Az atomtámadás 80. évfordulójának emlékére

Ez most némileg rendhagyó blogpost lesz, hiszen animéken keresztül emlékezek meg a Hiroshimát és Nagasakit ért atomtámadás 80. évfordulójára. A japán médiát ebben a hónapban érthető módon a megemlékezés dominálta. A Japan Times több túlélőről is hírt adott, sőt, egy korabeli levelet is közölt, ami az akkori körülményeket írta le. Felkavaró volt olvasni.

Az évforduló hatására úgy döntöttem, hogy megnézem az egyik legismertebb atomtámadást feldolgozó anime movie-t, a Hadashi no Gent. Jó eséllyel magyar vonatkozása is van, hiszen Mezítlábas Gen címmel van hivatalos címe, így jobban elérhető azok számára, akiknek gondot okoznak az idegen nyelvek. A magam részéről megmaradtam a jó öreg japán szinkron - angol felirat párosításnál. Hallottam korábban is a movie-ról de eleddig nem éreztem késztetést arra, hogy megnézzem. Maradjunk annyiban, hogy most értem meg rá mentálisan.

És hát igen... Vannak azok a filmek, amiket iskolákban vetítenek oktató jelleggel, hiszen egy film mégis csak sokkal inkább megmarad az emlékezetekben, mint egy tankönyv leírása, vagy tanár magyarázata. A Hadashi no Gen az a film, amit, ha ráhatásom lenne, nemcsak Japán iskolákban vetítenék le, de talán az egész világon is. Nem tudok még egy olyan animációról, mely ennyire felkavaróan mutatja az atomtámadás szörnyűségét és az azt követő apokaliptikus állapotokat. Bár azt hozzáteszem, hogy eleve kevés háborús filmet nézek, mert eléggé beleélős típus vagyok, és eléggé a hatása alá tudok kerülni egy-egy sokkoló alkotásnak. Így nincs mit csodálkozni azon, hogy ezt a posztot is az éjszaka közepén írom...

A film kiválóan mutatja be azokat a szörnyű állapotokat, amikben a japán civilek éltek a háború alatt (ebben legalább ennyire fantasztikus a Hotaru no Haka, vagyis a Szentjánosbogarak sírja is), és hogy rendszerint a gyerekek azok, akik a felnőttek erején felül is küzdenek a túlélésért. Sokszor úgy, hogy az optimizmusukat is megőrzik. Teljesen logikus: Egyrészt a gyerekek sokkal kevesebb ideig éltek, ezért nemhogy az események politikai vonatkozására nincs rálátásuk, hanem arra sem, hogy mennyire méltatlan körülmények között élnek. Ez különösen igaz azokra, akik a II. világháború során voltak gyerekek. Másrészt a gyerekekben sokkal, de sokkal erősebben munkál a túlélési ösztön. Ennek köszönhető, hogy két hősünk, a testvérpár Gen és Shinji erejükön felül küzdenek az éhséggel és a félelemmel, hogy a családjuknak a körülményekhez képest élhető lehetőségeket biztosítsanak.

Erre szükség is lesz, hiszen az anyjuk a negyedik gyermekükkel várandós (a fiúknak van egy Eiko nevű nővérük is). Igen, a film nem szűkölködik drámai jelenetekben sem, de remekül megtalálták annak az arányát, hogy a film úgy legyen "filmes", hogy amennyire csak lehet, a valóság talaján maradjon. A későbbiekben előfordulnak olyan drámai jelenetek, amin ugyan erősen elgondolkodtam, hogy azon posztapokaliptikus körülmények között tényleg így viselkednének-e az emberek, de ezt most el tudom azzal a gondolattal engedni, hogy nem éltem meg a földi poklot, nem tudom, hogy viselkednék ilyen helyzetben.

Hihetetlenül hatásos volt a naptár, ahogy mutatták a "nagy napot" és az idő múlását. Ezzel éltek a Chikyuu ga Ugoita Hi filmben is, mely az 1995-ös Nagy Hanshin földrengésről szól, ott is az óra ketyegése volt az egész anime legsúlyosabb jelenete. Nem különben volt hangsúlyos a Hadashi no Genben is, amikor mutatták a 8 óra 15 percet. Amikor teljesen gyanútlanul készülnek az emberek az aznapi teendőikre, miközben a néző tudja, hogy küszöbön az a pillanat, amelytől kezdve minden... MINDEN megváltozik. És feszült figyelemmel nézi a filmet. És akkor megtörténik... Nemcsak magát a jelenetet volt borzalmas látni (értsd: kiváló volt az animáció), hanem azt aggyal betudni, hogy még egy ilyen kiváló film is csak egy kis szeletét képes átadni abból a borzalomból, amit az ott élők akkor átéltek. Elrettentésként használták, hogy a Császár megadja magát, de senkinek, még csak elképzelése sem volt arról, hogy egy atombomba mekkora pusztításra képes. Mindent magával sodort. A városnak, ha jól tudom, legalább a harmada azon nyomban a földdel vált egyenlővé. Többezer fokos hőmérséklet keletkezett az atombomba közelében, emberek a közelében gyakorlatilag azonnal elporladtak.

Nyomában pedig olyan állapot alakult ki, amiben a túlélők sem jártak jobban. Hősünknek, Gennek az volt a szerencséje, hogy pont nem volt otthon, az atombombától meg "tisztes" távolságban, így sértetlenül megúszta. De érdekes volt az a pillanat, amikor magához tért, és nem emlékezett semmire. A sokk hatására rögtön kikapcsolt az agy, és törölte az utóbbi x idő eseményeit. Ennek következtében már csak a döbbenet maradt, amikor szétnézett és mi lett a városból. És itt a lényegi elemzést abba is hagynám, mert már csak spoilerezni tudnék. Még annyit megírnék, hogy szintúgy nagyon megrázó volt az a jelenet, amikor az atombomba utána eleredt az eső. Mivel ivóvíz érthető módon nem volt a városban, ezért az emberek megváltóként tekintettek az esőre és úgy álltak alá, hogy valami nedvesség érje őket. Ám az atomtámadásnak az is egy következménye volt, hogy a levegő megtelt radioaktív anyagokkal, így hamar kiderült, hogy amit égi áldásnak hittek, az valójában átok. Ezek ráhullottak az emberekre, ami újabb életeket követelt. Ez is olyan, amiről állítólag senki nem tudott.

A történet alapjául szolgáló manga részben önéletrajzi ihletésű, hiszen alkotója Nakazawa Keiji lényegében a saját maga által megélt jeleneteket rajzolta meg. Ő maga is Hiroshimában született és nőtt fel. A manga pedig összesen 10 kötetes, így bőven volt anyag a folytatásra. Bár a nyugati filmipar sajnos ritkán használja ki a folytatások adta lehetőségeket (művészeti szempontból), de a Hadashi no Gen 2-vel jobb nem is történhetett, minthogy megszületett. Az igazat megvallva a leírás alapján valamivel könnyedebb folytatásra számítottam, abból az elméletből adódóan, hogy a japánok nagyon gyorsan talpra állnak a katasztrófákból és építik újjá a rommá lett épületeket, kezdenek új életet. Ehhez képest ugyanannyira nehéz mű, mint az elődje de másképp. Három évvel az atomkatasztrófa után vagyunk, Hiroshima már kezd éledezni. Beindul a kereskedelem, de a szegénység még mindig rettentő mértékű. Az emberek boldogulnak, ahogy tudnak, ám ennek azok az árván maradt hajléktalan gyerekek fizetik meg az árát, akiknek semmilyen lehetőséget nem biztosítanak arra, hogy a mindennapi életet a körülményekhez mérten gyerekhez méltóan éljék. Ők ugyanis nem járhatnak iskolába. De nem biztos, hogy jobban járnak azok is, akik iskolába járnak, hiszen egy éppen hogy újjáépített épületben folyt a tanulás. Épp annyira volt oktatásra alkalmas, hogy ha eleredt az eső, gyorsan abbamaradt a tanulás, hiszen beesett a tantermekbe is. Így Gen végül úgy döntött, hogy ha göröngyös úton is, de az élettől vesz leckéket. Ez nagyszerű lehetőség arra, hogy a kereskedelemben is kipróbálja magát, segítve a nagybeteg anyján. A radioaktív sugárzás ugyan jelen van még a városban, amiről sajnos a további halálos áldozatok is igazolnak, de a természet már mutatja a zöld arcát. Ami tényleg meglepő annak fényében, hogy jelen kémiai tudásom alapján én is azt gondolnám, hogy 70 év múlva nőhetne ki egyáltalán a fű a városban (tehát napjainkban), de hála istennek, a természet erősebb a kémia törvényeinél.

A második film is hibátlan lenne, ám beleront az összhatásba, hogy a futójeleneteket CGI-jal oldották meg. Sajnos látható, hogy 1986-ban még nem tudták úgy megoldani a számítógépes jeleneteket, hogy azt mondhassuk rá, hogy "nem zavaró". Mindezzel együtt érdemes megnézni, mert remekül ábrázolja, hogy az atombomba hatásai évek múlva is erősen érezteti a hatását.

Azt el kell mondjam, hogy a filmet részint a Békés Megyei Anime Társaságnak köszönhetően néztem meg. Havonta összegyűlnek Békéscsabán a Csabagyöngye Kulturális Központban, én is elmegyek néha, és az augusztusi havi összejövetel alkalmából az egyik törzstag tartott előadást az atomtámadásról. Hatásos volt. Majd levetített egy movie-t, mely egy svájci orvosról, Marcel Junodról szól. Neki saját emlékműve van a Hiroshimai emlékparkban, ugyanis életének egyik hősi tette volt az atomtámadás áldozatait gyógyszerrel és élelemmel látta el. Arra hirtelen nem emlékszem, hogy volt-e közvetlen ráhatással arra, hogy végül 15 tonna gyógyszer érkezzen Amerikából, de az biztos, hogy nagyban segítette a betegellátást, amíg Japánban volt.

A film alapötlete nagyon jó, de sajnos eléggé félresikerült. Azzal kezdődik, hogy egy középiskolás osztály tesz látogatást a Hiroshimai Emlékparkban, onnan két lány lesz figyelmes Junod emlékművére. Hogy választ kapjanak azon kérdésükre, hogy ki is volt ő, egy időutazáson vesznek részt, ahol szellemként végigkövetik az orvos munkásságát, hőstetteit. A movie alapvetően remekül és hatásosan mutatja be, hogy sokszor milyen viszontagságok árán tudta csak elérni, hogy eljuttassa a gyógyszert a sebesülteknek, javítson a hadifoglyok életkörülményein, de a lányok kommentálása megtörte az esemény flowját, és rontotta az összhatást. Az odáig érteni vélem, hogy ők az átlagember gondolkodását jelenítették meg, aki döbbent értetlenséggel figyeli a borzalmakat, és helyettünk teszik a fel az olykor költőinek ható kérdéseket. Csak az a helyzet, hogy 1939-1945 közötti eseményekhez egy 2010-es elmének nincs közvetlen hozzáférése. Ezért a lányok kommentálása az események súlyához mérten kifejezetten bugyutának hatottak. Kár érte, mert az vitán felül áll, hogy nagyszerű ember volt (bár hozzáteszem, én is most hallottam róla először), de ennél méltóbb megemlékezést is megérdemelt volna. Nem volt jó ötlet, hogy két generációkkal későbbi elme kommentálja az eseményeket.

A Hadashi no Gen egy nagyon hatásos film volt. Gondolom, hogy nem ez az egyedüli japán animáció, mely a Hiroshimai atomtámadás történéseit dolgozza fel. Azt nem tudom megítélni, hogy van-e jobb, tekintve, hogy csak ezt láttam. De azt bizton ki merem jelenteni, hogy a Hadashi no Gen volt olyan hatással, hogy oktatófilmnek is elmehetne. Mellesleg több verziót is olvastam, hallottam arról, hogy mi történt a második atombomba ledobása után. Egyik tézis szerint a Császár még a Nagasakit ért atomtámadás után sem akarta megadni magát, mondván, hogy a város lakossága az országért adta az életét. Ezen nincs mit csodálkozni, a japánoknál dicsőség egy ügyért az életüket áldozni. Állítólag közvetlen alattvalói könyörögtek, hogy adja meg magát feltétel nélkül, mert a veszteség már sokkal nagyobb lehet ahhoz képest, amit a méltóság megőrzésével nyerhetnek. Így lett vége Japánban is a háború. Egy második történet, amit hallottam, hogy a szavazatok 50-50% arányban oszlottak meg, hogy Japán megadja magát, vagy sem. Végül a Császár billentette át az 50%+1 szavazatával a megadás felé. Az biztos, hogy az első atombomba után a Császárnak esze ágában sem volt megadnia magát, azért, amit fentebb írtam: Hiroshima lakossága a háborúért áldozta az életét. Ennek fényében nekem a két hallott történet közül az első tűnik logikusabbnak.

Azóta a japánok fő szószólói lettek a békének. Érdekes híreket lehet olvasni: Nagasakiban összeült egy konferencia hogy 2029-re az összes atombombát semmisítsék meg. Ezt eleinte nagyon ígéretes hírnek tartottam, de aztán több barátommal is megvitatva, nem tudtunk megegyezni abban, hogy ez feltétlen jó lenne. Egyre szélesebb körben terjed ugyanis az a tézis, hogy atombombáknak köszönhető, hogy a mai napig nem tört ki a III. világháború, és relatív béke van. Mert a világháborút ma már csak elveszíteni lehet. Jelenleg kilenc olyan ország van, mely rendelkezkezik nukleáris fegyverekkel és az ahhoz szükséges szállítóeszközökel. Érdekes azt látni, hogy több olyan ország is atomhatalomnak nevezhető, mely nem épp az emberi jogairól híres, mégsem vetették be egyszer sem 1945 óta. Bár nem vagyok történész, szakértője meg végképp nem vagyok a témának, de az kijelenthető, hogy nem emberségből nem vetették be, sokkal inkább a várható veszteségek miatt.

Mindent egybevetve, aki csak egy kicsit is magáének érzi a japán szemléletet, gondolkodást, kultúrát, az mindenképp nézze meg a Hadashi no Gent.