Egy anime, mely lekörözte saját magát

Általában szokott segíteni az anime plakátja, hogy eldöntsem, megnézzem-e az adott művet, vagy ne. Hallgatok a megérzéseimre, szemügyre veszem a karaktereket, a közeget, milyen érzelmet vált ki belőlem. Ez sokszor többet mond, mint a leírás. Bár azért így is félre lehet menni, negatív értelemben jó példa erre a "Kawagoe Boys Sing", mely az idei év leghülyébb animéje. Jellemtelen, unalmas karakterek, és egyáltalán nem jön be az, ami miatt különleges akar lenni. De van olyan, amikor egy animében sokkal több rejlik, mint amit a plakát "hirdet". Nem gondoltam volna, hogy az "Overtake!" egy 10 pontos anime lesz nálam.

Szeretem a Forma 1-et, szeretem konzolon a versenyjátékokat, szeretem a sportaniméket, szeretem, ha egy animében inkább pasik szerepelnek, így nyilvánvaló választás volt számomra az Overtake! De már az első rész is nyilvánvalóan üzente, hogy ez több lesz, mint egyszerű sportanime. Láthatunk néhány Forma 4-es versenyt (az is újdonság számomra, hogy a valóságban is létezik Forma 4... azt hittem, hogy szerzői jogok kikerülése okán kitaláltak egy új versenyjátékot. Eddig csak Forma 3-ig tudtam a számozást), de a hangsúly inkább a jéghegy nem látható részén van. Mennyibe is kerül egy autó fejlesztése, milyen nehéz szponzort találni, ezért nagyon kell vigyázni, mit csinálunk, mert kihátrálnak mögülünk a támogatók, ha valami rosszat mondunk vagy teszünk. Láthatjuk azt is, hogyan készülnek fel a sportolók az egyes versenyekre, de nagy hangsúlyt kap a lelki háttér és a traumák feldolgozása.

És ami miatt a leginkább tetszett az anime, hogy kiváló a dramaturgiája. Ez az első olyan anime, amit a TROYCA-tól láttam (ja, hogy az IDOLiSH 7 is hozzájuk tartozik... akkor a második), és nagyon jó munkát végeztek. Nagyon jól mutatták be a karakterek érzelmeit, a kameraállás is pont annyira és pont addig közeli, amíg a néző átérzi a szereplők érzelmeit. És ahogy utaltam rá korábban, a felvezetés is jó volt. Az 1. rész végén, amikor Asahina Haruka sírva fakadt, az is erős volt. Már ekkor éreztem, hogy ez a sorozat több lesz önmagánál, és hogy érdemes lesz komolyan figyelni rá. Így minden hétfőn izgatottan vártam az új részeket. A sorozat legerősebb része egyértelműen a 9. rész, amikor a fotós visszatért oda, ahova a traumája köti és újra megélte azt. Azok a jelenetek nagyon szépek voltak, ott én is elérzékenyültem. Utána végül jobban lett.

De nemcsak a karakterdizájn az, ami tetszik, hanem ahogy a karakterek meg vannak jelenítve. Gondolok például arra, hogy a fotós, Madoka Kouya láthatóan nem egy karizmatikus személyiség. De ez az ő esetében ez azért érthető, mert a múltja blokkolja abban, hogy jó fotós legyen. Hiszen fél embereket lefényképezni. Ez teljesen természetesen van megjelenítve. Ahogy Asahina Karuka magabiztos személyisége is, de ugyanúgy belülről jön Harinaga Satsuki könnyed, humoros, társasági személyisége. Tehát minden karakternek olyan a kisugárzása, mint amilyen a személyisége, és ez a fajta önazonosság nem annyira sűrű egy animében, mint ahogy azt gondolnánk.

Ez a fajta természetesség is "segítette" a történetet, hogy a maga medrében folyjon. Sehol nem akadt el, sehol nem éreztem, hogy feleslegesen áll a történet, vagy siet, jó mederben haladt a történet, és azt éreztem, hogy ez a 12 rész pont elég volt arra, hogy elmeséljenek mindent, amit el akartak mondani.

Egyetlen egy dolog jut eszembe, ami nem tetszett, hogy a 6. részben, amikor edzés gyanánt futottak a versenyzők és túl sokat beszéltek. Ott éreztem, hogy az anime valótlan, mert futás közben nagyon fárasztó beszélni, és sokáig úgy trécseltek egymással, mintha teljes nyugalmukban lennének. Ezek a futós, biciklis jelenetek nagyon hülyék tudnak lenni, mert ki kell tölteni a látszólag eseménytelen jeleneteket valahogy. Nem is ismerek más animét a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-n kívül, mely ezt meg tudta oldani. A Yowamushi Pedal-t is azért dobtam egy idő után, mert idegesített a vég nélküli pofázás verseny közben, miközben valódi bicikliversenyen a versenyzők a legritkábban beszélgetnek egymással. Maga a beszélgetés is érdektelen volt számomra, nemcsak az, hogy valótlan, hogy valaki biciklizés közben ennyit beszélget. Mondjuk érdekes, mert az Overtake!-ben egy idő után észrevették magukat a futók, és rájöttek arra, hogy nagyon lefárasztják magukat, ha vég nélkül beszélgetnek futás közben, úgyhogy az anime saját magát javította ki.

De hogy részletesebben ki tudjam elemezni az anime esetleges negatívumait, ahhoz többször meg kell nézzem. Biztos, hogy van, mert nincs tökéletes mű. De ami miatt szeretek egy animét, azt az Overtake! maradéktalanul teljesítette. Ja, és ne felejtsem, hogy még a száguldást is éreztem. A CGI meg egyáltalán nem zavaró, úgyhogy bátran ajánlom megtekintésre az animét.