Többször írtam itt is, hogy tokusatsut azért érdemes nézni, mert egy jól sikerült sorozat esetében van egy bája annak, ahogy megszólítják a japánok a gyerekeket. A másik, meg mivel a történetek jellemzően a mindennapokban játszanak, ezért egyfajta kordokumentum is, hogy éltek abban az időszakban a japánok. A Metal Heroes franchise egyedisége nemcsak abban rejlik, hogy a főhős felszerelése teljesen robotizált, automatizált, hanem jobban előtérbe kerül a család jelentősége. A tokusatsu történelem legszebb jelenetének tartják, amikor Uchuu Keiji Gavan újra találkozik az apjával. Bár hozzáteszem, ahhoz Ohba Kenji zseniális színészi játéka is szükségeltetett. Majd a Koujuu Tokusou Juspionra szintet lépett a sorozat, hiszen ott apa próbál az ellenséges erők elől biztonságban maradni, közben védelmezni a gyerekeit. Sasaki Isao pedig színészként is bizonyította, hogy legalább annyira átérzi a tokusatsukat, mint énekesként. A család jelentőségét emelte új szintre a Metal Heroes 5. sorozata a Jikuu Senshi Spielvan, amiről bátran ki merem jelenteni, hogy az egyik leginkább szívhez szóló tokusatsu azok közül, amit eddig láttam.
Mert itt ismét a főhős családja esik szét a gonosz erők, a Wahrer gonoszságának következtében. Történt egyszer, hogy megtámadták Spielvan lakhelyét, az apát, Dr. Bent és az idősebb nővért, Helent elrabolták. Nemcsak dramaturgiai szempontból van jelentősége annak, hogy a főhős apját rabolják el, hanem mert tudós, akinek felfedezései, találmányai fontosak lehetnek a gonosz erők Földet leigázó törekvésének. Céljuk pedig nem más, mint a Föld teljes vízkészletének megkaparintása. Ez még a gyerekek gyerekkorában történt, ezért Spielvant és húgát, Dianát a Gran Nasca nevű járműre ültették fel, és amíg az szépen a Föld felé tart (önjáró a gépezet), addig egy hibernáló gépezetbe fekszenek, és elmerülnek fagyos álmaikban. Mire megérkeznek a Földre, már felnőttek lesznek. A sorozat, ha nem is hegyezi ki annyira, de azért érezteti, hogy azért mentális fejlődés terén kimaradt egy pár év, ezért főleg az elején hőseink néha gyerekesen viselkednek. Egyébként is el kell sajátítaniuk a Földlakók szokásait, de szerencsére segítségükre lesz ebben Koyama Daigoro a lökött tudós, és a szomszédban lakó gyerekek. Koyama-sannal az Uchuu Keiji trilógiában megismert Oyama Kojiro személyiségét akarták visszahozni, aki zseniális volt az udvari bolond szerepére. Elég volt meglátnom, és már tudtam, hogy valami agyatlan baromságot fogunk hallani (mániája volt az UFO-k. Az egyik részben az egyik lány ismerősét UFO-lánnyá maszkírozta át, arra biztos a Földre szállnak az UFO-k), mindig jót nevettem rajta. Itt ezt a személyiséget némileg visszaszorították. Inkább "feltaláló" volt, aki bolondult a robotokért, de természetesen mindegyik befüstölt.
Eközben a Wahrer fente fogát a Földre. Érdekesség, hogy ebben a sorozatban jobban kidomborították a pszichológiai jellegű támadásokat az emberiség felé. Másban nem is igazán tudott jeleskedni, ez a gonosz csapat érezhetően gyengébb, mint a korábbi tokusatsu gonoszai. Főleg azért, mert Dr. Ben agymosása nem sikerült teljes mértékig! Spielvant és Dianát, a kisebbik lányát tényleg elfelejtette, de arra emlékezett, hogy az idősebb nővér, Helen a lánya. A lány erről tud, és ezt zseniálisan használja ki! Úgy irányítja az apját, hogy azért adjon a látszatra, de végsősoron Spielvannak soha ne essen bántódása. Ez belső konfliktusokat okozott a Wahrer házán belül, ami szintén gyengítette a csapatot. Így bár maguk a szörnyek (kaijin) erősek voltak, tehát meg kellett vívnia Spielvannak a saját harcát, de olyan nagy izzadságos munkája nem volt, mint a többi sorozat főhősének. Ez a sorozat egyik nagy zsenialitása, ettől lesz Helen szerepe kulcsfontosságú. Ezzel előlépett elnyerte nálam a Tokusatsuk legjobb mellékszereplőjéne díját. Ez volt ugyanis az egyik olyan tényező, ami annyira átélhetővé tette Dr. Ben és Helen személyes tragédiáját amellett, hogy kiváló színészek alakították. Mizuki Ichiróról lesz még szó, hiszen ő gondoskodott a betétdalokról is, de a Helent alakító színésznő hihetetlen érzékkel közvetítette a képernyőn a saját szenvedését, amivel nemhogy átélhetővé tette azt, hanem meg is hatódtam, amikor megtörtént a nagy találkozás.
A harcok tekintetében is tetten érhető némi fejlődés. Az önmagában nagyban hozzájárult a sorozat népszerűségéhez, hogy női hősök is voltak. Erre rezonáltak a nézők, ahogy a felszerelésük is nagyon stílusos volt. A Metal Heroes hősei végképp automatizált ruhát viselnek, amik emelik a csatáik súlyát. Más tokusatsukban azért látható, hogy a hősök valamilyen ruhát viselnek, és a fejükön (némileg egyszerűsítve) sisakot, amik különleges képességekkel ruházzák fel a hős csapatot. A Metal Heroes hősruházata teljesen fémből készült, mindenféle rendszerrel van ellátva, ami jobban hihetővé teszi, hogy tényleg szuperhősök lesznek, ha átváltoznak. Ezt fejlesztik sorozatról sorozatra, az animációk is sokat javultak a Jikuu Senshi Spielvanra, bár a Twin Blade nevű kardból kiáradó fényen látszik még, hogy van hova fejlődni, de a háttértörténet sokat segít abban, hogy a néző is átélje a harcok jelentőségét, és maga is megkönnyebbüljön, amikor az Arc Impulse-szal Spielvan végső csapást mér rá.
Térjünk is rá a zenére, mert az is megér egy külön diskurzust. A Mizuki Ichiro által énekelt opening ugyanis nem egy tipikus tokusatsu betétdal. Nemcsak arról van szó, hogy megszólítja a főhőst, hanem mivel annak apját alakítja, ezért kihallható az apai szeretet. Egyszerűen személyesebbé teszi a dalt az, hogy a fiának énekli a dalt. És ezt nemcsak a szerepkör miatt érzem így, hanem a dallamvilág is érzelgősebb, Mizuki Ichiro éneke is egyszerre kedves, simogató, ugyanakkor erőteljesebb, mintha a távolból bátorítaná a fiát, hogy ne adja fel, küzdjön azellen a gonosz ellen, akit kénytelen szolgálni. Ilyen komplex tokusatsu betétdalt (a hőskorból) még nem hallottam, ez az első olyan, amit önálló dalként hallgatok. És azt hadd tegyem hozzá, hogy Mizuki Ichiro szinkronszínészként is zseniálisat alakít. Amikor robotruhában van Dr. Ben, akkor is ő adja a hangját, és amit a 21. részben alakított, az annyira zsigerileg megrázott, annyira elemi volt, hogy az még a legnagyobb seiyuuknak is dicséretére válna. Régóta ismerem Mizuki Ichirót, tudom, és érzem, hogy miért szólítja őt az animés társadalom "Aniki"-nek, ez a jelentés most ebben a sorozatban új értelmet kapott.
Ezzel együtt sem hibátlan a sorozat. A Wahrer királynőjét, Pandorát alakító Machiko Soda színésznővel nem először találkoztam már, több '80-as évek beli tokusatsuban alakított már főgonoszt, és mindig azt éreztem, hogy nem tudja kihozni azt a játékos gonoszt, aki kitörhetne belőle. Benne sokkal több van. Akár egy női ikon is lehetett volna. Valószínűleg arról is szó van, hogy mégis csak gyerekműfajról van szó, nem mehetnek egy bizonyos ponton túl. Csak itt is azt éreztem, hogy Machiko Soda valódi képessége így vissza van fogva. Az is furcsának hatott, hogy miután Helen megszökött a Wahrertól, és a Földön keresett menedéket, mindenféle helyeken vállalt munkát. Felmerült bennem a kérdés, hogy honnan szerzett hozzájuk képesítést? Mi alapján vették őt fel? Hogy mutatott az önéletrajzában, hogy végül meg kellett szöknie, és más helyen kellett dolgoznia? Hogy magyarázta ezt ki? Ez egy logikai bukfenc volt, másképp kellett volna megoldani. Ahogy azzal sem voltam kibékülve, hogy miután a három testvér egymásra talált, Spielvan földi barátai teljesen eltűntek. Valószínű, hogy a sorozat egyik fő premisszája a főhős családja, és hogy a viszontagságok után hogyan egyesül újra, de a végén annyira erre helyeződött a hangsúly, hogy kis túlzással szinte minden mást háttérbe szorítottak. Azt viszont hozzá kell tegyem, hogy ezek után a harcok még körmönfontabbak lesznek, hiszen zseniálisan használják ki, hogy már hárman vannak. Van úgy, hogy összefognak, de olyan is akad, hogy megosztják egymás között a munkát, így hatékonyabban győzik le a gonoszt.
A Jikuu Senshi Spielvan bizonyos szempontból az első négy Metal Heroes sorozat egy beteljesülése. Ami azért is volt szép, mert 1986-ban volt 20 éves az Ultraman, ami új szintre emelte a tokusatsu műfajt, amit korábban Godzilla, Gekkou Kamen és a Gamera movie-k elindítottak. Nagyon szép megemlékezése az évfordulónak, hiszen mind a betétdalnak, mind a csodálatos színészi játéknak köszönhetően egy szívhez szóló tokusatsut nézhetett a japán TV néző közönség. Ez volt az első olyan tokusatsu, amit borzasztóan sajnáltam, hogy véget ért. Az utolsó részre is csűrtek csavartak a történeten, ilyen befejezést még nem láttam! Bátor vállalkozás volt ennyire megpendíteni az érzelmi húrokat, hiszen korábban is volt arra példa, hogy egy tokusatsut elvittek felnőttesebb irányba, ám erre sajnos a válasz a nézettség csökkenése volt. Itt ez inkább erénynek tűnik, amit az egyéb erősségei is segítettek. Nagyon jó szívvel tudom ajánlani ezt a sorozatot, a személyes kedvencemmé vált.
Történet: 8/10
Színészek: 9/10
Trükkök: 10/10
Kivitelezés: 9/10
Zene: 10/10
Hangulat: 10/10
+ Csodálatos színészi játék, hiteles alakítások
- A történet itt-ott bukfencezik logikailag

