Egy szuperérzékeny srác belső világa

A 2019-es év az animék újra felfedezésének éve volt nálam. Sokáig nem tudtam igazi, ténylegesen kedvenc animét mondani, de a Haikyuu!! egy új világot nyitott meg számomra. Általa fedeztem fel olyan olyan fantasztikusságokat, mint a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru vagy az Ookiku Furikabutte, amit most nézek meg harmadjára.

Az anime korszakalkotó abból a szempontból, hogy nem igazán volt előtte egyáltalán olyan japán animáció, amelyik egy szuperérzékeny srácot vállalt volna be főszereplőnek. A sportanime műfajával pedig egyenesen összeegyeztethetetlen volt. Viszont Higuchi Asa, a mangaka ezt bevállalta, és bár nem lepték el a sportmangákat a túlérzékeny főszereplők, de az önmagában figyelemre méltó, ha egy mangaka szembemegy a sportmangák addigi trendjeivel. Ezért is van az, hogy nem is "shounen" az Ookiku Furikabutte fő műfaja, hanem "seinen". Higuchi Asa két rövid manga, a Yasashii Watashi és a Kazoku no Sorekara után kezdett el az Ookiku Furikabutte-n dolgozni. Talán mondhatjuk, hogy más meglátásba akarta helyezni a sportmangákat, sokkal inkább a mentális fejlődésre helyezte a hangsúlyt. Jobban a csapat kohézióján van a hangsúly, ugyanakkor később a mérkőzések is dinamikusabbak lettek. Az előző két manga rövid életű volt, de a képeket elnézve, ott is ugyanúgy az érzelmekre helyezte a hangsúlyt. De a baseballos sportmanga lett tőle igazán nagy dobás, hogy abból aztán anime is készült.

Lássuk is, hogy miről van szó. Mihashi Ren egyáltalán nem tudott érvényesülni az előző iskolájában a Mihoshi-ban. Ennek fő oka az, hogy annak igazgatója az ő nagypapája, a baseball klubba is lényegében protekciósként került. Ez az, amit a csapattársai nem toleráltak, és olyan mértékű bántásnak, inzultusnak tették ki, hogy csoda, hogy Mihashi nem ment teljesen tönkre mentálisan. Önbizalma romokban, nagyon hamar elérzékenyül, mindent túlgondol, aminek eredményeként annyira eltéved a gondolatainak tengerében, hogy ember legyen a talpán, aki a helyes útra tudja őt terelni.

Nem csoda, ha olykor fő csapattársa Abe Takaya úgy érzi, hogy lehetetlen küldetés Mihashi-val kommunikálni. Abe-kun a Saitama prefektúra 16 legjobb baseball-osának egyike. Hihetetlen jó taktikus, nagyon jól átlátja, hogyan fog támadni az ellenfél játékos. Mindezt a pózból, ahogy áll, ahogy tartja a baseball ütőt, és igyekszik arcról is olvasni. Mivel elsősorban fejnehéz karakter, nem igazán tud az érzelmek nyelvén kommunikálni, így nehezen találja az utat Mihashi-hoz. Ez valójában rettenetesen bántja őt, mert látja Mihashi-n, hogy keményen dolgozik, tehát megvannak benne azok az erények, amik miatt teljes értékű tagja lenne a csapatnak. Tehát valójában kedveli a fiút, szeretne vele kommunikálni. Csak hát rettenetesen forrófejű, és amikor végképp elveszti a reményt, hogy megtalálja az utat Mihashi felé, akkor ráüvölti minden indulatát. Mihashi ilyenkor úgy megrémül, hogy még a világból is kiszalad.

Ezért van az, hogy Abe-kun rettenetesen féltékeny Tajima Yuuichiróra, aki, ahogy mindenkivel, úgy Mihashi-val is könnyen megtalálja a közös hangot. Igazi életvidám, hangos, laza srác, aki bárkivel könnyen elcseveg. Bár Mihashi eleinte szemmel láthatóan zavarban van a hangos Tajima mellett, de hamar rájön, hogy a laza, szószátyár személyisége mellett egy végtelenül jóindulatú és szerethető srác, így Mihashiban is tudatosodik, hogy nincs mitől félnie.
Tajima a túlzottan laza srác tipikus esete, felmerül a kérdés, hogy hol járt, amikor a szégyenérzetet osztották. Csak úgy a semmiből felordít buszon, hogy "Basszus, elfelejtettem maszturbálni!" Képes is és elővenné a többiek szeme láttára kedves furulyáját, hogy játsszon rajta egy szépet. Az már mellékes, hogy a többiek is akarják-e hallani a dalt. Természetesen a kommandós hadsereg azonnal intézkedik, így senkinek semmi félnivalója nincs.

Sokáig azt gondoltam, hogy az anime építhetett volna Abe-kun és Tajima-kun közti ellentétre, de végülis ez érdemben elmaradt. Azt láthatjuk, hogy Abe féltékeny Tajimára, mert milyen könnyedén kommunikál Mihashival. Önmagában nagyon viccessé tudja tenni az egyes jeleneteket, ahogy Mihashi és Abe kommunikálnak, és ez mint extra poén, kifejezetten jól jön, de a kettejük közötti kommunikáció azért kardinális a csapat szempontjából, mert Mihashi dobóként (Pitcher) játszik, Abe pedig elkapóként (Catcher), tehát ők állnak egymással szemben. Nagyon fontos, hogy megértsék egymást, hogy az ellenfél csapat ütő játékosa (Batter), ha el is tudja ütni a labdát, abban sok köszönet ne legyen. Végülis a heves vérmérséklete okán Abe-kun érdemes a "tsundere" jelzőre, de láthatóan komolyan zavarja, hogy nem tud jól kommunikálni Mihashival. Szeretné, ha a fiú a csapattársa lenne, nem akarja, hogy elhagyja a csapatot. Erről később még szó lesz.

Mihashi szeretné megtalálni a közös hangot Abe Takayával, de egyszerűen nem tud elvonatkoztatni attól, hogy mennyire ijesztőnek találja néha a csapattársát. Mihashi kiváló példa arra, hogy mik a túlérzékenység hátulütői. Manapság egyre inkább hangoztatják, hogy mennyire fontosak a férfiak esetében is az érzelmek, hiszen adott esetben akár sokkal nagyobb erénye is származhat belőle, mint problémája. Mihashi viszont remekül illusztrálja, hogy a túlzott érzelmek mennyire tudják hátráltatni az embert. Mondhatnám, hogy ő is hibás azért, mert Abe-kun nem találja felé az utat, de végsősoron nem tehet arról, hogy így van összehuzalozva. Az biztos, hogy ha nem rendelné alá magát annyira annak, hogy hogy fog Abe-kun reagálni arra, amit mondani akar és nem félne ennyire a haragjától, akkor sokkal könnyebben megtalálnák a közös hangot. Abe-kun meg nem érti, mire föl ennyire érzékeny Mihashi, mitől fél ennyire. Ha valamit mondani akar, egyszerűen csak beszélni kell... Nincs ebben semmi félelmetes. A túlgondolás, amire utaltam korábban, meg Mihashi esetében a veszély kategóriájával határos. Mihashi a múltja okán megtépázott önbizalma miatt sokkal negatívabbnak látja a dolgokat, mint amilyenek azok valójában, ebből kifolyólag még ha messzire is jut el gondolatban, a gondolkodásmódja okán olyan következtetéseket von le, amik köszönőviszonyban nincsenek a valósággal. Ezzel persze saját maga ellen követ el merényletet.

Próbálják ekkor a csapattársai visszahozni a valóságba, ami tulajdonképpen sikerül is, mert a játékra jól tud koncentrálni Mihashi. Rendre bizonyítja, hogy méltán fogadták be a csapattársai. Van egy kis vita a Personality Database oldalon, hogy Mihashi INFP vagy ISFP lenne-e. A magam részéről azért egyértelmű Mihashi INFP-mivolta, mert túl sokat foglalkozik azzal, hogy mit fog érezni, amikor másokkal beszélget. Nem fogják-e kinevetni, leszidni. Ahogy játszik, az kétségtelenül kiemeli az ISFP szelfjét, de megítélésem szerint túlságosan érzelem-vezérelt.
Ugyanakkor a 6w5 enneagram stimmel (támogató, hűséges), mert még az anime elején, amikor a Mihoshi ellen játszik a Nishiura, akkor Mihashi ugyan maga is elgondolkodik azon, hogy visszatérne az előző csapatához. Látva Mihashi játékát, Hatake, a Mihoshi csapatkapitánya kéri is Mihashit, hogy térjen vissza hozzájuk. Ez volt Abe-kun egy fő aggodalma, hogy Mihashi nehogy vissza akarjon térni hozzájuk. Végül a Nishiuránál marad Mihashi. Ez a meccs a mangában a 5. fejezetben meséltetett el és érdekes, hogy a My Anime List fórumon valaki kiakadt azon, hogy milyen alapon kéri vissza Mihoshi Mihashit, amikor annyira durván elbántak vele mentálisan. Én azt gondolom, hogy valid Mihashi álláspontja, hogy gondolkodott azon, hogy visszamenjen-e oda. Egyrészt valamilyen emlékek kötik a csapathoz (még ha olyanok, amilyenek...), másrészt meg attól, hogy úgy kicsinálták őt a csapattársai, attól Mihashi még láthatott bennük olyat, ami az ő szemében erény lehet, ami miatt esetleg vissza akarhat térni a Mihoshihoz. Harmadrészt meg ne felejtsük el, hogy Japánban sajnos általános dolog az osztálytársak bántalmatása. Ami a Mihoshit illeti, ahogy visszakönyörgik Mihashit, "Hogy van hozzá pofájuk azok után, amit csináltak a fiúval..." Ez olyan dolog, hogy joga van a Mihoshinak bocsánatot kérni, sőt jól is tették, de Mihashira kell bízni, hogy visszatér-e hozzájuk vagy sem. Mihashi hozott egy döntést. Azt gondolom, hogy az a jelenet inkább annak szólt, hogy Mihashi akkora nagy játékos lett, hogy még a rettegett ellenség is elismeri őt. De halkan megjegyzem, én se díjaztam volna, ha Mihashi visszatért volna, mert a csapattársak nem feltétel nélkül fogadták el őt, mint csapattárs. Először bizonyítania kellett és utána. Tehát elsősorban, mint játékost fogadták volna vissza és nem mint embert. Másrészt, ha Mihashi köztük talán még inkább labilis lett volna, amit nem biztos, hogy a csapattársak egy idő után tudtak volna tolerálni. De ez már szerencsére megmarad elméleti síkon. Mindent egybevetve rossz döntés lett volna Mihashitól ha visszatér hozzájuk.

Egyébként nagyon érdekes, hogy végignéztem egy pár baseballos sportanimét (pl.: One Outs, Diamond no Ace), de az Ookiku Furikabutte volt az, amit annyira megszerettem, hogy ösztönzött arra, hogy ténylegesen figyeljem, hogy mi történik a pályán. Konkrétan csak most, harmadik végignézésre értettem meg, hogy mi a különbség a "strike" és a "ball" között. Olyan gondolatom is volt, hogy a bíró találomra mondja a két szó egyikét, pedig még Wii Sports-on is szerettem baseballt játszani. Ezért is hangoztatom, ahol csak tudom, hogy nem feltétlen csak a legismertebb, trendi animéket kell nézni, mert könnyen meglehet, hogy a kertek alján találjuk meg a műfajban azt a remekművet, amivel ténylegesen azonosulni tudunk, ami által tényleg többek leszünk.

Nálam az Ookiku Furikabutte az, ami ezt megadta. Bár hozzáteszem, ebben az is közrejátszik, hogy Mihashihoz hasonlóan én is erősen érzelemvezérelt vagyok, úgyhogy nagyon jól tudom, hogy mit érzett Mihashi egyes jelenetekben. És ha reálisan akarom nézni az animét, akkor valójában Mihashi jelenléte teszi igazán érdekessé az egész művet. Nélküle Abe Takaya is "csak" egy kiváló játékos lenne, de pont attól volt érdekes, hogy Mihashi a személyiségével kihozta őt a komfortzonájából. Több karakter esetében sem hozta ki a mangaka a bennük rejlő lehetőséget.

De mintha nem is ez lett volna a célja. Most, hogy befejeztem az Ookiku Furikabutte-t, újra nekiveselkedtem a Diamond no Ace-nek. Hátha most hogy már jobban fogom díjazni az egész animét. Eddig 2 részt láttam a Diamond no Ace-ből, és eddig azt gondolom, hogy mind a két anime a maga nemében a helyén van. A Diamond no Ace-nek megvannak a maga extravagáns karakterei, akiknek jól állnak a sportanimékre jellemző ökörködések. Az Ookiku Furikabutte-nek ilyenje nincs, de nem is házal sablonos poénokkal. Tehát nem akar többnek látszani, mint ami valójában, és kétségtelenül erénynek számít. Valójában a maga középiskolás szintjén nem áll messze a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru nívójától, így aki befizetne egy komolyabb sportanimére, az csak jól járhat az Ookiku Furikabutte-vel. Kedvcsinálónak álljon itt egy lejátszási lista az openingekből és az endingekből.