi játék, mind utómunka terén.

Ez is olyan sorozat, amit kordokumentumként is érdemes megnézni. Ma már csak múzeumokban látunk olyan gépeket, amikkel annak idején dolgoztak. Nem beszélve a különböző járművekről, egy-kettő közülük a magasságot választotta. És ha már lebegő járművek: A trükkök nagyrésze mai szemmel ma már egész jól láthatók. De ezért nem érdemes kárhoztatni a készítőket, hiszen egyrészt az akkori technológia ennyire volt képes, másrészt olyan televíziók voltak a '60-as években, amikben nem voltak kivehetők, hogyan mozgatják a szörnyeket, vagy hogy az épületek valójában csak egy kicsinyített modellek, és hogy az egész várost csak egy stúdióban építették fel és forgatták le a jeleneteket. Merthogy ez volt a jellemző a '60-as, '70-es években. Másrészt a televíziós technológia is olyan volt, hogy akkor nem voltak bizonyos részletek láthatók. 60 évvel később most már sokkal inkább szembetűnőek a trükkök. Ugyanakkor a választékos és találékony kivitelezés az most, 2026-ban is lenyűgöző. A sorozat ráadásul fekete-fehér, és nem is fáradoztak azon, hogy utómunkával is színesítsék. Az Ultra Q azóta ugyanis DVD-n és Blu-rayen is megjelent, és meghagyták az eredeti színvilágában. És talán így a legjobb. Egyrészt korhűbb, másrészt így is olyan fantasztikus munkával korszerűsítették a mozgóképet, hogy közben megőrizte az eredeti hangulatvilágát.

A zenéről szintén érdemes említést tenni. Az Ultra Q-nak nincs mai értelemben vett openingje. Egy instrumentális zenét hallunk a stáblista vetítése közben, de a gitárszóló és a zene témája annyira erős, hogy szinte azonnal megjegyzi magának a néző. Hangsúlyos mivoltát erősíti a szellemes hangzás. Kiválóan megírták a dalt, illeszkedik a sorozat fő mondanivalójához.

Érdekesség, hogy a sorozatot UNBALANCE munkacímen készítették. De az 1964-es Tokiói Olimpia alatt a japán atlétikai csapat körében elterjedt egy bizonyos "Ultra C" kifejezés. A-C között értékelték a gyakorlatok bonyolult mivoltát, és ahogy sejthető, a C az összetettebb. Így az "Ultra C" annak a metaforája lett, hogy, hogy a csapat 110%-on, tehát a maximális pontszámnál is jobb eredményt fog felmutatni. Ez a hozzáállás biztosította japánok számára, hogy több arany- és ezüstérmet nyertek atlétikai számokban, így beépült a köznyelvbe is. Ebből jött az Ultra Q cím is.

Az jól látszik, hogy fogott a sorozaton az idő, hiszen a trükkök mai technológiával, tudásunkkal már elég jól láthatók, de kivitelezés, a történet és a színészek kiváló játéka okán mindenképp érdemes megnézni. Nem utolsósorban betekintést nyerhetünk a '60-es évek japán mindennapjaiba. Méltó helye van a tokusatsu történelemben.