2025. március 4., kedd

A kis óriás ellen

Vasárnap közzétették a Haikyuu!! FINAL második movie-jának első trailerét.

Ezzel együtt megtudtuk azt is, hogy a címe VS Chiisana Kyojin lesz. A Karasuno a Nekoma elleni győztes meccs után továbblép, és a Kamomedai-jal csap össze. A Kamomedai ásza Hoshiumi Kourai, szerepelt is a Gomisuteba no Kessen movie végén, mintegy előrejelezve, hogy melyik csapat lesz a Karasuno következő ellenfele.

Ő is megkapta Chiisana Kyojin becenevet, de ezen meccs alatt tűnik fel az a Chiisana Kyojin is, aki röplabdára inspirálta Hinatát. Ő is figyelemmel követi a nézőtérről a meccset.

Az előzetes sokkal inkább egyfajta kedvcsináló, jobbára az előző meccsekből vágtak ki jeleneteket. Ebből a meccsből alig láthattunk, legfeljebb néhány képkockát. Az is furcsa, hogy a plakáton több csapat játékosa látható, de a Kamomedai-ból Hoshiumi a háttérbe került. Egyébként nagyon jó meccs lesz, lesznek most is emlékezetes pillanatok. Abban nem kételkedek, hogy a minőséggel nem lesz probléma. Premier dátumot nem írtak, de remélem, még idén a mozikba kerül, és a Gomisuteba no Kessen-hez hasonlóan ez is eljut a magyar mozikba.

Ezzel együtt egy special-t bejelentettek "Bakemono-tachi to Iku Tokoro" lesz

Ez váratlan bejelentés volt, hiszen eredetileg csak két movie-ról volt szó. De természetesen örömteli, hogy jön egy extra. Valószínűleg egy rövid kitekintő lesz, a Fukurodani és a Mujinazaka közti meccset nézhetjük meg. Emlékeim szerint ennek a meccsnek győztese néz szembe a Karasuno és Kamomedai párharc győztesével.

Azt sejtettem, hogy az utolsó fejezetek nem lesznek a két movie-ban. Remélem, hogy kapunk lezárásként egy extra special-t, vagy akár egy (több részes) OVA-t, amelyben megnézhetjük a brazil edzőtábort, és a V.LEAGUE meccseit, egyáltalán a srácokat felnőttként. Azzal lenne a végéig animálva a Haikyuu!!

2025. február 17., hétfő

A legjobb tiz(enegy)es

Kiterjedtnek tartom a japán zenei ismereteimet, úgy tippelem, hogy tízezres nagyságrendben ismerek japán dalokat. Sokat formálódott a zenei ízlésem azóta a 2006 augusztusi nap óta, amikor először japán dalt hallottam, és teljesen a hatása alá kerültem, de arról is írtam már, hogy mekkora hatást gyakorolt rám Okui Masami énekesnői munkássága.

Nemcsak a dalai, előadása, közvetített érzelmei gyakoroltak rám hatást, hanem hogy kiknek írt dalokt, kikkel dolgozott együtt, kiknek munkásságára nézett fel. Így többek között Okui Masami-nak köszönhetően az évek során a kortárs japán (elsősorban) anime dalokból egy átfogó képet kaptam.

De azt elismerem, hogy a '90-es évek előtti japán könnyűzenéjéről szinte semmi ismertségem nincs. Minimális mennyiségű dalt ismerek a Shouwa korból. Inkább az olyan előadók régi dalait ismerem, akiknek az "újkori" munkásságait is ismerem, szeretem. Például: Mizuki Ichiro, Kageyama Hironobu, Kushida Akira. Mindig az volt az érzésem, hogy a japán zene csúcspontja a '90-es években volt. Részben azért, mert ahogy nézem a '70-es, '80-as évek albumainak borítóját, főleg az idokolét, az volt az érzésem, hogy már akkor is egy kaptafára írták a dalokat.

Vagy talán mégsem? Mérhetetlenül hálás vagyok Okui Masami: Masami Kobushi ~Kayokyoku-hen~ albumáért, amelyre 11 olyan 1990 előtti dalt énekelt fel, amiket gyerekkorában szeretett, inspirálták, hogy énekesnő legyen. Hogy mennyire szerette ezt az korszakot, az albumborító is jelzi, ugyanis azt az 1978-1989 között a TBS-en sugárzott THE BEST TEN műsor inspirálta. Az album címe is utal a TV műsorra, hiszen annak teljes címe: TBS Kayokyoku THE BEST TEN (TBS歌謡曲ベストテン). Ez egy heti műsor volt, csütörtök esténként az aktuális heti 10 legjobb dalt mutatták itt be. Sok énekes itt debütált, aminek nagy jelentőssége volt, mert a műsor a kezdetétől a végéig óriási siker volt. Tehát aki itt debütált, annak biztos, hogy beindult a karrierje.

Okui Masami meg összeállította a saját "THE BEST TEN"-jét. Bár van egy kis képzavar, mert lemezen 11 dal hallgatható meg, ám digitális terjesztésben 10 dal jelent meg. A legkorábbi dalt, az eredetileg 1974-ben megjelentet hagyták le a digitális kiadásról. A dalokat meghallgatva pedig azt éreztem, hogy teljesebb képet kaptam Okui Masami énekesnői karrierjéről. A legelejétől a legvégéig hallható, hogy Okui Masami tényleg szereti ezeket a dalokat. Eggyé válik velük, fürdik bennük, flow-ban van, amikor énekel. Nagyon korán megtalálta az egyéniségét, és ezek a dalok hallhatóan segítették abban, hogy kiteljesedjen önmagában. Annyira szereti és tiszteli ezeket a dalokat, hogy nagyon ügyelt arra, hogy a hangszerelés amennyire csak lehet, hasonlítson az eredetire. Így olyan érzésem volt, mintha Okui Masami feldolgozásai is lemezjátszóról szólnának.

Annak ellenére, hogy nagyon kíváncsi voltam az eredetiekre, egészen idáig vártam azzal, hogy meghallgassam azokat. És őszintén bánom. Korábban kellett volna megtörténnie. Be is mutatnám őket, összehasonlítva az Okui Masami által felénekelt változattal.

Shoujo A (Eredeti előadó: Nakamori Akina, Év: 1982)

Szerintem Okui Masami ebben a dalban találta meg azt a nőiességet, ahogy azt ő maga megéli. Igazán erőteljes a hangszerelés, és amikor az énekesnőt is meghallottam, elismerően bólintottam, hogy "Ez igen! Ez kérem, hang!" A legteljesebben fejezi ki a női mivoltát, és ez kirívó annak fényében, hogy Japánban a női egyenjogúság sokáig (talán még most is) álom volt. Így vélhetően nem láthatott sok jó példát arra, hogy milyen egy igazi nő, egyszerűen csak hagyta kibontakozni önmagát. Mivel nem ismerem a Shouwa éra dalait, nem merem kijelenteni, hogy úttörő a japán zenei történelemben, de hogy kevés ilyen dal láthatott annak idején napvilágot, arra nagy tételben mernék fogadni.

Aoi Sangoshou (Eredeti előadó: Matsuda Seiko, Év: 1980)

Ez az a fajta dal, ami szélesíti a japán zenét, nem mélyíti. Könnyed hangzású dal a jelen megéléséről. De azt a lehető legteljesebben éli meg. Egy olyan lányt látok magam előtt, aki a parkban, ligetben önfeledten fut, elterül a fűben és eggyé válik a természettel. Ezt érzékelteti a refrén magas énekében megbúvó kedves, már-már kislányosan ártatlan énekhang. A dal könnyedségét erősíti a némileg egyszerűbb hangszerelés, és kevesebb élő hangszer hallható a dalban. Végig az ének dominál, ráadásul nagyon jó hallgatni, hihetetlen nagy hangtartománya van az énekesnőnek. Ilyen egy igényesen megkomponált könnyed dal.

Stay with me ~Mayonaka no Door (Eredeti előadó: Matsubara Miki, Év: 1979)

Na, ez az a dal, ami néhány éve új életre kelt. Könnyed City Pop hangzása miatt YouTube és TikTok videók kedvelt aláfestő zenéje lett, így legalább annyira népszerű lett, mint aktualitásakor. Igazából ez egy olyan dal, aminek hallhatóan nincs bonyolult hangszerelése, sokkal inkább a dallamvilága jellegzetes, emlékezetes. Az ének is fülbemászó, tehát igazából érthető, hogy miért lett akkora trend. Okui Masami változatában ennek a dalnak van a leginkább retro hangzása, ennél a dalnál látom magam előtt a legélesebben a lemezjátszót, amint lejátssza ezt a dalt. Az eredetit természetesen a trendektől függetlenül érdemes meghallgatni.

Kamome ga Tonda Hi (Eredeti előadó: Watanabe Machiko, Év: 1978)

Hasonlít a második számhoz, bár ez nem annyira könnyed, mert amíg az Aoi Sangshou jó eséllyel egy beteljesült szerelem mámoráról szól, addig a Kamome ga Tonda Hi inkább szerelmi csalódásról. Mégsem szomorú a dal, bár hallhatóan komolyabb a hangzása. A refrén közben háttérben hallható gyors zongorajáték kiemeli a dal ütemes mivoltát, erősíti zene dimanikáját. Ez az a fajta dal, amit nem érzek át, de kellemes hangzása miatt szeretem hallgatni.

City Hunter ~Ai yo Kienai de~ (Eredeti előadó: Kohiruimaki Kahoru, Év: 1987)

No, azért Okui Masami nem hazudtolja meg önmagát, és egy anime dal is helyet kapott az albumon. Adós vagyok a City Hunter megnézésével, de ahogy olvasom a véleményeket, talán az egyik legjobb az akció-krimi műfajában. A dalt hallgatva úgy érzem, hogy remekül visszaadja az anime és a főszereplő srác, Saeba Ryo rejtélyes mivoltát. Nyugodt a hangzás, nem hívja fel magára a figyelmet, mégis van valami ereje a dalnak, aminek köszönhetően egyből megjegyzi magának az ember. Ez adja a dal jelentősségteljességét. Az énekesnő is hihetetlen énekhanggal énekel.
Itt tenném hozzá, hogy Okui Masami hiába anime betétdalokkal lett híres, hogy erre az albumra csak egy anime dal került, igazolja, amit mondott az egyik interjújában, hogy mennyire volt anime rajongó gyerekkorában. Szerette az animációkat, de soha nem nézte őket csak azért, mert anime. Azt hiszem, ez jelzi az átlag japán társadalmat. Ők teljesen másképp gondolkodnak az animékről, mint mi, nyugatiak.

Return to myself (Eredeti előadó: Hamada Mari, Év: 1989)

A '80-as évek végén, '90-es évek elején Japánban is dívott a csajos rock, ebből kaphatunk ízelítőt ezen dalnak köszönhetően. Nem is annyira kemény hangzású a dal, inkább az elektromos gitár érezteti, hogy egy rockdallal van dolgunk, az énekesnő sem vadul be. Tehát egy szolid rock dal, sokkal inkább érzem azt, hogy az énekesnő újra felfedezi, rácsodálkozik önmagára, és nem azt, hogy megéli. Visszafogott mivoltára az "I never lose my mind" dalszövegrészlet is utal. Ugyanakkor nagyon jó a dal abból a szempontból, hogy hallom az önazonosságot. Tehát nem nyújt se többet, se kevesebbet, mint ami, de azt teljes mértékig.

Yasashisa ni Tsutsumareta nara (Eredeti előadó: Arai Yumi, Év: 1974)

Ez az a dal, ami nem került fel digitális streamingre, és ha megnézzük az évszámot, könnyű belátni, hogy miért. Valószínűleg Okui Masami külön akarta felénekelni ezt a dalt, és azt kell mondjam, hogy nagyon örülök neki, mert annyira, de annyira szeretem azt az Okui Masami-t, akit ebben a dalban hallok! Ez egy végtelenül egyszerű, bájos dal, konkrétan a szöveg is annyira egyszerű, hogy még az én N5-ös szintű japán nyelvtudásommal is szinte teljes mértékig értem. Ez a dal az érzelmi biztonság himnusza. Gyerekkorunk álmairól, hitvilágáról szól, amikor szerető közegben nevelkedünk. Hisszük, hogy az őrangyalunk vigyáz ránk, és felnőttkorunkban is érni fognak minket csodák. Kedves, szeretettel teli közegének köszönhetően, ez azon nagyon kevés felnőtt dalok egyike, mely a gyermeki létállapot igazi szépségét eleveníti meg. Ilyen egy biztonságos érzelmi közegben nevelkedett gyerek, és sokkal jobb lenne ezen a világon élni, ha ilyen emberekkel lennénk körülvéve. Okui Masami hangja is tele van szeretettel, kedvességgel, gyengédséggel. Annyit áradozok, hogy teljesen elérzékenyültem a végére. Borzasztóan sajnálom, hogy lemaradt az online streamingről.

Roppongi Shinjuu (Eredeti előadó: Ann Lewis, Év: 1985)

Roppongi Tokió híres éjszakai szórakozónegyede. Ezt az éjszakai életet jeleníti meg ez a dal. Tipikus '80-as évek beli filmet látok magam előtt: Gyönyörű emberek, tökéletes sminkek, elegáns ruhaköltemények és az előadás! Mindenki jól mulat! De ez a valóság? Az ének nagyon hangsúlyos, és nemcsak azért, mert le akarja rántani leplet a Roppongi éjszakai élet hazugságairól, hanem mert az énekesnő is küzd magában: "BIG CITY IS A LONELY PLACE". Mégis is beleszeret szórakozónegyed csillogó fényébe, egyszerűen képtelen ellenállni csábításnak. A végére megadja magát: "I CAN'T LIVE WITHOUT YOU BABE! DON'T WANNA LET YOU GO!" Ezt a belső vívódást Okui Masami is fantasztikusan átadja.

LONELY STAR (Eredeti előadó: LAZY, Év: 1980)

A LAZY Okui Masami egyik kedvenc együttese, egyik tagja pedig nem más, mint Kageyama Hironobu, akivel aztán a JAM Project-ben később együtt is dolgozik. Nagyon érdekes ez a dal, mert Okui Masami írt egy ehhez hasonló dalt is a 2007-es Masami Life albumára, és abban Kageyama Hironobu gitározik! A Wasuregusa valamivel lassabb, jobban elmereng az élet mibenlétén, a LONELY STAR pörgősebb, intenzívebben éli meg az érzelmeket. De ugyanúgy kétségek gyötrik, a dal végén újra és újra megkérdezi, hogy "CAN YOU HEAR MY SONG? WHERE IS MY BOY, STAR?"

Olivia wo Kikinagara (Eredeti előadó: Anri, Év: 1978)

Ez a dal leginkább az eredeti változat fényében érdekes. Ez egy ballada, az első nagy szerelmi csalódásról. Érdekessége pedig abban rejlik, hogy amíg Anri 1978-ban fiatal lányként mintha a saját szerelmi csalódását énekelte volna rendkívül módon átélhetően, addig Okui Masami az 50-es éveiben már kívülállóként, kvázi narrátorként. Olyan, mintha a saját első szerelmi bánatát énekelte volna meg, vagy egy másik fiatal lányét, de az biztos, hogy nagyon átérzi a dal fájdalmát. Csodálatosan közvetíti az érzelmeket. Talán az a legjobb megoldás, hogy Okui Masami az eredeti énekesnő történetét olvassa fel. És végig magához vonja a figyelmet. Mindkét előadás csodálatos, átélhető!

Kawa no Nagare no You ni (Eredeti előadó: Misora Hibari, Év: 1989)

Hát ez... Elindítottam az eredeti változatot, szólt a kedves, andalító zene, és egyszercsak megszólalt az énekesnő... És én lefagytam... MI EZ A HANG, TE ÚRISTEN??? Tetőtől talpig végig libabőrös voltam, fogtam a fejem, olyan szinten elragadott ez az angyali, földön túli, csodálatos ének, hogy most is remegek, ahogy írom ezeket a sorokat! Ilyen csodát 100 évben egyszer hallani. A hangzás, a hangszerelés is csak erősíti az énekesnő méltóságteljes előadását, művészetét. Folyóként békésen áramlik, és az énekesnő úszik a zenében, mint hal a vízben! Ez a művészet csúcsa!
És nem ám akárki Misora Hibari. Nemcsak kulturális ikon, konkrétan becsületrendet kapott, mert a művészetével sokat tett a japán kultúra jóhíréért, a közvélemény javításáért, és külön megkapta a "People's Honour Award"-ot, mert a II. világháború után a művészetével reményt és bátorítást közvetített a nép felé. Nem is kérdés, hogy megérdemelte. A hangja egyszerűen gyógyító hatású. Nem akartam elhinni, hogy létezik ilyen. A Kawa no Nagare no You ni az énekesnő utolsó dala, 1989 júniusában elhunyt. Kulturális jelentősségét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy a halálát úgy aposztrofálják, hogy kulturálisan véget ért a Shouwa-kor.
Okui Masami pedig felnőtt a dalhoz! Eszébe nem jut lemásolni az eredeti éneket, ő a saját művészetével és méltóságával ad szakralitást a dalnak! Ezzel közvetíti azt a művészetet, amivel Misora Hibari az egész japán társadalomra hatást gyakorolt. Fantasztikus előadás volt, Okui Masami megcsinálta! Ilyen az, amikor valaki hisz a saját képességeiben, és annak legjavát nyújtva méltó módon előad egy minden szempontból művészi dalt.

Ez egy csodálatos utazás volt. Még egyszer hálás vagyok Okui Masami-nak, amiért ezzel a 11 dallal bővítette a japán zenei ismereteimet. Útmutatást adott, most még értékesebbnek érzem a japán könnyűzenei ipart. Aki ilyen dalokkal inspirálódik, attól ne is várjunk mást, mind minőségi, színvonalas karriert. Okui Masami mind a 11 dalt kiválóan elénekelte, nagyon jól közvetítette az eredeti dalok által közvetített üzenetet, érzelmeket. Az ő karrierje és életműve szintén kimeríti a művészet fogalmát. Felnőtt ezekhez a kiváló előadókhoz. És biztos lehet abban, hogy a művészetével legalább annyira inspirálja a rajongóit, mint amennyire ő inspirálódott ezen dalok által.

2025. február 3., hétfő

Okui Masami: i-magination

Különleges két nap a tegnapi és a mai Okui Masami pályafutásában. Tegnap volt a Dragonfly album megjelenésének a 20. évfordulója. Ez szám szerint a 10. stúdióalbuma, ezen dupla kerek nap alkalmából egy megemlékező cikket írtam a személyes blogomban, személyes vonatkozásokkal. Ma pedig a 15. stúdióalbumnak, az i-magination megjelenésének van a 15. évfordulója. Nem vagyok számmisztikus, hogy megfejtsem, hogy van-e bármilyen jelentősége a 15-ös szám dupla jelenlétének (az igazat megvallva, nem is hiszek benne annyira), de mivel ötévente egyszer lesz két ilyen egymást követő nap az énekesnő karrierjében, ezért illőnek gondolom, hogy megemlékezzek erről. Főleg, hogy idén lesz 19 éve, hogy Okui Masami zenéje, művészete az életem része.

Különleges album ez, mondhatni egy korszakot zár le, hiszen ez az utolsó album, melyet Okui Masami a saját kiadójánál jelentetett meg. Hozzáteszem, hogy a fentebb említett album volt az első, melyet az énekesnő saját maga jelentetett meg, tehát több szálon is kapcsolódik egymáshoz ez a két remek kiadvány. Volt előszele annak, hogy Okui Masami nem fogja sokáig húzni a saját megjelenést, hiszen a Dwango Entertainment vette "szárnyai alá" a kiadót. Erre utal az is, hogy ez az album nem "EVCA", hanem "DGEA" betűkóddal jelent meg. És mivel ebből az albumból sem sikerült sokat értékesíteni, ezért sejthető volt, hogy a Dwangónak nem fogja megérni fenntartani az evolution kiadót.

Inkább nézzük is, hogy milyen dalok kaptak helyet ezen a korongon. Azt gondolom, hogy Okui Masami dalainak döntő többsége olyan, amit bárki elénekelhet: Férfi, nő, mindenkinek jól állnak. Ám ez az album kifejezetten nőies témát, koncepciót kapott. Az alaptéma: "Az élet aktiválása. A gyönyörű istennőknek és neked..." (起動する命、美しき女神たちとあなたへ…) Ez erősen érződik is. Okui Masami korábban is megvillogtatta a nőiességét, és ezt leginkább azért volt jó tőle látni, mert láthatóan tisztában volt a maga női mivoltával. Azzal maximálisan élt, ugyanakkor tiszteletben tartotta a saját határait. Nem akart több lenni annál, ami. Ez tiszteletreméltó, példaértékű mentalitás. Ebből a női erőből kapunk egy nagyobb dózist ezen az albumon.

Nagyon szép utat jár be az album. A Starting Over egy igazi útindító dal, utána viszont három pesszimistább, depresszívebb dalt hallhatunk, mintha az énekesnő a fájdalmát, traumáit akarja gyógyítani. De igazán optimista és erős csak a második felére lesz az album. A 7. dal, a Good-bye Good luck félreérthetetlenül egy múltbéli kapcsolat lezárásáról, annak elengedéséről szól. Utána vesz csak igazi lendületet az album. Olyan elementáris erővel tör fel a Sono Toki Daremo ga Megami To naru dal, hogy konkrétan az önazonosság himnusza is lehetne. Okui Masami-é biztosan, és büszkén kiteheti az ablakba, mert ilyen hiteles és erős dallal nem sokan büszkélkedhetnek. Egyértelműen az az album csúcspontja. Ezután éli tovább a saját egyéniségét, a Niji-Iro Shooter egy igazán fantasztikus és dinamikus szerelmes dal. Majd a végére a Flower dallal megnyugszik és mintegy útravalóként elénk tárja a bölcsességet, hogy ha a szerelem virágát folyamatosan öntözzük, akkor az mindig szépen és élettel teli fog ragyogni.

Ez a jellemző az Okui Masami albumokra. Mindegyiknek van koncepciója, témája, mondanivalója. Ettől egyediek a lemezei, mindegyik egy szép ívet jár be. Ráadásul a különböző stílusokat a saját képére tudja formálni, ezáltal akármelyikben is énekel, mindegyik jól áll neki.

De az album nemcsak abban utolsó, hogy a saját kiadója jelentette meg, hanem abban is, hogy itt zenél utoljára azokkal a zenészekkel, akikkel akkor kezdett el együtt dolgozni, amikor a King Records-nál maga kezdte el kiadni a dalait. Ők nagyban meghatározták Okui Masami '90-es évek anime zenei dömping utáni egyedi, mással össze nem téveszthető zenei stílusát. Ezt az albumot is színesíti az a sajátságos rockzene, ami ekkor az énekesnő zenei hangzását fémjelezte.

Habár az előny, hogy az album női mivolta ellenére mindenki számára hallgatható, valójában ez leszűkíti azok körét, hogy kik azonosulhatnak ténylegesen a dalokkal. Az előző albumok inkább szóltak a rajongóknak, ezt az albumot én is inkább kvázi kívülállóként szoktam hallgatni. De ez szerencsére nem akkora hátrány, mert Okui Masami hallhatóan lubickol a dalokban. Tehát az önazonosság tetten érhető.

A borító rózsaszín háttere is erősíti az album nőies mivoltát. A képek egy stúdióban készültek, nincs különösebb témájuk, koncepciójuk. Bár ez volt az az Okui Masami album, amit megjelenése előtt előrendeltem, aztán amikor megláttam a borítóképet, annyira megijesztett, hogy majdnem lemondtam az előrendelést. Mintha egy robot lenne. Erősen futurisztikus hatást kelt, és igazából a mai napig nem tudtam megbarátkozni vele, mert úgy érzem, hogy távol áll az album mondanivalójától. A többi képen már a megszokott arcát láthatjuk.

Érdemes meghallgatni ezt az albumot, hozza az énekesnőtől megszokott színvonalat. Bár az összképhez konkrétan nem tesz semmit a munkásságához, inkább kiegészítik. De teljesebbé teszi, van néhány dal, amivel gazdagította Okui Masami a repertoárját. Bár nem ér fel a korábbi albumok mestermű színvonalához, jelentősen megnőtt az értéke akkor, amikor a Lantisnál elkezdte kiadni a dalait, és hallhatóan nagyon nehezen találta meg a helyét az új közegben. Aki szereti Okui Masami munkásságát, annak ez az album is tetszeni fog, aki ismeretlenül hallgatja meg, jó eséllyel azoknak fog bejönni az album, akik szeretik a rockzene nőies vonalát.

Ének: 8/10
Zene: 8/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ A dalok egy téma köré vannak építve, nagyon jó az előadás
- Nem feltétlen ajánlható mindenkinek, a borító elmarad a korábbi albumoktól

83%

2024. december 30., hétfő

A gyűlésen elhangzott dalok

2022-ben Hayashibara Megumi a semmiből élesztette újjá a "Shuuketsu..." dalsorozatát. Az akkor decemberben megjelent "Shuuketsu no Hate ni" kislemez eléggé negatív értékeléseket kapott. Főleg az ének miatt, hiszen az énekesnő eléggé csúnyán... mondjuk ki: üvöltötte a legmagasabb hangokat. 2023-ra jött a folytatás a "Shuuketsu no Yari" kislemezzel, ahol mintha figyelembe vették a kritikákat. Hayashibara Megumi sokkal inkább a saját hangtartományában énekelt egy izgalmas dalt, ami sokkal inkább emlékeztetett a rajongók által szeretett énekesnőre.

Immár az új sorozat trilógiává nőtt, ugyanis itt az Evangelion pachinko játék, pontosan a "P Godzilla vs. Evangelion Second Impact G" legújabb dala, mely egyszerűen csak "Gathering" címet kapott. Hogy miért dobták a "Shuuketsu..." sorozatot, nem tudom, de az biztos, hogy újabb igazán jó dalt kaptunk. Hayashibara Megumi ebben a dalban is a saját hangtartományán belül énekel. Mégis jól tudták közvetíteni a dal jelentőségteljes mivoltát. Jól hallható az erőteljes hangszerelés, és hogy az énekesnő a hangerejével érzékelteti a dal érzelmi mondanivalóját.

A verse lassú és nyugodt, kelt egyfajta feszültséget. Feszültséget, ami a refrénre kitör. Nagy gonddal tartották a határt az ének és a hangerő között. Így lett a dal kellőképp izgalmas átélhető.

Az viszont meglepő (az új dalok fényében), hogy a B-side track, "Children ~Hajimari no Ashita he~" egy lassú dal, erre nem volt példa. Annyira nem lett nagy hatású, de kellemes, átélhető, van áramlása.

Bár biztosra nem tudom, hallomásból az jön ki, hogy mindkét dalban kevesebb az élő hangszer. Háttérvokálban is csak az énekesnő hallható. Tehát vélhetően alacsonyabb költségvetésből készült a kislemez.

Habár tetszik a kislemez, dicsértem a dalokat is, izgalmasak, mégis hiányolom a lelket. Ez a két dal megítélésem nem más, mint nagyon jó iparosmunka. Aki behatóan ismeri Hayashibara Megumi munkásságát, az tudhatja, hogy nem ez az énekesnő valódi egyénisége. Hallhatóan nem válik eggyé a dalokkal, nincs flow-ban velük. Van néhány erőteljes dala, elég csak a Shaman King dalokra gondolni, de azokban hatalmas lélek van, főleg az Over Soul-ban és a Northern lights-ban. De az alacsonyabb "költségvetés-érzet" is azt a benyomást kelti, hogy kötelezően elkészített dalokról és kislemezről van szó.

De valószínűleg, ha kijönne egy új album (2018-ban jelent meg új stúdióalbuma az énekesnőnek), és ha azon lennének olyan dalok, amik jobban illeszkednek az énekesnő egyéniségéhez, akkor lehet, hogy összességében emelnék az Evangelion Pachinko játékok dalait is. De albumról egyelőre nem tudni, pedig örömteli lenne új dalokat hallani az énekesnőtől.

2024. december 19., csütörtök

10 éves a Haikyuu!! - 1. rész

Azért a Haikyuu!! az abszolút kedvenc animém, mert könnyed szórakozásként is teljes értékű anime, de ha jobban megvizsgáljuk, a mélyén igazi kincseket fedezhetünk fel. De ezeket nem adja könnyen: Az animét többször végig kell nézni, hogy igazán megérezzük a lényegi mondanivalóját. Könnyen magával ragad az anime, van egy nagyon jó vibe-ja, humora, minden karakternek saját személyisége van és már az első végignézéskor is tetten érhető, hogy a Haikyuu!!-ban több rejlik, ezért újra és újra nézeti magát. Kellőképp komolyan veszi önmagát: Átfogóan bemutatja a sportágat, bemutatja a sportemberi lét komplexitását, ennek köszönhetően személyiségfejlődéseknek is szemtanúi lehetünk. Idén nemcsak a két részes movie első részének örülhetünk, hanem ünnepelhetjük az anime első évadának 10. évfordulóját. Ennek örömére lessünk egy kicsit az a sorozat mélyére, honnan is indult.

Köztudott, hogy a mangaka, Furudate Haruichi is a röplabda klub tagja volt középiskolában, és a személyes tapasztalatait rajzolta meg a Haikyuu!!-ban. Saját bevallása szerint nem volt jó játékos, de a V-LEAGUE lelkes rajongója és követője, innen is szerzett ihletett. A mű pedig annyira összeállt, hogy Japánban statisztikailag mérhető mértékben nőtt meg a röplabda iránt érdeklődők száma. A Haikyuu!! kiváló példája annak, hogy egy kommersz, sikerre tervezett műnek is lehet nívója.

Már az első részt részletesebben lehetne elemezni, hiszen remekül bemutatja egy kezdő röplabdás általános hibáit. Saját magam kezdeti buktatóit is felismertem néhány jelenetben. A Production I.G meg úgy animálta meg a mozdulatokat, hogy a Yukigaoka játékosai tényleg kezdőnek tűnjenek. De ezzel együtt is ahogy tudtak, harcoltak. Bár az, hogy az a bizonyos első mérkőzés 31 percig tartott, de a 25-8-as eredmény számomra sokkal inkább arról adott tanúbizonyságot, hogy az alapok megvannak, ebből lehet fejlődni. De ebben nem volt több, mert Hinata volt az egyedüli, aki komolyan vette a röplabdát. Bár jó lett volna, ha az egész mérkőzést megmutatták volna, hogy lássuk, hogy tett szert a Yukigaoka arra a 8 pontra. A Kitagawa Daichi rontott, vagy a Yukigaoka villantott valamit. Csak Hinata bravúrját láthattuk, mely a csapatnak a 8. pontot eredményezte.

Többen próbálták Hinatára aggatni az ügyetlen játékos sablonját, aki idővel, kemény munkával profivá válik, de azt gondolom, hogy ez ebben a formában nem igaz. Hinatában megvannak azok a képességek, amik alkalmassá teszik arra, hogy jó sportoló legyen, és a lehetőségekhez mérten mindig igyekezett fejleszteni magát. Mindig kérte a barátait, Izumit és Koujit, hogy segítsenek neki, ahogy a női röplabda csapathoz is csatlakozott. Még mindig ez a kisebbik rossz, ha már nincs más fiútársa, aki érdeklődik a röplabda iránt, minden lehetőséget megragad a gyakorlásra.
De az tény, hogy csak a Karasunónál tudott igazán fejlődni, hiszen ott tudott először profi fiújátékosokkal együtt gyakorolni és fejlődni. Hinata esetében jól látszik az is, hogy az adottság és a tehetség egy nagyon jó dolog, de ami igazán számít, az a kemény munka és a sok gyakorlás.

Jól érzékeltette a mangaka a Hinata és Kageyama közti különbséget. Nemcsak személyiség terén, hanem abban, hogy mennyire másképp látják a röplabdát. Mégis egy valami összeköti őket, aminek köszönhetően igazi csapattársak leszek: Az pedig az eltökéltség, hogy ők legyenek a győztesek. És ezért képesek keményen dolgozni. Tehát az tette őket igazi csapattársakká, hogy arra tudtak fókuszálni, ami összeköti őket, és nem arra, ami elválasztja. Tinédzserként helyén is való, hogy így gondolkodnak, hiszen még nem látják annyira komplexen az élet dolgait, mint akár egy egyetemista. Arról nem is beszélve, hogy Hinata tipikus ESFP, akinek a gondolkodása olyan szinten faék egyszerűségű, mint egy 10-12 éves gyereknek. Ez néha idegesítőleg hat, máskor viszont azt gondolom, hogy szükség van az egyszerű gondolkodásmódra, mert egy ponton túl már csak saját magunk gondolatfonalába gabalyodunk bele. Kageyama meg túlságosan komolyan veszi a játékot, talán már túlelemzi magában a dolgot. De a fantasztikus bennük az, hogy a különbség ellenére is össze tudnak dolgozni, ennek eredménye, hogy tényleg összecsiszolódnak. Hinata is tanul egy kis komolyságot, Kageyama meg megéli a játék flow-ját.

Az újonnan érkezők közül Tsukishima az, aki érdemes komolyabban elemezni. Nincs mit szépíteni a tényeken, ő lesz a csapat toxikus (nárcisztikus) tagja. Aki szemmel láthatóan rosszindulatból szól be másoknak, méregeti őket verbálisan. A személyeskedés komoly jele az önbizalomhiánynak, hiszen azért becsmérli a másikat, mert valójában saját magát se tartja sokra, de ezt csak úgy tudja magában orvosolni, ha kiemeli a másik hibáit. Ugyanakkor Kageyama személyében emberére talált. Az is oka annak, hogy ő az abszolút kedvenc karakterem hogy nem hárítja el azt, hogy zsarnok király volt, hanem teljes mellszélességgel beleáll, és elismeri, hogy igen, ő volt a zsarnok a Kitagawa Daichi-nél. Így nem olyan könnyű őt becsmérelni. Ez is nagyban hozzásegíti ahhoz a fejlődéshez, amit folyamatosan nyomon követhetünk. Láthatjuk majd Tsukishima személyiségtorzulásának okát, de mivel ezt a második évadban mutatják be, ezért majd ott térek ki rá részletesen.

Ami pedig Yamaguchit illeti... Nos, ő annak az esete, amikor valaki kutyaként tapad a másikhoz, mert túlidealizálja őt. Yamaguchi gyerekkorára szintén a második évadban nyerünk betekintést, így mostanra marad a házikedvenchez hasonlítható ragaszkodása Tsukishima felé, ami mindenképp utal a magányra. Yamaguchi tökéletesnek látja Tsukishimát, és valószínűleg azért ragaszkodik hozzá ennyire, mert azokat a tulajdonságokat látja benne, amiket hiányol magában. Mik lehetnek ezek? Nyugodt személyiség, magas intellektus (mert Tsukishima intelligens, csak rossz célokra használja fel), és nem utolsósorban jobb játékos, mint ő. Általában az ember olyan tulajdonságot, személyiséget idealizál, amiknek csírái benne is megvannak. Később láthatjuk, hogy Yamaguchiban tényleg vannak olyan személyiségjegyek, amik Tsukishimában is jelen vannak, de paradox módon pont az növeli a kettejük közti különbséget.
Akinek van önbizalma, az hosszú és kitartó munkával ki tudja fejleszteni magában. Akinek meg nincs, vagy nem ismeri ennek az eszközét, annak marad az, hogy ragaszkodik ahhoz az emberhez, akiben meglátja az általa ideális vélt jellemvonásokat. Több embertől is hallottam, hogy idegesíti Yamaguchi személye őt. Az az igazság, hogy van alapja, mert remekül megmutatja azt, hogy milyen önbizalomhiánnyal élni.

A 6. részben a Karasuno első barátságos meccsén láthatjuk a csapat addigi fejlődésének gyümölcsét. Azért is nagyon jó az anime történetvezetése, mert a jól érzékelteti a csapat fokozatos fejlődését. A 6. részben láthatjuk megvillanni Hinata sportolói kvalitásait, de még ez gyerekcipőben jár. Nem sok olyan animét ismerek, ahol ennyire viccesen jelenítették meg egy karakter esetlenkedését. Hiszen ennek nemcsak a csapat volt a kárvallottja, hanem maga Kageyama is, ahogy tarkón lőtte a labdával, de a bíró is jó eséllyel egy életre megjegyezte magának Hinata nevét.

És ne felejtsük el, hogy Kageyama ekkor is tanúbizonyságot tett arról, hogy vállalja, hogy a múltjában nem a csapatszellem jellemzte őt, amikor volt csapattársai: Kindaichi és Kunimi szembesítik. Ez önmagában meglepte őket, hát még ahogy a játékostársaival kommunikált. Létezik, hogy Kageyama mégis csak figyelembe veszi a csapattársait? Létezik, hogy Kageyama képes bocsánatot kérni egy rossz feladásért? Ezek is megmosolyogtattak, de meg kell hagyni, Kageyama szépen fejlődik csapatszellem tekintetében.

És mivel Kindaichi és Kunimi is az Aoba Jousai-hoz "szerződtek le", ezért megjelenik Oikawa is. Kifejezetten "drámaivá" tették a megjelenését, hiszen lányok odavannak érte. Jellemző, hogy Tanaka nem a személyisége miatt gyűlöli Oikawát, hanem, mert népszerű a csajoknál. Mindig arra fókuszál az ember, amit a leginkább akar. Annak ellenére, hogy együttérzek Tanakával (no nem azért, mert én is annyira be akarnék vágódni a csajoknál), Oikawa valójában fontos karaktere a Haikyuu!!-nak. Ő a másik Tsukishima mellett, akinek viselkedése erősen nárcisztikus jegyeket mutat. Gondolok itt arra, hogy szinte az edzőtől is átveszi a vezetői szerepet, hogy ő aztán tényleg a végtelenségig elmenne a győzelemért, meg ahogy magára ölti a pojáca szerepét. Megvannak a maga erényei: Kiváló játékos, úgy olvassa az ellenfél csapat játékát, mint senki más, a taktikákat remekül kivitelezi, és bár nem bontja a csapat egységét (pont azon van, hogy a maga módján eggyé kovácsolja az Aoba Jousai-t) de a személyiségjegyei nálam teljesen elinflálják a játékban nyújtott teljesítményét.

És ez főleg az első évad második felében világlik meg, amikor felidézik a Kageyamával való közös múltat. Nagyon érdekes volt látni azt, hogy megjelenik egy nem csupán tehetséges játékos, aki ráadásul ugyanabban a posztban játszik, mint ő maga. Oikawát borzalmasan irritálja Kageyama jelenléte, durván megjelenik nála nemcsak a féltékenység, hanem az irigység is. És nagyon érdekes, hogy maga a mangaka is "állást foglal" a kérdésben, hiszen a manga 53. fejezetének címe (ahogy az anime 20. epizódjáé is): "Oikawa Tooru wa tensai de wa nai" (及川徹は天才ではない) vagyis "Oikawa Tooru nem géniusz". És ez nagyon fontos, mert bár alapvetően nem szeretem, ha az alkotó állást foglal egy általa megjelenített témában és nem az olvasóra / nézőre bízza annak megítélését, de azt gondolom, hogy a mangaka is arra próbálja terelni a nézőt, hogy a tehetség és az eltökéltség, mind fontos dolgok, de ha nincs mögötte a megfelelő személyiség, akkor alkalmatlanná teszi arra, hogy akár vezetője legyen egy csapatnak.

Aztán lehet, hogy csak azért látom így, mert nekem is a személyiség mindenek felett, de én úgy értékeltem magamban a múltbéli jeleneteket, hogy a mangaka azt akarta megmutatni, hogy tehetséges és elszánt sportolót nem nehéz találni, de alapvetően a személyiség az, ami alkalmassá teszi az embert arra, hogy aztán ténylegesen jó játékos legyen. És ami perdöntő volt számomra a Kageyama és Oikawa közti különbségben, hogy Kageyama láthatóan rosszul érezte magát a maga nehéz természetében. Ő egy idő után következetesen azon volt, hogy változtasson, és igazi csapattárs legyen. Ezzel szemben Oikawa mintha nem akart volna azzal szembesülni, hogy baj van, ő a személyiségtorzulásának útját választotta. Ez is egyik oka annak, hogy miért Kageyama az egyik abszolút kedvenc karakterem a Haikyuu!!-ban: A sorozat előrehaladtával bámulatos személyiségfejlődésen ment keresztül. A teljesség kedvéért hozzáteszem, hogy SPOILER Oikawa is sokat fejlődik a manga végére. Brazíliában egy igazán rendes, vígkedélyű srácot ismerhetünk meg Oikawa személyében. SPOILER VÉGE Bár többször volt Kageyama kapcsán olyan érzésem, mintha a mangaka nem feltétlen követte volna következetesen a személyiségét. Mert néha annyira együgyű a társaival szemben, máskor meg olyan jól átlátja a gondolkodásukat, hogy az külön dicséretet érdemel.

Az első évad első fele a Nekoma elleni barátságos meccsel zárul. Itt már valamennyien versenyeznek, és itt már szintet lép az anime. Azért kiváló az anime történetvezetése, mert mind a meccsek lépcsőzetesen nehezednek, mind a karakterfejlődés fokozatosan tetten érhető. Ez az első olyan meccs, ahol komolyabban játszanak a Karasuno tagjai, és láthatjuk, hogy a személyiségük is folyamatosan fejlődik. Az egyes humoros jelenetek nemcsak azért viccesek, mert azok úgy meg vannak animálva, hogy tényleg viccesnek hasson, hanem mindig a fejlettségüknek megfelelő humoros jeleneteket láthatunk. Ez nemcsak az animét teszi kellően változatossá, hanem a karakterekből is a lehető legtöbbet hozza ki. Azért nem tudom istenigazából megkedvelni a Diamond no Ace-t, mert annyira együgyűek a viccek, hogy ugyan hiába van jól megjelenítve (pl.: Sawamura üvöltözése), azok repetitív mivolta azt érzékelteti, hogy az alkotó nem fektetett elég munkát a karakterekbe, így egy idő után elvész a lélek a műből.

Ami viszont komoly kritikám az animével, hogy ebből a karakterfejlődésből nagyon keveset kap három karakter: Ennoshita, Kinoshita és Narita. Ők azok a másodévesek, akik elsőéves korukban otthagyták a röplabda klubot, mert nekik túlzottan kemény volt az öreg Ukai-sensei szigora. Emiatt szégyellik magukat, ami japán szemmel érthető is, hiszen önös érdekből nem tartottak ki egy közösség mellett. Könnyű innen nyugatról, individualista szemmel azt mondani, hogy hoztak egy döntést, nincs szégyellnivaló abban, hogy nem bírták az edző szigorát, egy kollektivista társadalom teljesen másképp működik. Talán ezt érzékeltetve "száműzte" őket a mangaka "alkalmi" szerepekre. De azt el kell ismernem, hogy számomra sokkal többet ér a személyiség értéke, minthogy egyszer hibáztak. Én sokkal jobban szeretem Ennoshita lágy, érzékeny, gondoskodó személyiségét, olyannyira, hogy ő az abszolút 2. kedvenc karakterem Kageyama után. Az animékben a mai napig erősen jelen van a távol-keleti népekre jellemző kollektivista gondolkodásmód. Ebből a szemszögből is érdemes animét nézni, érdekes ezt összeegyeztetni a mi nyugati, individualista gondolkodásunkkal. Erre hasonlóan remek példát láthatunk a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ben is.

Ha már Nekoma, akkor sokak kedvence, Kenma is megjelenik. A magam részéről sokáig nem kedveltem őt, mert már az a túlzottan "csendes", élettelen karakter, akit ezen felül nagyon nincs is miért megjegyezni. Azt láttam, hogy ő a Nekoma esze, de akkor értettem meg jobban az ő személyét, amikor megláttam a Blue Lock-ban Nagi Seichirót. Mintha Kenmáról mintázták volna a személyiségét, ugyanúgy nem érdekli semmi, a telefon és a játék a mindene, ráadásul ő is hasonlóképp a csapat esze. Viszont ami különbséget érzek, hogy Kenma a csapatában nem rezonál senki jelenlétére. A megoldás ebből a szempontból a második évadra jön meg, addig is Hinata tölti ki a motiváló szerepét Kenma életében.

Ez a meccs alapozza meg a Gomisuteba no Kessen movie tétmérkőzését, amit idén mi is láthattunk a mozikban. Konkrétan el is hangzik ez a kifejezés a 12. részben, mintegy utalva a sokkal későbbi meccsre. És hogy mire számíthatunk, azt már itt is láthatjuk kicsiben. Ugyanakkor ez a játék sokkal inkább a vége, a búcsú miatt maradt emlékezetes.

Az első évad második felére pedig tovább emelik a tétet, jönnek az igazán komoly összecsapások. Először a Tokonami, ahol Sawamura (a Karasuno csapatkapitánya) találkozik a volt csapattársával, de ami igazán megmaradhatott az emlékezetekben, az a Dateko elleni mérkőzés. Egyrészt a "GO GO LET'S GO LET'S GO DATEKO!" buzdítás a lelátóról, másrészt a vasfal, aminek köszönhetően a csapat a sáncolás nagymestereivé váltak. De a Dateko nagy hibát követett el azzal, hogy csak Hinatára figyelt, hogy a kis termete ellenére mennyire jó játékos. A röplabda az egyik leginkább csapatsport, ahol a leginkább egyenrangú minden játékos. Így ha csak egy játékosra helyezik a fókuszt, akkor megnyílik az út a többiek előtt, hogy lesből támadjanak. De ahogy a csapat emelt fővel távozott és Aone kezet nyújtott Hinatának, az egyik legnemesebb sportolói erényről tettek tanúbizonyságot. De pont ezért vagyok nagy rajongója a sportaniméknek, mert amelyik igazán komolyan veszi magát, mint például a Haikyuu!!, ott olyan sportemberi erényeket villogtatnak meg a karakterek, mint a való élet sportolói.

Érdekesnek tartom, ahogy a Furudate sensei több ízben is "ítéletet mond" a karakterek között. Nemcsak a Kageyama és Oikawa közös múltjával teszi ezt, hanem a Karasuno férfi és női csapatkapitányai között is, egyszerűen nem lehet nem észrevenni a különbséget. Amíg a srácok összeszedetten, taktikusan, kiváló játékot játszottak a Dateko ellen, addig a lányok teljesen koncepció nélkül, bátortalanul játszottak. Egyszerűen a nagykönyvben volt megírva a vereségük. A csapatkapitányuknak, Michimiyának is láthatóan fogalma nincs arról, mik a csapatkapitány feladatai, hogy kell taktikát felállítani, és hasonlók. Biztatáshoz nagyon ért, de sajnos az kevés egy győzelemhez. A különbség ráadásul abból a szempontból is tettenérhető volt, hogy a fiúk játéka erőteljesebb, dinamikusabb. Ez a való életben is így van, elég csak arra gondolni, hogy a sportágak döntő többségében a férfi rekordok magasabbak a nők rekordainál. De ugyanígy a férfiak játéka erőteljesebb, dinamikusabb. Ezért van az, hogy általánosságban a férfi meccseknek nagyobb a nézettsége, mint a női meccseké.
Tehát van alapja annak, hogy a fiúk jobbak legyenek, de a mangaka bántóan nagy különbséget tesz a fiúk és a lányok között. Ráadásul emlékeim szerint nincs is több lánycsapat az animében, tehát teljes mértékig férfi sportanime a Haikyuu!!

Az évad az Aoba Jousai elleni tétmérkőzéssel zárul, aminél jobb lezárást nem is nagyon lehet elképzelni. Egyrészt remekül mutat rá az alkotó az elvarratlan szálak következményeire. Nem véletlen villant be a korábban elemzett Kageyama és Oikawa közös múlt, hiszen Kageyamának flashbackjei támadtak, amik annyira elvonják a figyelmét a játéktól, hogy egy-két felvillanástól eltekintve eléggé gyenge teljesítményt nyújt. Mi sem nagyobb bizonyíték erre, mint amikor Sugawara fent tartja azt a bizonyos 9-es táblát. Ott az fontos mondat volt Sugawarától, amikor mondta Kageyamának, hogy megváltoztatják a játék ritmusát. Meggyőződésem, hogy ott nemcsak arról volt szó, hogy Kageyamát akart megnyugtatni, mintegy elhitetni vele, hogy nem a játéka miatt küldik le a pályáról, hanem az arról is szól, hogy ő a saját "ritmusát változtassa meg". Nyugodjon meg, rendezze le magában azokat a gondolatokat, amik blokkolják a játékát, és utána visszatérhet.

És hogy nem lenne rossz feladó Sugawara sem, az kiderült a játéka során. Tényleg változott a játék ritmusa, valamivel lassabb lett neki köszönhetően (maga Sugawara is egy sokkal lassabb, érzékenyebb karakter), de így sem volt rossz. Ahogy emlékszem, így is nyertek néhány pontot. Közben mintha Kageyama megértette volna, hogy mit mondott neki Sugawara. Zaklatott volt, hogy leváltották őt, de láthatóan tényleg magába szállt és rendezte a sorait. Láthatóan akkor tért vissza a játékba, amikor nyugodt volt. Akkor a kiállása is magabiztos volt. Sugawara is megnyugodott, hogy elérte a célját.

Bár Kageyama lényegesen jobban játszott a kiállítása és visszatérése után, de arra már nem volt elég, hogy megforduljon a meccs állása. Végül ha egy hajszállal is, de az Aoba Jousai nyert. Ha ennek lehet valami okát keresni, én azt mondanám, hogy rövid távon jövedelmező, hogy Oikawa jónak ítélte meg a múltbéli viselkedését. Ennek köszömhetően ugyanis nem olyan múltbéli elakadásai vannak, ami közvetlen blokkolta volna a játékában, vezetői szerepében. Ellenben Kageyamánál, akinek a rossz érzései, hogy annyira le akarja győzni Oikawát teljesen tévútra terelte.
Ugyan szép eredményt ért el mentális fejlődés tekintetében, de igaza van Oikawának abban, hogy egy ember ilyen gyorsan nem képes változni. Mint ahogy az is szép volt tőle, hogy magában elismerte, hogy meglesz ennek az eredménye, és le fogja őt győzni, csak az nem "ma lesz" (ahogy akkor mondta).
Azt talán érdemes hozzátenni, hogy ezt ott és akkor könnyen mondta, hiszen Kageyama győzelmét később fogja "elszenvedni". Az arckifejezéből jól kivehető volt, hogy benne a győzelem érzése dominált, és nem érezte igazán át, amit akkor gondolt.

Az igazság az, hogy azzal csak megőrizte az anime a valósághű mivoltát, hogy a Karasuno végül elvesztette a meccset. Hiába ők a hősök, játszottak úgy az utolsó néhány játszmában, mint a legkeményebb harcosok, összességében jobban játszott az Aoba Jousai, így ők voltak azok, akik megérdemelték a győzelmet.
Ahogy a vereséget Hinatáék megélték, az megint külön téma lehetne. Abban egyrészt tetten érhető, hogy tinédzserek lévén nehezebben viselik a vereséget, főleg annak fényében, hogy olyan keményen készültek a meccsre. Másrészt a vereségből fakadó szégyenérzet, ami szintén távol-keleti hagyomány. De a vacsoránál, amit Ukai sensei rendelt a srácoknak, az az egész évad legszebb jelenete. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a valaha legszebben meganimált jelenetek egyike. A STUDIO GHIBLI szintjét karcolgatta a Production I.G. Abban annyi lélek van, az animátorok csodálatosan közvetítették a karakterek belső gyászát, konkrétan szakralitást kapott ott a gyász. De az egész évadról elmondható, hogy az animáció mesteri, ez az anime nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Production I.G legyen az abszolút kedvenc stúdióm. Amit láttam tőlük sportanimék, mindenhol az jött le, hogy nagy gonddal dolgoznak az animáción, hogy a mozdulatok a lehető legvalósághűbbek és a karakterek is szinte élnek. Emberiek és átélhetők az érzelmeik.

Mint tudhatjuk Hinatának és Kageyamának több idő kellett a vereség feldolgozásához. Hiszen ők azok, akik a legjobban akarták a győzelmet és a legkeményebben küzdöttek értük, így sajnos nekik az a gyász nem volt elég. Nekik ki kellett üvölteniük a világba a frusztrációjukat.
Az viszont nem tetszett, amikor Takeda-sensei a harmadévesekkel külön beszélgetve felhívta a figyelmüket a pályaválasztás fontosságára. Legfőképp azért nem, mert bár a "gyász" után beszélgetett velük, azt gondolom, hogy ez ott és akkor nem volt alkalmas. Másrészt valahogy úgy fogalmazott, hogy a sport rovására ne tékozolják el a jövőjüket. Ez úgy hangzott, mintha a sport nem lenne opció, mint jövőbeni kenyérkereseti lehetőség, de úgy gondolom, hogy annak a beszélgetésnek nem ott és akkor lett volna a helye. Végül úgy néz ki, hogy a Karasuno kész továbbra is keményen harcolni, és hogy alakul a további sorsuk, a második évadból kiderül.

Úttörő anime a Haikyuu!!, mert bár korábban több sportanime is kísérletet tett arra, hogy az adott sportágat a lehető legvalóságosabban mutassa be, méltán ért el nagy sikereket a Slam Dunk, de a Haikyuu!! volt, amelyik nemcsak valósághűen mutatta be a röplabdát, hanem a karakterek személyisége is színes, ráadásul a legtöbbet hozta ki belőlük a mangaka. Mindenkinek saját egyénisége van, mindenki önazonos, így könnyű közülük olyat választani, akivel tudunk azonosulni, akit megszeretünk. Ezért élnek ennyire a poénok az animében, ezért van az, hogy akárhányszor megnézem, mindig jót tudok nevetni a vicces jeleneteken. Mindemellett a karakterdizájn is elsőosztályú, a színek élénkek, gyöngyörűek, az animáció és a háttér is részletgazdag.
És hogy meddig lehet ezt fokozni? Kiderül a második évad elemzéséből.

2024. december 10., kedd

5. évfordulós Utawarerumono: Lost Flag dal

Valamiért szokás lett a 2019-ben megjelent Utawarerumono: Lost Flag játékhoz minden évben egy évfordulós dalt írni. Ennek mikéntjére nem sikerült rájönni, de ha ez a záloga annak, hogy Suara megörvendeztessen minket egy-egy új dallal, akkor örömmel veszem.

Főleg, ha hozza a tőle megszokott színvonalat és ilyen szépen énekel. Azért Suara számomra a balladák koronázatlan királynője, mert teljesen a saját hangján énekel. Értsd: Nem modoros. És azzal, hogy a saját hangján énekel, hallani, hogy megéli, elmerül az érzelmekben, azt érzem, hogy azonosul a dalokkal. Suara azon énekesnők közé tartozik, aki az egyéniségét közvetíti a dalaival. Ez önmagában pozitívum, és hogy ezekkel azonosulni tudok, annál több már nem is kell.

Talán az Utawarerumono: Futari no Hakuoro anime endingje, a Hyakunichisou juthat eszünkbe az új dal hallatán, annak van hasonló lüktetése, érzelmi világa. A cím is árulkodó, a Natsukashii kono Basho de, az énekesnő egy számára nagyon szép emléket idéz fel, a múltban megélt kapcsolatáról. Több ízben is kifejtettem azon véleményemet, hogy nem az számít, hogy egy téma mennyire innovatív, mert ma már nagyon nehéz újat mondani, hanem a téma előadásmódja. Ez az, amiben Suara remekel.

És ezt a csodálatos éneket egy gyönyörű zene támogatja. Végig egyenletesen lassú, nyugodt tempóban szólnak a hangszerek. A refrén meg nagyon érdekes, hogy úgy válik hangsúlyossá, hogy sem a hangszer, sem az ének nem erősödik fel különösebben, mégis jelentőségteljessé válik. Kiváló lenne egy romantikus anime endingjének. Ami viszont furcsa nekem, hogy a refrénnél nem érzem az, hogy az ének dallama egy ívet alkot. Elindul valahonnan, de nem érkezik meg, olyan, mintha félúton abbamaradt volna az ének. Ez számomra elhúzódó, küzdelmes érzelmekről árulkodik, amit nem lehet egy refrénben elénekelni. Így talán az egész dal az érzelmek csupán egy szeletét mutatja be.

Igencsak felkaptam a fejem, amikor meghallottam a skótdudát a második bridge után. Nem emlékszem olyan Suara dalra, ahol skótduda szólalt volna meg. Kicsit idegennek is hat, de utána a furulya már visszaránt minket a megszokott Utawarerumono hangzásvilágba.

A dalnak igazából csak egy hibája van, a legvégén, a záróakkordban az utolsó néhány hang erősen disszonánsnak hat, így eléggé furcsán záródik le a dal. Ezt leszámítva egy újabb csodálatos dallal lettünk gazdagabbak Suara tolmácsolásában. Egyáltalán nem forradalmi, hallottunk már ilyet tőle korábban, de ebben annyira otthonosan mozog az énekesnő, hogy ezt bármikor szívesen meghallgatom. Sokkal fontosabb az, hogy ugyanazon a magas nívón ez a dal is, mint az énekesnő korábbi dalai. Így ki lehet jelenteni, hogy aki szereti Suara dalait és a stílusát, annak ez a dal is tetszeni fog.

2024. november 21., csütörtök

Régen látott animék mai szemmel - 4. rész

Full Metal Panic!

Folytassuk a régi animék elemzését. A következő áldozat a Full Metal Panic!, melyet emlékeim szerint 2006-ban vetítettek az RTL Klubon, ahogy az A+ is műsorra tűzte annak idején. Ahogy visszaemlékszem, talán ez volt az első olyan mecha anime, amelyik magyar szinkront is kapott. Előtte nálunk teljesen ismeretlen volt a téma. Vajon egy kiemelkedő alkozással ismerkedhettek meg a magyar anime rajongók annak idején a témával? Járjunk utána.

Csak formaságból tettem fel a kérdést, hogy felvezessem a blogpostot, csapjunk is egyből a közepébe: Nagyon sokat zuhant az anime a szememben. A Full Metal Panic! első animés élményeim egyike volt 2006-ban, semmi másért nem lelkesedtem érte, csak mert anime. És akkoriban nekem az anime a minden volt. De most 2024-ben teljesen másképp fest a FMP!

Mert miről van szó? A Mithrill nevű antiterrorista szervezet Sagara Sousukét bízza meg, hogy a Jindai középiskolában védelmezze Chidori Kanamét. Mint cserediák kerül az osztályba. Hamar kiderül, hogy erre azért van szükség, mert Kaname a Suttogók egy tagja, ami azt jelenti, hogy olyan különleges információk birtokában van, amelyek terrorista szervezetek számára fontosak. Ezek az információk tudat alatt vannak Kaname birtokában. Ennek következtében az osztálya is terrorszervezet túsza lesz, ahogy későbbiekben is komoly veszélybe kerül az élete.

Az anime komoly csorbát szenved azáltal, hogy a Suttogók története egyszerűen nincs kidolgozva. Kikből lesznek a Suttogók? Hogy kerül az információ a tudatalattijukba? Ezekre az animében nemhogy nem kaptunk választ, de még utalás sincs arra, hogy Kaname tényleg különleges képességek birtokában lenne... leszámítva, hogy Sousuke megszállottként követi Kanamét mindenfelé. Nem látunk utalást arra, hogy Kanamét mondjuk nagyon érdekelné a tudomány, a haditechnika, vagy bármi. Nemhogy "egy átlagos középiskolás" (ahogy annyi anime plotja kezdődik), de ráadásul rettenetesen buta is. Borzalmasan idegesítőek a kirohanásai. Csak azért kezd az anime azzal, hogy Sousuke védelmezi Kanamét, hogy különböző vicces (inkább sablonos), bugyuta helyzetekben kommersz szintre züllesszék le. Főleg az első fele tele van fanservice jelenetekkel. Bugyik és mellek mutogatásával, a viccesnek szánt, de egyáltalán nem vicces jelenetek és ezek annyira elinflálják a történet mondanivalóját, hogy a végét sem tudtam már komolyan venni, ami már a történet fő szálára koncentrált. Pedig az jól ki volt dolgozva és a harcok is nagyon jók voltak.

Ahogy utánaolvastam, az anime az, ahol elhanyagolták a történet fő szálát. A Full Metal Panic! fandom tanúsága alapján a Suttogók komoly háttértörténettel rendelkeznek, ezt az anime egy az egyben kihagyta. Sajnos az ok nyilvánvaló: Ha ismertség oltárán fel kell áldozni a történet komplex mivoltát, helyette fanservice jelenetekkel megtölteni, hogy kedvelt legyen az animék általános célközönsége számára. A 12 részes shoujo animék kapcsán terjedt el az a tézis, hogy azért csak egy rövid részét dolgozzák fel animáció formájában a történetet, hogy felhívják a mangára a figyelmet, és azt minél többen olvassák. Hogy ez mennyire jött be, és áll-e a Full Metal Panic!-ra is, nem tudom, de az tény, hogy oly módon dolgozták fel a történetet, főleg az első felében, nemhogy sokat veszít a komolyságából, de nem is inspirál arra, hogy olvassam a mangát.

Azt is érdemes megfigyelni az anime fandom oldalán, hogy mennyivel részletesebb Sagara Sousuke karakterleírása, mint Chidori Kaname profilja. Az, hogy Sousuke karaktere messze a legkidolgozottabb, azt jelenti számomra, hogy az alkotó egy vérbeli mecha-militarista történetet tervezett. Bevallom, adós vagyok a manga olvasásával, de azt gondolom, hogy a fanservice jeleneteket a kiadó kérte, hogy eladhatóbb legyen. És hogy ennek legyen valami kerete, ami beleilleszkedik a történetbe, találta ki az alkotó a Suttogókat. A kardinális kérdés az, hogy mennyire vannak a mangában jelen a kommersz elemek és fanservice jelenetek. Az biztos, hogy az anime második fele, de inkább a vége nagyon jó volt. Bár amatőr hibán "ment el a dolog" (a vesztes fél részéről), ezért igazából hamar lehetett tudni, hogy ki fog nyerni, ennek ellenére volt izgalmas és érdekfeszítő. Az a pár rész az, ahol ízelítőt kapunk abból, hogy miről is szól a történet valójában.

A valóság odaát van

Nemcsak a 24 részes anime jutott el hozzánk, hanem a 12 részes OVA, a Full Metal Panic? Fumoffu is. Nem sok sorozat mondhatja el magáról, hogy haz OVA-ja lényegesen jobb lett, de a Full Metal Panic! viszont büszkén viselheti ezen megtisztelő címet. A Fumoffu kiváló példa az önparódiára, az OVA az, ami igazán megmutatja, hogy mennyire kell az animét komolyan venni.

Sokkal inkább spin-offnak felel meg, semmint folytatásnak. A főtörténet után 6 hónappal játszódik. Tehát a veszély elmúlt, de Sagara Sousuke nem hazudtolja meg önmagát. Mindenben végzetes veszélyt lát, ami egy picit is gyanús számára. És mivel Kanamének a haja szála se görbülhet, ezért azonnal akcióba lép, amint (úgy véli, hogy) veszély leselkedik a lányra. Gengszterek, hősszerelmes srácok, szerelmes levelek, házi feladatok reszkessenek! Sagara Sousuke elől senkinek nincs menekvés!

Mivel nincs egy konkrét főtörténet, csak mindennapokat mutat be, ezért a történések epizodikusak. Olyannyira, hogy a 12 epizódból 5 két részre van osztva. Azokban két rövidebb történést láthatunk.

Az biztos, hogy a Fumoffu az, amibe a karakterek beleillenek, és a történetek is viccesek. Chidori Kaname esetében ugyanúgy semmi utalás nincs arra, hogy Suttogó lenne, ez kiváló alapja annak, hogy feltegyük a nagy kérdést: Mitől is kellene Kanamét megvédeni? Biztos, hogy ő az, aki védelemre szorul? Nem esetleg Sousukét saját magától? A választ könnyű kitalálni, a szórakozás pedig garantált.

Ja, és az ending videó elképesztően aranyos!

Magyar megjelenés

És akkor lássuk a magyar vonatkozást. Jó nézni magyarul az animét, azt gondolom, hogy jól sikerült a magyar szinkron. Nagyon jól megtalálták karaktereknek megfelelő hangokat, egyedül Kaname szinkronjával, Molnár Ilonával van bajom. Említettem már korábban, hogy hiába van alapból kedves hangja, de az ordítozása bántja a fülemet. A szinkron többi része rendben van. Egyébként konkrétan nem mondanám kiemelkedőnek a szöveget. Senki nem mond semmi kiemelkedőt.

Az animét 2006-2007-ben vetítette előbb az RTL Klub, majd az A+. Mindkét sorozat megélt nemcsak egy DVD-kiadást, hanem díszdobozos csomagolásban is kapható volt a Klub Publishing jóvoltából. Az utóbbihoz is szerencsém volt egy kiárusítás keretében. Alapvetően nagyon jól néz ki, de nem szeretem az egymásra pakolt lemezeket, mert nehéz a hátul lévőt elérni.

Ezt leszámítva igényes kiadás. Hiányoznak a Klub Publishing igényes anime DVD-kiadásai.

Zene

Érdemes az openingről és endingről is szót ejteni, mert emlékezetesre sikeredtek. Az openinget is és az endinget is Shimokawa Mikuni énekelte. A kettő közül az opening, a tomorrow lett lényegesen jobb. A zene erőteljes, hangsúlyos, ugyanis nemcsak a énekek közötti részben, hanem végig dominál az elektromos gitár. És úgy sejtem, hogy a dob is élő, amit hallunk. Shimokawa Mikuni is nagyon jól énekel, a dallam is emlékezetes. Elsőre megmarad a fejünkben. Úgy gondolom, hogy élvezték a munkát a felvétel közben.

Az ending, a Karenai Hana viszont megítélésem szerint rosszul sikerült. Egy ballada akarna lenni az emberi kapcsolatok fontosságáról, de két megjegyzés: A japán dalok tekintélyes hányada szól erről, másfelől ebben a dalban sincs semmi olyan, ami kiemelné az átlagból. Talán a zenével nincs is akkora baj, a szöveg sablonos, leginkább az, hogy úgy érzem, hogy az énekesnőnek nem áll jól a dal. Nem érzem azt, hogy átérezné a dalt. Egy időben meghallgattam néhány lemezt Shimokawa Mikuni-tól, és az volt a személyes konklúzióm, hogy inkább a vidámabb, gyorsabb dalok állnak neki jól.

A kislemezt szerencsére megörökítették, ugyanis Spotify-on is elérhető.

A Fumoffu esetében nemcsak maga az anime jobb, hanem a zene is. Az OVA openingjét és endingjét is Shimokawa Mikuni énekelte, és valahogy azt érzem, hogy ezeket a dalokat jobban az énekesnő egyéniségére formálták. Egyik dalban sem dominálnak az élő hangszerek, de a hangzás, ezáltal a kislemez is egységesebb. A Sore ga Ai Deshou (OP) kedvességét, ártatlanságát és báját látom a kislemez borítón, az énekesnő kisugárzásán. A Kimi ni Fuku Kaze (ED) pedig nemcsak hogy kedves és bájos, de olyan apró hangszerelési ötletek hallhatók, amik nemcsak emlékezetessé teszik a dalt, hanem végtelenül aranyossá is.

Tehát minden szempontból jobb lett a második kislemez, és hogy ezt a kiadó is így gondolhatta, jelzi, hogy a Sore ga Ai Deshou kislemez dalainak írójával (aki "Sin" néven tevékenyedik) dolgozott a későbbiekben is az énekesnő.

Összegzés

Ezért érdemes régen látott animéket most újra nézni. Mennyire más fénytörést kapott a Full Metal Panic!, hogy már nem azzal az "imádok mindent, ami anime" szellemiséggel néztem meg, hanem az elmúlt évek tapasztalataival, kritikus gondolkodásával. Ráadásul a Full Metal Panic! nemcsak a kritikusi rostán akadt fenn, hanem a fanservice elemeket is nagyon rossz volt látni. Tehát egy minden szempontból idejét múlt animéről van szó.

De hogy a mű ténylegesen értelmet nyerjen, megnézem a folytatást is, amiből már nincs magyar szinkron. Most fogom életemben először látni a The Second Raid-et, és a 13 évre rá készült Invisible Victory-t. Talán ezekkel együtt új értelmet fog nyerni az anime, és jobban fogom értékelni az egész művet, de nem hiszem, hogy a borzalmas kezdést el fogja feledtetni a folytatás, bármennyire is jó legyen. Kár érte, pedig kiváló terrorista, akció, mecha anime lehetett volna. A potenciál megvolt a műben.

2024. november 8., péntek

Top 10 BL-művek

Több fórumon is kifejtettem már, hogy a BL-műfaj az elmúlt 5-7 évben jelentős fellendülésnek indult. Ennek köszönhetően kezdi kinőni a maga a "sablonos" női műfaji mivoltát, köszönhetően annak, hogy egyre több olyan BL-anime, manga, dorama készül, ami nyugodtan ajánlható LMBT személyeknek, vagy azoknak, akik érdeklődnek a meleg kapcsolatok iránt.

Bár annyi anime még nem készült, hogy csak belőlük lehessen egy 10-es listát összeállítani, de néhány remek mangával, doramával kiegészítve könnyen megvolt az általam látott és legjobban tetszett BL-mű. Animéből azért is nehéz 10-es listát összehozni, mert a My Anime List adatbázisa szerint a 10651 BL-mangából csak 182 kapott anime adaptációt. Több okot is el tudok képzelni arra, hogy miért készült ennyire kevés mangából animáció (rétegműfaj, ódzkodnak a témától, Japánban még mindig nem egyértelmű a homoszexualitás elfogadása...), pedig több remekmű is várja, hogy megkapja a maga animációját. Lássunk is 10 példát.

10. Lesson XX

Kezdjük is a lista legkorábbi darabjával, mely a '90-es években OVA-k formájában videokazettákba száműzött BL-korszakból származik. Ez egy 49 perces történet, elsősorban azért érdemes megnézni, mert nagyon jól megmutatja, hogy mennyivel másabb volt a '90-es években melegnek lenni, mint manapság. Akkor messze nem volt ennyire általános téma a homoszexualitás, mint manapság.

Így mondhatni az OVA valósághűbb abból a szempontból, hogy csak a két szereplő srác Sakura és Shizuka melegek, mindenki más a nőkért rajong. Ami viszont negatívum a történet inkonzekvens mivolta. A kétharmadáig kellemesen lassú mederben folyik a történet, szinte érezni a fiúk belső vívódását, a végére viszont nagyon elsieti a lezárást. Valószínűleg, ha teljes movie hosszúságú lett volna, jobban ki lett volna fejtve a történet érzelmi oldala, de így is érdemes megnézni, mert remek kordokumentum.

9. Kimi wa Natsu no Naka

Íme egy manga, amelyik várja a maga anime, de minimum a live action adaptációját! Hihetetlenül kedves történet, nagyon szerethetők a srácok. Két filmekért rajongó fiú, nevezetesen Toda Wataru és Saeki Chiharu találkozott. A téma adott, kedvenc filmek, közös filmélmények, beszélgetések hozzák össze a fiúkat.

A rajz nagyon szép! A fiúk arca kifejező, a történet menete is jó, ahogy fokozatosan kerülnek egyre közelebb egymáshoz. Nem kapunk igazán mélyenszántó történetet, nem váltja meg a világot, de amit ad, abban kiváló! Több kötet is megjelent azóta, valamennyi angolul is olvasható, magasan ajánlott.

8. Umibe no Étranger

Okinawa szigetén járunk, ahol Hashimoto Shun éli mindennapi életét. Családjával megszakított minden kapcsolatot, miután beszámolt nekik a szexualitásáról. Egy nap a tengerparton találkozik egy másik fiúval, nevezetesen Chibana Mióval, aki a tengert szemléli. Innen kezdődik a romantikus kaland.

Alapvetően a csendes mivolta miatt tetszett meg a mű. Nem akar több lenni, mint ami, nem ígér sokat, de amit ígér, azt maradéktalanul meg is tartja. A fiúk szinte észrevétlenül kerülnek egyre közelebb egymáshoz. Érdekessége, hogy nem vár a movie végéig, amíg szerelmet vallanak egymásnak. Korábban összejönnek, mert a fókusz máson van.

7. Kimi ni wa Todokanai.

Na, ez az a mangaborító, ami azonnal magával ragadt. Nagyon szeretem az olyan borítókat, ahol sokkal inkább barátság érződik a fiúk között, mégis lehet érezni a kapcsolatuk mélységét. A Kimi ni wa Todokanai. ezen a téren telitalálat, és hogy azért érdemes olykor a borítójáról is megítélni a művet, hiszen a belbecs is hasonlóan értékes.

A mű mélységét az adja, hogy két különböző személyiségű srác keresi az utat egymás felé. Az egyikük zárkózott, sokkal inkább belül éli meg az érzelmeit, míg a másik tipikus társaság közepe, olykor szétszórt, felelőtlen, de valójában megbecsüli az embereket maga körül. A manga jó példa arra, hogy ha nem arra összpontosítunk, ami szétválaszt, hanem ami összeköt, akkor abból is nagyon jó kapcsolatok alakulhatnak ki.

Készült dorama is a mangából, a műfaj tipikus gyerekbetegségeit szerencsére lábon kihordja, úgyhogy a jobbak közé tartozik.

6. Online Game Nakama to Sashi Off shitara Shokuba no Oni Joushi ga Kita

Hát ki ne szeretné az extrém hosszú anime- és manga címeket? Én ugyan megvagyok nélkülük, de ha egy ilyen szerethető műről van szó, akkor bőven elnéző vagyok vele. Nagyon betalálnak nálam azok a művek, ahol férfiakat szerethetően aranyosnak ábrázolnak. Itt tökéletesen erről van szó.

Két férfi gyakran játszik együtt online játékkal, ám élőben még nem találkoztak. Vagy mégis? Hamar kiderül, hogy a két játékos nem más, mint az alkalmazott és a főnöke, de ez sem akadályozza meg a kapcsolatuk alakulását.

Ám a csapat három fős. Megjelenik a harmadik is, aki nyíltan meleg, és bizony szeretne is összejönni az egyikükkel. A mű szépsége, hogy mind a hárman annyira szerethetőek, hogy én komolyan azért szurkolok, hogy a végére egy hármas kapcsolat alakuljon ki. Mert ők minden szempontból egy ideális csapat. A manga még fut, remélem, az általam megálmodott lezárást fogja megkapni. Mind a hárman megérdemlik a boldogságot, kölcsönösen egymás mellett.

5. Bokura no Negai

Mostohatestvérek közötti kapcsolat Japánban sem idegen, itt is hasonló a helyzet. Nehezen indul a manga, mert két család egy-egy (ellenkező nemű) szülője halt meg, és a temetésükkel kezdődik a történet. A megözvegyült szülők új szerelmet lelnek egymásban, így a gyerekek összesen négyen lesznek testvérek. Négyen különböző életkorúak, így különböző tapasztalatokkal rendelkeznek. Valaki már a nagybetűs életet éli, valaki még csak most bontogatja a szárnyait.

Két különböző szülőtől származó srác bizony többet lát meg egymásban. Kapcsolatuk alakulásáról szól a történet, amiről bizony tudnak a többiek is. A mindennapi élet nehézségeit mutatja be hitelesen, ennek fényében tartani ki egymás mellett. Ezért tetszett meg annyira ez a manga.

4. Kieta Hatsukoi

Hát, nem akartam elhinni, hogy létezik ennyire szerethetően esetlen szerelmes történet, mint a Kieta Hatsukoi. Ráadásul biszexuálisnak mondható, hiszen onnan indulunk, hogy főhősünk egy lányba szerelmes. Pont az okozza a félreértést, hogy azt hiszi a lány, hogy a srác egy másik fiúba szerelmes. Nem győz magyarázkodni, hogy ez nem így van, ráadásul a lány drukkol, hogy összejöjjenek!

Ám hősünk megzavarodik, amikor azzal szembesül, hogy ő is elkezd többet érezni aziránt a fiú iránt, amivel összekeverte a lány. Ráadásul az bizonyos másik fiú történetesen szerelmes is hősünkbe. Tehát egy meleg szerelem oltárán lesz feláldozva az első nagy szerelem, erre utal a cím.

Egy igazán furcsa szerelmes történet veszi kezdetét. Ami igazán szerethetővé teszi a történetet, hogy Ida Kousuke, a magas, jóképű srác, aki nem mellesleg a röplabda csapat tagja, nem sokat tud az érzelmekről. Ez okoz némi derűs percet, nem utolsósorban végtelenül szerethetővé teszi, hiszen minden eszközt bevet, hogy a maga módján kifejezze az érzéseit. Nem utolsósorban, a röplabda klub tagja, már ez önmagában plusz pont! A rajzstílus nagyon szép, a mangakának külön gondja volt az érzelmekre hiteles és csodálatos ábrázolására.

Dorama is készült a mangából, határozottan a jobbak közé tartozik. Nagyjából a manga feléig viszi el a történetet, megérdemelne egy második évadot a történet.

3. Tasogare Out Focus

Idén robbant be a köztudatba az animeadaptáció, és követelt magának helyet. Nos, meg is kapta, egészen a 3. helyig tudott eljutni. Egy középiskola filmes klub csapat tagjainak mindennapjaiba nyerünk betekintést. Az mondjuk kikezdi a történet valóságos mivoltát, hogy ha nem is az összes srác, de a klub tagjainak többsége meleg.

Mivel BL-filmet forgatnak már-már művészi igényességgel, ezért a homoszexualitás kifejezetten az érzéki oldalát mutatja meg a sorozat. Ez esetleg problémás lehet, de az ötlet kiváló, mert azt is remekül mutatja be, hogyan éli meg egy meleg fiú az érzelmeit. A kapcsolatok nagyon jól alakulnak, és mivel az egyes párosok  (három pár kerül fókuszba) személyes története és kapcsolata más, ezért a néző szinte biztos talál egyéni kedvencet, akivel tud azonosulni.

Azért nagy kár, hogy a végét úgy elsiették, és sajnos pont ezért nincs kidolgozva az összes karakter személyisége. A manga se valami hosszú. Azt nem olvastam, meg több sorozata is van, de vélhetően az egész történetet feldolgozták. Aki el tud tekinteni a számára zavaró jelenetektől, az a hibáival együtt is egy érzéki, kiváló coming of age történettel lesz gazdagabb.

2. Hidamari ga Kikoeru

Itt kezdődött nálam minden! Ez volt az első olyan BL-manga, ami megszólított, aminél azt éreztem, hogy más akar lenni, mint amit megszokhattunk, ami miatt következetesen kerültem a műfajt. A Hidamari ga Kikoeru volt az első, amit isten igazából szerettem olvasni. Ez alapozta meg aztán azt a listát, ami 6 évvel az olvasása után most elkészült.

De a borítón is látszik, hogy egy kellemes, szerethető BL-történettel van dolgunk. Ez is olyan, hogy két különböző személyiség találkozik, akik egymás erényeire fókuszálva fokozatosan összecsiszolódnak, érik a kapcsolatuk.

A manga első kötetét movie formájában is feldolgozták, az nagyon szép lett, érdemes megnézni. Majd idén nagy meglepetésre sorozat is készült, mely emlékeim szerint a második kötet végéig megy el. Az némileg elmarad a movie nívójától, de még így is érdemes azzal is tenni egy próbát.

1. Given

Amit a Hidamari ga Kikoeru elkezdett, azt a Given beteljesítette. Talán ez volt az első olyan BL-manga, aminek borítóján nem kihívó, provokatív tekintettel ölelkezik két srác, és anime adaptációt kapott. Ezzel a Given utat tört azoknak a BL-mangáknak, melyek a homoszexualitást a maga valódi mivoltában hivatottak bemutatni.

Önmagában ezért kiemelt figyelmet érdemel a Given, de a nagyszerűségéhez a karakterek személyiségének kidolgozottsága és a remek történetvezetés is hozzájárul. Mafuyu múltja fokozatosan bontakozik ki, válik egyre inkább érthetővé, hogy miért annyira érzékeny. Uenoyama is fokozatosan kerül egyre közelebb Mafuyuhoz, ahogy meg akarja őt ismerni. A csapat másik két tagjának, Haruki és Akihiko pedig teljesen más múlttal rendelkeznek, ezért más foglalkoztatja őket, az érzelmeiket is másképp élik meg, így másképp kerülnek közel egymáshoz.

Aztán előjönnek a múltból fontos karakterek is, akik szintén alakítják a történetet. Mindezt remekül mutatja be mind a manga, mind az anime, tehát nemcsak a valóságos mivolta miatt érdemes megnézni az animét, hanem a mélysége, kidolgozottsága, komplexitása miatt. A legjobbját kell nyújtsa annak, aki túl akarja szárnyalni a Given nagyszerűségét.

Zárásként

Ezeket ajánlanám azoknak, akik a műfaj erényeivel kívánnak megismerkedni. Bár úgy kezdtem a posztot, hogy az utóbbi években jelentős minőségi javulásnak indult a BL-műfaj, de igazából még mindig könnyű belebotlani bugyuta és idétlen BL-sorozatokba, elsősorban doramákba. Azt gondolom, hogy elsősorban azért, mert Japánban nem teljesen elfogadott dolog a homoszexualitás. Sok a "kishibás" sorozat, movie, idióta, logikátlan hibákkal, ráadásul a színészek is sok esetben úgy játsszák el a maguk meleg karakterét, hogy szekunder szégyenérzetem van, mert látom, hogy menekülne a szerepe elől. Így nem gondolom, hogy a jövőben testületileg fogják ostromolni ezt a tízes listát, de természetesen nyitott vagyok az új, kiváló művekre. Mindig jó látni egy-egy nívós alkotást, úgyhogy szeretném, ha akár csak jövőre, vagy pár év múlva már másképp nézne ki ez a lista. Addig is érdemes a fentiekkel egy próbát tenni.