Kártyán kivetett szuperhősök

Nos, mi tagadás, nagyon rákaptam a tokusatsu sorozatokra. Olyannyira, hogy animékből jelenleg csak a szezonosokat nézem, amúgy teljesen átálltam az élőszereplős sorozatokra. Hogy meddig marad így, nem tudom, de szívesen megosztom a véleményemet addig ezekről a sorozatokról.

Leginkább az tetszik ezekben a sorozatokban, hogy képet kapunk a korabeli japán mindennapokról, így egy tokusatsu sorozat a '70-es évekből konkrétan egy kordokumentum! Arról a fajta gyermeki bájról nem is beszélve, amivel ezek a sorozatok élnek. Ezeket a filmeket, sorozatokat ugyanis a gyerekek szerették meg igazán a '60-as években, ezért egy időben rájuk szabták ezeket az alkotásokat. És ha belegondolunk, nem is csoda, hiszen ők azok, akik olvasnak szuperhősös történeteket és hisznek is bennük. És hogy majd ők is megmentik a világot!

Ám a most elemzésre kerülő sorozatról aligha mondható el, hogy gyerekeknek készült. Ez pedig a J.A.K.Q. Dengekitai. Látni fogjuk majd, hogy addig megszokott tokusatsukhoz képest teljesen más irányba indult el. Hogy miért volt erre szükség, és mi volt a hatása? Ennek is utánajárunk. Mindenek előtt lássuk, hogy miről is van szó.

Iron Claw a Global Criminal Empire, röviden Crime vezetője. Szövetségeseivel, katonáival célja, hogy a világ legerősebb, legkegyetlenebb maffiahálózatát hozza létre. Legyőzésükre alakul meg az ISSIS International Science Special Investigation, melynek tagai világszerte keresik a szövetségeseiket. A tokiói ISSIS-ág parancsnoka, Kujirai Daisuke Joker néven négy fiatalt toboroz a cyborg fejlesztési projektnek. Ennek keretében műkarokat kapnak, melyek különböző energiamanipuláció és bionikus képességekkel bírnak. A négy fiatal J.A.K.Q. Dengekitai néven végzik küldetésüket, hogy leszámoljanak a bűnözéssel. Ez máig az egyetlen olyan tokusatsu sorozat, melynek hősei kiborgok.

A sorozat nagyon érdekesen indul. Több különlegessége van. A Joker fedőnév ugyanis nem véletlen. Az egész a játékkártyákból fakad, ahogy a négy rövidítés is: J = Jack, A = Ace, K = King, Q = Queen. Valamint a sisakjuk is a négy franciakártya színét formázza. És az sem utolsó szempont (nálam legalábbis), hogy a Nintendo cég által gyártott kártyákat használják.

A Nintendo ugyanis nemcsak a konzoljairól és játékairól híres, hiszen eleve Hanafuda kártyákat gyártottak megalakulásuktól, 1889-től kezdve, majd 1907-től a '60-as évekig játékkártyákat (amiket mi francia kártyáknak hívunk) gyártottak. Mondhatjuk, hogy ennek emléke ez a sorozat. Ráadásul eleinte be is vetik a harcokban a J.A.K.Q. Dengekitai tagok, ugyanis kártyákkal fegyverzik le az ellenséget.

A másik érdekessége a sorozatnak, hogy olyan emberek kerülnek veszélybe Iron Claw egy-egy csatlósa által, akik mind a J.A.K.Q. Dengekitai egy-egy tagjának családtagja, ismerőse, barátja, így személyes oka is van a tagok részéről a mentőakciónak. Ettől nemcsak ők, hanem a néző is jobban bevonódik a történetbe, érzelmileg átélhetőbb lesz bűncselekmény súlyossága, a mentőakció fontossága.

Erre egyébként utal a Sasaki Isao által énekelt opening dal szövege is:

Moeru toushi to kanashimi wa
Tsumetai katai mecha no naka
Daremo shiranai oretachi no
Kore ga kore ga himitsu no
Himitsu no kirifuda sa

Tehát az opening is utal arra, hogy mennyivel komolyabb ez a tokusatsu sorozat. A zene is sokkal kevésbé játékos hangvételű. Az énekes hangja is kissé szomorkás. Mintha átélné, amiről énekel, egyúttal vigasztal is. Ez annyira átjött nekem, hogy konkrétan az egyik kedvenc dalom az énekestől.

Tehát látható, hogy a sorozat sokkal komolyabban indul az átlag tokusatsuhoz képest. A dal meg komolysága ellenére népszerű volt, az 1977. év 9. legsikeresebb dala volt anime- és gyerekdal kategóriában. De amilyen bűncselekmények vannak az első részekben, bízvást mondhatom, nem gyerekek számára készült a sorozat.

És most ismerjük meg a szereplőket közelebbről.

Sakurai Goro / Spade Ace - Olimpiai aranyérmes öttusázó, Képessége az atomenergia manipulálása, valamint az röntgensugarak segítségével (Chuseishi Scope) átlát a falon és egyéb akadályokon. Mindezek mellett szupergyors (Kosouku Switch) és távoli hangokat (Enkaku Shuon Souchi) is tisztán hall. Fegyvere a Spade Arts, íjából pedig atomtöltetű nyilakat lő. Ő a négyes csapat vezetője, kiválóan meglátja az ellenség gyengepontját.

Karen Mizuki / Heart Queen - A csapat egyedüli női tagja, aki rendőrként elsősorban a Japánba vezető illegális kábítószer-kereskedelmet nyomozta ki. Végsősoron ő volt az, aki rájött, hogy a szálak a Crime-hoz vezetnek, ezért csatlakozott az ISSIS-hez. A Crime rájött, hogy a lány többet tud, mint kéne, ezért autóbalesetben akarják megölni. Ott meghalt az apja. A lány ugyan túlélte, de elvesztette a jobb karját. Annak a helyére kerül a műkar. Karen Mizuki a mágneses erőt képes manipulálni Heart Cute Jiryoku Power segítségével. Fegyvere a Q-Shaped Heart Cute, amivel nem feltétlen megsebzi az ellenséget, de természetellenes mozgásokra kényszeríti őket, amíg ki nem fáradnak. Ez nagyon látványos, egyben vicces is, főleg a lány beszólásai. Jobb mutatóujjában rejlik a "Magnetic Counter", amivel radarként képes tárgyakat pontosan meghatározni és azonosítani.

Higashi Ryu / Diamond Jack - WBC Váltósúlyú ökölvívó bajnok. Las Vegasban hamisan gyilkossággal vádolták meg, amiután megtagadta a bajnoki mérkőzés manipulálását. Majd amikor kiadták Japánnak, Joker felajánlotta, hogy ha csatlakozik hozzá, nem kell letöltenie a börtönbüntetését. Ryu az elektromosságot képes manipulálni, jobb mutatóujjában lévő Eleki Cutterrel képes kemény tárgyakat átvágni. Bal gyűrűsujjában meg egy lézer (Dia Laser) rejlik, ami szintén képes átvágni a tárgyakat. Fegyvere a Dia Sword, az abban rejlő elektromosség akár halálos sebet is ejt az ellenségen. A kard is képes átvágni különböző tárgyakat, de elektromos sugarakat is képes vele kilőni.

Bunta Daichi / Clover King - Óceáni kutató, aki egy tengerealattjáró szerencsétlenségben életét vesztette. Testét kriogén módon megtartották egy egészségügyi intézményben megtartották kutatási célokra, majd Joker kiborgként újjáélesztette. Képessége a gravitációs erők manipulásása. Képes a saját testsúlyát és sűrűségét többszörösére növelni, ezzel szupererőre is szert tehet. Amikor ereje eléri a 700 lóerőt, akkor a Juroku Energy használatával pusztító csapást mér az ellenségeire. A Juroku Nage képességével nagyon messzire képes dolgokat eldobni, a King Power Press-szel pedig több tucat ellenséggel is képes egyszerre elbánni. A bal keze egy Club Megaton, mellyel eltalálhatja és megkötözheti az ellenséget.

Több olyan trükköt is ebben a sorozatban alkalmaztak először, amelyek új irányt mutatttak a későbbi tokusatsuk harci jeleneteinek élethűbb kivitelezéséhez. Ilyen például a trambulin használata ugrójelenetekhez, gyors mozdulatok, a kameramozgás kiemelt szerepet kapott, valamint a csapatmozgások összehangoltak voltak.

Ennyiből is látható, hogy volt potenciál a sorozatban, simán kitölthették volna a rendelkezésre álló 35 epizódot. Mégis nagyjából a harmadától kezdve dobták az eredeti koncepciót, és elindult egy más irányba. Csakhogy annyira más irányt vett az egész, hogy rá se lehet ismerni az eredetire. Erre rájön az, hogy a későbbi ötleteket nem dolgozták ki rendesen, ezért nem látszik, hogy hova akarják kifuttatni a sorozatot. Ennek oka pedig nem más, minthogy a nézettség nagyjából 8-10. résztől kezdve jelentősen bezuhant, így valami irányváltásra kényszerültek, hogy fenntartsák az érdeklődést.

A nézettség csökkenése pedig érthető. A nézők hozzá voltak szokva a gyermekien bájos sorozatokra (pl.: Akumazier 3, Choujin Bibyun, de jellemző volt a Kamen Rider első sorozataira is), ehhez képest jóval komolyabb volt a sorozat, hiszen a bűnszervezet krimivé alakította, amire nem rezonáltak a nézők. Tokusatsu sorozatok további jellemzői, hogy minimum egy állandó gyerek szereplő van. Ez azért fontos, mert egyfajta azonosulási pontként szolgál. Ha van gyerek, aki láthatja a szuperhősöket, velük élheti a mindennapjait, az a gyerek nézők számára plusz motivációt ad, hogy akár ők is találkozhatnak valami szuperhőssel. A J.A.K.Q. Dengekitai nem alkalmaz gyerek szereplőt, és úgy akar felnőttes lenni, hogy alkalmazza a megszokott mozdulatsorokat. Tehát nincs összhangban a sorozat saját magával.

És hogy miért akartak az eredeti ötlettel is új irányt venni? A Himitsu Sentai Goranger elképesztően népszerű volt a maga idejében. Ez volt tulajdonképpen a legelső Super Sentai sorozat 1975-1976-ból. Népszerűsége pedig köszönhető nagyrészt annak is, hogy ez az első olyan sorozat, melyben egy csapat versenyzett (tagjainak száma pedig a címből kikövetkeztethető), tehát erősítette a csapatszellemet, amire a japán, mint kollektivista társadalom, igencsak rezonáltak. Tagjai pedig színek által jól megkülönböztethetők voltak egymástól, amire ráadásul a nevük is utal: Akaranger, Aoranger, Kiranger, Momoranger, Midoranger. És akkor említsük meg a zenét is, ami országosan kedveltté tette Sasaki Isaót. Az ending háttérvokálja meg annyira erős volt, hogy a Koorogi '73 acapellacsapat ismertségét is nagyben fellendítette. Mai napig az endinget tartják az együttes legemlékezetesebb előadásának.

Ennek alapjait akarta a J.A.K.Q. Dengekitai úgy átvenni, hogy már-már kényszeresen ügyeltek arra, hogy amennyire csak lehet, megkülönböztethető legyen a Himitsu Sentai Gorangertől. Így lett az elődjének egyfajta antitézise. A színek ugyan megmaradtak, de a franciakártyák színeiben merültek ki, illetve szinte teljesen elvesztette az elődjének játékos mivoltát, és egy lett egy realisztikus krimi. Gyilkosságokkal, utasszállító repülőgép felrobbantásával pedig meglehetősen sötét hangvételű lett a sorozat. Ezt erősíti a már fentebb elemzett opening is.

A későbbiekre úgy próbálták visszacsábítani a nézőket, hogy oldották a feszült légkört. Kevesebb krimi, több játékosság és gyerekszereplő. De mivel az alapkoncepciót szinte teljes egészében sutba vágták, a sorozat mondhatni, teljesen elvesztette a létjogosultságát. Újabb tagként pedig a 23. részben debütált Soukichi Banba átváltozóművész, aki szintén kiborg. Ő egyébként Joker helyére került. Kinézete és átváltozása (Big One), jelentősen eltér a többiekétől, kezdve azzal, hogy neki már semmi köze nincs a kártyákhoz. Vele együtt a végső támadást is módosították. A sorozat első felében ugyanis J.A.K.Q. Covack támadással számoltak le végleg az ellenséggel, aminek lényege volt, hogy hőseink körbevették az ellenséget, majd a négy bionikus támadásukat egyesítve számoltak le vele végleg. Ez igazából nem is volt látványos, meg nehezen hihető is volt. Ezért váltották le a második felében a Big Bomberrel, ami egy ágyú. Abba Big One teszi a lövedéket, azt kilőve mérnek végzetes csapást az ellenségre. Ezzel meg az a probléma, hogy az ágyút minden egyes epizódban összerakják, amit igyekezeztek látványos mozdulatokkal érdekessé tenni, de mivel nagyon sokáig tart, ezért unalmas minden egyes epizódban végignézni. Nem egyszer gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen az ellenség nyugodtan megihat egy kávét, míg az öttagúra bővített csapat összerakja a bombát. Tehát sehogy nem életszerű a dolog.

Az viszont kétségtelen, hogy maga Soukichi Banba rendkívül stílusos karakter. Igyekeztek vele új színt adni a sorozatnak. Csak ez annyira jól sikerült, akkora egyéniség lett, hogy gyakorlatilag elvette a J.A.K.Q. Dengekitai tagjaitól a reflektorfényt. Az átváltozásai is megfűszerezték a sorozatot, sokkal viccesebb lett.

A másik új szereplő, akit szintén a 23. résztől vetettek be, az Hime Tamasaburo, akinél bolondabb karaktert aligha találhattak volna ki. De pont attól él, hogy saját magából csinál bolondot, maga figurázza ki az adott szituációt. És hihetetlen jól! Őt ugyanis nem színész alakítja, hanem egy rakugoka (Hayashiya Genpei), ezért ül mindig lótuszülésben. Nagyon jól ért az előadáshoz, jelenetei tele vannak derűvel.

Tehát jól látható, hogy vissza akarták vinni az irányt a megszokott és közkedvelt tokusatsu-sablonokhoz, aminek ugyan kicsit fellendült a nézettség, de érdemben nem tudta megmenteni a mundér becsületét. Igazából úgy lehet a leginkább értelmezni a sorozatot, ha több részre bontjuk. Volt az első rész (1-10. epizód) a maga komor mivoltával, majd a kétségbeesett útkeresés (11-22. rész), végül az könnyedebb új irány (23-35. rész), amivel igyekeztek menteni a menthetőt. De ez pont azért nem sikerült, mert következetlen volt az egész sorozat.

Úgy tűnik, a tokusatsu és a krimi két olyan különböző fogalom, aminek egyáltalán nincs közös halmaza. Hiszen ekkor már annyira nyilvánvalóan a gyerekeket célozták meg a tokusatsukkal, hogy még a felnőttek is mint "gyereksorozat" elé ülnek le egy ilyet nézni. Talán ők is újraélik a gyerekkorukat, amikor még hittek a csodákban. Ezzel ment szembe a J.A.K.Q. Dengekitai, ami igazából azért nem vehető teljesen komolyan, mert a tokusatsuktól megszokott mozdulatsorok megvannak, amik elinflálják a sorozat komoly mivoltát. Hiába volt úttörő trükkök terén, mutatott újat, vannak érdemei, ha hiányzik belőle az a fontos elem, ami annyira kedveltté tette a tokusatsukat, azt sajnos leszavazzák a nézők.

Sportolókból avanzsált szuperhősök

Hosszú éveken át következetesen elzárkóztam a különböző tokusatsu sorozatoktól, mert úgy voltam vele, hogy annyira komolytalanok, hogy ezeknek nem is alsó, hanem felső korhatára van. Mert egy bizonyos életkor fölött már élvezhetetlenek. Egyet néztem meg komolyabban, a Kyankyou Choujin Ecogaindert, mert Endoh Masaaki olyan istentelenül jó openinget énekelt hozzá, hogy karrierjének legjobb dalának tartom. Ezenkívül tartózkodom a élőszereplős szuperhősös sorozatoktól.

Ha nem láttam volna meg néhány hónapja Twitteren, hogy Sasaki Isao debütálásának 65. (!!!) évfordulója alkalmából új nagy válogatásalbumot adtak ki. Hát, mondom ezt meg kell hallgatnom! Valamennyire ismertem az énekest, ő is a veterán anime előadók táborát erősíti, de komolyabban nem merültem el a munkásságában. De ha valaki ilyen régóta énekel, annak illik tisztelegni a karrierje előtt azzal, hogy meghallgatjuk a válogatásalbumát. Nos, tessék.

Amennyire ismerem a veterán japán előadókat, azt gondolom, hogy Sasaki Isaónak a legszerethetőbb stílusa, ő viszi bele a leginkább a szívét a dalokba, amiket énekel. Ez mindenképp kellemessé teszi az előadását, a dalainak nagyja kifejezetten szerethető, szívesen hallgatom ezt a válogatást. Ő ugyanis kevésbé teszi "harciasabbá" a dalait, mint mondjuk Mizuki Ichiro vagy Shimon Masato. Ezen két, egyébként kiváló énekes már-már imitálja az animét, sorozatot, amiknek dalát éneklik, Sasaki Isao esetében viszont sokkal inkább azt érzem, hogy jobban beviszi a dalaiba a saját egyedi, szerethető stílusát, aminek köszönhetően kapnak egy gyermek bájt a dalai. Mindenképp érdemes ismerkedni a munkásságával.

Mert még nekem is okoz meglepetést. 19 éve hallgatok japán zenét, elsősorban anime betétdalokat. Azt gondolom, nem túlzás kijelenteni, hogy ennyi idő alatt tízezres nagyságrendben ismerek japán dalokat, ezért nagy meglepetés nem érhet. Legfeljebb kellemes. De amikor ilyet hallottam, hogy "zun-zun-zun-zun-zun-zun-zun Bibyun", akkor nagyot néztem. Utána is néztem, hogy mi az isten az, amiben ennyire zümmögnek? Talán valami bogaras anime, vagy nem tudom, de ezt látnom kell! De nem. Itt nincs semmi bogár. Ez nem más, mint a Choujin Bibyun sorozat openingje, na mondom, megnézem ezt a sorozatot.

És igen... Hihetetlen élmény volt (bár egy rész még hátramaradt hétfőre), ezt látni kell! Ez egy nagyon régi sorozat (1976-1977), az Akumaizer 3 folytatása. Azt még nem láttam, de tervben van a megtekintése. A lényeg, hogy van három szuperhős: Choujin Bibyun, Choujin Zusheen és Choujin Bashaan. Ők minden epizódban megküzdenek egy youkaijal, akik gyerekeket, felnőtteket (egyszóval embereket) háborgatnak. Igazából azért sem volt nagy hitem a sorozatban, mert annyira elfuseráltnak néztek ki ezek a szuperhősök (első ránézésre a többi Super Sentai hőshöz képest), hogy azt gondoltam, hogy ez minden tokusatsu sorozat legalja. De hamar rájöttem, hogy ez nagyon nincs így. Egyrészt az első rész eléggé ijesztő volt (kellett nekem késő este megnézni...), másrészt meg ha japános szemmel, lelkülettel nézzük ezeket a sorozatokat, akkor hamar kijön a bájul, aminek köszönhetően nézeti magát.

Mert ez tipikus japán sorozat. Ezt japánok készítették japánoknak, minden szerethetőségével és bájával együtt ki lehet jelenteni, hogy ennél japánabb sorozatot nem nagyon lehet csinálni. Mondjuk ebbe a youkaik is közrejátszanak, akikkel folyton meghívják a maguk harcát a szuperhősök. Hiszen a Choujin Bibyun a maga módján nagyban reflektál a japán foklkórra, hiedelmekre. A történet epizodikus. Minden egyes rész elején megjelenik egy állatnak vagy egy tárgynak a szelleme, mely háborgatja az embereket: Elrabolja őket, megbűvöli őket, szolgálatukba állítja őket, és amit még el tudunk képzelni. Még az elején kitaláltam, hogy aki minden hibájával együtt is szereti ezt a sorozatot, az nem szimplán otaku vagy weeb. Az már lélekben is japán. Annak ki lehet osztani a japán állampolgárságot.

A hibái miatt ugyanakkor sorozat komolytalan. És a helyzet az, hogy a Choujin Bibyunre különösen igaz az, amit fejlebb írtam, hogy nem alsó, hanem felső korhatára van. Ugyanis a filmes trükkök annyira egyszerűek, bárgyúak, hogy még a filmekben egyáltalán nem szakavatottak számára is nyilvánvaló hogy mit csinálnak valójában. Ez már abból is látszik, hogy ha valami eltűnik, mindig egy picit elmozdul a kamera. Innentől látszik, hogy felveszik a jelenetet, kikapcsolják a kamerát, elviszik onnan, amit el kell tüntetni, majd újra be a kamerát. Na most ez a sorozat élő bizonyítéka annak, hogy mekkora találmány volt a kameraállvány, hiszen teret engedett a különböző eltüntető bűbájoknak. Ugyanígy a harci jelenetek sem vehetők komolyan, mert az is teljesen látványos, hogy az ellenség ugrik, amikor a lábánál támadják meg. Ahogy az is világosan látszik, hogy csak épp megérinti, ahogy karddal sem szúrják meg. Ráadásul bizonyos trükkök kivitelezésére nem volt elég idő. Az ugrójeleneteket például trambulinnal oldották meg, mert nem volt elég idő a koreográfia kifejlesztésére és gyakorlására, ahogy a köteleket sem tudták kifeszíteni. Tehát ezért sem látványosak annyira a harcok.

Szereplőgárda

A szuperhősökön kívül bemutatnék néhány szereplőt is. Az talán felfogható hibának, hogy a szuperhősök csak a sorozat elején sportolnak, utána teljesen felhagynak vele. A sportolói háttér az 1976-os Montreali Olimpiától származik, ami nagyjából egyszerre indult a sorozattal. Nehezen hiszem, hogy a sorozat ezzel akarta volna az Olimpia hevében nézőket csalogatni. Egyszerűen arról van szó, hogy a főszereplők különböző sportágat űznek, ezért nehéz őket a sport keretében egy csapatként ábrázolni. Hogy milyen sportágat űznek, és kik még a főbb szereplők? Nos, lássuk.

• Tsukimura Kei / Choujin Bibyun: A főszereplő, aki Zabitan lelkét örökölte. A Taiyou egyetem másodéves hallgatója, a Tornaklub tagja. Célja az Olimpián való részvétel. Ebből kifolyólag akrobatikus mozdulatsorokra képes, ami hatásos a youkaik elleni támadásra. Bátor, csupaszív fiatalember, aki azonnal rohan segíteni a bajbajutottakon.
  Igazából véletlenül lesz belőle Choujin. Megmentette a nagy youkai kutatót, Daima doktort, aminek eredményeként a youkai megátkozta. Ezért lesz belőle Choujin.
• Watabe Go / Choujin Zusheen: Ő az igazi erőember, a súlyemelő, aki Gabura lelkét örökölte. Egyetlen edzést sem hagy ki. Ugyanakkor van úgy, hogy őt kell megmenteni, ugyanis néha eléggé ügyetlen. És ha ez még nem lenne elég, nagy nőcsábász. Van is egy rész, ahol úgy szeret bele az egyik lányba, hogy nem tudja, hogy youkai. Egy másik részben meg egy női youkai testőre lesz.
• Suga Ichiro / Choujin Bashaan: Ibiru lelkét örökölte. Ő az úszóklub tagja. Ő a legvisszafogottabb, a legszerényebb hármójuk közül. A külseje is inkább kedves, szépfiú érzetét adja. Részmunkaidőben úszásoktató Santa-kun általános iskolájában.
• Daima Hakase (Dr. Daima): A Daima Choujin Kutatóintézet igazgatója, a youkai kutatás a szakterülete. Hatalmas tudással rendelkezik a youkaikról, ő a három Choujin vezetője is, a gépüket is ő alkotta meg, a fegyerüket is tőle kapták.
• Santa-Kun: Daima doktor unokája, általános iskolás fiú. Nagyapja mellett a három Choujin lelkes támogatója, de inkább ő szorul támogatásra, tekintve, hogy gyakran ejtik fogságba a youkaik. Álma, hogy ő is Choujin lesz majd. Az egyik epizódban át is változott, nagyon aranyos volt látni a kis Choujin Bibyunt.
• Akechi Lisa: A tokiói rendőség kilencedik osztályának titkos nyomozója. Remek álcázó- és akrobatikus képességének köszönhetően a kilencedik osztály ninjájának is nevezik. Ő az egyedüli, aki nem tagja a csapatnak, de ismeri a Choujinok valódi kilétét. Akrobatikus képességei elegendők ahhoz, hogy az alacsonyabb szintű youkaikkal szemben felvegye a harcot.
• Benishark: Egy biomechanikus repülő erőd, ami tud beszélni. Ő figyelmezteti a három Choujint, ha youkai fenyegeti a környéket. Félénk személyiség, ritkán bonyolódik harcba. Santa-kun jóbarátságot ápol vele.

Youkai járőrök

Van további két segítsége a Choujinoknak, akik szintén youkaik. Eredetileg a nagy sátánkirály alkotta meg őket, de végül Choujinok csatlósai lettek.

• Shindo: Egy hatalmas, 3 méter magas youkai. Bár a neve katakanával van írva, de jó eséllyel a "csodagyerek" jelentésre gondoltak, amikor kitalálták a nevét, ugyanis bárki, aki elbújik a köpenyege alá, azt képes egy "Ah, Shindo!" felkiáltással teleportálni.
• Birin: Egy kistermetű youkai, leggyakrabban Shindo vállán ül. Sokkal beszédesebb, emellett képes egy "Birinpo" felkiáltással eltűnni.

A sorozat a 36 epizódja során számos epizódszereplőt vonultat fel. Minden egyes epizódban más és más youkai kerül központba, így a közeg és a hozzá tartozó szereplők is mások.

Ennyi alapozó után azt gondolom, hogy érdemes bátran tenni egy próbát tenni vele, mert aki el tud vonatkoztatni a hibáitól, gyerekes mivoltától, az kellemeset fog szórakozni. Nekem egyszerűen melengeti a szívemet egy-egy epizód, mert japán. És ez nekem mindenre elég. Nem akar más lenni, mint ami, de amit megígér, azt maradéktalanul teljesíti. És ez hallatlan nagy erény. És azt tegyük hozzá, hogy ezek a különböző japán hiedelmek joggal adnak alapot a modern kultúrában különböző témáknak, mert annyira változatos, szerteágazó a téma, és kimeríthetetlen. Rengeteg, rengeteg japán műben ott van elrejtve a youkai, és a hozzájuk tartozó történetek, hiedelmek. És ha jobban belegondolunk, sokkal nagyobb fantáziája van a japánoknak, amikor mondjuk youkaikkal ijesztgeti a rossz gyerekeket, mint nekünk, magyaroknak, amikor egy-egy szülő, aki magát tökéletesnek hiszi, rászól a gyerekére, aki sokat iszik, hogy "béka nő a hasadban" vagy akivel nem bírnak, hogy "jön a zsákos ember érted és elvisz".

Ugyanakkor érdemes kicsit még elemezni a gyerekes mivoltát, meg a sajátosságait. Mert youkai szempontjából néha az az érzésem támadt, hogy túl komolyan veszi magát a sorozat. Nem nagyon hiszem ugyanis 8-10 éves kor felett bárki is komolyan venné a látottakat, de vannak benne olyan ijesztő jelenetek, amiket felnőttként nyilván tudok kezelni, de nem egyszer elképzeltem, hogy ha én ezt a sorozatot 3-6 évesen néztem volna, szerintem módszeresen rosszat álmodtam volna.

Tehát vannak jelenetek, amik megítélésem szerint túl komolyak. Vagy csak nekünk? Jó néhány olyan példát lehetne felsorolni, amik arról adnak tanúbizonyságot, hogy a japán gyerekek elméje teljesen más szinten működik, mint a nyugatiaké. Elég csak arra gondolni, hogy a jónéhány akár kisebbeknek szánt animében is megjelenik a lőfegyver. Vagy hogy mást ne mondjak, a Nintendo Famicom konzoljához kapható Zappernek valódi fegyver külseje van, míg a nyugati NES konzolokhoz kapható Zapper egy szürke játékpisztoly. Én úgy gondolom, hogy egyrészt a történelmükből kifolyólag is mások a japán gyerekek gondolkodása, látásmódja, meg a folklórjukban sem félnek ijesztőbb szellemeket ábrázolni. Így a gyerekek elég hamar megtanulják, hogy a világnak vannak fenyegető dolgai, és talán ehhez ráidomulnak. Ezt már konkrétan nem tudom. De az biztos, hogy a japánoknak semmiség megnézni a Dragon Ballt, míg minálunk a '90-es évek végén akkora hiszti volt miatta, hogy fizikai fájdalmat okozott. A mai napig komoly dilemmám, hogy mi, nyugati gyerekek vagyunk túlvédve az ártalmakkal szemben, vagy a japán gyerekeket avatják be túlzottan, és ennek vannak látens következményei? Ha pszichológia szakra jártam volna egyetemen, ezt kutatnám.

A másik, ami komolyan elgondolkodtat, nemcsak ezen sorozat kapcsán, hanem általánosságban a Super Sentai sorozatokat illetően, a harci jelenetek. Nemrég olvastam a Video magazin 1992. júliusi számában Jackie Chan életútjáról, és hogy mennyire nehéz volt neki kitörni az ázsiai piacról, mert senkinek nem szavaztak bizalmat Bruce Lee után. Említették az ázsiai filmek, sorozatok sajátosságait, és élek a gyanúperrel, hogy többek között a tokusatsu sorozatokra is gondol(hat)tak. Mert azok a harci jelenetek is, mint ami mondjuk a Choujin Bibyunben is láthatók, mindennek nevezhetők, csak hitelesnek nem. Annyira láthatók, hogy meddig száll a keze (hogy épp meg ne üsse az áldozatot), és ahogy elugrik, ahogy a lábát támadják meg, tehát még a látszatra se volt nagy gondjuk. És ahogy elkezdtem nézni több ilyen régi sorozatot (alkalomadtán írok róluk is), annyira látszik, hogy a harcok, verekedések nem valósak. Pedig pont Bruce Lee óta tudhatnánk, hogy megvan a maga módja az igazi harcművészeti koreográfiának egy ázsiai filmben. És az egy dolog, hogy ezek a japán színészek nem bentlakásos iskolában nevelkedtek, mint Jackie Chan, de úgy gondolom, hogy azok a színészek, akik egy ilyen sorozatban szerepeltek, tanulhattak volna valami komolyabb harcművészetet. Akkor sokkal komolyabb harci jeleneteket láthatnánk, amitől nemcsak a néző számára válik átélhetőbbé a film, hanem a nyugati filmipar is komolyabban vette volna az ázsiai színészeket, ezáltal nem lennének a lehetőségeik csak az ő kontinensükre korlátozva.

Így ezek a sorozatok megmaradnak a japánoknak, és nekünk, japán rajongóknak. Tényleg azt gondolom, hogy érdemes egy próbát tenni a Choujin Bibyunnel, mert ha elengedjük minden elvárásunkat, akkor egy kedves és szerethető sorozatnak lehetünk nézői.

My Drama List | Snitt | Tokupedia | Wikipedia

Muchuu sa, Kimi ni. opening és ending dalok

Épp csak pár napja lett vége a anime, és annyira hiányzott, hogy újra megnéztem egyben az 5 részt. És ugyanúgy imádtam, mint amikor követtem aktuálisan a részeket. És valószínűleg ez már így is marad.

És hogy semmivel ne maradjak adós az animét illetően, lássuk is openinget, az endinget, valamint egy rövid ismertetőt az előadókról.

Suna Keida - Rubble

Az opening megítélésem szerint annyira nem adja vissza az anime hangulatvilágát. Egy átlagos dalnak hallom, még csak nem is érzem, hogy az animéhez írták volna a dalt. Zenében és dallamában is eléggé jellegtelen.

Mondanám, hogy sokkal inkább szövegben hozták ki az anime mondanivalóját, viszont mivel nem hallatszik ki az anime vibe-ja, ezért komolynak hangzik. Így viszont inkább a BL anime szövege lehetne, ugyanis egy szerelmes dal szövegét olvashatjuk. Mondjuk az anime címe is erre utal, hiszen a Muchuu, mint 夢中, lényegében az "álom" és a "középső" kanjijaiból alakult ki. Így fejezik ki a japánok, ha egy adott személyt annyira képtelenek elfelejteni, hogy álmukban is őt látják. Innentől már csak karnyújtásra vagyunk a a szerelemtől, és a másikért való megőrüléstől. Az énekes hangszínét hallva is egy passzív meleg férfi jut eszembe.

Hogy milyen a dal? Hát, tessék meghallgani.

Suda Keina egyébként 2013 óta van jelen a japán zenei iparban. Bár eleinte vocaloid dalokat írt Balloon néven, később, 2017-ben kezdett saját dalokat énekelni. Olyan animéknek énekelt dalokat, mint az Enen no Shouboutai, a Ni no Kuni, Boku wa Aishita Subete no Kimi he, Skip to Loafer.

A videoklip is inkább azt sugallja, hogy a dal inkább önmagában értelmezendő, semmint az animével.

Yamashita Daiki × Hanasaka Tasuku - Bitansan Adolescence

Ezzel szemben az ending már sokkal inkább visszaadja az anime hangulatvilágát. Egyszerűen megelevednek az egyes jelenetek, ahogy hallgatom ezt a dalt. Az anime két seiyuu-ja (Zaki és Sakura, tehát teljesen mellékszereplők) éneklik a dalt, és minden benne van, amiért szeretem az animét. Teljesen szabad, kötetlen ének, az előadásmód, a játék a szavakkal és az hangokkal, fantasztikusan visszaadja a srácok kérlelhetetlen önazonosságát. A zene és a dallam is ugyanezt a szabadságot tükrözi.

És ami szintén érdekes, hogy szöveg sem szerelmes. A teljes mértékig megélt, pezsgő kamaszkorról szól (mondjuk érdekes a cím magyar fordítás: "Enyhén szénsavas kamaszkor"), mutasd meg magad olyannak, amilyen vagy. És ezt teljes mértékig alátámasztja a zene, ahogy a videoklip is!

Teljes mértékig az animét jelenítették meg a való életben az énekes-seiyuuk! Gyakorlatilag két jóbarát egy napjába nyerhettünk betekintést, akik együtt élnek, minden együtt csinálnak és jól szórakoznak. Olyan, mintha a dal a kettejük character songja lenne. Élmény volt nézni, elhozták az animét a való életbe.

A megjelenés érdekes, mert megjelent albumon, és kapható is fizikai formában, de inkább felel meg egy mini-albumnak, egyéb dalokkal, semmint egy kislemeznek. Van belőle regular és limited edition is, mind a kettő arányaiban elég drága, úgyhogy ez az anime sem fogja bővíteni a japán CD gyűjteményemet. Meg hát szívesebben vennék egy anime edition kiadást is, hiszen az anime miatt venném meg a kislemezt, nem feltétlen az előadók miatt. Bár az tény, hogy a videoklip és a lemez borítója is arról árulkodik, hogy érzik az animét és szeretik is.

Gondolom, ennyiből is nyilvánvaló, hogy az ending az, ami sokkal inkább bejön. Hiszen nemcsak hogy sokkal inkább érezhető az anime a dal hallgatása közben, hanem megjelenítették a valóságban is azt, amit a mű át akar adni, ezt is motiváló látni és hallani.

Érdemes 2025-ben is animét nézni. Ne adj isten, igazi gyöngyszemet fedezünk fel.

Két anime egy mangakától

Ritka az, amikor egy mangakának két műve is kap egy szezonban animeadaptációt. Wayama Yamát ezen nem mindennapi megtiszteltetés érte, hiszen egyszerre dolgoztak a Karaoke Iko! és a Muchuu sa, Kimi ni. animációján is. A két mű között látszólag nem sok kapcsolat van, ezért csodálkoztam, hogy az AniList-en egymáshoz közeli kapcsolatot írnak, mintha egyikből következne a másik, ráadásul a két animének is egy Twitter oldala sőt, egy hivatalos weboldala van. Hogy ez mennyire indokolt, van-e egyéb kapcsolat a két mű között azon túl, hogy ugyanaz a mangaka, nézzünk utána.

Karaoke Iko!

Oka Satomi középiskolás srác, a kórusklub tagja, hovatovább az egyik legjobb énekese. Bár kérdéses, hogy tehetségét áldásként vagy átokként élte meg akkor, hogy megkörnyékezte az egyik yakuza, Narita Kyouji, hogy tanítsa énekelni. Bár gyorsan eldönti a kérdést Oka-kun láthatóan nyugtalan mivolta ellenére belemegy abba, hogy órát adjon a maffiózónak.

Kyouji-sannak jó oka volt rá, hogy órákat vegyen a félénk visszahúzódó fiútól. Yakuza körökben ugyanis negyedévente szokás karaoke versenyt rendezni, és ahogy sejthetjük, itt nem a győztest jutalmazzák, hanem a vesztest büntetik. És nem is akármivel! Egy tetoválást kap a kézfejére, méghozzá abból, amit a legjobban gyűlöl. És ha ez még nem lenne elég, maga a yakuza vezér varrja a vesztes kezére, ami - tekintve, hogy kezdő - ez dupla veszéllyel is jár. Egyrészt, könnyen meglehet, hogy a munka eredménye tragikus lesz, másrészt, aki nem szakértő, annak munkája még sokkal fájdalmasabb. Így hát nem csoda, hogy a 39 éves yakuza hősünk inkább elviseli azt a megaláztatást, hogy egy 14 éves gyerek segítségét kérje, mint amit a karaoke verseny vereségének zálogául kell elviselnie.

Ennek jegyében Kyouij-san elviszi Oka-kunt egy karaoke bárba, ahol beavatja a részletekbe. A fiú vonakodva ugyan, de elvállalja a rögtönzött tanári felkérést. De azt még nem is sejtette, hogy teljesen más miatt lesz viszontagságos az oktatás. Hamar kiderül ugyanis, hogy szeretett (?) yakuzánk félelme a vereségtől egyáltalán nem alaptalan. Oka-kun számára nagyobb fenyegetés a végleges halláskárosodás, amikor először hallja újdonsült tanítványát énekelni, minthogy mondjuk halálos fenyegetést kapjon, ha elutasítja a felkérést. A fiú igyekszik diplomatikusan a yakuza elé tárni a hibáit, és hogy mennyi mindenben kell fejlődnie. És ezen rövid sorozat során (amit régen OVA-nak hívtak) nagy viszontagságok és kemény gyakorlások árán a yakuza kihoz magából egy értékelhető eredményt.

Bár a történet alatt ez nem annyira érzékelhető, de az egész meglehetősen abszurd. Egyrészt az ének szolgáltat derűs percekkel, főleg az első részekben, másfelől a yakuza igyekszik a barátságosabb arcát mutatni. Mindent megtett a mangaka azért, hogy a körülményekhez mérten a történet a lehető legbarátságosabb legyen. Régi álma volt egyébként yakuza történetet írni, ám amikor Morning magazin szerkesztősége elutasította az ötletet, ezért Wayama Yama doujinshiként jelentette meg a történetet. Először a 2019. augusztus 25-én megrendezett COMITIA nevű Doujinshi rendezvényen értékesítette, ahol nemcsak hogy az összes példányt eladta, hanem többször kellett utánnyomni a történetet. Egy időben nehezen volt beszerezhető a doujinshi. Végül 2020-ban a Kadokawa Future Publishing adta ki a manga formájában a történetet.

Ami meglehetősen szembetűnő a történetben, az Oka-kun ambivalens viszonyulása a yakuza felé. Láthatóan tart tőle, igyekszik tisztes távolságot tartani, mégis igyekszik segíteni, ahol tud. LINE-on is tartják a kapcsolatot, így végül kialakul egyfajta kötődés a két főszerpelő között. A mangaka régóta érdekelt a bromance történetekben, egyik terve teljesült azzal, hogy két jelentős korkülönbséggel élő férfi között írt egy ilyen történetet.

Live Action movie

A mangából előbb készült élőszereplős film, mint animáció. 2023-ban tervezték bemutatni, végül 2024 januárjában láthatta moziban a nagyérdemű közönség. A mangában mintha igyekezett volna tompítani a mangaka a korkülönbség élét, a movie-ban nagyon látszik a két főszereplő közti generációs eltérés. Ezáltal az egész történet még abszurdabbnak hat. A movie láttán eleinte igencsak kellemetlen érzésem a szokatlan tanár-diák kapcsolat láttán. Csak még jobban meg tudtam érteni Oka-kun távolságtartását a yakuzával szemben. De ahogy haladt előre a történet, úgy lett egyre inkább fedezete a kettejük barátságának. Bár mivel erősen kijött a korkülönbség, sokkal inkább olyan érzésem volt, mintha egy apa-fia kapcsolatot láttam kibontakozni.

A film nagyon jó volt, a színészek remekül játszották a szerepüket! Igyekeztek a történet egyediségéhez mérten nem a tipikus japános "mangaadaptációs" színjátszással átadni a jeleneteket. Ez jó hatással volt a színészi játékra. Igyekeztek Ayano Gou személyében egy barátságosabb arcú színészt találni, hogy inkább a történet bromance és slice of life mivoltára fókuszáljanak, semmint a yakuzát a maga sötét valóságában mutassa be. Saito Jun pedig zsenge kora létére láthatóan ígéretes karrier áll előtte. Mindenképp ajánlott film, a minősége garantálja a létjogosultságát. Nem éreztem, hogy egy újabb húznak le az eredeti műről.

Famires Iko!

A történet Famires Iko! címen folytatódik. Oka Satomi felnőtt férfi lett, leérettségizett és egyetemi tanulmányainak okán Osakából Tokióba költözött. Újévi buliból hazatérve megáll egy családi étteremnél, ahol részmunkaidős állást vállal. Itt nem is annyira a srác a főszereplő, sokkal inkább az a képregény szerkesztőség vezetője, és legfőbb segédje, akik állandó jelleggel a étterembe járnak, megvitatni a leveleket, megválaszolni, amik egyébként a szerkesztőségbe érkeznek. Arra is volt példa, hogy bizonyos jelölteket, akik a magazin színvonalát erősítenék, az étteremben hallgatják meg. Ezt Oka-kun meglehetősen furcsán konstatálja, de nem zavartatja magát miattuk.

A fiú ebben a mangában is ugyanúgy csendes, zárkózott, nem nagyon beszélget másokkal. Kifejezetten megkönnyebbülésként éli meg, ha a kollégája csak 2 másodpercre is, de csendben tud maradni.

Narita Kyouji ebben a történetben is megjelenik, és amikor felbukkan, természetesen csak egy helyre mehetnek múlatni az időt.

Igazából nem rossz ez a történet sem, mert olvasatja magát, de nehezen adja magát, hogy mi is a célja a mangakának ezzel a történettel. Az a gyanúm, hogy a mangaka azért ugrott ennyit időben, hogy Oka-kun nagykorú mivoltának köszönhetően ne jöjjön ki a korkülönbség kettejük között.

Muchuu sa, Kimi ni.

A mangaka másik műve, mely animációt kapott, az Muchuu sa, Kimi ni. Szerencsére semmi köze nincs a yakuzához, ellenben a bromance-hoz annál inkább. A manga két olyan srác, nevezetesen Hayashi Miyoshi és Nikaido Akira történetét követi, akik között semmi kapcsolat nincs. Az a helyzet ugyanis, hogy a mangaka, egy antológiagyűjteményt adott ki melynek szereplői fiúiskolába járnak.

És hogy ki ez a két fiú? Hayashi Miyoshi őszinte, naiv srác aki kérlelhetetlenül hű önmagához. Kedvét leli a haszontalan cselekedetekben, úgysmint utcatáblák fényképezésében vagy a lépteinek számolásában. Elmélete szerint ekkor éli meg igazán a szabadságát. Személye üdítőleg hat az elvárásokkal és a konformizmus által formált világban. Ezzel szemben Nikaido Akira keményen dolgozott azon, hogy komor és mogorva álarcát magára öltve távol tartsa magától az osztálytársait. Ám egy osztálytársa bepillant a maszk mögé, onnantól pedig szépen lassan azon dolgozik, hogy lehántsa azt az arcáról.

A mangafejezetek egy-egy történetet dolgoznak fel, ezek kaptak az animében is egy-egy epizódot. A cél az volt, hogy olyan, a fiúk személyiségéhez illő, de különálló történetet dolgozzon fel, amik példát szolgálnak arra, hogy a különcség lehet az egyéniség kifejezése, ha elfogadod magad olyannak, amilyen vagy, és megéled általa az önazonosságod. Ebből kifolyólag az egyes történetek is meglehetősen egyediek, itt-ott szívet melengetők, vagy épp derültségre adnak alapot.

Live action dorama

Ebből a mangából is korábban, sőt jóval korábban készült el az élőszereplős adaptáció. Hasonlóan öt részes, mint az anime, bár a felépítése némileg más. Az első részben egyszerre mutatták be Hayashi és Nikaido történetet, amitől meglehetősen csapongóan indul a sorozat. Tartottam is attól, hogy rányomja az egész dorama színvonalára a bélyeget, hiszen így nincs igazán lehetőség elmélyülni a történetben.

De szerencsére ennek nyoma sem volt a második résztől. Csak egy történetet dolgoztak fel, így volt is lehetőség megélni azt, ráadásul a színészek is nemcsak hogy jól játszottak, de szemmel láthatóan élvezték a szerepüket. Azt éreztem, hogy lubickolnak benne, ez az egyedi darab csak változatosabbá teszi a repertorájukat. Nemcsak hogy a legtöbbet hozták ki magukból, de itt-ott mintha rá is játszottak volna a szerepükre.

Talán amibe be lehetne kötni, hogy Nikaido nemhogy nem ijesztő, hanem kifejezetten egy szépfiú alakítja. Így nem annyira hatásos az a bizonyos mogorva álarc, ami a mangában annyira működik, és így nem érezhető annyira az a jellemfejlődés, amin keresztülmegy, de ahogy játssza a színész a szerepét, az mindenért kárpótol. Mindenképp érdemes megnézni!

Verdikt

Talán ennyiből is nyilvánvaló, hogy a két mű közül a Muchuu sa, Kimi ni. sokkal közelebb áll hozzám. Kicsit beárnyékolja nálam a Karaoke Iko!-t a yakuza, és hogy az egyik srác kiskorú, de ha úgy vesszük, hogy egy apa-fiú kapcsolat éled újjá, akkor bőven van okunk szeretni a Karaoke Iko!-t is. Minden abszurditásával, komikumával együtt is egy végtelenül kedves történet. De a Muchuu sa, Kimi ni. esetében sokat ad nálam Hayashi önazonos személyisége és hogy volt Nikaido esetében egy srác, aki lehántotta az általa gondosan kialakított mogorva álarcot. És mint annyiszor, most is kiderült, hogy Nikaido is ugyanúgy a kedves és szerethető srác, mint bárki más. A Muchuu sa, Kimi ni. kiváló példát mutat arra, hogy a magad egyéniségével is megtalálhatod a helyed a világban, ahogy arra is, hogy ritka nagy kincs, ha van valaki, aki meglátja az értékeidet és megnyitja a szívedet.

Ennek okán sokkal erősebbnek éreztem a bromance-ot a Muchuu sa, Kimi ni.-ben. Sokkal szabadabbnak tűnik, jobban kijött az, hogy a mangaka első, gimnáziumi próbálkozásai Boy's Love mangák voltak. Azóta ezt annyival "szelídítette", hogy olyan közeli kapcsolatot mutat be srácok között a történeteiben, ami épp nem lépi át a romantika határát. Amolyan feltétel nélküli teljes bizalom van a fiúk között. És ezt szívmelengető látni. A Karaoke Iko!-ban talán korlátozta a mangakát hogy az egyik srác még csak 14 éves. Talán pont ezért van folytatása Famires Iko! címmel, hiszen ott Oka-kun már fiatal felnőtt.

A mangaka egyéb művei

Wayama Yama egyelőre a rövid történetek híve. Az első mangája, amit még Wayama Tomoyoshiként jegyez, egy One-Shot, mely Yuutousei no Mondai címmel jelent meg. Ez egy sajátságos iskolai slice of life történet horror elemekkel. Inaba Akira egy igazi elit diák. Kiváló tanuló, osztálytársai pedig tisztelik a tudása miatt. Ám, ahogy a cím is utal rá, vagy egy problémája. És ha ez felszínre tör, az bizony horrorisztikus következményekkel jár. Talán ez a manga a legnagyobb bizonyíték arra, hogy a mangakát a horrormangák is inspirálták. Meggyőződésem, hogy a Muchuu sa, Kimi ni.-ben is Nikaido karaktere ténylegesen egyfajta tisztelgés Junji Ito munkája előtt, és nemcsak azért, mert az osztálytársa mondta róla, hogy olyan, mintha Junji Ito egy mangájából lépett volna ki. Hiszen, ha jobban szemügyre vesszük a karakterdizájnt és a közeget, Wayama Yama mangáit lényegében csak az különbözteti meg a horrormangákról, hogy a közeg szerethető. Egyébként a karaktereinek nem lenne ilyen barátságos fizimiskája, akár horrormanga szereplői is lehetnének.

Wayama-san egyébként dolgozott korábban a Morning magazinnak. Náluk jelent meg a szintén One-Shot Nagisa he Ikou, de a későbbi együttműködés nem volt sikeres, mert a szerkesztőség elvárásait akarta kielégíteni, így az egy idő után szem elől tévesztette, hogy mit is akar rajzolni. Valószínűleg ez a tapasztalat is hozzásegítette a mangakát ahhoz, hogy önazonos karaktereket alkosson.

A mangaka másik komolyabb műve - amiből OVA is készült - az Onna no Sono no Hoshi. Ez is férfiközpontú történet annak ellenére, hogy most egy lányiskolában járunk. Ennek japán nyelvtanára, Hoshi Mitsuhiko a diákok kedvence. Hihetetlen engedékeny, beszáll a lánytanítványai Chiritori játékába, tanácsot kérnek tőle mangarajzolás terén, de az se zavarja, ha diákjai a füle hallatára kicikizik. Tanárkollégái meg ha hívják iszogatni, zokszó nélkül elmegy. Egyik szünetben figyel fel az egyik tanár, Kobayashi Keiji a kollégájának, egyben barátjának munkájára. Amikor végül elhívja egy bárba iszogatni, itt tudhatunk érdekességeket a tanárról. Ez is egy rövid, de végtelenül szerethető mű, mert Hoshi-sensei is olyan karakter, aki nem zavartatja magát, hogy cikizik a diákok a különcsége miatt, egyszerűen vállalja az egyéniségét. Valami egészen más foglalkoztatja. Hogy mi, annak bárki szem- és fültanúja lehet, ha megnézi ezt a rövid és kedves történetet. A manga viszont a mai napig tart, Wayama Yama a mai napig ezen dolgozik.

Ez a történet is átmegy bromance-ba a két tanár között. Azt kell mondjam, hogy nagyon ügyesen lavírozik a mangaka a műfajban. Azért nehéz dolog a bromance, mert egy nagyon vékony fal választja el a legjobb barátságot és a párkapcsolatot. Így annak, aki férfiak között szeretne egy igen közeli kapcsolatot bemutatni, annak ezen a vékony falon kell egyensúlyoznia. Nem olyan nehéz egyik-másik irányba leesni. Eddig a mangaka ügyesen balanszíroz. Egyedül a Karaoke Iko!-nál volt olyan érzésem, hogy nem kezelte ezt annyira jól, főleg a gyerek részéről.

Ezt leszámítva mindenkinek ajánlom a műveit. Igaz, elsősorban női olvasói vannak, és női műfajba sorolják a műveit, de azt gondolom, hogy olyan férfi animések számára is példával szolgálhatnak a mangái, akik nyitottak az igazán szoros, testvéri szintű kapcsolatra. A mangaka is jobban szereti seinennek aposztrofálni a műveit, mert a josei nem illik a stílusához. Én magam is inkább seinennek látom a műveit, de ettől függetlenül teljesen mindegy, milyen nemű az olvasó, azt gondolom, hogy mindenkinek tetszeni fognak a történetei. Egy különleges ajándéknak tartom Wayama Yama mangáit.

Még a halál sem választ el

Nemcsak a nyári szezon, de az idei év egyik legnagyszerűbb animéjének tartom a Hikaru ga Shinda Natsut. Fajsúlyos történet a barátság jelentőségéről, szakralitásáról, tele szimbólumokkal. Azonnal felkeltette a figyelmemet, ahogy értesültem, hogy lesz egy ilyen anime, és megnéztem az első előzetest.

Annak ellenére kezdtem el egyből olvasni a mangát, hogy egyébként nem az én stílusom a horror. De volt egy olyan érzésem, hogy a mondanivalója erősebb, mint a szándék, hogy a néző / olvasó féljen. Ez így is történt. Inkább misztikusnak mondanám a történetet, semmint ijesztőnek. Nemcsak rejtéllyel van tele a történet, hanem szimbólumokkal is. De miről is van szó?

Indou Hikaru félévvel ezelőtt elment a hegyekbe egy hétre, ám akkor nem tért vissza. Egyszer csak mégis felbukkan. Legjobb barátja Tsujinaka Yoshiki akár örülhetne is, hiszen nagyon hiányolta a barátját. Ám hamar észreveszi, hogy valami nincs rendben Hikaru körül. Egyből szóvá is teszi, és Hikaru nem is tagadja, hogy ő nem ő, hanem egy szellem, aki a fiú testébe költözött. Hikaru ugyanis meghalt. Ám nemcsak a hasonlóság kísérteties, hanem birtokolja Hikaru emlékezetét és a személyiségének javát is. A szellem arra kéri Yoshikit, hogy ne árulja el senkinek a titkot, nem akarja megölni a fiút. Innen indul a történet.

Nagyon érdekes, hogy az anime azzal indul, hogy Hikaru keresésére indul az egész falu, a mangában ilyen jelenet nincs. Ez jó plusz volt, adott egy kis extra izgalmat a történetnek. A történet alapvetően két szálon fut. Az egyik, hogy felfedik a falu rejtélyét, és ami az Indou családot érinti, egészen pontosan a fiútagokat. Ők azok, akik ha felmennek a hegyre, akkor nem térnek vissza. Ugyanez történt Hikaruval, de ő valamiért, ha szellem formában is, de visszatért. Egyébként nagyon érdekes, elkezdett érdekelni, hogy a japán folklórban a szellemek, youkaiok fiúkat ejtenek áldozatul? Nézek még egy nagyon régi tokusatsu sorozatot, a Choujin Bibyunt, aminek minden egyes epizódjában egy bizonyos tárgy youkaija a "főgonosz". És a 15 rész alatt, amit láttam, emlékeim szerint csak fiúk voltak az áldozatok. Ha esetleg van ilyen jellegű összefüggés, ki tudja.

Halni vagy nem halni?

Bár azt érzem, hogy itt most másról van szó. Én ugyanis ebben a sorozatban a halált szimbolikusan látom. Ugyanis a történet másik fő szála a fiúk közti barátság, amit mint láthatunk, még a halál sem választhat el! Sokkal inkább Yoshiki kerül fókuszba, hogy mit kezd az érzéseivel, hogy Hikaru elvileg nincs többé, mégis ott van mellette. Fókuszba kerül az érzelmi elengedés, annak nehézsége. Az anime remekül rámutat arra, hogy mennyire nehéz elengedni valakit lelkileg, ha az emléke mindenhová elkísér minket - szó szerint. Különösen egy olyan ember számára, mint Yoshiki, akinek érzékeny mivoltát kiválóan és átélhetően közvetítette mind a manga, mind az anime. Így ragaszkodása érthető, neki sokkal nehezebb elengedni a szeretett barátját, mint egy átlagembernek. Hikaru pedig szellem mivoltában is védelmezi Yoshikit. Azért is értelmezem a halált szimbolikusnak, mert itt-ott túlzottan emberi Hikaru viselkedése. Ahogy bánik Yoshikival, a többiek számára is teljes joggal észrevehetetlen, hogy Hikaru valójában nincs többé. Van egy olyan érzésem, hogy az lesz az egész történet vége, hogy végig emberségesen bánnak Hikaruval, ezáltal a szellem teljesen emberi lesz, ezáltal kel Hikaru kvázi újra életre.

A történetvezetés is fantasztikus. Nemcsak hogy egyenletesen lavírozik a két történetszál között, hanem fokozatosan ismerjük meg a falu rejtélyét. Ebben a fiúk segítségére egy középkorú hölgy, Kurebayashi Rie lesz a segítségükre, aki nemcsak információval látja el a két jóbarátot, hanem el is viszi őket, hogy a helyszínen vizsgálódjanak. Így szépen lassan felszínre kerülnek a a titkok. Eddig hivatalosan 38 fejezet van kész a mangából, és a legkevésbé sem tűnik úgy, hogy a közeljövőben lesz vége. Sőt, sokkal inkább egy hosszú történetet képzelek el, 100+ fejezettel, több évaddal.

Az biztos, hogy megérdemli ez a mű a hírverést, mert ilyen formában még senki nem mutatta be a barátság fontosságát. A mangaka, Mokumoku Ren nyilatkozott úgy, hogy igyekezett, amennyire lehet, visszafogni a horror elemeket, hogy széles réteg által legyen fogyasztható ez a mű. Én sokkal inkább azt látom, hogy így tudta ábrázolni a mondanivalóját úgy, hogy el is jusson az emberekhez. Az biztos, hogy nagyszerű munkát végzett.

A népszerűség a manga eladásokban is mérhető. Az első kötetből az első három hónapban 200.000 példány kelt el, mára az eladások már 3,5 millió példánynál járnak. Kritikusok pedig dicsérettel illetik a rajzstílust, karakterdizájnt és a történetet is. A mangaka, Mokumoku Ren először a gimnáziumi vizsgáira készülve kezdett el rajzolni, amiket a vizsgái után a Twitter közösségével is megosztott. Felfigyelt rá a Young Ace Up szerkesztősége is, aki felkérte a mangakát, hogy a manga a weboldalukon jelenjen meg. A mangaka egyik nagy kedvence a Tokyo Ghoul, jó eséllyel ez is inspirálta a műre. A mangát a kritikusok nemcsak dicséretükkel méltatták. A Takarajima kiadó által évente publikált Kono Manga ga Sugoi! 2023-as kiadványában a Hikaru ga Shinda Natsu lett a legjobb férfiaknak szóló manga.

Miben rejlik a mű titka?

A történet népszerűségének egyik nagy titka az úgynevezett "Függőhíd-effektus". Ez azt jelenti, hogy a háttér és a közeg az, ami miatt ijesztőnek tűnik, nem maga az esemény. Ez a nézőben, olvasóban enyhe szorongást és félelmet okoz. Valódi veszéllyel ugyan nem fenyeget, de segíti a nézőt, olvasót abban, hogy jobban kötődjön a történethez. Ez a pszichológiában használt "izgalom téves tulajdonítása", aminek az a lényege, hogy félelemmel kapcsolatos fiziológiai reakciót tapasztalnak, amit az emberek tévesen romantikus izgalomnak tulajdonítanak. Ez azért lehetséges, mert sok ingernek hasonlók a fiziológiai tünetei, a mangaka pedig ezt használja ki kiválóan. A való életben is megtörténik ez, ezért van az, hogy a krízishelyzetek mélyítik a barátságot. Ezért van az, hogy sokan BL-történetnek hiszik a Hikaru ga Shinda Natsut, hiszen folyton ott lóg a levegőben, hogy veszélyben vannak a fiúk. Bár az hozzátartozik az igazsághoz, hogy Mokumoku Ren valóban BL-mangaként mutatta be 2021-ben a történetet, de a kiadónál már nem így volt publikálva. Inkább úgy, mint egy horror, mely felnövéstörténet mutat be, queer elemekkel.

És hogy mennyire szoros köztük a barátság, jelzi Hikaru egyik mondata is (nem idézem pontosan, de a lényeg benne lesz): "Mi azért szeretjük egymást ennyire, mert sajátságosan látjuk a világot." Ebbe minden benne van. Csak azok szerethetik egymást ennyire, akik a világ törvényeire fittyet hányva, teljes mértékig elvárások nélkül élik az életüket.

Ezzel együtt a mangában ritkán használt hangutánzó szavakat láthatunk. Ez is izgalmassá, egyedivé teszi a történetet, ugyanakkor a mangaka nagyon ügyel arra, hogy a kontextusba illeszkedjenek, hiszen a megfelelő hatást csak így érik el.

A falut Mokumoku Ren nagyanyjának szülőfalujáról mintázta. Egy olyan faluban nőtt fel, ahol a házak egymás után érték egymást, ezekbe a szomszédok szabadon járhattak-kelhettek. Emellett azt is akarta, hogy a szereplők valami sajátságos, jellegzetes dialógusban beszéljenek, ezzel is is még hitelesebbé téve a falusi közeget. Végül a Toukai régió hegyvidéki részét választotta. Ennek része a Mie prefektúra, itt található a falu, ahol a történet játszódik. A szereplők közül néhányan Mie dialektusban beszélnek.

A manga angolul a Yen Press gondozásában jelenik meg, eddig öt kötet látott napvilágot, a hatodik kötet 2025. október 28-án jelenik meg. Japánul viszont már hét kötet elérhető.

És ami a zenét illeti

A zene az animének az a része, amiről lesújtó véleményem van. Mintha énekeseknek fogalma nem lett volna arról, hogy miről szól az anime, csak úgy írtak valami dalt, ha már felkérték  őket. De a végeredmény személyes véleményem szerint tragikus lett. Azért hallgattam az openinget sokszor, mert ezzel éltettem a fejemben tovább az animét, amikor megnéztem, így igazából azért maradt meg bennem, mert sokat hallgattam.

Azt érzem, hogy az énekes, Vaundy elsősorban a lassú részekkel adta vissza az anime légkörét, de összességében egy átlagos pop-rock dalt hozott össze, ami bármelyik anime betétdalnak elmehetne. Pedig hallható a Saikai bizonyos elemeiben, hogy nyomokban fellelhető az anime sajátságos légköre, de legalább ennyire is érvényesül. A borító viszont nagyon tetszik, ahogy Yoshiki szeméből nézünk Hikarura. Az nagyon hatásos lett.

Az ending egy bizonyos TOOBOE nevű előadó műve, az Anata wa Kaibutsu, ami, ha lehet, még annyira sem köthető az animéhez, mint az opening. A kislemez többi dalát is hallgatva nyilvánvaló, hogy az énekesnek markáns stílusa van, ami alkalmas lenne arra, hogy egy ilyen animének énekeljen dalt. Ehhez képest borzalmasan sajnálatos, hogy pont az ending dalban nem élt vele! Szintén egy átlagos pop-rock dalról van szó, amibe sehogy nem illeszkedik az énekes egyénisége, ezért kifejezetten idegesítőnek hat a dal.

Végsősoron egyik dalt sem tudom az animéhez kapcsolni. És amit még rosszabbnak tartok, hogy csak az ending dal jelent meg CD-n. És hogy az összkép még rosszabb legyen, kizárólag CD+Blu-ray limitált kiadásban (volt) kapható (villámgyorsan elfogyott) embertelen magas áron. Ráadásul olyan extrákat csomagoltak a kiadványhoz, amik nem köthetők az animéhez, ahogy a Blu-rayen sem animés tartalom lelhető fel. Többször írtam már arról, hogy azért tartom jónak, hogy egy anime betétdalt tartalmazó kislemezből az anime és artist editiont is gyártanak, mert a vásárló maga döntheti el, hogy melyiket veszi meg annak fényében, hogy az anime miatt érdekli a kislemez, vagy az előadónak rajongója. Ennél a kiadványnál ennek a kettőnek egy furcsa elegye figyelhető meg. Minden szempontból jobb az opening dal (még ha nem is sokkal), és az nincs kislemezen... Nem lesz Hikaru ga Shinda Natsu CD-m.

Verdikt

Mint látható, a Hikaru ga Shinda Natsu megannyi titkot rejt magában. Én azt mondom, hogy a '20-as évek eddigi legnagyszerűbb művéről van szó, a mangaka minden elemében a legtöbbet hozta ki a műből. One-Shotok egy Doujinshik után ez az első komoly munkája. És egyből nagy hírnevet szerzett magának. Ennyi mögöttes tartalom után nincs is mit hozzátennem, kezdje el mindenki olvasni a mangát!

Anime: My Anime List | AniList | IMDb | Snitt | Hivatalos weboldal | Twitter (japán) | Twitter (angol) | YouTube | Netflix

Manga: My Anime List | AniList | Moly | Twitter | Yen Press | Web Ace

Amikor egy anime túlzottan átlagos

Mindig a dicséret hangján beszélek azokról az animékről, ahol azt látom, hogy "nem akar több lenni, annál, mint ami". Azért erény ez, mert az alkotó tiszteletben tartja a karaktereit, a műfaji kereteket, és nem operál sokszor feleslegesen hatásvadász jelenetekkel, hogy elnyerje a néző szimpátiáját. Ám mintha ennek a lónak is lenne egy túlsó oldala? Mintha átesett volna rajta az Ao no Hako.

Mielőtt elmerülnénk az animében, érdemes kicsit elemezni a címet. Blue Box néven terjedt el angolul, de ahogy az szokott lenni, az angol cím nem adja vissza az eredeti értelmét. A helyzet ugyanis az, hogy valójában semmi köze nincs a kék színhez. Régen mind a kínai, mind a japán nyelvben az "ao" (írásjele) egyszerre jelölte a kék és a zöld színt. A "midori" valójában egy újkeletű szó, leginkább akkor használják, amikor egy élőlényt vagy tárgyat zöld színűnek írnak le. Az "ao", mint zöld átvitt értelemben is használatos. Bír például "friss" és "frissen termett" jelentéssel, de ne felejtsük el, hogy a fiatalság szóban is szerepel a kék kanjija: 青春. Ebből kiindulva az "ao" jelenthet akár ártatlanságot, naivitást is. Így már sokkal jobban érthető, hogy mit is takar a cím valójában: "Az ártatlanság doboza". Nyissuk is fel ezt dobozt, nézzük meg, hogy mit rejt.

Hogy mennyire nem spilázták túl az animét, jelzi, hogy az alapkoncepció is meglehetősen egyszerű. Inomata Taiki, a tollaslabda klub tagja szerelmes az eggyel felette járó Kano Chinatsuba aki a kosárlabda klub erőssége. Konkrétan ő a kosárlabda csapat legjobbja. Taiki pedig keményen edz, hogy méltó legyen a szíve választottjához. És nem is kell feltétlen sokat küzdenie érte, hiszen a lány anyja messzire utazik, addig a fiú családjánál lakik.

Telitalálat a fiú szívébe! Ez egyébként azért történhetett meg, mert a fiú és a lány édesanyja gimnazista korukban csapattársak voltak és azóta is barátok. Ebből egyébként arra lehet következtetni, hogy a gyerekek már egészen kiskoruk óta érzelmeket táplálnak egymás iránt.

De azért gondoljuk végig: Hány animében láttunk ilyet, és mekkora az esély arra, hogy a valóságban ilyen megtörténik? A magam részéről azon nem vagyok fennakadva, hogy a Taiki azért akar jó lenni, hogy méltó legyen a lányhoz. Az első nagy szerelmek sok esetben szólnak arról, hogy méltók akarunk lenni a szívünk választottjához, és ezért teszünk is. Bár igaz, hogy Taiki nem tűnik annyira rossznak, de hogy nagyon igyekszik és keményen dolgozik azért, hogy jobb legyen, az tény. Sokat edz a csapattársaival, igyekszik a versenyeken is helytállni. Ezzel a csapattársai tiszteletét is kivívja.

Chinatsuról egyébként nem mondható el, hogy született kosaras. Eleinte kifejezetten rossz játékos volt. A kemény és kitartó munkájának köszönhető, hogy idővel kiváló játékos lesz. Ez egyébként reflektál arra, hogy amit több sportoló portréinterjújában mondott: 10% tehetség, 90% kemény munka. Ez a sportolók egyik alaptézise és én magam is láttam a való életben csodálatos átváltozásokat külső és sportolói kvalitás tekintetében.

Idővel belép egy harmadik is, Chouno Hina, aki szintén a fiú szívére pályázik. Ő a gimnasztika csapat egyik tehetsége. Ő maga úgy gondolja, hogy nem valami szorgalmas, de ha látja maga előtt a célt, akkor odateszi magát. Csodálja Taiki hozzáállását, ha arról van szó, hogy teljesítse az elé táruló kihívásokat. Egyébként szereti heccelni a fiút (amire lássuk be, esetlen mivolta bőven alapot is ad), de igyekszik játékos keretek között maradni. Taikit ez eleinte idegesíti, de végül barátok lesznek. De a lány részéről a barátság hamar szintet lép... már ha a barátság következő szintje a szerelem.

Ez a hármas próbál valahogy dűlőre jutni. Bár az anime egyáltalán nem csinál titkot abból, hogy Hinának esélye nincs Taikinek, de van olyan, hogy ők kettesben mennek el valahova, töltik el együtt a szabadidejüket.

Azt jó elgondolásnak tartom, hogy nemcsak sportanime az Ao no Hako, hanem Slice of Life is. Egyrészt manapság egyre nagyobb divat a műfajok keveredése, másrészt miért is ne nyerhetnénk betekintést egy sportoló-jelölt mindennapi életébe? A sportanimék egyik problematikája lehet, ha a karaktereket csak az általuk választott sportágának vonzáskörzetében látjuk, privát életükben nem igazán. Pedig miért is ne lehetne nekik is "magánéletünk"? Ebbe is betekintést enged ez az anime.

A baj nem itt van. Sokkal inkább ott, hogy az egész teljesen súlytalan. Egyik műfajból sem hozza ki az alkotó a legtöbbet. Sportanimeként is annyira átlagos, hogy semmi nincs, amit kiemelné a sablonból. Pedig a műfaj egyik fő erénye az, hogy megmutatja azokat a sportolói erényeket, amivel egy való életbeli sportoló is rendelkezik. Ezzel inspirálva a nézőt, akár példaképként is szolgálhat. Slice of Life jelenetből sem igazán emelhetők ki jelenetek. Mintha mindenki előre megkapta volna a forgatókönyvét, mindenki tudja, hogy mit játszik, hova fut ki a karaktere, érzései. Még csak az sincs meg, hogy Taikinek esetleg mind a két lány tetszik, nem tud választani köztük. Pedig a Metro együttes Roppant kényes című dala óta tudhatjuk, hogy egy srácnak bőven lenne oka egyszerre két lányt is szeretni. Itt nem élnek ezzel a lehetőséggel.

Ugyanakkor a rajzstílus és az animáció nagyon szép. A karakterdizájn csodálatos, az animáció is rendben van, az érzelmek is átélhetők. A vereség fájdalmát is érzékletesen rajzolták meg, de talán az egész anime legerősebb jelenete az utolsóelőtti részben az a biztos szerelmi vallomás. Nehezen tértem napirendre felette... Tehát jól látszik, hogy lett volna lehetőség a műben. Borzalmasan sajnálom, hogy ennyire nincs tétje a történetnek. Ha fajsúlyosabb lenne, emlékezetesebbek lennének a jelenetek akkor könnyen lehetne korunk egyik nagy ígérete. Erre kiváló példa a fentebb említett 24. rész jelenete. Tehát megvolt a potenciál az animében.

Az animáció egyébként a Telecom Animation Film stúdió munkája, akiknek köszönhetjük az Orange animét is, ahogy az Ijiranaide, Nagatoro-sant is, valamint a Rick és Morty animeadaptációját is. Egyik személyes kedvencem tőlük, amin jól szórakoztam, a Muteki Kanban Musume volt.

A mangakától egyébként nem állnak messze a sajátságos romantikus történetek. Miura Kouji több one-shot manga mellett a másik komolyabb műve a Sensei, Suki desu.. Bizony nem ámítás, diák szerelmes a tanárba, és mindent megtesz a lány azért, hogy meghódítsa a tanára szívét. Akár a folyosón a többi diák szeme láttára megcsókolni őt. Az alkotó másik hosszabb műve az Aozora Rubber amelyben egy fiú ikerpár történetét kísérhetjük végig, akik ugyanabba a lányba szerelmesek. Vajon melyiküket választja a lány? Hogyan alakul ennek hatására az ikrek testvéri kapcsolata? Ezek a manga nagy kérdései, ám az Ao no Hako az egyedüli olyan műve, mely nemcsak népszerű, hanem közkedvelt is, így nem okozott komoly fejtörést, hogy melyik kapjon animációt.

Az Ao no Hako is One-shot mangaként indult hódító útjára. Egyáltalán nem szokatlan, hogy egy komolyabb mű egyszerű történetként kezdi. Ezzel egyrészt felmérik az igényt, másrészt kitalál a mangaka egy alaptörténetet, megnézi, hogy az mennyire működik, és amin kell, változtat. A Haikyuu!! is One-shot mangaként kezdte, mielőtt elindult volna a sportaniméket megváltó útján. Abban Kageyama volt a főszereplő, aki felfedezte Hinatát. Kifejezetten barátságos volt, biztatta, hogy eddzen, hiszen nagyszerű sportoló lehet belőle. Igencsak nagyot fordult az alapkoncepció...

A manga népszerűségét jelzi, hogy az első kötet megjelenésekor alig egy hét alatt 170.000 példányt adtak el. Még 2021-ben nevezték a Tsuji ni Kuru Manga Taisou (Next Manga Award) díjban, melyben a jövő nagy ígéretei között szavaznak a rajongók. Az Ao no Hako Japánban a 8. helyet érte el az 50 indulóból, de hogy milyenek a véletlenek, pont 2021-ben indították el, hogy ne csak Japánban lehessen szavazni, hanem világszerte. A globális szavazáson ugyanis az Ao no Hako diadalmaskodott. De a Nationwide Bookstore Employers' Recommendation szavazáson is a 4. helyet érte el 2022-ben. A kritikák is inkább a történet érzelmes mivoltát emelik ki a gyönyörű rajzolás mellett.

Bár kritikával is illettem az animét, sokkal inkább azt gondolom, hogy érdemes megnézni. Van is rá lehetőség, hiszen fent van Netflixen is, valószínűleg magyar szinkronnal is. A magam részéről nyelvtanulás, szintentartás céljából Netflixen japán nyelven, holland felirattal nézek animét, így a magyar szinkront minőségét illetően nem tudok nyilatkozni. De a második évadot már bejelentették, addig is nézzük meg még egyszer az animét, olvassuk a mangát.

Hivatalos weboldal | My Anime List | Anilist | Twitter | Netflix | VIZ | MANGA Plus